"Ha a határok sérthetetlenek, nem kell-e ugyanúgy azt is mondanunk, hogy a népek maguk is sérthetetlenek?"
(II. János Pálnak a budapesti diplomáciai testület elôtt mondott beszéde, 1991. augusztus 17.)

"Vagy nem értik, vagy nem hallják,
vagy talán nem is akarják.
De egy ország meghallotta /?/"

Deus creavit te sine te, sed non salvat te sine te
(Isten nélküled teremtett téged, de nélküled nem vált meg téged)

Szent Ágoston

"Az 1948-ban elfogadott Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata ékesszólóan fogalmazza meg a személyiség jogait; de nem jött létre hasonló egyezmény a nemzetek jogairól. Ez a helyzet (...) sürgôs kérdéseket vet fel az igazságosságról és a szabadságról napjaink világában.

(...)

...a tömegkommunikáció és a gazdaság globalizálódása következtében megszûntek a különbözô nemzetek etnikai és kulturális határai. Mégis, éppen az egyetemesség e horizontján újra erôteljesen jelentkezik az etnikai és a kulturális öntudat, mintegy ellenhatásként az univerzalizálódás tendenciájával szemben. Ez a jelenség (...) nem a múlt csökevénye. (...) Az antropológia, az erkölcs, a jog elmélyült vizsgálódását kívánja meg. (...) Mivel ugyanabban az emberi temészetben osztozunk, egyetlen nagy emberi családnak a tagjai vagyunk. Mivel azonban ezt az egy-ugyanazon emberi természetet konkrét történelmi körülmények határozzák meg, szükségszerûen szorosabban kötôdünk konkrét emberi csoportokhoz a családtól kezdve egészen addig az etnikai és kulturális csoportig, amelyet nem véletlenül hívnak nemzetnek, nációnak, a latin nasci (születni) igébôl, amelyet a patria (haza) kifejezés még gazdagabbá tesz, a család valóságát idézve fel bennünk.

(...)

Ezen az antropológiai alapon nyugszik a nemzetek joga, amely nem egyéb, mint az emberi jogoknak a konkrét közösségi életre alkalmazása. A nemzet fogalmát nem könnyû meghatározni (...) [mert] nem lehet eleve és feltétlenül azonosítani az állammal (ti. az egy-egy állam polgárai által alkotott közösséggel). Ezt a vizsgálatot azonban el kell végezni, ha el akarjuk kerülni a múlt hibáit, és igazságos világrendet akarunk teremteni.

(...)

A nemzetek jogának elôfeltétele, a létezéshez való joguk, (...) nem jár feltétlenül együtt az állami függetlenséggel, hiszen különbözô nemzetek között a jogi összetartozásnak különbözô formái lehetségesek (pl. föderatív államokban, konföderációkban és széles területi autonómiákat biztosító államokban) (...) mindig azzal a feltétellel, hogy garantálják az érintett népek önrendelkezését.

(...)

A történelem azt bizonyítja, hogy szélsôséges történelmi helyzetekben (például olyanokban, amilyenek az én szülôhazámban történtek) éppen a kultúra teszi a nemzetet képessé arra, hogy túlélje politikai és gazdasági függetlenségének elvesztését. (...) Ezért minden nemzetnek megvan a joga ahhoz, hogy életét a saját hagyományai szerint formálja, kivéve természetesen az alapvetô emberi jogokkal szembeni bármiféle visszaélést, különösen pedig a kisebbségek elnyomását. (...) Minden nemzetnek megvan a joga ahhoz, hogy a fiatal nemzedékek megfelelô nevelésével biztosítsa jövôjét.

(...)

A nemzetek jogai a sajátosság elemi követelményét fejezik ki; nem kevésbé fontos azonban hangsúlyoznunk az egyetemesség követelményeit, amelyekkel a nemzetek más nemzeteknek és az emberiség egészének tartoznak. (...) Sajnos a világnak még meg kell tanulnia, hogy együttéljen a sokféleséggel, ahogy a Balkánon történt események erre fájdalmasan emlékeztetnek. (...) Minden kultúra arra tesz erôfeszítést, hogy szembenézzen a világ misztériumával, az emberi személlyel: az emberi élet transzcendens dimenzióját fejezze ki. (...) A különbözôség tehát, amelyet egyesek fenyegetônek találnak, tiszteletteljes párbeszédben elindíthatja az emberlét misztériumának mélyebb megértését."

A terjedelmes idézet-válogatás – a Vigília 1996/7 számában közölt fordítás alapján (s kiemeléseimmel) – abból a beszédbôl részletek, amelyet 1995. október 5-én New Yorkban az ENSZ Közgyûlése elôtt, a világszervezet megalakulásának 50. évfordulóján (s tehát a legmagasabb világfórumon s a legünnepélyesebb körülmények között) mondott el II. János Pál pápa. A "nemzetek jogai"-ról meghirdetett pápai koncepciónak aligha becsülhetjük túl a világraszóló s különösen is a nekünk szóló jelentôségét.

