Nagy általánosságban, amennyiben a kisebbségi kérdés felvetôdik, lényegében véve mindig egy leírással találjuk szembe magunkat. Ez elsôsorban két dolgot foglal magába: egyrészt a kisebbség szenvedéseinek az ecsetelését, másrészt a megkülönböztetés és a (vélt vagy valós) elnyomás felvázolását. Ezt követi a követelések felsorolása – amely szinte törvényszerûen kiváltja a vádolt helyzetbe került Állam felháborodását (vagy dühét) –, valamint a szinte soha véget nem érô és a helyzet megoldását célzó nemzetközi megbeszélések, viták és jogi javaslatok. Mindez azonban csak elvétve vezet mindenki számára elfogadható eredményhez. Az a tény, hogy ezen égetô és nehéz kérdés elsôsorban a súlyos belsô társadalmi, politikai és gazdasági problémákkal küszködô országokat érinti, ritkán jön valójában számításba. Pedig a kisebbségi kérdés nem ok, hanem következmény. Híven tükrözi egy társadalom, helyesebben szólva a többség válságát, amely összetéveszti magát az Állammal mint politikai kerettel.

Mi a válság? A különbözô értelmezô szótárak megfogalmazása szerint egy, a társadalom vagy a személy életében jelentkezô nehéz idôszak, feszült állapot, amelynek kimenetelétôl függ egy rendezett («normális») helyzet visszaállításának sikere vagy csôdje. Ami egy társadalom fejlôdését illeti, a válság nehéz és rendszerint döntô jelentôségû pillanat; egy olyan idôszak amelyben a gazdasági, politikai és ideológiai nehézségek «paroxisztikusnak» tûnnek. Ezek után nyugodtan mondhatjuk, hogy Délkelet-Európában valódi válsághelyzettel találjuk szembe magunkat; olyan helyzettel, amelyet a sokrétû nemzeti válság folytonossága jellemez. Ebben a térségben a nyugalom és a józanság pillanatai nagyon kivételesek. Ez az, ami végül is elfogadhatóan magyarázza a kisebbségi kérdés állandó idôszerûségét.

Véleményünk szerint a kisebbségi kérdés szorosan kapcsolódik a többség válságához. Azért, hogy ezen álláspontunkat jobban megvilágíthassuk, írásunkat három fô részre osztottuk:

1. "az "Örökségi-Állam"-nak "Nemzet-Állam"-á való átalakulása alkalmával született¹ "kisebbség"-fogalom elemzése, valamint a jogi meghatározásra irányuló különbözô törekvések felvázolása;

2. a "kisebbségi kérdés" és a nacionalizmus kapcsolatának megvizsgálása;

3. valamint a: "mi a megoldása egy megoldhatatlannak látszó problémának?" kérdésre javasolt felelet.

1. A "kisebbség"-fogalom

A "kisebbség"-fogalom használata különbözô. Változó értelemben szerepel a tudomány több ágában, a jogban, a társadalomtudományban és a politikában. Az egyetlen állandó közös nevezô a különbségtétel, a többség és a kisebbség egymással való szembehelyezése. A hatalom kérdését illetôen ez a szembenállás egy (rendszerint, de nem szükségszerûen), a többség számára elônyös erôviszonyt és sok esetben gyakorlati uralmat is jelent. Ebbôl következôen joggal mondhatjuk, hogy a kisebbség, természeténél fogva és kevés kivételtôl eltekintve, uralt társadalmi csoport. Mivel számbelileg mindig alárendelt helyzetben van, ez rendszerint politikai, társadalmi, gazdasági, sôt kulturális szempontból is hátrányos helyzetet jelent számára.² Pusztán matematikai megközelítéssel élve kisebbségrôl beszélhetünk akkor, ha egy adott emberi egység keretében megkülönböztethetô legalább két, egymástól eltérô nagyságrendû al-egység.³

A többség és a kisebbség között fennálló uralkodási viszonyt gyakran jellemzi a szándékos megkülönböztetés, melynek következménye a peremre szorítás. A megkülönböztetés fogalomnak itt elsôsorban pejoratív értelme van: csupán azokat a kézzelfogható különbségeket jelenti, amelyek a kisebbség hátrányára vannak. Itt arról az egyenlôtlen és kedvezôtlen bánásmódról van szó, amely egy kisebbség tagjait megfosztja bizonyos elônyöktôl vagy jogoktól, különleges terheket ró ki rájuk, vagy kizárólag a többségiek számára kiváltságokat biztosít. Ugyanakkor azt sem szabad szem elôl tévesztenünk, hogy az azonos bánásmód vagy az egyforma személyi jogok biztosítása a többség és a kisebbség részére tényleges egyenlôtlenséget teremthet ezen két társadalmi csoport tagjai között. Elmondhatjuk tehát, hogy a megkülönböztetés eredménye az egyenlôtlenség a többség mint kiváltságos csoport és a kisebbség között.

Általánosan tekintve: a megkülönböztetés alapja a különbség. Ez lehet a bôr színe, az etnikai eredet, a vallás, a nyelv, a kultúra, a hagyomány stb. Ezért van az, hogy a kisebbség fogalom soha nem áll magában; mindig kapcsolódik hozzá egy jelzô, amely a többséggel szemben jelzi a kisebbség jellegzetes vonásait és önazonosságát. Ezen ismeretôjel viszont önmagában nem elég. Szükséges, hogy azt kiegészítse egy azonos fontosságú lélektani elem. Ez az ún. kisebbségi öntudat. Ennek alapján tudatosítják a csoport tagjai azon különbség valóságát, amely az ô (tényleges vagy annak érzett) kisebbségi helyzetüket meghatározza. Ahogy a társadalmi osztály nem létezhet valódi osztályöntudat nélkül, úgy egy csoport is csak attól a pillanattól számít kisebbségnek, mikor tudatosan annak tekinti magát. Ezen "animus" jelenti valójában a csoport összetartó erejét, és biztosítja "erkölcsi egységét". Ebben rejlik az ereje is egyben, mivel a közösen vallott azonosság bizonyos érdekközösséget is teremt.

A kisebbségi tudat azonban nem egyedülálló, hanem rendelkezik egy fordított megfelelôvel. A társadalmi valóságot alkotó csoportok ugyanis, még akkor is, ha saját azonossággal rendelkeznek, csupán az egymáshoz való viszony szempontjából számítanak kisebbségnek vagy többségnek. A közönséges megállapítás, miszerint többség nélkül nem létezik kisebbség, ténylegesen azt jelenti, hogy csupán azért lehet szó kisebbségrôl, mivel létezik egy többség. Ebbôl kifolyólag az uralt helyzetbe való besorolás és azonosítás képezi a kisebbség megalakulásának alapkövét.⁴

Amennyiben egy kisebbség létezik, azt a többség (és elsôsorban annak társadalmi, politikai és vallási vezetôi) mint problémát fogja feltüntetni. És amikor ez a kérdés felmerül, állítjuk, hogy annak oka kizárólag a többség önmaga azonosságáról és saját (fôként nemzeti és vallási) egységérôl kialakított és eszményített fogalma mélyén rejtôzik.⁵

Jogi meghatározás

Történelmi szempontból közelítve meg a kérdést elmondhatjuk, hogy a kisebbség jogi fogalma csupán az elsô világháború óta létezik. Származását tekintve szervesen kapcsolódik a nemzeti kisebbség-fogalom megjelenéséhez, amely a 19. századi nemzeti mozgalmak és a Nemzet-Állam gondolat következménye. Mint probléma, fôleg az Osztrák– Magyar, az Oszmán és az Orosz Birodalom bukásával vált idôszerûvé. Azelôtt elsôsorban az Oszmán Birodalom különbözô keresztény közösségei számítottak kisebbségnek, annak ellenére, hogy az etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek léte mindig is jellemzô vonását alkotta Közép-Európa történelmének. Jóllehet az Oszmán Birodalom keresztény lakosságának védelme mögött Franciaország, Anglia és mindenekelôtt Oroszország politikai érdekei húzódtak, a kérdés soha nem öltött nemzeti jelleget, és nem kapott modern értelemben vett politikai színezetet.

