Pataky András nyugalmazott kopácsi tanító Rettegô türelem címû dokumentum értékû naplófeljegyzéseiben önmagának fogalmazta meg a kérdést: "Mi nehezebb? Otthon ülni, rettegni, remélni – türelmesen –, vagy addig ismeretlenben várni a hazatérés napját – türelmetlenül? Igaz feleletet adjak?" De kénytelen beismerni: "Nem tudok." 1991 véres nyarát követôen közel 25.000 horvátországi magyar töprengett, vívódott hasonló módon, közülük talán 5.000 a maradást, a többség a szerb hadsereg és a szabadcsapatok elôli menekülést választotta. Aki tanúja volt Vukovár ostromának, a sztálingrádi tragédiát is messze túlszárnyaló, kegyetlen öldöklésnek, annak nemigen voltak illúziói. Horvátország a Szlovéniával egy idôben megtartott népszavazást követôen 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét, s ezzel úgy érezte, talán végképp maga mögött hagyta azt a közel háromnegyed évszázadnyi rémálmot, melyet a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a Karadjordjevic dinasztia délszláv állama, majd a titói Jugoszlávia jelentett a számára, s amelybe nem egészen saját akaratán kívül kényszerült. (Mi több, az 1918–1920-ban létrejött mozaikállam egyik ideológiai tartópillérét az eredetileg Budapest elmagyarosító törekvéseivel szemben határozott politikai fellépést szorgalmazó, zágrábi központtal létrejött és horvát nemzeti érdekeket megfogalmazó illír mozgalom jelentette.) Még javában tartott az eufória, amikor egyszerre dördültek el a szerb fegyverek Knin környékén, és jelentek meg a harci repülôgépek Zágráb felett. Közben a kelet-szalvóniai Vukovárt már földig rombolták Jugoszlávia reguláris hadseregének elitalakulatai. Hogy a sok évszázados, véres leszámolásokkal és háborúkkal tarkított horvát–szerb szembenálláshoz mi közük volt a Baranyai, kelet-szlavóniai és nyugat-szerémségi magyaroknak? Szinte semmi, illetve csak annyi, hogy útban voltak. Akadályozták a Szerbiából elôretörô Jugoszláv Néphadsereg alakulatait és a nyomukban felvonuló csetnik szabadcsapatokat. Belgrád eredeti szándéka szerint Vukovárt csak a horvát "elemektôl" kellett volna megtisztítani, egyébként a Szerb Krajina fôvárosának szerepét szánták neki, a katonai vezetés azonban nem tudott megálljt parancsolni a fékevesztett pusztításnak. A horvátországi magyarok, akik tanúi voltak a hónapokig tartó ostromnak, kénytelenek voltak felismerni – fôleg miután ôk is Horvátország szuverenitása mellett voksoltak –, hogy sorsuk megpecsételôdött. Valószínûleg legtöbbjében akkor merült fel elôször a menekülés gondolata. A szerbek 1991. június 19-én lôtték elôször a 748 lakosú Kórógyot, amit a falu lakosainak néhány hónapos önvédelemre történô berendezkedése követett, mígnem szeptember 25-én megérkezett a falu feladására felszólító egyértelmû szerb ultimátum. Aznap reggel hét órakor 420 asszony, gyerek és idôs ember hagyta el Kórógyot. A nehéztüzérségi támadás fokozódása után, szeptember 29-én a falut további 128 ember hagyta el. Mindössze hét idôs ember maradt a faluban – közöttük Szánki Szekeres János bácsival, akit 1993-ban szerb fegyveresek agyonvertek. Miután a katonaság nyomába új telepesek érkeztek a faluba, nevét Srpska Palacára keresztelték – Kórógy a számukra többé nem létezett. Az eseményekkel egy idôben megindult Szentlászló ostroma is, s mert a lakosoknak már nem volt idejük elhagyni a falut, a katonaság bosszúból úgyszólván földig rombolta az ugyancsak Árpád-kori települést. Baranya megszállása, ahová a batinai hídon át özönlöttek a szerb csapatok, ehhez képest "csendesen", komolyabb fegyveres összecsapás nélkül zajlott le. Az új horvát állam képtelen volt katonailag szembeszállni a Jugoszláv Néphadsereggel (és a mindent elözönlô szerb szabadcsapatokkal), amelyet akkoriban Európa harmadik legerôsebb hadseregeként tartottak számon – amely mellesleg a még létezô Szovjetunió biztos utánpótlási forrásait is maga mögött tudhatta. Kelet-Szlavónia ostroma még zajlott, miközben Baranya megszállása szeptember 4-én már befejezôdött. Létrejött a szerb közigazgatás, s a terület megkapta a Baranya-Szlavónia Szerb Krajina elnevezést. Megkezdôdött a lakosság elüldözése és a terület kifosztása. 1991. október 6-án az új hatalom lezárta a Magyarországra vezetô udvari határátkelôt, és ezzel gyakorlatilag egy zárt, katonailag megszállt terület jött létre, egy gettó, hozzávetôleges számítások szerint mintegy 5.000 magyar fogollyal. A Krajina területérôl távozni csak külön katonai engedéllyel lehetett a bezdáni hídon keresztül Szerbia irányába. A távozásnak azonban súlyos ára volt, így csak nagyon kevesen vállalták a kiutazási kérelmezéssel együtt járó tortúrát. A véres kora ôszi eseményeket a megszállás öt súlyos esztendeje követte, a legelképzelhetetlenebb megpróbáltatások közepette. A gettóban rekedteket rendszeresen hajtották kényszermunkára, ki voltak szolgáltatva a legkülönbözôbb pogromoknak. Mindennaposak voltak a kényszerbesorozások, a zaklatások, az éjszakai fosztogatások, a kivégzések, melyekrôl csak az otthon maradottak tudnak beszámolni, ha egyszer eljön a számvetés ideje. Öt év alatt Baranyában és Kelet-Szlavóniában megszûnt az élet – felszámolták a gyárakat, az üzemeket, az ipari létesítményeket, megszûnt a mezôgazdasági tevékenység. Felszámolták a civil közigazgatást, megszüntették az iskolák, a mûvelôdési intézmények tevékenységét, felégették a könyvtárakat és a múzeumokat, felrobbantották a templomokat, és folyamatosan szállítottak el minden mozdítható értéket a hátországba, Szerbiába. Megfejthetetlen titok: ha egy területet az idegen hadsereg azzal a szándékkal foglal el, hogy azt a sajátjának tekintse, miért kell földig rombolni, kifosztani, felégetni és sóval behinteni minden szegletét? Pataky András említett naplójában az egykor Szarajevóban alkotó szerb katolikus író, Ivo Andríc gondolatát idézi: "Többször is kérdezi önmagától az ember: a legtöbb balkáni nép lelke nincs-e örökre megmételyezve, s talán nem is tehet már mást soha többé, csak mindig ugyanazt: tûrni vagy tenni az erôszakot."

