1997 olyan élénkülést hozott Litvánia és Lengyelország viszonyában, amilyen párját ritkítja a XX. század történetében. Ma Közép-Európában nincs másik két állam, amely annyira szoros kapcsolatokat ápolna egymással, mint ez a kettô. Miért fontos ez számunkra? Elsôsorban azért, mert viszonyuknak súlyos geopolitikai vonzatai vannak.

A litván–lengyel határon nemcsak két ország találkozik egymással, hanem két térség is: a Baltikum és (a "visegrádi") Közép-Európa. Ráadásul mindkét térség legnagyobb állama. A két régiónak sehol máshol nincs közös határa, csak itt. Azon tehát, hogy ennek a választóvonalnak két oldala kezet nyújt egymásnak, vagy farkasszemet néz egymással, nem kevesebb múlik, mint az, hogy a két térség megélheti-e gyakorlatban egymásrautaltságát, vagy nem.

Litvánia emellett még egy másik szempontból is határon fekszik, s a kettôs határhelyzet együttesen teszi jelentôssé földrajzilag. E fél-magyarországnyi állam elvágja Oroszország testétôl az egykori kelet-porosz, ma orosz königsbergi (kalinyingrádi) területet. Ilyen módon ellenôrzése alatt tudja tartani mind a szárazföldi összeköttetést, mind pedig – tengerpartjának köszönhetôen – a vízi utat Belsô-Oroszországból a Közép-Európa szívében állomásozó, hatalmas orosz katonai bázishoz. Az, hogy Königsberg a nyugati gazdaság potenciális oroszországi hídfôjévé, vagy pedig Oroszország legnyugatibb katonai bástyájává válik, nem utolsósorban attól függ, hogy ki az úr a Nemunas (Nyeman) partján. Litvánia függetlensége tehát egész Közép-Európa, sôt Európa biztonsági érdeke.

Emiatt gondolták úgy a litván politikusok, hogy országuk akkor is részese lesz a NATO-bôvítés elsô körének, ha másik két "kistestvérük" kimarad abból. A madridi megállapodás világossá tette, hogy hiú reményt tápláltak. Nem nehéz azonban belátni, hogy Oroszország "ollójában" ennek ellenére is súlyosan érdekeltek egy olyan katonai-politikai integráció létrejöttében, amelybe ôk is beletartoznak. Sokáig Skandináviában szerettek volna szövetségesre találni. A svédek azonban nem igazán érdeklôdtek irántuk, a finnek féltek az oroszoktól, Norvégia pedig messze feküdt. Maradt Lengyelország.

De miért kellett egy fél évtizednek eltelnie a balti függetlenség óta, míg ezt a kényszerhelyzetet a litvánok felismerték? Továbbá: stabil lehet-e egy olyan kapocs, amely helyén a XX. században újra és újra feltámadó feszültség uralkodott? Sikerül-e olyan formában bevonni a kisebbségeket a kibékülésbe, hogy azok megelégedjenek vele, s így kéretlenül is a stabilitás letéteményesei legyenek?

Lengyelek és litvánok

Amennyire egyik napról a másikra fordulhat a külpolitika, annyira nehezen változik a közvélemény. Éppen ezért nem közömbös, hogy az elmúlt években a két társadalom viszonya meglepô aszimmetriát mutatott. Lengyelországban általában véve kedvezôen ítélték meg a litvánokat: valami hasonló sztereotípiával, mint nálunk az erdélyieket. A litván nemzettudat ezzel szemben alapvetôen ellenségként tartotta számon a lengyeleket. Az a benyomásom, hogy a litvánok körében a két háború közti rossz viszony öröksége élt tovább a 90-es években is, míg Lengyelországban a klasszikus barátság hagyománya újult fel.