"Egy évszázadnyi háború után az 1919–1920-ban kötött békeszerzôdések, a nemzetiségek gyôzelmén túlmenôen, olyan területek geopolitikai elosztását is szentesítették, ahol senki nem vette a fáradságot, hogy a népek véleményét kikérje, és ahol az ország- és az etnikai határok csak rendkívüli esetben egyeznek. Ilyen körülmények között nem meglepô tehát, hogy az új határ valójában homogén lakosságot szelt ketté. Saját nemzeti közösségüktôl elválasztva és akaratuk ellenére bekebelezve egy, a Szerzôdés által kedvezményben részesített Államba, milliók váltak így nemzeti kisebbséggé a jövôben."⁶

Az új helyzet arra késztette a frissen alakult Népszövetséget, hogy a kisebbségi szerzôdések révén a "faji-, nyelvi- és vallási kisebbség"-kifejezés mellett a "nemzeti kisebbség" fogalmát is beiktassa a nemzetközi jog szaknyelvébe.⁷ Ez a megfogalmazás azonban rendkívül kétértelmû. Míg ugyanis a nemzeti kisebbségek jogilag azon ország állampolgárai, amelynek területén és politikai határai között élnek, addig az ôket jellemzô és megkülönböztetô "nemzeti" jelzô arra a nemzetre utal, amelytôl elválasztották ôket. Innen az alapvetô különbség a nemzetiség (az egyén népi, etnikai hovatartozása) és az állampolgárság (az egyén jogi viszonya az Államhoz) között.⁸

Ezen két különbözô fogalom használata mind a mai napig érvényben van azon délkelet-európai országokban, amelyek ténylegesen egyetlen nemzet Államának vallják magukat anélkül, hogy valaha is a polgárok összességének az államai lennének valójában. Ráadásul nagy hangsúlyt fektetnek a néha eléggé homályos értelemmel rendelkezô egységes jellegükre, és gyakran nyilvánítják ki az ország "nemzeti" (sôt mi több) vallási homogenizálására irányuló törekvéseiket. Nem véletlen tehát, hogy a köztudatban az államalkotó nemzeti többséghez való tartozás gyakran társul egy adott valláshoz vagy felekezethez való tartozással. Erre vezethetô vissza a Nemzet-Állam részérôl a nemzeti (és/vagy vallási) kisebbségnek akadályként történô felfogása. Ez utóbbi ugyanis puszta létével veszélyezteti az egységes és egyöntetû nemzeti Állam megvalósításának nagyravágyó tervét. Ezért számít minden nemzeti, vallási vagy nyelvi sajátosság valóságos sértésnek. Sôt, mi több, oly mértékben, hogy a többség sajátosságainak az elegyengetése is törvényszerûvé válik. Ezen hozzáállásból adódóan a fenyegetô szerepben feltûnô Nemzet-Állam és a fenyegetett (vagy legalábbis magát annak érzô) kisebbség (vagy kisebbségek) között elkerülhetetlen az összeütközés. Gyakorlatilag ez történik a délkelet-európai országokban és Szlovákiában. Ennek ismeretében most már körülhatárolhatjuk nemcsak az idôben (az elsô világháborútól számítva), hanem a térben is tanulmányunk tárgyát: a kisebbségi kérdés mint a többség elképzelt önmegvalósításának a válsága.

Ami a probléma jogi oldalát illeti, a kisebbségi kérdés a társadalmi valósága miatt kikerülhetetlen a nemzetközi politikai közvélemény számára. A kisebbség-fogalom elsô meghatározása az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a görög–bolgár helyzet rendezése elôsegítésére 1930. július 31-én hozott javaslatában található. A megfogalmazás azonban sokkal inkább utal a "közösségre" – vagyis az egy országban vagy helységben élô személyek közösségére, akiket összeköt az ugyanazon fajnak, vallásnak, nyelvnek vagy hagyományoknak a tudata –, mint a tulajdonképpeni "kisebbségre". Elmondhatjuk tehát, hogy a békeszerzôdések, jóllehet a kisebbséggel egy új jogi alanyt teremtettek, ugyanakkor megtagadták annak lehetôségét, hogy az mint társadalmi csoport, egyben jogi személy is lehessen. "Annak dacára, hogy a szerzôdések tárgyalják a szó szoros értelmében vett közösségi jogokat – mint az intézmények alapításának a jogát, az anyanyelvi oktatást, a közpénzekbôl való részesedést – valójában nem vesznek tudomást a kisebbség közösségi egységérôl, amely számukra nem jelent többet a kisebbséghez tartozó állampolgárok matematikai összegénél."⁹ Mindennek tetejében semmiféle büntetést nem helyeztek kilátásba a kötelezettségeit megszegô Állammal szemben. Érthetô tehát, hogy az eredmény nem volt több látszatmegoldásnál, kiváltva ezáltal mindenki – államok és kisebbségek – általános elégedetlenségét.

Ezt tetôzte be a rendszer egyetemes jellegének a hiánya. A Népszövetség alapítóinak ugyanis nem állt szándékában a kisebbségi jogokat egyetemes elvvé tenni. Ennek következtében a háborúban gyôztes államok (és Németország ráadásul) a kisebbségi jogokat illetôen felmentve érezték magukat minden elkötelezettségtôl, míg minden legyôzött, megnagyobbodott vagy újonnan alakult országot¹⁰0 kényszeríteni kívántak azok tiszteletben tartására. Mindez elsô perctôl elégedetlenséget és határozott ellenállást váltott ki.¹¹

Végül is a javasolt rendszer ahelyett, hogy kibékítette volna a nemzetiségeket, még inkább fokozta a nacionalista érzelmeket. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy minden a kisebbség érdekében hozott intézkedés soviniszta visszahatást eredményez. Nem a kisebbségek védelme volt ugyanis a veszélyes, hanem a rendszer alapjaiban fellelhetô politikai elmélet. Ennek értelmében a különleges intézkedések valójában a nemzetiségi elv területi alkalmazását tükrözték az új államokban, személyi jog formájában kiterjesztve azt a kisebbségekre. Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy a Nemzet-Állam, mivel képtelen volt uralni egy bonyolult helyzetet, a maga ellentmondásos logikájával teljesen megbénította a rendszer mûködését.¹²

A második világháború után az ENSZ szintén szembesült a kisebbségi kérdéssel és annak jogi meghatározásának szükségességével. Az erre irányuló elsô próbálkozást a Fôtitkár 1949. december 27-én keltezett memoranduma jelenti. Címe: A kisebbségek meghatározása és osztályozása. Ezzel kapcsolatosan megemlíthetjük még a "megkülönböztetô intézkedések ellen és a kisebbségek védelméért küzdô al-bizottság" harmadik, negyedik és ötödik ülésszakát (1950, 1951 és 1952). Az eredmény azonban eléggé kiábrándító. A viták után levont következtetés ugyanis kiemeli egy olyan, mindenki számára elfogadható, általános meghatározás nehézségét, sôt, mi több, lehetetlenségét, amely magába foglalná a védelemre szoruló kisebbségek összességét. Végeredményben a kérdés kiváltotta ellenséges érzület annak a napirendrôl történô levételéhez vezetett. A meghatározás csôdjét egyébként elôre lehetett látni. "A kisebbségnek ugyanis kizárólagosan jogi fogalomként való kezelése kezdettôl fogva a valóság részleges megközelítését jelenti. Ez a hozzáállás szükségszerûen megvalósíthatatlan javaslathoz vezet, mivel nem veszi számításba a kisebbségi lét összetevôit."¹³

