Rendkívül jó érzés a bajokról, a bennünket ért nyomorúságokról múlt idôben beszélni. A ’89-es változások után azt képzeltük, hogy az élesen megosztó nemzeti problémák rövidesen megoldódnak, és népeink a diktatúra elleni nemes küzdelmekben végképpen egymásra találnak. Nem sok idônek kellett azonban eltelnie, hogy az anarchikus bukaresti események s a marosvásárhelyi "fekete március" sötétjével a posztkommunizmus összes nyomorúságai teljes valójukban reánk szakadjanak.

Most azonban, amikor a demokratikus román kormányzat hét havi országlása a kommunizmus átkos örökségét ténylegesen enyhíteni látszik, és országunkban a változások csírái mutatkoznak – mégis hinnünk kell, hogy "a posztkommunizmus nyomorúsága" nem több és nem más, mint azok a "szülési fájdalmak", melyek egy új élet, egy új világ létrejöttének ígéretét hordozzák magukban.

Nagy öröm és elégtétel számomra, hogy más hasonló kárpát-medencei rendezvényekkel párhuzamosan, a magyarországi és romániai fiatal demokraták szervezésében, immár nyolcadik alkalommal – ez esetben Tusnádfürdôn – kerül sor erre a nyári szabadegyetemre. A bálványosi tábor a román–magyar hivatalos kapcsolatok jelenlegi javulását messze megelôzve, példás politikai tisztánlátással és töretlen következetességgel teremtette és tartotta fenn a két nép politikai elitjének párbeszédét, mintegy megelôlegezve azt a múlt év novemberében bekövetkezett romániai fordulatot, melynek folytán éppen a bálványosi tábor oly kiemelkedô elôadói kerültek országunk élére, mint például Emil Constantinescu államelnök vagy Adrian Severin külügyminiszter. Úgy érzem, hogy a hiteles magyar–román közeledés igazi gyökereit nem annyira az országaink posztkommunista kormányzatai által megkötött alapszerzôdésben, hanem sokkal inkább a bálványosi típusú kezdeményezésekben és törekvésekben kell keresnünk.

Másfelôl személyes meggyôzôdésem, hogy igazi megbékélés csakis olyan, nemzetileg elkötelezett erôk és pártok között valósulhat meg, melyektôl távol áll mindenféle nacionalista kizárólagosság vagy internacionalista, kozmopolita nemzetietlenség. Ennek értelmében az Iliescu-féle, a szélsônacionalista pártokkal szövetkezô politikai kurzus részérôl fatális hiba volt egy eltorzult nemzeti érdekképviselet nevében feláldozni a román nemzet valós érdekeit. Másfelôl a magyar nemzet érdekeit sem szolgálhatja egy olyan politika, mely a határon túli magyar nemzeti közösségek jövôjét egy – rosszul felfogott – integrációs politika oltárán hajlamos feláldozni.

A VIII. Nyári Szabadegyetem mai témája (Román és magyar nemzetpolitika) különleges hangsúllyal emeli ki: a nemzeti kérdések, a valós nemzeti érdekek tisztázását, politikailag érdekelt nemzeteink önazonosságának egyértelmû vállalása nélkül sem igazi megoldásról nem beszélhetünk, sem ôszinte megbékélésben nem reménykedhetünk.

A ‘89-es változások utáni idôszak, ezen belül pedig a hagyományossá vált bálványosi párbeszéd különleges fontosságú eredményének tartom, hogy egyáltalán beszélhetünk, szabadon és józanul tanácskozhatunk nemzeti-nemzetpolitikai kérdésekrôl. Ez a lehetôség ma már magától értetôdô adottság. Mindemellett azonban ne feledjük, hogy az e században reánk következett világháborús szembenállások, valamint a kommunista nemzetietlenség máig ható történelmi-ideológiai örökségeképpen, hét évvel a szovjet típusú diktatúra összeomlása után még mindig tabu-témákat feszegetünk, belénk rögzült elôítéleteket és tilalmakat döntögetünk, amikor a nemzeti kérdésekkel való nyílt szembenézésre vállalkozunk.