És az "Úristen sem bocsátja meg" nekünk, ha elmulasztunk idôben és méltóan: konzisztens politikai és teológiai válasszal reagálni rá.

1. A New York-i Roma locutájában a pápa – nemzeteknek nevezte a sajátos kulturális örökséget hordozó nyelvi-etnikai közösségeket, megállapítva, hogy azok nem szükségképpen azonosíthatók egy-egy állam polgárainak az összességével, átnyúlhatnak az országhatárokon;

– az így meghatározott nemzetek politikai és jogi alanyiságának elismerését pedig – bölcseleti és etikai megfontolásokból is, elsôsorban azonban a kisebbségek hathatósabb védelme érdekében – az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának a rangján, e nyilatkozat kiegészítéseképpen szorgalmazta.

Amivel is a kisebbségeket érintô nemzetközijog-fejlôdésben, végsô soron azonban az államok közötti és a nemzetek közötti kapcsolatok egész ma adott rendszerében is olyan paradigmaváltást kezdeményezett a pápa, amely egyértelmûen legitimálja igyekezetünket a határon túli és inneni magyarok összetartozásának a megélésére, a magyar nemzetnek mint elemi azonosulási keretünknek a megszervezésére. Azt, a márványba-véshetôen tömör aforizmáját artikulálta, annak az axiomatikus igazságnak az érvényesítéséhez javasolt új eszközöket, amelyet négy évvel azelôtt – (s nem véletlen, hogy Budapesten, s nem véletlen, hogy diplomaták elôtt) – így fogalmazott meg: "ha a határok sérthetetlenek, a nemzetek is azok".

A határok sérthetetlenségének és a határokon átnyúló nemzetek sérthetetlenségének együtt-tételezése, s majd e kettôs-egy tételbôl a "nemzetek jogai"-koncepciónak a kibontása megkülönböztetett hangsúllyal szól rólunk és hozzánk, magyarokról és magyarokhoz.

Perzselôen evidens utólagos "pápai áldás" ez Antall József annyiszor, annyiak által s oly hiszterikusan bírált országgyûlési bemutatkozására: "lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke leszek". Mint ahogy elôre-áldás mindazokra az eljövendô kormányfôinkre is, akik erre elkötelezik magukat. Ha a "lélekben"-moduszt nem tesszük zárójelbe, jószerint Ady szavaival üzeni mindnyájunknak a pápa :

"Testvéreim, nincs nemigaz szavatok,
S százszor többet merhettek,
minthogy mertek".

Mi mindent jelent közelebbrôl ez az "áldás" ? Mik a pápa "nemzetek jogai"-koncepciójának "A magyarokhoz..." kiváltképpen is szóló implikációi? (Amelyek, természetesen azért ily igen ígéretesek számunkra, mert egyetemes igényû érték-elôfeltevéseket fordítanak le nemzetközijogi, világpolitikai paradigmákká.)

1.1. Az államokon belüli és az államok közötti stabilitást oltalmazandó, a belügyekbe avatkozásokat elkerülendô, a kisebbségek helyzetével foglalkozó nemzetközi megállapodások a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak a kodifikálására szorítkoznak. Közösségi jogaik csak közvetve, csak abból a szociológiai ténybôl indukálhatóak, hogy a hozzájuk tartozást vállaló személyek az azonosulásukkal összefüggô sajátos jogaikat rendszerint együtt – gyakran csak együtt – gyakorolhatják.

Túl azon, hogy az ENSZ-Közgyûlés elôtt olyan "eretnek" kategóriákra is hivatkozott a pápa, mint a területi autonómia, hogy rehabilitálta az önrendelkezés Wilson óta milliószor megtagadott, meggyalázott rendezôelvét: az áttörô fenomenológiai fordulatot azzal indította meg, hogy a (kultúr)nemzeteknek a maguk egészében ismerte el a jogalanyiságát. Ebbôl pedig egyenesen – és deduktíve – következik a nemzeti kisebbségeknek, mint a nemzet részeinek a jogalanyisága, a kollektív jogai.

1.2. A "nihil obstat" arra, hogy a magyar nemzetiségeket nemzetrészeknek, a magyar nemzet részeinek nevezzük, e közösségeknek azt az inverz igényét is igazolja, hogy abban az országban, ahol laknak, a többséget alkotókhoz társnemzetekként alakíthassák kapcsolatukat. A nemzetállamok létjogosultságát nem feltétlenül zárja ki ez a koncepció. De azt igen, hogy az ott etnikailag többséget alkotók "államnemzetként", privilegizált helyzetbôl nyomhassák el a kisebbségi társnemzetet. A helyi struktúrákra lebontva: a Fogarason, a Besztercebányán, a Versecen élô magyarokat ugyanazok a jogok kell megillessék, mint a Kézdivásárhelyen élô románokat, a komáromi szlovákokat, a feketicsi szerbeket.