A tragikus évszázadok

"...Eszék után kezdôdik az Alsó-Baranyának nevezett Baranya Komitátus. Szép, kiterjedt, de kevéssé megmûvelt borvidék. Az itteni bor jobb Konstantinápoly minden boránál. Július 30-án indultunk el Eszekrôl. Akkora kompon keltünk át a Dráván, hogy három kocsi is ráfért. Egy Laskó nevû faluig utaztunk két-három mérföldnyi úton. Eleinte teljesen elvadult a táj, mindent elborít a magasra nôtt kóró, hogy benne akár néhány száz ember is észrevétlen maradna. Míg átvonultunk a vidéken, állandóan attól tartottunk, hogy rajtunk ütnek a hajdúk vagy martalócok. Laskóig néhány sivár falun mentünk át, Kopácson, Darócon. Elhagyatott és fölperzselt templomokat láttunk. (...) Laskón mûvelt evangélikus lelkészre akadtunk. Az egész lakosság – kizárólag magyarok – két szín alatt áldoz. Itt akkora pusztítást végzett a döghalál, hogy még az út mellett is kaszálatlanul maradtak a földek, és a vetés tönkrement: kevés errefelé az ember" Hans Dernschwam sorait idéztem, aki 1553–1555 között keletkezett Törökországi útinaplójában számolt be megrázó élményeirôl. Így nézett ki három évtizeddel a mohácsi katasztrófa után a Budára vezetô egyik legfontosabb hadi út környéke. A látvány az elkövetkezô két évszázad során vajmi keveset változott. Csak hogy emlékezzünk: a laskói "mûvelt evangélikus lelkész" maga Sztárai Mihály volt, aki egyik zsoltárában így könyörgött:

Örökkévaló királyunk, Urunk,
csak te vagy minékünk,
Az hitetlen népek földedrôl vesznek,
kik rontóink nekünk,
Azok ellen légy Te mi paizsunk,
Oltalmazónk nékünk.