A megelôzô évtizedekben magyar oldalon teljes történelmi-politikai amnézia némította el az efféle kérdéseket. A "bûnösnek" bélyegzett magyar nemzet kollektív tudatának következményeképpen a kádári Magyarországon jóformán tilos volt nemzeti létkérdéseinkkel foglalkozni. Fokozott mértékben érvényes volt ez a környezô országokban elô magyar kisebbségekre. Nemzeti problémáink puszta felvetése is a nacionalizmus, sovinizmus, irredentizmus és szeparatizmus jól ismert vádjainak az azonnali felelevenedését vonta maga után. Önazonosságunk természetes vállalása különleges veszélyekkel járt.

Román oldalon egészen más, de hasonlóképpen torz helyzet uralkodott nemzeti téren. A Román Kommunista Párt túltengô nemzeti mitológiával ötvözte ideológiáját, és a hagyományos román történelemtiszteletet "sikerrel" állította politikai céljai szolgálatába.

A különbözô elôjelû, de mégiscsak mindkét oldalon fellelhetô nemzeti, nemzetpolitikai torzulásokat egyaránt a posztkommunizmus nyomorúságainak kell tartanunk. Fontos elôrelépésnek számít, hogy a ‘89 utáni átalakulások része- és eredményeképpen, végre szakíthatunk ezekkel a politikai és ideológiai kötöttségekkel, s a lelkiismeret, a gondolat, a véleményalkotás és a tudományos kutatás szabadsága szellemében, a nemzeti kizárólagosságot leküzdve párbeszédet folytathatunk saját múltunk "kényes" kérdéseirôl.

Ebbôl az álláspontból és tárgyalási helyzetbôl értelemszerûen következik, hogy szakítva múltbeli szembenállásunk "nyomorúságaival" és – többnyire mesterségesen fenntartott – elôítéleteivel, mindenekelôtt képesek és hajlandóak legyünk egymás nemzeti identitásának megbecsülésére, másfelôl pedig kölcsönösen ismerjük el mindkét fél nemzetpolitikai törekvéseinek létjogosultságát. Rendkívül fontos volna, hogy a román és a magyar kétoldalú kapcsolatokat tehermentesítsük a múlt negatív beidegzôdéseitôl, és az egymásról kölcsönösen kialakult ellenségkép szembeállását a nemzeti értékek és egymással összeegyeztethetô célok komplementaritása váltsa fel.

Kisebbségi szempontból ez még inkább kívánatos volna, hiszen a román–magyar nemzeti szembeállás legfôbb vesztese kétségkívül éppen a többségi – román – nacionalizmus céltáblájául kitett erdélyi magyarság.

A jól felfogott román nemzeti érdekeket szem elôtt tartva, viszonyaink átalakítása és rendezése épp oly fontosnak mutatkozik, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzeti többség szintén "foglya" a kisebbségnek.

A mindkét felet valamilyen módon és mértékben sújtó trianoni traumát és az erdélyi többségi–kisebbségi ellentétek háromnegyed évszázada állandósult görcseit semmiképpen sem az egymás belügyeibe való "be nem avatkozás" meghaladott doktrínája értelmében, hanem a magyar és a román nemzet egyenrangú partneri viszonyának keretei között lehetséges feloldani. Ebben a megközelítésben a romániai kisebbségi kérdés nem annyira "belügy", mint inkább a kétoldalú magyar–román kapcsolatok szerves része és sajátos esete.

A román kormány stratégiai partnerségen" alapuló új szomszédsági politikája ugyanerre a következtetésre vezethet bennünket.

A nemzetpolitikai együttgondolkodásnak és párbeszédnek még igencsak a kezdetén vagyunk. Ebbôl a szempontból a bálványosi – tusnádfürdôi – szabadegyetem kivételes eszmei-politikai bátorsággal, úttörô munkát végez.

A téma napirendre tûzését különösképpen idôszerûvé teszi a mindkét fél politikai prioritásai közé tartozó európai integráció, közelebbrôl pedig Magyarország nemrégen történt NATO-ba való elôfelvétele.

