Hecckampány évadja kezdôdött az elhíresült gyôri Horn–Meciar-találkozó után a szlovák–magyar kapcsolatokban. S akár tetszik a mûvelt közönségnek, akár nem, a szlovákiai választási kampány idején ez a hangulat lesz uralkodó a látható és hallható nyilvánosságban, hiszen az egykori ringharcos felszínen maradásához elengedhetetlen a naponta föltálalható magyarellenesség. (Valamint a csehekkel való riogatás.) A mûvelt közönségnek nem lehetnek illúziói, a mesterséges feszültség ébren tartásában Meciarnak tömegesen lesznek készséges partnerei és kiszolgálói. S nemcsak a gleischachtolt kormány- és állami hivatalokban, hanem az utcákon és a tereken is. A gyûlölet ekkor majd népünnepély jelleget ölt.
Ezzel a hangulatkeltéssel az aktuális szlovák vezetés legalább két célt szeretne elérni. A homogén nemzetállam megteremtése érdekében a folyamatos napi jogfosztás mellett meg akarja félemlíteni a szlovákiai magyarokat. E vállalkozásban számára minden eszköz megengedett, s minden végkifejlet jó. Jó, ha meghátrálnak a magyar tömegek és pártjaik, de még jobb, ha szembeszegülnek, és az ellenállás akár véres helyi konfliktusokba torkollik. A másik, ám egyáltalán nem másodrangú cél Pozsonyban az, hogy lehetôleg minél többet kellemetlenkedjen a NATO-ba meghívott ôsellenségként kezelt Magyarországnak. Erôsítendô azt a dilemmát, hogy mennyit ér a magyar megbékélési szándék mellett külsô nyomás hatása alatt is aláírt és ratifikált alapszerzôdés, ha a felek egyikébôl hiányzik az ôszinteség.
Mit tehet ebben a riasztó helyzetben a politika, s ha van erre késztetése, az értelmiség?
A magyar kormány, s személyesen a kormányfô – ellentétben más európai statusférfiakkal – következetesen tartja magát ahhoz az álláspontjához, hogy folyamatosan tárgyalni kell a pozsonyi vezetéssel. Ez rendjén való is lenne, ha ezeket a találkozókat nem kísérnék sorozatos kudarcok, s technikai lebonyolításukban nem az egykori titokzatoskodó, a nyilvánosságot kirekesztô pártállami praxist idéznék. A demokrácia szempontjából külön balszerencse, hogy mindkét hivatalban lévô kormányfô alkatilag is vonzódik az illegális akciókhoz. ("Ugrott apósom, nagy régi sólyom,/mindene az illegalitás" – ahogyan egy korfestô dalszöveg mondja.) Már csak az elvetendô rossz hagyomány miatt is szükség van az ellenzéki politikusok találkozóira. Ha más hasznuk nem is lenne, amiatt is fontosak ezek az eszmecserék, hogy oszlassák az egymást demonizálni hajlamos politikai erôk elôítéleteit. De nem kizárt az sem, hogy szimpátia támad egymás törekvései iránt, s ez akár az összehangolt cselekvésig is elvezethet.
A kapcsolatok javításában – nem a politika porondján – fontos szerepe lehet az értelmiségnek. Ilyen próbálkozásokban nincs is hiány, de valahol, nem is annyira a tudati mélyrétegekben mindig elôadja magát valami zavaró mozzanat. A kölcsönös elôítéletekre és elfogultságokra gondolok, melyekbôl eléggé nehezen mutatkozik kilábalás. A magyar nacionalizmus ebben a században elég sok vereséget szenvedett már, s a törvényszerû kijózanodás mellett talán emiatt is téved olykor vadcsapásokra. Hatása azonban elhanyagolható, míg a szlovák nemzeti eszmét ezzel szemben erôteljesen átjárja a magyar-és csehellenességre alapozó negatív önkép. Ha ez csupán a szellemi szférában lenne érzékelhetô, kisebb baj lenne, aggasztó azonban az, hogy ez a szlovák politika lépéseinek mozgatórugója és éltetô eleme. Egy reménybeli szlovákiai demokratikus fordulat ezen a téren is változásokat jelentene, a politikai párbeszédben visszaszorulna a konfrontatív retorika, s ennek megfelelôen a sajtónyilvánosságban is elcsendesedne a jelenlegi hangzavar. Illúziók azonban ne legyenek, ez nem lesz könnyû futam!
Tóth István