A török hódoltság elôtt – Szerém vármegyével és Szlavónországgal együtt – virágzó vidék volt Baranya. Régi oklevelek bizonysága szerint a XVIII. században már csak négy magyar falu maradt Szlavóniában: Kórógy, Szentlászló, Haraszti és Rétfalu. Olyan szép nevû falvak pusztultak el, mint Valkó, Kaporna, Dobsza, Csapa, Szôlôske, Szilas és Kölgyeskórógy. Velük pusztult a baranyai Borba, Szigetfalu, Tarda, Szörény, Koha, Vaskafalu, Mihálykereke, Keskend, Karancsrév, Árki, Monostor, Krasószentmiklós, Baranyavár, Lak, Bulcsu, vagy a távolabbi Nagykôszeg, Kiskôszeg, Újfalu, Danóc, Bodolya, Csemény, Abolna. A XVIII. századi Dél-Baranya területén túlélte a pusztítást Csúza, Hercegszôlôs, Karancs, Kô, Sepse, Vörösmart, Bellye, Kopács, Laskó és Várdaróc. A középkori Magyarország gazdagon virágzó déli területén, a Dráva mentén maradt mindösszesen tizennégy magyar település.

A hódoltság után Mária Terézia újratelepítési akciója során zömében németek jöttek az elnéptelenedett, elvadult vidékre. "Jöttek ôk többnyire a' rajnai tartományokból hozzánk, és sokan közölök megtanultak már magyarul..." – írta Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben címû, 1845-ben megjelent kiváló mûvében Haas Mihály, Pécs címzetes prépostja. S bár leírásai és statisztikai mutatói az akkori Baranya vármegyére vonatkoznak, megállapításai Dél-Baranyára, a Drávaszögre is érvényesek. "A' török' kiûzetése után – írja a továbbiakban –, fôleg Eugen herczeg, a' pécsi püspök, pécsváradi apát, Veterani, Batthyány és Suskától hivatva, megyénknek elpusztított helyeit ülték meg, de többnyire csak azokat, mellyek szôlôhegyekkel vagy el voltak már látva, vagy pedig arra alkalmasnak látszottak. Késôbb másutt is megtelepedtek, és már több helységbôl kiszorították a' ráczokat, minthogy szaporák, és egy házban több testvér meg nem marad." A pécsi püspökmegyei névtár 1839-re vonatkozó adatai szerint Baranyában "nyelvre nézve van 63.579 katholikus magyar, 68.941 kath. német, és 31.916 schokacz, rácz vagy illyr, mint nálunk neveztetnek. A' magyarokhoz tartozik még 37.483 református, a' németekhez az 5349 ágostai vallástételt követô, az illyrhez 16.456 nem egyesült görög. (...) Mibôl láthatni, hogy a' magyarok összesen 101.062, a' németek 74.290, a' ráczok 48.372 lélekre rugnak, igy az egész népesség az említett 1760 zsidóval és a' beszámított kevés czigánynyal 224.884 lélekbôl áll..." Ugyancsak az 1839-es adatok szerint a magyarok 374, a németek 278, a ráczok 77 helységben laknak. Fontosak ezek az adatok a baranyai és a trianoni döntést követôen létrejött dél-baranyai, drávaszögi németség tragédiájának megértéséhez. Az 1921. évi elsô hivatalos jugoszláv népszámlálási adatok szerint a Baranyától elcsatolt 34 helység 48.966 lakosából 16.535 magyar, 16.072 német, 15.403 szerb és horvát, 954 egyéb nemzetiségûnek vallotta magát. 1944–1945 fordulóján a véres megtorlások következtében a német lakosság szinte teljesen eltûnt, helyébe a zagorjei és a muraközi túlnépesedett horvát falvakból érkeztek betelepülôk. Ekkor vált horvát faluvá Baranyaszentistván (Petlovac), Keskend (Kozarac), Albertfalva (Grabovac), Laskafalva (Ceminac) és Bellye (Bilje). Ezzel egy idôben, 1946-ban zajlott le a "történelmi csere" is, Szerémség Szerbiához került, a Drávaszög – az egykori, királyi Jugoszlávián belüli Duna-bánság szerves része – pedig Horvátországhoz.