Az ellenzékbe szorult román posztkommunista és nacionalista erôk azon mesterkednek, a nyugati – demokratikus – orientáció hívei pedig joggal tartanak attól, hogy az integráció terén fennálló fáziseltolódás, Romániának az elsô körbôl való kimaradása nemzeteink között újabb feszültségeket fog gerjeszteni, és újból tápot ad az alig lecsillapult nacionalista propagandának. A mi részünkrôl még az a félelem is megfogalmazódott, hogy Magyarország belépése a katonai szövetségbe egy "új politikai vasfüggöny" leereszkedését jelenthetné a magyar kisebbség elôtt.

Ezt figyelembe véve, a NATO-felvétel elsô körébe tartozó országok külügyminiszterei legutóbbi prágai találkozójukon egyetértettek abban, hogy "nem szabad megengedni a térségben új határvonalak kialakulását, s a most meghívást nem kapott országokban az euroatlanti irányvonal visszafordulását". A parlamenti pártok teljes egyetértésével kialakított magyar álláspont szerint: "A magyar külpolitika egyik legfontosabb feladata lenne annak elkerülése, hogy a bejutni akaró, de egyelôre kívül maradó szomszédok bármelyike is féltékenyen vagy gyanakodva reagáljon Magyarország meghívására" – nyilatkozta Kovács László külügyminiszter. Orbán Viktor, a Fidesz-Magyar Polgári Párt elnöke viszont "fontos feladatnak nevezte, hogy Magyarország már most kezdje el – a csatlakozás nyomán – a kétoldalú kapcsolatokban jelentkezô problémák kezelését".

A madridi csúcs utáni mértékadó román megnyilatkozások teljes mértékben egybecsengenek: a felfokozott román várakozások pillanatnyi teljesületlensége ellenére a román külpolitikában, Románia nyugati orientációjában nem következett be irányváltozás. A román külpolitika következetessége ugyanakkor természetesnek és logikusnak is mondható, hiszen ellenkezô esetben hitelét vesztené mindaz, amit az integráció érdekében a reformok, a jószomszédi viszonyok javítása, a kisebbségi politika terén ez ideig tettek.

Az európai integráció folyamatának eddigi közös tapasztalatait leszûrve mindenekelôtt azt kell megállapítanunk, hogy a román és a magyar nemzet történelme során szinte elôzmény nélküli helyzet- és érdekazonosság alakult ki. Az Ady Endre által emlegetett egyazon "magyar és román bánat" végre politikai téren is testet öltött, és összehangolódó külpolitikai törekvéseinkben is artikulálódni kezd.

A posztkommunizmus közös nyomorúságai szintén egymás mellé rendelik a két nemzetet. A megbukott rezsim örökségének leküzdése, a nyomában maradt mérhetetlen társadalmi, gazdasági és lelki nyomor felszámolása, a demokratikus átalakulás közös célkitûzései egyaránt közel hoznak egymáshoz. Egymásrautaltságunk, közös érdekeink messze felülmúlják mindazt, ami elválaszt bennünket.

Bátran leszögezhetjük, és akár nemzetpolitikai alaptételként fogalmazhatjuk meg: Magyarország és Románia helyes nemzetpolitikája semmiképpen sem mondhat egymásnak ellent. Hajdani történelmi, politikai tévedéseinket és eltévelyedéseinket ismételnénk meg, amennyiben a két nemzet egymással újból szembekerülne.

Magyarország és Románia, a román és a magyar nemzet politikai érdekazonosságának talán az egyetlen igazán sebezhetô pontja és legsúlyosabb szakítópróbája az erdélyi magyar nemzeti közösség helyzete, más szóval a magyar kisebbségi kérdés. Kapcsolatainknak ez az a neuralgikus pontja, mely végsô soron meghatározza a magyar és a román nemzetpolitika sorsát, és eldönti a két nemzet jelenlegi politikájának jövôjét és életképességét.

A területén élô, egy kisebb ország lakosságának lélekszámát kitevô magyar kisebbség miatt megállapításunk fokozott mértékben érvényes Romániára. Magyarországgal szemben, amelynek egészében véve sikerült szembenéznie a Trianon nyomán kialakult helyzetével, s a határon túlra szakadt nemzetrészei nyomasztó gondjával – Románia mind ez ideig nem volt képes "feldolgozni" újkori államiságának rendkívüli problémáit és kihívásait, s ezen belül, idejétmúlt nacionalista politikai hagyományai vonalán haladva, képtelen volt rendezni nemzeti kisebbségei helyzetét; két milliónyi magyar kisebbségét nem sikerült integrálnia kirekesztô típusú, merev és központosító jellegû "nemzetállamába".