1.3. A kisebbségekhez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy a velük azonos hagyományokban osztozókkal, azonos anyanyelvet beszélôkkel akkor is zavartalanul érintkezhessenek, ha azok más országokban élnek, számos régebbi pápai nyilatkozat is hangsúlyozza. Mint ahogy számos sokoldalú s néhány kétoldalú nemzetközi egyezmény is, így az ukrán–magyar, a horvát–magyar, a szlovén–magyar államszerzôdés. Ezeken az induktív logikájú elôzményeken "nemzetek jogai"-koncepciójában – bár kifejtetlenül – de azt sugallva lép túl a pápa, hogy a nemzetnek az a része, amely egy országban többséget alkot: fokozott lehetôségeket kap, s tehát minôsített felelôsséget visel az összes többi, kisebbségi nemzetrész közötti kapcsolattartás szervezéséért. Vagyis a koncepció nihil obstat az alkalmi, informális és az intézményesített, rendszeresített magyar–magyar találkozásokra, együttmûködési formákra. Azzal, hogy, ha azokat a többséget alkotó nemzetrész nevében a magyar kormány hívja is össze, ezt nem mint egy védencei fölé helyezkedô védôhatalom teszi, hanem mint a kisebbségi nemzetrészekkel egyenrangú, többségi nemzetrész közjogi képviselôje. (Ez a konstrukció igazolja Duray Miklós tiltakozását az "anyaország" fogalom használata ellen.)

1.4. Végül, de nem utolsósorban az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatába inkorporált "Nemzetek Jogai Nyilatkozat" az eddigieknél keményebb, új alkotmányos biztosítékokat kínál a kisebbségeknek. Azokban az országokban, amelyek alkotmánya az Egyetemes Nyilatkozatra utalva fogalmazza meg az emberi és polgári jogokat, eo ipso kitágítaná a rájuk való hivatkozás mozgásterét. Azokra az alkotmányokra pedig, amelyek elutasítják a "beavatkozó" értelemezéseket, elmarasztaló ítéletet mondana. Ez aligha lesz érdemi nyomás akkora hatalmakra, mint Kína vagy Szaud-Arábia, de régiónk kisebbségei pöttömnyibb szuverén államok jogtiprásaival szemben eredményesebben mozgósíthatnának nemcsak közvéleményformáló erkölcsi tekintélyeket, hanem reálpolitikai erôket is a kibôvített Emberi Jogok Nyilatkozatára hivatkozva. Mint ahogy a többségi nemzeteknek azok a demokratikus erôi is, amelyek valóban "társai" a kisebbség demokratikus képviselôinek, megerôsített legitimációt kapnának szövetségesi fellépéseikhez.

Mindez együttvéve sem változtatná ugyan meg a trianoni határokat, de a Trianon-teremtette politikai konstelláció gyökeres módosulását fejezné ki: kétségbevonhatatlanul igazolná nemzetünk megcsonkíthatatlan szellemi egységét és a magyar államnak nemcsak a jogát, de a kötelességét is arra, hogy a magyar nemzet részeinek érdekét külön-külön, a magyarság érdekét pedig a maga egészében minden lehetséges békés eszközzel következetesen érvényesítse.

2. Amihez képest a politikai válaszunk a pápának, úgy gondolom, nem lehet kevesebb, mint az, hogy kezdeményezéséhez csatlakozva vitára érett normaszöveg-javaslatot teszünk le az ENSZ-Közgyûlés asztalára a nemzetek jogairól. Hitelesen ezt csak egy olyan kormány teheti, amely feddhetetlenül felel meg három követelménynek: lélekben 15 millió magyar kormányának tekinti magát; szövetségest keres a szomszéd nemzetek demokratikus erôivel, és fenntartások nélkül áll a jogállamiság talaján, biztosítja polgárai emberi jogait.

Teológiai válaszunk pedig aligha lehet más, mint tárgyilagos tanúságtétel arról, hogy milyen eredményekkel és milyen kudarcokkal elôvételezhetjük a "nemzetek jogai"-nak a biztosítottságát az egyházak életében határainkon innen és túl.

