Nagy érdeklôdéssel olvastam lapjukban Gereben Ágnes tanulmányát a mai Oroszország határain kívül rekedt 25 millió orosz helyzetérôl és hányattatásairól. A cikk megjelenése már magában is üdvözlendô tény, hiszen errôl a kérdésrôl, egyáltalán a volt szovjet gyarmatok nemzetiségi helyzetérôl megbocsáthatatlanul kevés információhoz jutott eddig a hazai olvasó. Miután azonban éveken át magam is "testközelbôl" figyelhettem a három kis balti ország sorsának alakulását, beleértve az orosz (és más szláv nyelvû) lakosság helyzetét, írásának a Baltikumra vonatkozó részét szeretném részben pontosítani, részben kiegészíteni.

Elsô észrevételem, hogy a balti oroszok helyzetét Gereben Ágnes tanulmánya egyértelmûen orosz adatok alapján, moszkvai szemüvegen át igyekszik megvilágítani. Erre utalnak hivatkozásai, ezt mutatják mindazok a példák, melyeket magam is ismerek, s amelyekrôl tudom, hogy azokat egy egész gépezet igyekszik mind szélesebb körökben terjeszteni. Sajnálom, hogy Gereben Ágnes, a balti népek iránt érezhetô jóindulata ellenére, betévedt ebbe az utcába, s tanulmánya megírása elôtt más forrásokból nem próbált meríteni. Egyedi példákat magam is mondhatnék, nem hiszem azonban, hogy ezek alkalmasak volnának bármilyen általánosításra.

Épp ezért, na meg a szûk terjedelem szabta lehetôségek miatt ezúttal csupán a lényegre próbálok szorítkozni.

Mert mirôl is van szó egyáltalán?

Elôször is arról, hogy Észtországnak, Lettországnak és Litvániának, ennek a három kis európai országnak (valamennyien a néhai Népszövetség tagjai) 1991-ben sikerült visszanyernie függetlenségét, közel ötvenévi szovjet megszállás után. Ma már tudjuk, mennyit szenvedett a három kis nép a kegyetlen gyarmatosítás alatt: lakosságuk egynegyedét kiirtották, kitelepítették, vagy emigrációba kényszerítették, és a helyükbe mások telepedtek. Pontosan megírt forgatókönyv szerint folyt a régió etnikai összetételének megváltoztatása. Míg 1934-ben Észtország lakosságának 88,2%-a volt észt, 8,2%-a pedig orosz (a többi német és svéd), addig 1989-ben 61,5% az észtek és 30,3% az oroszok, 3,1% az ukránok és 1,85 a fehéroroszok (azaz 35,45 a zömükben a szovjet idôszakban betelepített szlávok) aránya. Lettország esetében az összehasonlítás még tragikusabb: az 1935-ös 75,5% lettel és 10,5% orosszal (14,5% szlávval) szemben 1989-ben 53,7% a lettek és 33,9% az oroszok (43,9% a szlávok) aránya! Ma a nem lettek Lettország valamennyi jelentôs városában többségben vannak, csak az oroszok aránya Rigában, a fôvárosban 44,5, Duagavpilsben 55,8, Jelgavában 52,5, Rezeknében ugyancsak 52,5%. Érthetô, hogy az újrafüggetlenedési mozgalmak során mind Észtországban, mind Lettországban külön törvénnyel kellett érvényt szerezni az észt, illetve lett nyelv hivatalos használatának (Rigában ennek ellenére sokáig nehéz volt elérni, hogy a minisztériumok lettül, azaz az állam nyelvén kommunikáljanak egymással). Az egymilliós Észtországban közel 8 millió idegen fordult meg a szovjet megszállás 45 éve alatt, Lettországban még több, hiszen mint tudjuk, Riga és Jurmala volt a szovjet hadseregbôl nyugállományba vonult katonatisztek legkedveltebb lakóhelye (ôk választották!). A betelepültek a helyi nyelvet általában nem tanulták meg, sôt mi több, a világ legtermészetesebb dolgának tartották kiváltságaikat. (Egy szomorú emlékem errôl nekem is akad: Rigában élô, már ott született kárpátaljai fiatalasszony – egyébként óvónô – keresett meg 1993 táján, segítségemet kérve repatriálásukhoz, mivel, mint mondotta, "nem maradhatunk itt, mert ezek azt akarják, hogy tanuljunk meg lettül, és csak azután adják meg az állampolgárságot".)