Jelenleg mindenki elismeri e nehéz kérdés rendkívül bonyolult és érzékeny jellegét. Annál is inkább, mivel az Államok célja korlátozni vagy árnyalni a kisebbség-fogalmat annak érdekében, hogy az lehetôleg egyetlen, a politikai határaikon belül élô társadalmi csoportra se legyen alkalmazható. Az egyetemesen elfogadott jogi meghatározás hiánya ellenére azonban ezen fogalom és a neki megfelelô valóság lényeges vonásai ismertek. Elmondhatjuk tehát, hogy "a kifejezett meghatározáson túlmenôen sokkal fontosabb a kisebbségek létének a megállapítása és elismerése. Ez gyakorlatilag azon ismertetôjelek meghatározását jelenti, amelyek alapján a személyek egy adott kisebbséghez való hovatartozása felismerhetô."¹⁴ Ugyanakkor módunkban áll ennek a valóságnak közép-kelet-európai leírása is. A szóban forgó térség kisebbségei ugyanis olyan társadalmi csoportok, amelyek kimerítik a "történelmi kisebbségek"-fogalom tartalmát. Eredetüket tekintve mind a betelepítések (betelepülések), mind a határmódosítások eredményei egy olyan kontinensen, ahol a területek az emberekhez hasonlóan állandóan mozogtak és mozognak. Ehhez járult a háborúk pusztította térség lakosait érintô szabad vagy kényszerû vándorlás, valamint a beolvadás (beolvasztás) elutasítása és az önazonossági örökség életben tartásának és továbbadásának szándéka. A történelmi kisebbség kifejezés tehát olyan emberi csoportokat jelöl, amelyek különbözô történelmi okokból kifolyólag egy adott területen élnek. Ez a meghatározás akkor is érvényes, ha az adott területen belül helyet változtatnak, vagy pedig maga a terület szenved határmódosításokat. Ezen csoportok, bizonyos jegyek révén, hagyományosan és tudatosan megkülönböztetik magukat azon Állam többségi lakosságától amelynek politikai határai között élnek. E megkülönböztetô jegyek – külön-külön vagy együtt – lehetnek a nemzeti vagy etnikai származás, a nyelv, a vallás, a kultúra.¹⁵

Alapjában véve azonban egy személy (nemzeti vagy bármely más) kisebbségi hovatartozásának a megállapítására egyetlen elfogadható ismertetôjellel rendelkezünk. Ez nem más, mint a személy szabad egyéni kijelentése. Senkinek sincs ugyanis jogában bárki emberi hovatartozását meghatározni. Erre egyedül az adott társadalmi csoport jellegzetes vonásait magán viselô személy jogosult. Tôle függ, hogy vallja vagy elutasítja ezt a hovatartozást anélkül, hogy valaki is értékítéletet hozhatna a döntésre vonatkozólag.

Ezen egyéni ismertetôjel alkalmazása ugyanakkor lehetôvé teszi a kisebbségek eltérô magatartásának a megértését is. Míg egyesek az uralkodó csoporttal azonos bánásmódot igényelnek és kérik, hogy semmiféle megkülönböztetés ne sújtsa ôket, addig mások ezen túlmenôen, ragaszkodnak az ôket jellemzô sajátosságok megôrzéséhez. Elmondhatjuk tehát, hogy míg egyrészt vannak kisebbségi társadalmi csoportok, amelyek nem akarnak kisebbségként létezni, és céljuk a többséggel való teljes azonosulás, addig másrészt bizonyos csoportok elutasítják mind a beolvadást, mind a beolvasztást, és mint (kisebbségben levô) közösség kívánnak a többséggel tényleges jogegyenlôségben létezni.¹⁶

Ez utóbbi csoporttal kapcsolatosan megjegyezhetjük, hogy a történelmi folytonosság hiánya ellenére is létezik a szabályok és azok értelmezésének a folytonossága, amelyet a kisebbségek jogi elismerésének az egyetemes emberi jogok keretében történô kifejlôdése érzékeltet. Ugyanakkor a kisebbségeket érintô nemzeti és nemzetközi rendelkezések elemzése arra enged következtetni, hogy ezen kérdésre vonatkozólag rendelkezünk egy aránylag régi és egyezô elvi alappal. Ezek az elvek hivatottak arra, hogy különbözô biztosítékokat szolgáltassanak a kisebbségek számára. Ilyen a társadalmi csoportként való létezés joga; az önazonosság és a kulturális örökség védelme és fejlesztése; az anyanyelvi oktatás és nevelés lehetôsége; az iskolafenntartás joga; a szabad vallásgyakorlat; a saját nyelven történô hírközlés; a saját nyelv általános használata a társadalmi életben és a közszolgáltatásban, a közigazgatási és a jogi szervekkel szemben, valamint a helyhatóság illetékes szerveiben; a szabad kapcsolattartás az ország határain belül és azon túl; a saját egyesületek és politikai pártok létrehozásának és igazgatásának lehetôsége; a politikai képviselet joga; az Állam dolgaiban és a kisebbség által lakott területet érintô döntésekben való tényleges résztvétel; a személyi és a területi autonómia gyakorlásának joga.¹⁷

Ami elsôsorban érdekel bennünket, az azok a cselekvô társadalmi csoportok, amelyek érzékenyek az itt felsorolt elvi biztosítékokra. Joggal nevezhetjük ôket kisebbségeknek, mivel számbelileg egy adott Állam lakosságának csak egy bizonyos részét jelentik, és ugyanakkor vállalják a többségtôl ôket megkülönböztetô sajátosságokat. Jóllehet ôk maguk is sok problémával küszködnek, ami sokkal fontosabb, hogy a többség számára puszta létük is probléma. Annál is inkább, mivel a többség minden itt felsorolt biztosítékban a saját, az Állammal mint politikai kerettel teljesen azonosuló nemzeti egységének megannyi megsértését látja.

2. A kisebbségi kérdés

A 19. századi nemzeti ébredéssel együtt járó nacionalizmus révén a politikában meghonosodott az a gondolat, hogy minden nemzetnek meg kell valósítania a saját egyéniségét. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy rövid idôn belül az egy Nemzet – egy Állam (felcserélhetô) fogalom lett az Eszmény. Az egyöntetû nemzeti állam gondolata azonban szembetalálta magát az etnikai sokféleség valóságával. Az eredmény: a nemzeti kisebbségek kérdése. Annak ellenére, hogy fontossága helytôl és országtól függôen változik, ma már joggal mondhatjuk, hogy egy egyetemes emberi problémával találjuk szemben magunkat.

A kisebbségi kérdés elsôsorban az erôsen központosított Államok politikai, kulturális és gazdasági életére hat ki. Jóllehet képes felborítani a nemzetközi egyensúlyt, mégis nemzeti politikai probléma marad, egy olyan belsô ügy, amely elsôsorban az adott Állam törvényhozását és közigazgatását érinti. Feltûnését illetôen elmondhatjuk, hogy kisebbségi követelmények formájában jelentkezik, amely ütközik az Állam elutasító vagy ellenálló magatartásával.

Szétszórt kisebbség esetében a követelmények rendszerint megmaradnak az egyetemes vagy egyéni emberi jogok keretében. Alapvetô jellemvonásuk: hovatartozásuk miatt a kisebbség tagjai ne szenvedjenek sértést emberi és állampolgári jogaikban, valamint hogy megôrizhessék és utódaiknak továbbadhassák önazonosságuk sajátos jegyeit.

Ezzel szemben az összevont kisebbség követeli az általa lakott terület eredeti jellegének és a többségi lakosság kultúrájához viszonyított különbözôségnek az elismerését. Ez végeredményben az önrendelkezés lehetôségét és az adott Állam határain belül megvalósítandó belsô autonómia jogát jelenti, amelynek keretében bizonyos illetékességgel bírna a kultúra és az oktatás terén. Esetenként ez a követelés az elszakadási jog igényléséhez is vezethet. Ennek következtében fennáll az új államalapítás vagy pedig az egy, már létezô államhoz való csatlakozás lehetôsége.