Demény Lajos egyik magvas tanulmánya szerint nemcsak a romániai magyarság, de a többségi románság is a központosított nemzetállam – magaállította – "kelepcéjébe" esett. Véleménye szerint a romániai politikai élet jellemzôje "a nemzeti színezetbe öltöztetett etatista kollektivizmus", melyben "ki nem mondottan, de valójában a kommunista rendszer relikviája, a "demokratikus centralizmus" él tovább. Ebben a rendszerben "a nemzeti érdek" az, amely maga alá gyûr mindent: a demokráciát, a civil társadalom bármiféle önszervezôdését, az önkormányzást..." (kiemelések tôlem – T. L.)

Romániai nemzetpolitikája és jövôje, közvetve pedig mindannyiunk szempontjából az alapvetô kérdés ez: tud-e az új román hatalom szakítani az eddigi megcsontosodott nemzetállami politikával, le tudja-e vonni a maga számára a nyugati orientációváltásból fakadó megfelelô belpolitikai következtetéseket? Másfelôl: képes lesz-e olyan gyökeres átalakításra ellehetetlenült kisebbségpolitikájában, mely a román– magyar alapszerzôdés szokványos minimalizmusát meghaladva, az erdélyi magyar nemzeti közösséggel való történelmi kiegyezéshez vezethet?!

Ezen kérdések megválaszolása a magyar állam- és össznemzeti politika számára is döntô fontosságú. A közeljövôben fog eldôlni, hogy valóban létezik-e kellô ôszinte politikai akarat a zsenge román demokráciában a kisebbségpolitikai áttörésre, vagy pedig csupán konjukturális és taktikai meggondolások állanak az utóbbi hónapokban tapasztalt, viszonylag szerény pozitív kisebbségi fejlemények mögött.

A tét mindenesetre igen nagy, és messze túlmutat a kisebbségi problémákon. Románia úgy áll Nyugat és Kelet határán, hogy még nem dôlt el: képes lesz-e a történelmileg gyôztes Nyugat-Európába illeszkedni, vagy keleten reked. A tét nagyságának felismerésére vall az 1996-os választások meglepô eredménye, a biztos nyeregben lévônek tûnô utódkommunisták és nacionalisták csúfos veresége. Talán Demény professzorral együtt, kisebbségpolitikai vonatkozásban is, okunk van remélni, hogy "a harmadik évezred küszöbén álló Európában egy elavult rendszer konzerválása kilátástalan, s ennél fogva a román politikai élet értékrendszere nem maradhat a megmerevedés állapotában". Annál is kevésbé, mivel a felzárkózás elsôrendû román nemzeti érdek.

Románia minden bizonnyal korszakos jelentôségû válaszút elôtt áll. Az európai integráció és ezzel együtt a magyarsággal való megbékélés történelmi esélyt kínál számára, hogy földrészünk peremvidékérôl, ahol a "part szakad", kikapaszkodjék.

A magyar nemzetpolitikának messzemenôen figyelembe kell vennie ezt az elsôbbséget élvezô román érdeket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is tudatában kell lennie nem csupán a számára is kedvezô magyar–román érdekegyeztetésnek, hanem éppen úgy saját elônyös alkupozíciójának.

A nemzetpolitikai elôrelépés reményében végre szakítanunk kellene az opportunista "helyzetkövetô" politizálással, fel kellene hagynunk azzal a hagyományos kisebbségi politikai stílussal, mely egy rosszul felfogott "realizmus" és "pragmatizmus" örve alatt hajlamos lemondani távlati céljairól, megelégszik a problémák felületi kezelésével, meghátrál a többségi túlsúly elôtt, és jogok helyett beéri engedményekkel, valós megoldások helyett kisebb-nagyobb pillanatnyi vagy látszateredményekkel.

Ebben a törekvésben is számítunk a tisztán látó és jó szándékú román demokratikus erôk támogatására és szövetségére.

Elhangzott 1997. július 26-án Tusnádfürdôn "A posztkommunizmus nyomorúsága" címû nyári szabadegyetemen.