Hagyományosan ugyanis a lengyeleket és a litvánokat – az elôbb perszonálunióban (1385), majd reálunióban (1569) egyesülô, közös államnak köszönhetôen – még annál is szorosabb érzelmi szálak fûzték egymáshoz, mint a lengyeleket és a magyarokat. Ez a vonzalom jóval a közös állam bukása után is politikai jelentôséggel bírt. Az 1863-as januári felkelést, tehát a legnagyobb szabadságharcot a cári fennhatóság ellen, éppen a lengyel–litván összefogás demonstrálásával készítették szellemileg elô. Erre azonban már Szentpéterváron is felfigyeltek, s a felkelés leverése után igyekeztek egymással szembefordítani a két nemzetet. El kell ismerni, nem vágták kemény fába a fejszéjüket. A történelmi Magyarországhoz hasonlóan ugyanis a XIX. század második felében a litván–lengyel vidékeken szintén megerôsödött a nemzetiségek nyelvi-etnikai elkülönülése. Korábban anyanyelvétôl függetlenül mindenki litvánnak számított, aki Litvániában élt, s mindenki lengyelnek, aki a közös állam területén lakott – bárhol, akár Litvániában is. Azaz: nem húzódott éles határvonal a lengyelség és a litvánság között. A századfordulón ezzel szemben már megesett, hogy a vegyes nyelvû falvakban a hívek egymás fején törték össze a templom berendezését, afelôl vitatkozva, hogy melyik nyelven prédikáljon a pap.

Mindez elhanyagolható lett volna, ha az orosz uralom megszûnésekor fel nem merült volna a kérdés, hogy hol húzódjon a két függetlenné váló ország közötti határ. Ott, ahol a történelem, vagy pedig ott, ahol az anyanyelvi különbségek jelölték ki? Így esett, hogy Litvánia történelmi fôvárosa Vilna (litvánul Vilnius, lengyelül Wilno)^* , amely lakosságának 65%-át az – etnikai értelemben vett – lengyelek alkották (a 30% zsidó, 3% orosz és nem egészen két százalék litván mellett!) környékével együtt Lengyelországhoz került. A Vilnavidék (Litvánul Vilnia, lengyelül Wile­szczyzna) kérdése végleg elmérgesítette a két állam viszonyát. Nem nyitottak követségeket, határátkelôket, felszedték a vasúti síneket és a távírót is. Lengyelország számára ennek ellenére Németországhoz képest jelentéktelen ellenfélnek számított Litvánia, ahol azonban a lengyelek váltak az elsô számú közellenséggé. Sztálin aztán, meghódítva Litvániát, visszacsatolta hozzá a Vilnavidéket, kitelepítve a lengyelek jelentôs részét. "Vilnius musu – mes rusu" (Vilna a miénk – mi meg az oroszoké) – mondta a korabeli litván közmondás. A szovjet propaganda ugyanakkor mindent elkövetett, hogy tartósítsa a litván társadalom lengyel-ellenességét. Úton-útfélen arra emlékeztetett, hogy a lengyelek húsz évig "rabságban tartották" az ôsi fôvárost. A lengyelek viszont nem Litvánia, hanem – jogosan – a Szovjetunió számlájára írták egyik legromantikusabb területük elvesztését. Innen (is) ered az aszimmetria.

Varsó, Wigry, Vilnius

Aligha becsülhetjük túl ennek szerepét abban, hogy a szabadság elsô éveiben nehezen alakultak ki a jószomszédi kapcsolatok a két ország között. Litvánia még Oroszországgal is elôbb kötött alapszerzôdést, mint a lengyelekkel, elsôsorban azért, mert olyan kérdésekben várt el bocsánatkérô szólamokat Varsótól, amelyekben a lengyelországi közvélemény legkevésbé sem érezte bûnösnek magát. (Ilyen volt Litvánia "ellengyelesítése" vagy éppen az angolbarát lengyel ellenállás, a Honi Hadsereg vilnavidéki tevékenysége a háború alatt.)

Idén azonban fordulat következett be. Algirdas Saudargas litván külügyminiszter a korábbi évek tartózkodó magatartásához képest alapos meglepetést okozott, amikor január 6-án Varsóban azt javasolta, hogy a két ország igazítsa egymáshoz külpolitikáját. Márciusban Vytautas Landsbergis, a Sejmas (parlament) elnöke ezt azzal a kezdeményezéssel tetézte, hogy hívják életre a lengyel–litván parlamenti Képviselô-gyûlést. A közös testület júliusban meg is kezdte munkáját, s legalább félévente, hol az egyik, hol a másik fôvárosban ülésezni fog. Tavasszal megalapították a Nyemen-eurorégiót, és megállapodás született egy közös katonai csapattest felállításáról 1999-ben. Augusztusban a Wigry kolostorban (azon a környéken, ahol Lengyelországban a litván kisebbség él, s amely a XVIII. század elôtt Litvániához tartozott) a két külügyminiszter mindezt egyezményben rögzítette. Arról persze távolról sincs szó, hogy valamiféle formában az egykori unió támadna fel, hiszen mindkét ország ôrzi teljes szuverenitását, de az is igaz, hogy messze túlléptek a hétköznapi jószomszédságon.