Az elsô világháború óta mindkét lehetôségre lehet példát találni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti a kisebbségi kérdés megoldását, hiszen az új formában jelentkezhet. Sok esetben ugyanis az uralkodóvá váló nemzet azonos elnyomó módszerekkel él az újonnan uralt helyzetbe került társadalmi csoportokkal szemben, mint amelyek ellen kisebbségként szenvedélyesen tiltakozott. Ráadásul azt is be kell látni, hogy a követelések terén a végletekig menni és ezáltal megkérdôjelezni az adott Állam területi épségét nem mindig lehetséges, és nem is mindig tanácsos. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki a belsô autonómia követelésének az elvét.¹⁸ Ez az elv elsôsorban azt a jogot jelenti, amelynek értelmében a kisebbség megôrizheti saját nyelvét. 1919 óta, mondhatni, hogy ez az elsôdleges követelés, mivel a nyelv gyakorlása képezi a Nemzet-Államok és a kisebbségek közötti perlekedések döntô többségének a tárgyát. "Mivel a kulturális identitás szerves része a nyelv, valamint annak oktatása és ellenôrzése, a sajátos jegyének megôrzését elhatározó és akaró csoport egyéniségének és egységének a kifejezô eszköze is egyben. Ezzel egy idôben hasonló szerepet tölt be a saját egységét és összetartó erejét egy nemzeti és központosító sémára alapozó Nemzet-Államban is, amely az üdvösség egyetlen lehetséges forrását a beolvadásban (beolvasztásban) látja."¹⁹

A Nemzet-Állam és a többség azonban fölöttébb különös módon képzeli el a beilleszkedésnek becézett beolvadást. Ez a folyamat ugyanis az ô felfogásuk szerint a kisebbség egyéni és közösségi önazonosságának a feladásán túlmenôen azt is jelenti egyben, hogy a többség teljesen kisajátítja a saját maga számára az Állam jelen politikai határai közé esô földrajzi tájegység történelmi múltjának az egészét. Ennek következménye a kisebbség létének és elsôsorban történelmi szerepének a tagadása. Ezzel egy idôben a többség sajátjának tudja be a kisebbség minden elmúlt tettét és kiemelkedô történelmi személyiségét. Ennek fényében érthetôbb, hogy miért ütközik olyan sok nehézségbe, és miért olyan lassú az elfogulatlan történelmi kutatás és általában a humán tudományok kifejlôdése, kifejlesztése.

Az Állam ugyanis gátolni igyekszik minden kisebbségi követelést. Néhány kivételtôl eltekintve elmondható, hogy ráadásul elutasító és harcos magatartást tanúsít a kisebbséggel szemben. Ily módon a saját egységének a megvalósítását célzó gyötrô gondolat az erôszakos és kényszerû beolvasztás gyakorlatba ültetéséhez vezethet, amelyet a kisebbséggel szemben alkalmazott "Állam az Államban" vád hivatott igazolni.

"Mindezen jelenségeknek az eredete magában a Nemzet-Állam fogalomban gyökerezik. Az Állam ugyanis ahelyett, hogy fölülemelkedne a társadalmi csoportok változatosságán, fölöttébb kellemetlen hajlamot mutat arra, hogy egyetlen csoport dolga legyen. Ilyen értelemben mint a társadalmi erôt jelentô csoport, vagyis a nemzeti többség, kizárólagos képviselôje és érdekeinek a védelmezôje jelentkezik. Ebbôl adódóan egyértelmûen következik, hogy számára az Állam és a többség érdekei teljes mértékben megegyeznek. Érthetô tehát az Állam elutasító magatartása mindazokkal szemben, akik nem hajlandók a többséggel azonosulni, akik nem beszélik annak nyelvét, nem tartoznak ugyanahhoz a valláshoz, és akiket nem köt az az etnikai rokonság, múlt és történelem, amely a többség és az Állam azonosulását lehetôvé tette. Ezzel magyarázható a "beékelt területek" eltüntetésére és a kisebbségek egyéni vonásainak a többségbe való felszívódás érdekében történô feladására irányuló minden törekvés. Ez az állandóan növekvô nyomás az oka annak, hogy a különbségek kiélezôdhetnek, arra késztetve ezáltal az összevont kisebbséget, hogy egy önálló állam létrehozása vagy egy szomszédos, történelmi szempontból vele rokonságot mutató államhoz való csatlakozás formájában kinyilvánítsa a (meg)szabadulás óhaját."²⁰

Alapjában véve az Állam és a kisebbség közötti belsô konfliktust két lényeges dolog jellemzi. Míg a kisebbség az Államot zsarnokként tekinti, addig az Állam a kisebbséget állandóan az elszakadás szándékával gyanúsítja, és "felforgató", "merénylô" elemként fogja fel, még akkor is, ha ezt a vádat képtelen bizonyítékokkal alátámasztani. Ahhoz azonban, hogy ezen a Délkelet-Európában nagyon is idôszerû és minden veszélyt magában hordozó helyzet miértjét jobban megérthessük, elengedhetetlenül szükséges a szóban forgó politikai, vallási és földrajzi térség elmúlt két évszázada hányatott történelmének az elemzése.

A nemzeti törekvés és a kisebbségi kérdés

A valóságban a kisebbségi kérdés a nemzeti törekvés visszája. Ez azzal magyarázható, hogy az ember, mivel lényegénél fogva társadalmi lény, egy adott szociológiai entitás (falu, vidék, törzs stb.) hiányában felismerhetetlen, és nem ismer önmagára. Gyermek- és serdülôkorában ugyanis a társadalmi és baráti kapcsolatok összessége szinte gépiesen vezetik egy adott (törzsi, nemzeti vagy vallási) önazonossághoz. Öntudatos választása (állásfoglalása) gyakorlatilag ezen pályafutás utólagos vállalását vagy esetleges elutasítását jelenti. Ez az egyén ún. "társa(dalmi)sági választás"-a,²¹ tehát jelentôs mértékben viszonylagossá tesz minden kizárólagosságot célzó (vallási vagy nemzeti) hovatartozási törekvést, amely elsô látásra akár természetesnek is tûnhet számunkra.

Közép-Európában a 19. század elsô felétôl kezdôdôen a nemzeti törekvés valójában a kultúra védelmére alakult egyesületek keretében jelentkezett, megelôzve ezáltal a nacionalizmust mint népi mozgalmat, mint ideológiát²² és mint a politikai mesterkedés félelmetes eszközét. Délkelet-Európában viszont, ahol hiányzott a szó szoros értelmében vett arisztokrácia, és csak kis mértékben létezett a városi élet, ahol a nemzetiségek nem vettek részt a politikai intézmények ellenôrzésében, és a külsô (vagy idegen) uralom miatt az egyesülés szabadsága ismeretlen volt, a nem paraszti osztályok által vezetett nemzeti mozgalmak elsôsorban a vallásos (egyházi) társadalmi hálózatra és hovatartozásra támaszkodtak. A vallási és a nemzeti hovatartozásnak az összekapcsolása azonban a térség országainak társadalmait és egyházi intézményeit fölöttébb sebezhetôvé tette a totalitárius államformával szemben. A kommunizmus bukását követôen ezzel magyarázható a görögkeleti (ortodox) egyházak törékenysége és érzékenysége. Annál is inkább, mivel az egymást követô különbözô politikai rendszerekkel kötött sorozatos megalkuvások és a nacionalizmus ártalmas túlkapásai mély és nehezen gyógyuló sebeket hagytak maguk után.

A nemzeti mozgalmak mozgató erejét illetôn elmondhatjuk, hogy ezt a szerepet elsôsorban a nemzeti közösség megkülönböztetô sajátosságainak a "szakemberei" – írók, nyelvészek, történészek, papok, tanítók, néprajztudósok stb. – töltötték és töltik be mind a mai napig. Egyébként ôk szolgáltatják manapság is a nacionalizmus ideológusai számára szükséges elméleti anyagot. Ôk alkotják az ún. nemzeti értelmiséget, amely mindig felhatalmazva érezte magát e különös küldetés teljesítésére. Jóllehet ez az "értelmiség" soha nem rendelkezett a nyugati értelmiség társadalmi tekintélyével, hagyományaival és politikai kultúrájával, a nemzet létében játszott szerepével és felelôsségével, fontosságban mégis felülmúlta azt. Ez az oka annak, hogy a térség országaiban a kultúra rendkívüli politikai jelentôséggel bír. Ebbôl következôen a többség a kisebbség minden kulturális törekvésének politikai jelleget tulajdonít. A kultúra jelentôségének ellenére azonban az eredmény messze nem jelenti annak kibontakozását. Sôt, mi több, joggal beszélhetünk a kulturális tevékenységek politizálásáról és az értelmiségnek az uralkodó politikai hatalom célkitûzéseit szolgáló szolgai alárendelésérôl.²³