A XIX. század második felében a Szlavónországi olcsó föld szinte vonzotta magához a Dél-Dunántúl föld nélküli magyar családjait is. Akinek a nagy kivándorlás idején nem volt pénze még hajójegyre sem, az Észak- és Dél-Amerika helyett Szlavóniába "vándorolt ki". Herceg János Magyarok Szlavóniában címû írásában mutatott rá: "A vukovári Eltz gróf, aztán Guttmann báró és mások birtokain csaknem kizárólag magyar volt a cselédség. A középkorban eltûnt magyar falvak helyett új települések jöttek létre az Alföldrôl, a Bácskából és a Dunántúlról odavándorolt népbôl. Akkor népesedett be a Dály-hegy, s Erdôdtôl le a Vukáig magyar aratók énekét vitte szét nyáron a szél." Nem meglepô hát, hogy az 1910. évi népszámlálási adatok szerint az említett területen összesen 119.874 magyar élt, közülük 20.313 a Drávaszögben. S ha a korábbi történelmi viharok évszázadokig is eltartottak, a XX. században ez események ugyancsak felgyorsultak. 1921-ben a Szerb-Horvát-Szlovén királyság elsô népszámlálása szerint a magyarok száma 76.346 – a Drávaszögben élôké pedig 16.535 – fôre apadt. Ettôl kezdve a fogyatkozás megállíthatatlanná vált. 1948-ban Horvátországban már csak 51.399 (Baranyában 16.945), 1991-ben pedig már csak 22.355 (Baranyában 8.956) magát magyarnak valló élt. Nyolc évtized alatt az említett terület magyarsága majdnem egyhatodára csökkent! (Közben a német közösség eltûnt.) A történelmi Magyarország egyetlen elcsatolt területén sem öltött ilyen tragikus méreteket a pusztulás. A szomorú, hogy a lélekfogyatkozással arányosan pusztultak a szellemi értékek, az intézmények is.

S bár a titói Jugoszláviában a horvátországi magyarságnak alkalma volt létrehozni oktatási-mûvelôdési érdekvédelmi szervezetét, a Horvátországi Magyarok Szövetségét, az asszimiláció és az elvándorlás katasztrofális méreteket öltött. Baranya és Kelet-Szlavónia erôteljesen Vajdaság-függô lett, magyar nyelvû felsôfokú oktatásban csak Szabadkán vagy Újvidéken részesülhettek a fiatalok, magyar nyelvû középiskola is a hatvanas évek elején csak néhány évig mûködött Pélmonostoron. Zombor – és mellette – Eszék magába szippantotta az ipari munkásságot, a Drávaszögben a Hegyalján a szôlészet és a borászat, az Alfalvakban pedig a hagyományos mezôgazdaság és a zöldségtermelés tartotta meg az ôstermelô családokat. 1991-ben a függetlenné vált horvát államon belül (a kommunista diktatúra internacionalizmusának felszámolásakor) alkalom lett volna a közösségi érdekek újrafogalmazására, a társadalmi és politikai érdekérvényesítési lehetôségek kidolgozására, ám a felszabadultság igazi élményét a horvátországi magyarság a szerb agresszió következtében nem élhette meg. Ezzel szemben a törökkori hódoltság sötétsége szakadt rá.

Öt év a gettóban

A szerb agresszió következtében a baranyai és kelet-szlavóniai magyarság társadalmi-közösségi élete megszûnt. Intézményeit – beleértve az általános iskolai oktatást, az egyházi életet is – megszüntették, felszámolták. A Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége kimutatása szerint a megszállt kelet-szlavóniai területeket szinte teljes mértékben elhagyta a magyar lakosság, míg a Drávaszög magyarságának közel hetvenöt százaléka kényszerült szülôföldje elhagyására.

Az adatok minden bizonnyal az esetek többségében megközelítô jellegûek, lévén, hogy az alaposabb felmérésnek az elemi feltételei és lehetôségei sem adottak. Pataky András az 1992. február 15-e utáni napokban hagyta el Kopácsot, s naplójába följegyezte: "Amikor eljöttem, 370 embert hagytam otthon, ennyien maradtunk a 870-bôl." A tények azonban még így is elrettentôek.