Valóságos csoda, hogy a korábbi megaláztatások, tömeges deportálások és a több évtizedes oroszosítás ellenére sem romlott meg végzetesen a viszony az észt és a lett, valamint az orosz lakosság között. Hogy nem dördült el egyetlen puskalövés, nem csattant el egyetlen pofon, hanem a vita, szerencsére, a sajtópolémia szintjén maradt. Pedig az állampolgársági törvény annak idején komoly vitát, heves indulatokat váltott ki a választóvonal mindkét felén. Az oroszok sérelmezték, hogy nem kapják meg automatikusan az állampolgárságot, az észtek és a lettek többsége a törvényben foglaltaknál szigorúbb feltételekhez kötötte volna azt. Mûvelôdési, szervezôdési panaszuk nem lehetett, mindkét országban érvénybe lépett ugyanis a háború elôtti kulturális autonómiatörvény, mely a történelmi kisebbségeknek (oroszok, németek, zsidók, svédek), valamint a háromezer fôt meghaladó etnikai csoportoknak biztosítja az anyanyelven való oktatás jogát, jogot a szabad társadalmi és politikai szervezôdéshez. Az 1992-es észt állampolgársági törvény végül is minden bizonnyal Európa egyik legliberálisabb jogszabálya: hiszen mindössze kettô plusz egy év helybenlakáshoz, bizonyos (foglalkozásonként különbözô) szintû nyelvtudáshoz és hûségeskühöz köti az állampolgárság elnyerését. A lett törvény ennél szigorúbb, hosszabb a várakozási idô, és amerikai mintára éves honosítási kvótákat alkalmaznak. A szigor érthetô, a lettek valóban naponta kénytelenek szembesülni a nemzethalál tudatával, vagy legalábbis azzal a nem túl szívderítô gondolattal, hogy könnyen kisebbségbe kerülhetnek saját hazájukban.

Az állampolgársági és a "kisebbségi" kérdés szétválasztása nem könnyû feladat. Pedig világos különbséget kell tennünk a kettô között, mert enélkül óhatatlanul beleesünk a moszkvai propaganda csapdájába. Látnunk kell, hogy az Észtországban és Lettországban élô oroszok egy része valóban történelmi kisebbség, amely kisebbség azonban 1992-ben az észtekkel és a lettekkel együtt automatikusan el is nyerte az állampolgárságot. Másik (nagyobbik) részük a megszállás megszûnésekor a két ország területén maradt "idegen lakosság", amelynek helyzetét jogi úton kell rendezni. A kezdeti külföldi szirénhangokra a lettek általában a következô igen érzékletes szcenárióval szoktak válaszolni: "Képzeljük el a következô helyzetet: ötven évvel a háború befejezése után Koppenhága lakosainak a fele még mindig német, akiket a német megszállás idején betelepítettek, azután hátrahagytak. Az Auschwitzban elpusztult zsidók lakásaiban továbbra is ötvenezer volt gestapós és Wehrmacht-tiszt él családostul. Nyugdíjukat Bonn folyósítja. És ezek a koppenhágai németek úgy vélik, hogy a dán nyelv annyira nehéz és olyan jelentéktelen, hogy felesleges volna megtanulniuk. Azt akarják tehát, hogy a dánok beszéljenek németül, ôk pedig kapják meg a dán állampolgárságot, és kapjanak automatikusan parlamenti képviseletet."

Mert errôl van szó. Az észtországi oroszok már régen észt állampolgárok lehetnének, ha azt idôben kérik, és megfelelnek a feltételeknek. (Természetszerûleg a mintegy tizenkilencezer Észtországban és a közel ötvenezer Lettországban leszerelt KGB-s és szovjet katonatiszt kivételével, akik csak tartózkodási engedélyt kaphatnak, állampolgárságot nem.) Csakhogy legtöbbjük nem igényelte: vagy mert megalázónak érezte azt, hogy kérnie kell, vagy pedig nem tudott eleget tenni a minimális észt nyelvvizsga követelményeinek. Gyanakszom, elsôsorban a továbbra is élô birodalmi tudat volt a gátja a kérelem benyújtásának. Az észt rendôrség kötelékébôl most bocsátanak el hét rendôrt, mivel azok a többszöri haladék ellenére sem tudták (vagy akarták) hat év alatt megtanulni az államnyelvet.