A nacionalizmus – mint Európa történelmének a 19. és a 20. század elsô felében fontos, valamint Délkelet-Európának idôszerû társadalmi és politikai jelensége – napjaink társadalmai általános fejlôdése szempontjából meghatározó tényezôként tekinthetô. Annál is inkább, mivel mindenütt fellelhetô, a szilárd demokráciákat is beleértve. A nacionalizmus sokrétû, még akkor is, ha néha megfoghatatlan, és hihetetlenül erôszakos megnyilvánulások forrása lehet. A gyakorlatban azonban sokkal inkább képezi a magasztalás avagy az elmarasztalás, mintsem a meghatározás, a körül- és leírás valamint a felleltározás tárgyát.²⁴

Minden terminológiai problémán túlmenôen a "nacionalizmus"-fogalom két, egymástól eltérô valóságot tükröz. Az elsô, amely bizonyos országokra és bizonyos korokra jellemzô, egy megszervezett, strukturált nacionalizmus, amely pontosan meghatározott tanításra hivatkozik, és amelynek jól megkülönböztethetô pártok a szószólói: ez a "nacionalisták» nacionalizmusa". Számukra a "nemzet" mindenekelôtt egyöntetû és totalitárius ideológiai alkotás, amely nem tûr semmiféle sajátosságot. Ezzel egy idôben létezik, gyakran ugyabban az országban és korban, egy elterjedt és szervezetlen nacionalizmus, amelynek megnyilvánulásait a "nacionalista" jelzôt használó pártokon és csoportokon messze túlmenôen is megtaláljuk. Ez az általános érzelem nacionalizmusa. Számára a "nemzet" a fokozatos öntudatra ébredéssel összekapcsolt történelmi folyamat eredménye. E nacionalizmus nélkül a "nacionalisták" nacionalizmusa a legtöbb esetben érthetetlen lenne. Ez utóbbi ugyanis az általánosan elterjedt nemzeti érzelem talaján fejlôdik, ahhoz kapcsolódik szorosan, és abból táplálkozik. Ezzel egy idôben a "nacionalisták" nacionalizmusa rendszeresen táplálja és ösztökéli az általános érzelem nacionalizmusát. Nemcsak témákat, jelszavakat és kifejezési keretet biztosít számára, hanem meghatározza az "ellenséget", és eredetére, esetleges szerencsétlenségeire és nehézségeire vonatkozólag egyszerû(sített) magyarázattal szolgál. Délkelet-Európa esetében elmondhatjuk, hogy az "ellenség" és a "bûnbak" szerepe mindig a kisebbségeknek jut ki.²⁵

Az általánosan elterjedt vélemény ellenére a nacionalizmus nem ösztönszerû és nem természetes. Ezt igazolja az a tény is, hogy a Nemzet szenvedélyes (lásd fanatikus) szószólói fel kellett, hogy ébresszék, és azóta is állandóan "ébresztgetniük" kell ezt az érzést. Ugyanakkor, Ernest Gellner véleménye szerint, nem állíthatjuk, hogy a nemzet teremtménye, mivel maga a nacionalizmus az, ami megteremti a nemzetet.²⁶ Ami nem jelenti a nacionalizmus önkényességét, hiszen nem létezô nemzeteket képtelen életre hívni. Ellenben tény, hogy a nacionalizmus erôteljes megnyilvánulása rendszerint egybeesik a létezô nemzet saját és/vagy önálló államszervezetének a hiányával. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a "nemzeti tömegtôl" a nevelés és a társadalmi, jogi vagy gazdasági helyzet révén különbözô társadalmi csoport – amely eszközként használja (instrumentalise) az általános érzelem nacionalizmusát – elsôdleges célja a nemzet fölötti politikai (és gazdasági) hatalom meg- vagy visszaszerzése.

A nacionalisták azonban rendszeresen elfelejtik elmondani, hogy minden nyelvi és etnikai determinizmuson, valamint a valós közösségi akarat kifejezésén túlmenôen Európa "nemzeti" térképe elsôsorban a katonai erôre gyakran támaszkodó és a szerzôdéseket (Westfália, Bécs, Versailles, Trianon stb.) kidolgozó politikai mesterkedések eredménye. Ennek szemléltetésére elég a burgund hercegségre gondolnunk, amely a Rhoˆne völgyétôl Németalföldig terjedt, és nagyjából megfelelt a Karoling-birodalom szétesése után alakult Lotharingiának. Jóllehet hosszú idôn keresztül létezett egy lehetséges politikai entitás és hosszú távon egy nemzet kialakulásának a lehetôsége, a francia királyok ügyes manôverezései és fôleg hadseregei más irányba terelték a történelem folyását.²⁷

Ami a nemzeti mozgalmak megjelenését illeti, az nem véletlenül esik egybe a felvilágosodást és a francia forradalmat Európában követô demokratizálódás és az ipari tôkés társadalom kialakulásához vezetô lassú folyamat elindulásával. A napóleoni háborúk okozta felfordulásban ugyanis a felbomló régi társadalmi rend helyébe egy újonnan strukturált társadalom lépett. Ezzel párhuzamosan öltött fokozatosan formát a szolidaritás addig ismeretlen fogalma. Ez nem más, mint a nacionalisták által javasolt függôleges irányítottságú "nemzeti szolidaritás" az addig érvényben levô és feudális jellegû vízszintes "társadalmi szolidaritás" helyett. A helyettesítés sikerének a biztosítása érdekében egy, mind a mai napig érvényes és felül nem múlt eszközt teremtettek. Ez az a nemzet eredetmítoszaira alapozott képzelôerô, ahol az álomképek és a valóság keresztezik egymást. Sôt, mi több, mondhatni, hogy minden nacionalizmus közös vonása a függetlenségét egy gyôztes forradalom útján kikényszerítô egységes és azonos érzelmû nemzet mítosza. Benedict Anderson ír antropológus és történész szerint a nemzet valójában egy olyan elképzelt (kigondolt) és ugyanakkor képekben gazdag politikai közösség,²⁸ amely lényegénél fogva körülhatárolt még akkor is, ha rendelkezik a felségjog vonásaival. Elképzelt abban az értelemben, hogy jóllehet él bennük az együvé tartozás tudata, még a legkisebb nemzet tagjai sem fogják ismerni egymást soha, nem találkoznak, és még csak nem is hallanak egymásról.²⁹

A nemzet ezen képzelt felépítésében – ahol egyenként beszélhetünk a vér és az etnikum, a nyelv, a politika, valamint a terület képzeletbeliségérôl – az egyik legfontosabb elem egy bizonyos, nagyon sokszor kitalált, történelmi múlt tudatosítása. Ez magyarázza a történészre való hivatkozás és a "történeti jog"-fogalom állandó jelenlétét a politikai szónoklatokban. Ennek következtében mondhatni, hogy általában véve a nacionalizmus inkább kezdôdik a mítosszal, mintsem a valósággal. Ez kezdetben nem annyira szándékos hamisítvány, mint a megszépített valóság. Hosszú távon azonban, amennyiben a nemzeti történetírás nem válik tudományossá, és nem mentesül az érzelmektôl, megmerevedik, és képtelen lesz minden fejlôdésre. Ilyen helyzetben magára ölti a dogmatizmus minden vonását, és nem lesz több egy nacionalista politikát szolgáló mitológiánál. Ebbôl eredôen a saját történelmét valójában soha meg nem ismerô nemzet folytonos emlékezethiányban fog szenvedni, veszélyessé válva mind a maga, mind pedig a környezô nemzetek számára.