Hasonló mértékben elrettentô a magyar anyanyelvû oktatás jelenlegi állapota. Horvátország területén 1991 óta nincs magyar nyelvû oktatás, nincsenek magyar nyelvû oktatási intézmények. (Eszéken ugyan létrehozták az úgynevezett "menekült iskolát" de az 1996–97-es tanévben összesen kilenc diák részesült jószerével csak anyanyelvápolásban.) A statisztikai adatok magukért beszélnek (bár a fokozatos leépülés az 1970-es évek végétôl tapasztalható).

Az 1989–90-es tanévben a horvátországi magyar oktatási intézményekben összesen 124 magyar anyanyelvû pedagógus dolgozott.

A délszláv háborús övezetekben a megszálló csapatok elsôként a kórházakat, iskolákat, intézményeket, mûemlékeket pusztították el. Dubrovnikot hónapokon át lôtte a Jugoszláv Néphadsereg montenegrói alakulata, holott köztudott, hogy a világörökség részeként számon tartott középkori város falai között semmilyen katonai létesítmény nem volt. Baranyában és Kelet-Szlavóniában elsôként a katolikus és a református templomokat lôtték szét, vagy gyújtották fel. "Baranya-szerte kiégették a templomokat" – jegyzi fel a naplóíró.

Ma romokban hever, vagy jelentôs károkat szenvedett az újbezdáni, a darázsi, a pélmonostori katolikus, a bellyei, a szarvasi, a haraszti református templom. A laskói református templomot, melyben Sztárai Mihály 1554-ben tartotta meg elsô prédikációját, felgyújtották, s a gyors beavatkozás ellenére sem sikerült megmenteni kétszáz éves orgonáját. Katolikus pap egyetlen egy sem maradt a megszállt területen, a református lelkészek közül is csak a laskai Csáti Szabó Lajos és felesége, valamint a karancsi Hajek János végzi a hívek lelki gondozását. Az ugyancsak református Kettôs János pedig a Horvátország szabad területére – Eszék és Vinkovci környékére –, valamint a Magyarországra menekült hívek lelki pásztora.

Az ipari termelés teljesen megbénult, egyetlen gyár vagy üzem sem maradt mûködôképes. A bellyei mezôgazdasági és élelmiszeripari központ gépeit a megszállás elsô napjaiban leszerelték, és elvitték Szerbiába. A Hegyalja falvaiban – Csúzán, Vörösmarton, Sepsén – évszázados múltra tekint vissza a szôlômûvelés és a borászat. (Már Hans Dernschwam is dicsérô szavakat írt naplójába a dél-baranyai borról.) A háború öt éve alatt a jó gazda csak a szôlô megkívánta legszükségesebb teendôket végezte el, s bort legfeljebb a saját fogyasztására érlelt. De megszûnt a hagyományos mezôgazdasági termelés Laskó, Várdaróc, Dárda környékén is. Kopács messze földön híres volt konyhakerti veteményeirôl, a falu lakói látták el Eszéket és a Dráva túloldalán lévô környezô településeket. 1991 óta a falvak lakossága csak és kizárólag a maga számára termel, ami a korábbi termôterületek legfeljebb 10 százalékos kihasználását jelenti. A háztáji termelés is csak az egyéni igényeket elégíti ki.

A mezôgazdasági megmûvelésre alkalmas földterület jelentôs részét a szerb hadsereg elaknásította, s az öt éve háborítatlanul burjánzó gyom a mohácsi vész utáni martalócvilágot idézi.

A módszeres pusztítás látványánál is rettenetesebb a kegyetlenségbôl elkövetett emberölések, a vérengzések sokasága. Pataky András kopácsi tanító már idézett naplójában részletesen leírja az 1992. február 15-i kopácsi pogrom eseményeit. Ezen a napon a szerb szabadcsapatok kijárási tilalmat rendeltek el, és házról házra járva lista alapján gyûjtötték össze az embereket. A névjegyzéket helybéli szerb állíthatta össze, hisz nem egy esetben a becenevén szólították a keresett férfit. A kopácsiak számára világos volt, hogy valami rettenetes dolog fog történni. A csetnik fegyveresek a 38 éves Tóth Sándornak kést szúrtak a száján át a torkába, aki a helyszínen meghalt. Séri Sándor öt nap múlva halt bele a verésbe. A vérengzésnek a reguláris szerb katonák vetettek véget. Bellyén huszonnyolc embert végeztek ki néhány hét leforgása alatt, de a sokat szenvedett lakosság számtalan tömegsírt is számon tart. Feltárásukra csak a terület Horvátországhoz történô békés visszacsatolása után kerülhet sor.