Már májusban kitágult ennek az együttmûködésnek a horizontja. Tallinnban a három balti elnök lengyel és ukrán kollégájával egyeztette integrációs stratégiáját. Amint tehát elhárult az akadály, amelyet sokáig a lengyel–litván viszály gördített az együttmûködés útjába, rögtön egységüket mutatták fel mindazok az államok, amelyek az orosz–fehérorosz érdekszféra nyugati határát képezik. Elhatározták, hogy ôsszel megint találkoznak, ezúttal a litván fôvárosban, Vilniusban. Ott azonban szeptember 6-án sokkal népesebb kör gyûlt össze, mint tavasszal. Meghívták Moldávia, Románia, Magyarország, Szlovákia és Csehország államfôjét (az utóbbi kettô nem ment el), s velük egy tárgyalóasztalhoz ültették Lukasenkó elnököt és Csernomirgyin miniszterelnököt. Magyarul két térség, Közép-Európa és az orosz–fehérorosz szövetség képviselôi folytattak egymással párbeszédet.

Az orosz kormányfô Vilniusban kifejtett álláspontja nem számított újdonságnak: a visegrádiak, ha muszáj, tagjai lehetnek a NATO-nak, a baltiak viszont soha. Az atlanti bôvítés határa ezek szerint a litván–lengyel határ. A rendezôk minden bizonnyal számítottak az ismert orosz álláspont ismételt kifejtésére, mert a rendezvény összes külsôsége pont ennek a határnak a légiesedését igyekezett érzékeltetni. Minthogy a találkozót elvileg a litván és a lengyel külügyminisztérium együtt kezdeményezte, Brazauskas mellett Kwa²niewski is házigazdaként fogadta a vendégeket. (Képzeljük el, hogyan hatna, ha egyszercsak társ-házigazdának hívnák meg mondjuk Pozsonyba Magyarország elsô emberét!) "Véletlenül" éppen ekkor avatták Litvánia díszpolgárává a legjelentôsebb lengyel emigrációs lap, a párizsi Kultura fôszerkesztôjét, Jerzy Giedroy‘cot, aki a mai Litvánia területén született.

A kisebbségi kérdés

Ebben a helyzetben bombaként robbant, hogy alig két héttel a vilniusi csúcs után a litvániai lengyel párt vezetôje, Jan Sienkiewicz, a Kurier Wilen’skiben publikálta elképzeléseit a Vilnavidék autonómiájáról. Semmi új nem történt, eddig is köztudomású volt, hogy a lengyelek, akik a szovjet etnikai tisztogatások ellenére a vilniusi járás lakosságának 65, a šal‡ininkai (soleczniki) járás 85%-át (az egész országénak pedig 7–8%-át) alkotják, területi autonómiát szeretnének. A 80-as, 90-es évek fordulóján már egyszer komoly feszültségek támadtak igényük kinyilvánítása nyomán. Most érdekes módon az anyaország vezetô körei még jobban felháborodtak, mint maguk a litvánok. Október 5-én a legjelentôsebb krakkói katolikus értelmiségi lapban, a Tygodnik Powszechnyben, Jan Widacki volt vilniusi lengyel nagykövet súlyosan elítélte a probléma "exhumálását".