Visszatérve a nemzet meghatározására megállapíthatjuk, hogy míg Nyugat-Európára nézve a "politikai közösség"-fogalom érvényes és Közép-Európa (Szlovákiát leszámítva) annak megvalósítására törekszik, feladva ezáltal az "etnikai" nemzetfogalmat, addig Délkelet-Európában még mindig az etnikum és a vallási hovatartozás képezi a nemzetkép alapjait. Ezen jelenség egyik lényeges magyarázata az egyes európai nemzetek nemzetté válási folyamatának eltérô szintje az elsô világháború kitörésének a pillanatában. A stabil politikai keretek között élô nyugat- és észak-európai nemzetekkel ellentétben, a közép- és délkelet-európai népek eltúlzott és néha szélsôséges nemzeti törekvései nem rendelkeztek elegendô idôvel, hogy hosszan tartó területi és kulturális megegyezésre jussanak. Az önkényes és erôszakos megoldások csupán a követelések, csalódások és gyûlöletek felgyülemlését eredményezték. Mindez kedvezô talajt teremtett az erôszakos politikai rendszerek számára, amelyek ebbôl a helyzetbôl táplálkozva a maguk gyártotta egyszerû ideológiák segítségével lehetetlenné tettek minden elôrehaladást. Ebben az összefüggésben, ahol a szomszéd törvényszerûen a nemzeti álom megvalósítását gátló ellenség szerepét töltötte be, a szövetséges csak a szomszéd szomszédja lehetett, akivel összefogott a közös gyûlölet tudata. Érthetô tehát, hogy a kisebbségeket az egyes Államok miért tekintették ötödik hadoszlopként vagy kezelték túszként.³⁰ Délkelet-Európában ez a helyzet sajnálatos módon mind a mai napig változatlan. A térség nacionalistáinak a nacionalizmusa ma is egyöntetûen demokráciaellenes. Ami azonban súlyosabb, hogy a nemzetté válás folyamata még mindig a század eleji összecsapott szinten található. Ehhez maga a kommunizmus is tevékenyen hozzájárult. Internacionalista külsôsége ellenére nem elégedett meg a mélyen gyökerezô nacionalista hagyományok megôrzésével, hanem azokat megerôsítette, sôt fejlesztette.³¹ Nem véletlen tehát, hogy számára az új társadalmi rend megvalósítása elválaszthatatlanul fonódott egybe egy bizonyos nemzeti nagyság kinyilvánításával. Ebbôl adódóan a gazdasági és a társadalmi nehézségek növekedésével párhuzamosan növekedett a korlátolt és idegengyûlölô nacionalizmus is, nagyszerûen elterelve ezáltal a nyomorba süllyedô társadalom figyelmét.

Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy Nyugat-Európa esetében nyugodtan beszélhetünk kielégített nacionalizmusról. Közép-Európára nézve (Szlovákiát kivéve) a beletörôdött (megnyugodott) nacionalizmus kifejezés a legkézenfekvôbb. E nemzetek ugyanis elfogadni látszanak a jelen politikai valóságot, és az Európai Közösséghez való csatlakozás akaratától vezérelve tudatosan dolgoznak egy demokratikus és polgári társadalmi rend felépítésén. Ami azonban Délkelet-Európát illeti, itt még mindig csalódott (kielégületlen) nacionalizmusról beszélhetünk. A többé-kevésbé erôszakos megnyilvánulás azonban nagymértékben függ az államhatalom politikai vonalától. Napjainkban pedig attól a tényezôtôl, hogy a régi kommunista pártnomenklatúra milyen mértékben tudta megôrizni hatalmát és befolyását a gazdaságban és az államhatalom politikai szerkezetében. A Nemzet-Állammal azonosuló többség csalódottsági érzését szemlélve könnyen megállapíthatjuk tehát, hogy a kisebbségi kérdés méltányos megoldására irányuló törekvések nehézségeinek a gyökere a többség által az Állam, a Nemzet és a Vallás fogalmaknak tulajdonított értelemben rejtôzik. Ennek a térségnek az országaiban ugyanis még mindig él az etnikai egység, valamint a Nemzet-Állam politikai és jogi meghatározásának az egyeztetése. Ráadásul ez kiterjed a kulturális (és vallási) sajátosságnak a politikai térrel való összehangolására is.

Az elsô világháború óta Délkelet-Európa országainak minden egyes politikai rendszere leleményesen vigyázott ennek a csalódott (kielégületlen) nacionalizmusnak az életben tartására. Ezért érvényes ma is Bibó Istvánnak (1911–1979) az a figyelmeztetése, amelynek értelmében a beteges félelem légkörében, ahol a szabadság haladását a nemzet ügyének veszélyeztetéseként fogják fel, lehetetlen demokratikus rendszert kiépíteni. A demokrata ugyanis nem fél a másságtól – legyen az nyelv, vélemény vagy etnikum, nem retteg a forradalomtól, az összeesküvéstôl, az ellenség fortélyaitól vagy propagandájától; egyszóval semmi olyan képzelt veszélytôl, amely valójában nem más, mint a félelem eredményezte agyszülemény.³² Az éretlen és félénk demokráciájú délkelet-európai országok azonban sajnos még mindig képtelenek elviselni egy félelemtôl mentes politikai életet. Annál is inkább, mivel ez veszélybe sodorhatná homogenizáló politikájukat, amely a gyakorlatban mindennemû "tisztogatást" jelent. Ráadásul ez aláásná tényleges cselekedeteik ideológiai alapjait, és erôsítené a szent és sérthetetlen "nemzeti egységgel" szemben teljesen közömbös kisebbségek követeléseit. Ezen egység-fogalom értelmében ugyanis – amely valójában a nemzet faji értelemben vett felfogását tükrözi – a szóban forgó térség bármely országában a kisebbséghez való tartozás gyakorlatilag másodrendû állampolgárságot jelent.

Végeredményben elmondhatjuk, hogy a politikai hatalomnak érdeke az egzisztenciális és közösségi félelem éltetése. Nacionalista szónoklataiban a "nemzet haláláról" avagy annak "megsemmisítésérôl" apokaliptikus képet festve fenntartja az állandó veszélyeztetettség érzését. Így semmi akadálya annak, hogy a birodalmak korában érvényes (és akkor elítélt) elnyomási módszereket folytonosan megôrizze és alkalmazza, valamint, hogy elmélyítse a politikai (hatalmi) réteget a lakosság többi részétôl elválasztó szakadékot. Annál is inkább, mivel a politikusok ideológiai jellegû nacionalizmus segítségével igyekeznek a társadalmat elvakítani és manipulálni. Ennek az ideológiának négy fontos témáját különböztethetjük meg. Ezek a következôk: a felségjog, az egység, a hisztoricizmus és az egyetemességi igény.³³ E mellett az ideológiai nacionalizmus mellett a lakosság alá van vetve egy totalitarizmusra törekvô nacionalizmus bomlasztó hatásának is.³⁴ Ez utóbbi célja a közös hit és a közös akarat ráerôszakolása a társadalomra. Érthetô tehát, hogy az ilyenfajta nacionalizmus rendkívül nehezen viseli a változatosságot és a vélemények, hovatartozások sokféleségét. A módszeresen kondicionált lakosság azonban nem veszi észre sem a saját erkölcsi és szellemi, sem pedig társadalmi, gazdasági és politikai nyomorát, mint ahogy nem ébred rá arra a megvetésre sem, amellyel az ô nacionalista politikai osztálya ôt ténylegesen kezeli. Hogyan is tehetné, mikor "értelmiségi" rétegének döntô többsége szintén nacionalista, és cinkosa annak a politikai hatalomnak, amelynek egyáltalán nem érdeke a lakosság gazdasági, társadalmi és szellemi fejlôdése. Ilyen körülmények között a hatalom számára nem jelent különösebb nehézséget minden társadalmi hovatartozást a "Nemzettel" oly mértékben helyettesíteni, hogy az legyen par excellence a hivatkozási alap. Ebbôl fakadóan az egyén megszûnik önmagában és önmagáért létezni azért, hogy csupán a Nemzet függvényeképpen létezzen. Mivel azonban a Nemzet és az Állam valójában megegyezik, az egyén és az Állam között nem marad közvetítô. Az egyén tehát egy olyan szétzüllesztett társadalom elszigetelt, semlegesített és kiszolgáltatott atomjává válik, amelybôl hiányzik minden kötôdés vagy hálózat. A kisebbségek tagjai viszont, akik hovatartozásuk révén a többséghez viszonyítva eggyel több és ráadásul eltérô társadalmi kötôdéssel rendelkeznek, rendkívül paradox helyzetben találják magukat, amely ugyan tényleges kirekesztést, de ugyanakkor csökkentett kiszolgáltatottságot is jelent egyben. Ez indokolja minden etnocentrikus Nemzet-Állam ádáz akaratát arra nézve, hogy a saját politikai határain belül eltüntesse a kisebbségeket és az összes sajátosságokat. E törekvés célja, hogy senki semmilyen formában ne vonhassa ki magát az államhatalom teljes és kizárólagos ellenôrzése alól. Ennek érdekében az Állam mindent megtesz azért, hogy a kisebbséget színe-javától megfossza, és ezáltal leszorítsa azt a lakosság alacsonyabb rétegeire. Ha ugyanis nincs kisebbségi értelmiség, kevés az esélye a követelések megfogalmazásának és egy mozgalom kibontakozásának. A lakosság tehát engedelmes és egyöntetû, "nemzetnek" nevezett tömeg marad, amely tiszteli vezetôit, és nem dédelget tényleges ellenzéki szándékot, mely esetleg veszélyeztethetné a fennálló hatalmi rendszert.