1995 tavaszán újraéledtek a hosszú évekre gettóba zárt horvátországi magyarok reményei. A horvát kormány, megunva a nemzetközi béketeremtô és békefenntartó erôk "tehetetlenségét", elôbb májusban villámháború során egyetlen délelôtt visszafoglalták a Szerb Krajina nyugat-szlavóniai területét, amelynek – mint késôbb kiderült – elsôsorban stratégiai jelentôsége volt, hiszen ezzel elvágták a szerb hadsereg és a szabadcsapatok fegyver- és üzemanyag utánpótlási vonalát. A jószerével csak elôjátéknak tekinthetô felszabadító hadmûveletet követte a júliusi Vihar-hadmûvelet, melynek során három nap alatt felszámolták a Knin központtal kikiáltott szerb bábállamot. Szerbia ekkor már képtelen volt bármilyen módon is befolyásolni az eseményeket. A Krajinából ekkor 200.000-nél is több, jól szervezett szerb "menekült" indult Szerbia felé. Közülük néhány tízezer Kelet-Szlavóniában és a Drávaszögben vélt otthonra lelni – bár, s ezt már akkor látni kellett volna, az új otthonteremtés szándékával kiválasztott terület nem kecsegtetett semmi jóval. Nem kecsegtetett, hiszen a térség nemzetközi-jogi státusa rendezetlen volt, ugyanakkor a sorsdöntô csatákat nyert, horvát felszabadító hadsereg most már teljes erejével a Horvátországnak immár csak 3,6 százalékát jelentô baranyai, kelet-szlavóniai terület felé nyomult. Augusztus közepén azonban, erôteljes nemzetközi nyomásra a horvát hadvezetés leállította a felszabadító csapatok akcióját. Az indoklásban mindössze annyi szerepelt: az ENSZ Biztonsági Tanácsa és a NATO-vezetés túl kockázatosnak tartotta a hadmûveleteknek a Szerbiával szomszédos területekre történô kiterjesztését.

A megszállt területek lakói, köztük a magyar közösség elkeseredetten vette tudomásul: a felszabadulás elmarad. Aki ismerte a szerb szabadcsapatok kegyetlenkedéseit, tudta, hogy a Szerbiára nézve vesztes háború végkimenetelének fenyegetô árnyékában a terror, a pusztítás, a rablás, a bosszú újabb hulláma következik, s ezzel szemben tehetetlenek lesznek a térségben jelen lévô nemzetközi békefenntartó erôk is. S valóban, a szerbek tömegesen vitték el a munkaképes férfiak mellett a magatehetetlen idôs embereket is a "védelmi vonal kiépítésére". Nem jelentett ez mást, mint kíméletlen és könyörtelen, emellett persze értelmetlen kényszermunkát. Az Eszékkel szemben lévô frontvonal mentén egyre-másra ásták a védôárkokat, miközben az egésznek semmi értelme nem volt, azon kívül, hogy alkalmat adott a kegyetlenkedésre. A Drávaszög férfi lakosságának zöme december végéig a második világháborúból jól ismert, de igazán tökélyre csak a balkáni háborúban fejlesztett munkatáborban élt.