A kihívás különösen is súlyos, mert ez a pápai megnyilatkozás mindeddig jóformán visszhangtalan maradt, s nemcsak a világsajtóban, a világpolitikában, hanem egyházi körökben is. Aligha véletlenül. Kôkemény ellenérdekek munkálkodhatnak azon, hogy a nemzetek jogairól szóló Roma locutából mennél késôbb s mennél kevesebbre kötelezôen legyen "causa finita". Annál hitelesebben, szabatosabban kell bizonyítanunk azt, hogy "...de egy ország meghallotta". Mert "...non salvat te sine te".

Két nagyon közeli, valamint egy harmadik, bizonytalan lejáratú határidôtôl "visszaszámlálva" kell érlelnünk reagálásainkat.

1998 decemberében lesz ötven éve annak, hogy az ENSZ elfogadta az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát. Javaslatunkat a Nemzetek Jogai Nyilatkozatra ebbôl az alkalomból célszerû benyújtanunk. Ha lesz olyan kormányunk akkorra, amely vállalkozik erre, és amely megfelel mindhárom imént említett követelménynek, akkor a magyar kormánynak. De ha netántán nem alakulna jövô májusban ilyen magyar kormány, megbénulnunk akkor sem szabad. Akkor egy akár csonka magyar–magyar csúcsnak kell magára vállalnia ezt a felelôsséget. És alighanem mindkét esetben bölcs volna megkísérelnünk javaslatunk kimunkálásába társszerzôkként bevonni a szomszéd országok – szintén akár kormányon, akár ellenzékben lévô – demokratikus mozgalmait.

A másik határidô 1999 decembere. Ekkor mutatják be a pápának azt az újévi békeüzenetét, amellyel a harmadik évezred hajnalán fordul híveihez és minden jóakaratú emberhez. Hogy ebben az üzenetben – s hogy az ezredfordulót köszöntô többi szentszéki dokumentumban – a béke és a nemzetek jogai közötti összefüggés elôkelô rangsorolást kapjon, azt a magyar katolikusoknak kell Szentatyjuktól kérniük. Az volna azonban a jó, ha ezt más felekezetû és más világszemléletû polgártársaik nevében is tehetnék. (Ehhez e sorok írója néhány sajátosan református igény – talán inkább kérés – megfogalmazásával szeretne majd hozzájárulni.) S persze, ha eleve mint sajátjukra is hivatkozhatnának benne az egy évvel azelôtt az ENSZ elé vitt magyar emberjogi javaslatra.

Végül nem volna-e képmutatás megemlítés nélkül hagynunk azt, az "...amíg nappal vagyon" (Jn. 9.4)-határidôt, amely kapkodásra nem, de megfeszített erô- és idôösszpontosításra nagyon is kell, hogy sarkalljon minket. A pápák soha nem dezavuálják elôdeiket. Azok a "személyzeti politikusok" a Vatikánban, akik a szentnek sem akarják, hogy pl. Szlovákiában akár csak egy magyar nemzetiségû segédpüspök is mûködjön, hosszabb távon hiába mesterkednek. II. János Pál "nemzetek jogai"-koncepciója bizonyos, hogy elôbb-utóbb szerves, kiiktathatatlan része lesz a katolikus társadalmi tanítás korpuszának.

Korántsem mindegy viszont, hogy ezt a folyamatot meddig ihletheti, meddig irányíthatja maga a szerzô. Az a "lengyel pápa", akinek, amint New York-i beszédében maga is utalt rá, meghatározó történelmi tapasztalata, hogy a lengyel nemzet akkor sem szûnt meg létezni, amikor a lengyel állam 130 évre eltûnt Európa térképérôl. Aki számára evidencia, hogy a lengyelek sosem váltak lengyel ajkú oroszokká, poroszokká, osztrákokká. Az a pápa, aki az "urbi et orbi"-t felvezetô üdvözleteit így adresszálja a lengyelekhez: "...do moich rodaków w kraju i poza jego granicami" (honfitársaimnak országunkban és túl annak határain).

Nemcsak a lengyeleknek, a magyaroknak is szívükbe kellett hát markoljon, amikor Karol Wojtyla idén júniusban így kezdte el imádságát a czêstochowai Mária-kegykép elôtt: "...még egyszer eljöttem ide hozzád".

Mintegy jegyzetek helyett két olyan háttéranyagra utalnék még, amelyek összeállítása és mérlegelése nélkül, úgy hiszem, vállalkozásunk közveszélyesen felületes lenne:

• gondosan át kell tekintenünk a koncepció elôzményeit II. János Pál eddigi életmûvében, különös figyelemmel a kisebbségek védelmével, a közösségek alanyiságával, az állam és a nemzet viszonyával foglalkozó tanításaira;

• részletesen nyomon kell követnünk a koncepció nemzetközijog-történeti elôzményeit, meg kell vizsgálnunk a viszonyát más politikaelméleti koncepciókhoz "a nemzetközi államközösség bénultságáról és annak orvosságáról".

1997. augusztus