Tudni kell, hogy a 60-as, 70-es évek Lengyelországában, ahol a mienkénél sokkal inkább nacionalista jelszavakkal élt a szocialista vezetés, az ellenzéki politizálásban hasonló szerepet töltött be a szomszéd nemzetek (elsôsorban a németek, ukránok és zsidók, részben pedig a litvánok) iránti rokonszenv demonstrálása, mint Magyarországon a határon túli magyarság ügyének vállalása. Így lehetséges, hogy a litvánkérdésben ma a konzervatív-liberális fél a posztkommunistákéhoz közeli álláspontot vall. Emellett a lengyelországiak amiatt sem tanúsítanak megértést Sienkiewicz álláspontja iránt, mert a Wigry-i megállapodásban, ha nem is elsô helyen, de minden korábbinál komolyabban szerepel a kisebbségi kérdés. Egyezményt készítenek elô a személynevek hivatalos használatának szabadságáról (ennek hiánya mindkét oldalon alapvetô nemzetiségi sérelem), és felállítják az erre a kérdésre specializált kormányközi vegyesbizottságot. Idén az Európa Tanács többek közt Lengyelország kérésére szüntette meg a litván kisebbségpolitika hivatalos megfigyelését, amely 1995-ben Frunda György kezdeményezésére indult. A Litvániai Lengyelek Szövetségének lapja, a Nasza Gazeta viszont érthetetlennek nevezte ezt a döntést azután, hogy 1995 óta a litván földkárpótlás diszkriminálta a fôváros döntôen lengyel lakosságú környékét, s eltörölték azt a törvényt, amely a kisebbségek pártjait mentesítette a parlamentbe jutáshoz szükséges minimális szavazatszám elérésétôl. Az anyaország szemszögébôl nézve tehát úgy tûnik, hogy már-már sikerül megkötni a litván–lengyel történelmi megbékélést, amikor a kisebbség "szélsôséges" vezetôi keresztbetesznek. Csakhogy ez súlyos tévedés. Olyan tévedés, amelyen az egész kiegyezés célja: a litván biztonság garantálása megbukhat. Sienkiewicz autonomista nézeteit ugyanis lehet esetleg szélsôségesnek minôsíteni, de pártja – mint az minden elôrejelzés ellenére az 1995-ös önkormányzati választásokon világosan kiderült – teljes mértékben élvezi a Vilnius-vidéki és a fôvárosi lengyelek bizalmát. Miért? Nyilvánvalóan azért, mert elvárásaiknak megfelelô nézôpontot képvisel.

Amennyire népszerû azonban ez a párt a kisebbség köreiben, annyira elszigetelt más politikai csoportosulásoktól. Amikor az elsô országos lengyel szervezet 1988-ban megalakult, elôször a Sajudis-szal különbözött össze; fôként a litván nemzetállamról vallott eltérô felfogásuk miatt. 1989-tôl a lengyel külpolitika felismerve, hogy alapvetôen érdekelt Litvánia függetlenségében, feltétlen támogatást nyújtott a Sajudisnak, s így szintén szembekerült a kisebbség képviselôivel. Brazauskas, a kommunisták vezetôje dobta be a "mentôövet": bôkezû ígéretekkel halmozta el a Vilnius-vidékieket. Meg is nôtt körükben a népszerûsége. Amikor azonban pártja 1992 végén hatalomra jutott, központosító politikájával ô is eltaszította magától a decentralizációban érdekelt kisebbséget. Sienkiewiczék 1995-ben deklarálták ugyan, hogy nyitni szeretnének a litván jobboldal felé, de elutasításba ütköztek. A litvániai lengyelek tehát belföldön és az anyaországban egyaránt elszigetelôdtek, s ez sokkal veszélyesebb Litvánia számára, mint – ki szerint túlzó, ki szerint jogos – követeléslistájuk.

Köztudomású, hogy baltikumi hatalmi törekvéseit Oroszország – saját és a világ közvéleménye elôtt egyaránt – gyakran indokolja az orosz kisebbség problémájával. Kizártnak tartom, hogy kritikus helyzetben Moszkva kihagyna egy olyan "ziccert", mint amilyet a lengyel kisebbség (mintegy 300 000 ember) elszigetelôdése kínál neki. Ha kész "biztonsági garanciákat" ajánlani a balti államoknak, miért ne tenné meg ugyanezt az anyaországuk által magára hagyott lengyelek felé? Elég egy komolyabb válságot provokálnia, hogy a kisebbség az ilyen segítséget akár maga kérje – nem rossz szándékból, hanem mert nem marad számára más megoldás. Komoly figyelmeztetésül szolgálhatott volna, hogy annak idején az ország státusáról tartott népszavazáson a kisebbségi vezetôk java része a függetlenség mellett kampányolt ugyan, a vidéki lengyel szavazók túlnyomó többsége mégis ellene adta le a voksát. Litvánia kulcsfontosságú érdeke lenne, hogy a lengyel kisebbség támogatását élvezô párt napi kapcsolatot és jó viszonyt ápoljon saját anyaországának vezetô köreivel, amelyek ôszinte érdekbôl támogatják Litvánia nemzetközi törekvéseit.