Közben 1995. december 15-én megszületett a daytoni megállapodás, amely a délszláv háború befejezését, és a konfliktusok békés rendezését írta elô. Nem sokkal ezután Horvátország és Szerbia aláírta az Erdôdi Egyezmény néven ismert megállapodást, amelynek tizennégy pontja vázlatosan ugyan, de végre írásba foglalva rögzítette a horvát Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség Horvátországhoz történô békés visszacsatolásának menetét. A megállapodás egyik pontja meghatározta a választások és a népszavazás idejét is. Újabb halvány remény a már csak négy-ötezer fôs magyarság számára. Ugyanakkor a megoldatlan kérdések is egyre szaporodtak. Mindenki tudta, hogy a háborús bûnök fogalmát bôven kimerítô szerb félkatonai alakulatok az elsô adódó alkalommal visszavonulnak a hátországot jelentô Szerbiába. De mi legyen s sorsa a knini krajinából – és Bosznia-Hercegovinából – oda menekült, közben közel 100.000 fôre duzzadt szerb menekültekkel, akik az esetek többségében éppen az elüldözött magyarok (és horvátok) házaiban telepedtek le, megváltoztatva ezzel a terület etnikai összetételét is? Miután Szerbia – okulva a területén tartózkodó 600.000-800.000 szerb menekült okozta társadalmi-politikai feszültségek kezelhetetlenségébôl – közölte, nem kíván több boszniai vagy horvátországi menekültet befogadni, mit kezdjenek a horvát állampolgárságot elfogadni nem akaró szerbekkel? Mit kezdjenek a politikai hangadók teljesíthetetlen követeléseivel? Hogyan lehet megállítani a kegyetlenkedéseket? Hogyan lehet elfogadható életfeltételeket teremteni az elüldözött magyarok és horvátok visszatéréséhez? Hogyan lehet megteremteni az újjáépítéshez szükséges forrásokat – amikor csak az elpusztított Kórógy felépítéséhez a legszerényebb számítások szerint is nem kevesebb, mint 46 371 074 DEM-re lenne szükség? A kérdések tovább sokasodnak.

Többszöri halasztás után 1997. április 13-án (és 14-én) a Horvátországban megtartott helyhatósági választások alkalmával a megszállt Drávaszög magyarsága is szavazhatott, s a választások során képviselôi a helyi önkormányzatokban immár hathatósan is elôsegíthetik a terület békés visszacsatolásának folyamatát. A nemzetközi megállapodások és egyezmények 1997. június 15-ét jelölték meg a horvát közigazgatás visszaállítása végsô határidejének. Véget ért volna a drávaszögi és a kelet-szlavóniai magyarság fél évtizedes megpróbáltatása, véget értek volna a háborús kínok? Talán. De hogy az újrakezdés újabb gyötrelmeket szül majd, az már ma is látható. "Ott minálunk magyarnak maradni hôstett..." – írta naplójában Pataky András. Úgy tûnik, hôsiességre és helytállásra még sokáig szükség lesz.

Források

A visszatért Délvidék. Szerkesztette: Csuka Zoltán – Halász Irodalmi és Könyvkiadóvállalat. – Budapest, 1941.
Dernschwam, Hans: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. Európa, Budapest, 1984.
Éger György: Régió, etnikum, vallás – Demográfiai és településtörténeti tanulmányok. Anonymus. – Budapest, 1993.
Fehér István: A soknemzetiségû Baranya a 20. században. Pannónia Könyvek, Pécs, 1996.
Fejezetek a horvátországi magyarok történetébôl. Szerkesztette: Arday Lajos. Közép-Európai Intézet – Teleki László Alapítvány, Budapest, 1994.
Haas Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben, Pécsett, 1845.
Herceg János: Magyarok Szlavóniában. – Világszövetség. 1993. február 2.
Kocsis Károly – Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl – A Kárpát-medencében. Tankönyvkiadó – Budapest, 1992.
Kórógy. Összeállította Kell József. – HMDK, Zágráb, 1994.
Lábadi Károly: Drávaszög ábécé. – Eszék – Budapest, 1996.
Lábadi Károly: Laskaiak. – Laskó, 1983.
Pesty Frigyes: Az eltûnt régi vármegyék I–II. – MTA Könyvkiadó Hivatala, – Budapest, 1880.
Sebôk László: A horvátországi magyarok a statisztikák tükrében. Regio, 1992. 3. szám, 118–134.
Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról a Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860–1914. – Kaposvár, 1995.
Pataky András: Rettegô türelem (naplófeljegyzések). Új Magyar Képes Újság, 1996. június 20 – 1997. március 9.
Pataky András: Délkelet-Baranya településtörténeti földrajza 1713-ig. Létünk, Újvidék, 1992.
Pataky András: A Drávaszög négyszáz évvel ezelôtt. – Magyar Képes Újság, 1991. május 2. – 1992. március 5.