Végeredményben joggal tehetjük fel tehát a kérdést: hogyan lehet a megoldhatatlannak látszó kisebbségi problémára megoldást találni azokban a Nemzet-Államokban, ahol – "kiváltságokként" történô felfogásuk miatt – maguknak a kisebbségi jogoknak a gondolata is rendszeresen elutasító magatartásba ütközik?

3. A kisebbségi kérdés megoldása

A második világháború végéhez közeledve a "nagy demokrataként" elkönyvelt angol miniszterelnök, Winston Churchill 1944. december 15-én döbbenetes kijelentést tett a Lordok Házában. Szavai szerint a kisebbségi kérdés megoldásának legkielégítôbb és legtartósabb módszere a kiûzés. Ezáltal elkerülhetô a lakosság állandó viszályhelyzetet teremtô keveredése. Ennek megvalósítását pedig egyszerûen "sepregetésnek" tekintette.³⁵ Talán mondanunk sem kell, hogy a kisebbségi kérdés megoldásaként kilátásba helyezett "sepregetés" teljes mértékben megegyezik az etnikai tisztogatás elvével. E "megoldás" kísértô gondolata egyébként azóta is ott lebeg minden nacionalista politikus lelki szemei elôtt. Annál is inkább, mivel 1945–1946-ban, közvetlenül a hadmûveletek befelyezése után, Churchill elképzelése alkalmazást nyert.

A tényeket tekintve ez a gyakorlat nem volt teljesen új. A Balkán-térséget illetôen ugyanis a múltban már volt példa a különbözô háborúkat és határváltozásokat követô népességmozgást szerzôdések segítségével megszervezni és szabályozni. Ez a gyakorlat azonban, a fasiszta rendszert kivéve, soha nem vált módszerré. A háborút követôen tehát a frissen alakult ENSZ bizonyos nemzeti kisebbségek okozta feszültségek megoldására nem zárta ki az önkéntes³⁶ lakosságcsere lehetôségét. Ennek értelmében bátorította a Közgyûlés az 1947. október 21-én elfogadott 109 (II)-es határozatában Albániát, Bulgáriát, Jugoszláviát és Görögországot a kérdés ilyen szellemben történô felülvizsgálására.

A "lakosságcsere" kétségtelenül eltüntetett vagy lecsökkentett néhány – elsôsorban német ajkú – kisebbséget. Mindez azonban semmit nem változtatott a tulajdonképpeni kisebbségi kérdés elvi megoldásának szükségességén. Annál is inkább, mivel a helyben maradó kisebbség fölött ott lebegett az erôszakos beolvasztás veszélye. Mondhatni, hogy a szándék sikeres megvalósítása nem az egyes kormányok akarathiányán múlott.³⁷ Amennyiben figyelmesen megvizsgáljuk a kisebbségi kérdés második világháború után elképzelt megoldásait, könnyen megállapíthatjuk, hogy azokat elsôsorban a gyökeresség jellemzi. Mindez érthetô, ha szem elôtt tartjuk a szóban forgó kérdés háború elôtti kezelését. Itt mindenekelôtt Németországra kell gondolnunk, de ugyanakkor ide sorolhatjuk még Bulgáriát, Magyarországot és Olaszországot is. Ilyen elôzmények után a jelszó nem a "kisebbségek védelme", hanem a "kisebbségek elleni védekezés" volt. Délkelet-Európa országaiban ez a jelszó többé-kevésbé még ma is érvényes.

Az Államok védekezô szándéka a kisebbségekkel szemben két különbözô szinten nyilvánult meg. Az ENSZ keretén belül az általános magatartás ellenezte a kisebbségi jogokat. Ebbôl következôen a kisebbségek védelmének kérdésére sem a hely, sem az idôpont nem volt soha alkalmas. A Szervezeten kívül, és a nemtörôdömségen felbátorodva, az egyes Államok semmilyen eszköztôl (kiirtás, határmódosítás,³⁸ "lakosságcsere", erôszakos beolvasztás³⁹) nem riadtak vissza, hogy a határaikon belül élô kisebbségeket eltüntessék.⁴⁰

Meg kell állapítanunk azonban, hogy a gyökeres és végleges megoldások gyakorlati kivitelezését nem mindig koronázza siker. Sôt, mi több, ez a kivitelezés esetenként a keresett céllal homlokegyenest ellenkezô eredményhez vezethet. Ez lehet a fegyveres ellenállás vagy pedig az intézményesített és strukturált terrorizmus. Hosszú távon mindkettô aláássa az Állam stabilitását. Ugyanakkor a kisebbségi kérdés erôszakos megoldása akár fegyveres összeütközést is eredményezhet az egyes Államok között. Joggal vetôdik fel tehát a kisebbségi követelések és az Állam egységének összehangolását célzó kiegyezéses megoldás keresésének szükségessége.⁴¹ Ez a kiegyezés olyan kisebbségvédelmi szabályokat irányoz elô, amelyek tiszteletben tartják az illetô Állam területi épségét. Annál is inkább, mivel ezen szabályok esetenként védhetik a kisebbségek tagjait mint egyéneket, vagy a kisebbséget mint társadalmi csoportot. A második változatra a kézzelfogható példát az ún. "nyitott társadalmak"⁴² szolgáltatják. A kiegyezéses megoldás elsô megfogalmazása – amely Dánia, a Szovjetunió és Jugoszlávia erôfeszítéseinek a gyümölcse – A polgári és politikai jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmény (ENSZ, 1966. december 16.) 27. cikkelyében található. Ez elismeri az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartozó személyek saját kulturális élethez, valláshoz és nyelvhasználathoz való közös jogát.⁴³ A kisebbségek nemzetközi jogának a kidolgozására így elkezdett munka vezetett az 1992. december 18-án elfogadott A nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogaira vonatkozó nyilatkozathoz. E nyilatkozat újdonsága "három közösségi jog" kinyilvánítása, egyelôre csak általános elv formájában:

1. az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosság tiszteletben tartásának és fejlesztésének joga;

2. a kisebbség létét vagy azonosságát veszélyeztetô és sajátosságainak a fejlôdését akadályozó tevékenység, a propagandát is beleértve, elleni védelem joga;

3. az államügyekben és a kisebbség által lakott területekre vonatkozó döntésekben való tényleges részvétel joga.⁴⁴

Amint a kiegyezéses megoldásból eléggé egyértelmûen kitûnik, a kisebbségi kérdés elsôsorban az illetô Állam belsô problémája. Ez a megállapítás még akkor is érvényes, ha a kérdés nemzetközi kapcsolatokat érintô jelentôsége tagadhatatlan. Annál is inkább, mivel egyenesen érinti a nemzetközi békét és biztonságot. Elengedhetetlen tehát, hogy a világ társadalma a kérdést sajátjának tekintse, és annak megfelelôen kezelje. Az elfogadható megoldás felé az elsô lépést azonban az illetô Nemzet-Állammal azonosuló többségnek kell megtenni. Ez csakis olyan akarati tett lehet, amely türelmesebb magatartást és érett, értelmes társadalmi-politikai irányvonal elfogadását jelenti. A kisebbségek sajátosságait tiszteletben tartó határozott államakarat nélkül ugyanis minden egyezmény, minden védelmi záradék értelmetlen és fôként eredménytelen.