Nem tudom, milyen információn alapul a Gereben Ágnes által idézett Izvesztyija-cikk, miszerint a képviselôknek a jövôben nyelvvizsgát kell tenniük, és ha azon nem felelnek meg, megfosztják ôket mandátumuktól, mivel az egészen egyszerûen nem igaz. Nem is lehet igaz, ugyanis a képviselô választott személy, Észtország pedig jogállam, ahol választott személyt nem lehet mandátumától megfosztani. Ugyanígy nem lehet "referendum révén Tallinntól elszakadni" (olyan ez, mintha mondjuk a baranyai svábok népszavazás útján létrehoznák saját köztársaságukat). Ugyancsak értetlenül állok a "nagy sajtókampánnyal beharangozott terv" elôtt, miszerint "Svédországgal és Finnországgal együtt létrehoznák az öt állam regionális biztonsági zónáját". Valóban töprengett errôl egyszer hangosan néhány nyugati politikus, az ötletet azonban elsôként maguk a baltiak vetették el, mondván, hogy ôk nem külön "biztonsági zónába", hanem a NATO-ba törekednek.

Gereben Ágnesnek még egy mondatára szeretnék reagálni, mivel úgy vélem, olyan félinformációt tartalmaz, mely könnyen félremagyarázható, és téves következtetésekhez vezet. Azt írja: "Egyrészt (...) valamennyi utódállam közül messze Tallinn-nak a legrosszabb a viszonya a nemrégi birodalmi központtal. Másrészt (...) Moszkva éppen az észtországi orosz ajkúak helyzetéhez köti a két ország közti alapszerzôdés aláírását – amiért pedig Tallinn 1997 elejére hajlandónak mutatkozott lemondani addig rendkívül agresszíven hangoztatott kétezer négyzetkilométeres területi követelésérôl Oroszországgal szemben." Ezzel szemben az igazság a következô: Tallinn-nak soha nem volt területi követelése Oroszországgal szemben. Nem, annak ellenére sem, hogy a szóban forgó területeket (a Narván túli sávot és Petserimaa-t) Sztálin a megszállás idején, 1945-ben egyszerûen elcsatolta, és hozzákapcsolta Oroszországhoz. Nem, mert ezek a területek azóta nagyrészt eloroszosodtak, és esetleges visszacsatolásuk csak tovább rontana Észtország etnikai helyzetén. Amirôl szó van, az államjogi és nemzetközi jogi kérdés: Észtország – mely nem "utódállam", hanem függetlenségét visszanyert szuverén állam – azt kívánja, hogy az alapszerzôdésben Oroszország érvényben lévônek ismerje el az észt államiság és szuverenitás jogi alapját képezô 1920-as tartui egyezményt, amelyben Szovjet-Oroszország örök idôkre lemondott az észt területekrôl. Ez az egyezmény körülírja ugyan az észt állam akkori határait, az észtek azonban vállalták, hogy a dokumentum érvényességének elismerése esetén lemondanak területi igényükrôl. Oroszország ebbe nem megy bele, ezért a két fél – az alapszerzôdést félretéve – kidolgozott egy egyszerûbb határ-megállapodást, ám Moszkva az utolsó pillanatban ennek az aláírását is megtagadta.

Ami pedig a "baltikumi orosz gazdasági expanziót" illeti, vagy Moszkva részvételét a balti államok biztonsági modelljének a kimunkálásában, erre a balti országok legalább annyira vágynak, akár egy alapos hátbavágásra, vagy hazájuk harmadszori megszállására. Bizonyára Gereben Ágnes is ismeri a Karagonov-doktrínát (megjelent a Diplomatyicseszkij Vesztnyik 1992. december 22-i számában), amely kimondja, hogy Oroszországnak mindent meg kell tennie a volt Szovjetunió függetlenné vált területein maradt orosz lakosság helyben tartása érdekében, mivel a késôbbiekben eszközként lehet ôket fölhasználni az orosz befolyás megôrzésére.