Ezen megállapításból következôen két lényeges kérdéssel kell szembenéznünk.

1. Képes-e a magát az adott Nemzet-Állam alkotó nemzetének tekintô többségi társadalmi csoport a múltat józanul átgondolni és felülvizsgálni; a képzelt és/vagy valós csalódásain felülemelkedni; társadalmi, politikai és gazdasági életét ésszerûsíteni?

2. Képes-e a korlátoltan etnocentrikus nacionalizmus leple alatt a saját maga hasznát keresô és a valós társadalmi helyzetet semmibe vevô "nemzeti" politikai vezetô réteg arra, hogy ezt a magatartását feladja? Rendelkezik-e ez a réteg elegendô politikai akarattal egy demokratikus folyamat tényleges elindítására? E nélkül az akarat nélkül ugyanis mind a politikai alternatíva, mind pedig a polgári és laikus társadalomra alapozott pluralista demokrácia felépítése kegyes óhaj marad csupán. Sôt, mi több, az ilyen jellegû demokratikus társadalom nélkül teljesen illuzórikus jogokról beszélni Délkelet-Európában.

Véleményünk szerint a felvetôdött kérdések gyakorlati megválaszolása híven tükrözi a többség politikai és társadalmi érettségét, valamint a "kisember" középszerû magatartásán felülemelkedô vezetô réteg felelôsségérzetét. Az adott válasz alapján egyaránt következtethetünk a közszellem "modernizálódására" és az ország "demokratizálódására". Egy adott Államban a kisebbségi kérdés fontossága és egy elfogadható megoldás megtalálásának a nehézsége szintén öszefügg a javasolt válaszokkal. Mindezeket összevetve valljuk, hogy általánosan tekintve a kisebbségi és fôleg a nemzeti kisebbség kérdése elsôsorban a többség problémája. Sôt mondhatjuk, hogy az mindenekelôtt a többségi politikai vezetô réteg saját problémája. Ilyen körülmények között magától értetôdik, hogy megoldással csakis maga a Nemzet-Állam szolgálhat. Ez lehet gyökeres és az alkalmazott módszerektôl függetlenül kegyetlenül embertelen a következményeit tekintve, vagy pedig mélyen emberséges kiegyezéses megoldás.

A kisebbségi kérdés által felvetett jogi és elméleti problémán túlmenôen azonban soha nem szabad szem elôl tévesztenünk egy lényeges és elgondolkoztató tényezôt. Ez nem más, mint a többségi értelmiség szerepe és felelôssége az Állam által választott megoldásban. Ennek az értelmiségnek a magatartása a kisebbségi kérdés tekintetében ugyanis mindig meghatározza vagy befolyásolja a társadalom tudatát.

Jegyzetek

* A jelen cikk egy strasbourgi nyári egyetemen ("Perspectives de voisinage dans l’Europe du Sud-Est"), 1996. szeptember 9-én tartott elôadás magyarra átdolgozott változata.
1 François Rigaux: "Peuples et minorités", in L’événement Européen. Initiatives et débat N° 16, 1991 (=Minorités. Quelles chances pour l’Europe), 33. old.
2 Lásd Isse Omanga Bokatola: L’Organisation des Nations Unies et la protection des minorités, Bruxelles, 1992, 9. old.
3 Elias Matar: Eléments pour une sociologie des minorités. Doktori disszertáció, USHS, Strasbourg, 1981, 3. old.
4 Lásd I. O. Bokatola, i. m., 9–11. old.
5 Richard N. Wright szerint "az Egyesült Államokban nincsen fekete-kérdés, csupán fehér-kérdés létezik". Black Power, Dobson, London, 1956, 183. old.
6 Fabienne Rousso-Lenoir: Minoritès et droits de l’homme: l’Europe et son double, Bruxelles / Paris, 1994, 23. old.
7 Lásd I. O. Bokatola, i. m., 13. old.
8 Lásd F. Rousso-Lenoir, i. m., 23. old.
9 I. O. Bokatola, i. m., 50. old.
10 Ausztria, Bulgária, Görögország, Magyarország, Lengyelország, Románia, Csehszlovákia, Törökország és Jugoszlávia.
11 Lásd I. O. Bokatola, i. m., 51. old.
12 Lásd F. Rousso-Lenoir,i. m., 41. old.
13 E. Matar, i. m., 7. old.
14 I. O. Bokatola, i. m., 20. old.
15 Lásd F. Rousso-Lenoir, i. m., 22. old.
16 Lásd I. O. Bokatola, i. m., 23–24. old.
17 Lásd F. Rousso-Lenoir, i. m., 69–70. old.
18 Lásd I. O. Bokatola,i. m., 25–28. old.
19 F. Rousso-Lenoir, i. m., 38. old.
20 I. O. Bokatola, i. m., 28–29. old.
21 "«Choix de sociabilité» de l’individu". Lásd Bernard Michel: Nations et nationalismes en Europe centrale, Paris, 1995, 155. old.
22 Az ideológia azon meggyôzôdések többé kevésbbé összefüggô rendszerét jelenti, amelyet egy egyénekbôl álló közösség vall. Ez kiterjed a társadalmi- és emberi élet összes területére. Jellegzetessége, hogy sajátos módon – jelen esetben a nemzet szemszögébôl – magyarázza a történelmet, határozza meg és indokolja a közösség cselekvését, valamint igazolja a végrehajtott cselekedetet. Mindennek egyetlen célja a közösség vélt és vallott érdekének a megvalósítása. Lásd E. Matar, i. m., 24. old.
23 Lásd Bibó István: Misère des petits Etats d’Europe de l’Est, Paris 1932, 162–163. old.
24 Lásd Raoul Girardet: Nationalismes et nation, Bruxelles, 1996, 9. old.
25 Uo., 14–15. old.
26 Lásd B. Michel, i. m., 12. old.
27 Lásd R. Girardet, i. m., 17. old.
28 "une communauté politique imaginée et imagée"
29 Lásd B. Michel, i. m., 13. old.
30 Lásd Stéphane Yerasimos: Questions d’Orient, Paris, 1993, 14. old.
31 Lásd R. Girardet, i. m., 28. old.
32 Lásd Bibó István, i. m., 160. old.
33 Lásd R. Girardet, i. m., 31. old.
34 Ezt legjobban a nemzeti célszerûség fogalma tükrözi, amelynek alárendelôdik a nemzet életének minden mozzanata: teljesítmények, sikerek, olimpiai csúcsok, Nobel-díjak stb. Ezek ugyanis a nemzet géniuszának a kifejezésre jutását jelentik, és ezáltal a nemzet legnagyobb dicsôségévé válnak. Ezen logika végkövetkeztetésénél azonban ott található a nemzet nevében elkövetett gyilkosság elfogadása, sôt mi több, magasztalása. Azzal, hogy az ilyen gyakorlatok hosszú távon teljesen aláássák a közösség erkölcsi alapjait, a kutya nem törôdik.
35 Lásd F. Rousso-Lenoir, i. m., 45. old.
36 Ezen kifejezéssel kapcsolatban nem szabad szem elôl tévesztenünk azt, hogy a háború utáni viszonyok között az «önkéntes» kifejezés mit is jelentett a valóságban.
37 Lásd F. Rousso-Lenoir, i. m., 46–47. old.
38 Lásd Lengyelország nyugati irányba történt «eltolását».
39 Beneš elnök szavai szerint: "Mielôtt a kisebbségek jogait meghatároznánk, le kell szögezni a többség jogait és a kisebbségek kötelességeit". I. O. Bokatola, i. m., 86–87. old. Pl. Törökország: az 1924. március 3-án hozott «törökösítési» törvényhatározat vagy a «hegyi törökök (kurdok) deportálását és szétszórását» célzó 1932-es törvény, amely ma is érvényben van; Irak és Szíria: arabosítás.
40 Lásd I. O. Bokatola, i. m., 60. old.
41 Lásd uo., 160. old.
42 Olyan pluralista szemléleten alapuló politikai rendszer, amely a kisebbséget elismeri mint közösséget.
43 Lásd I. O. Bokatola, i. m., 196. old.
44 Lásd uo., 200–204. old.