A helyzet paradox. A litván közvélemény valóságos történelmi tapasztalatok alapján úgy érzi, a kisebbségi (lengyel és orosz) követelések veszélyeztetik az ország integritását, illetve függetlenségét. Valójában viszont sokkal veszélyesebb, ha ezek a követelések külföldön és nem otthon, illetve keleten és nem nyugaton találnak támogatókra. Bölcs politika volna a litván–lengyel kiegyezésbe a lengyelországi litván és a litvániai lengyel kisebbség valóságos (komoly támogatást élvezô) képviselôinek a bevonása. Ez érdekeltté tenné a kisebbséget a megbékélésben. Állandósulna ugyan az államközi kapcsolatban egy vitás kérdés, de – ellentétben a jelenlegi helyzettel – az egész probléma kezelhetôvé válna. Ugyanez persze igaz az oroszokra nézve is. Elôbb-utóbb elkerülhetetlenül újra napirendre fog kerülni a Baltikum bevonása az észak-atlanti szervezetbe. Alighanem érdemes lesz Moszkva számára olyan ellentételezést ajánlani egykori gyarmatai végleges elvesztéséért, amelyet az éppen uralkodó orosz kormány sikerként tud felmutatni saját közvéleménye elôtt. Nem árt elgondolkodni azon, hogy nem lehetne-e ez egy kisebbségpolitikai ajánlat: váljanak a balti államok – de legalább Litvánia, hiszen neki magának is ez az érdeke – a nemzetiségi kérdés kezelésének mintaállamává?

A kiegyezés szilárdsága a tét

Természetesen fölvethetô, hogy Lengyelország fellépésében a kormányváltás nem kecsegtet-e, illetve nem fenyeget-e külpolitikai irányváltással is? Nem közelítik-e meg Varsóban racionálisabban a kisebbségi problematikát, mint eddig, avagy nem fordulnak-e el Litvániától? Ismerve a Mazowiecki- és a Suchodska-kormány tevékenységét, vagy éppenséggel azt, amit Lech Walesa 1996 szeptemberében errôl Budapesten nyilatkozott, feltételezhetjük, hogy fordulatra aligha kell számítani. Legalábbis pusztán a kormánycsere folytán nem.

Ennek ellenére a magyar szemlélô nyilván felfigyel egy analógiára: a litván–lengyel, történelminek tûnô megbékélés sok tekintetben hasonlít a magyar–román kapcsolatok átalakulásához. Mindkét esetben gyökeres fordulat következett be egy olyan viszonyban, amely a XX. század során végig rosszul alakult, s mindmáig sok fejfájást okozott a térségben érdekelt nagyhatalmaknak is. Mind a négy országban komoly értelmiségi bázis készítette elô a kiegyezést, már jóval a diplomáciai lépések elôtt. Román–magyar viszonylatban ugyanakkor gyakran hangsúlyozzák az összefogás mögött álló nyugat-európai nyomást is. A lengyelek és a litvánok esetében a külsô inspiráció nem ennyire egyértelmû, de a vilniusi csúcsról sohasem állította senki, hogy létrejöttét nem a nyugatiak szorgalmazták.

A történelemkönyvekben a 90-es évek úgy fognak szerepelni, mint az az idôszak, amikor megváltozott a nagyhatalmak hozzáállása a közép-európai térséghez. Korábban maguk diktálták a "békefeltételeket", ma csupán azt írják elô, hogy a konfliktusokat a feleknek rendezniük kell. A német "Ordnung muß sein" átalakult "Friede muß sein"-ra. Még csak azt sem mondhatja senki, hogy bármiféle álszentség húzódna meg e mögött a nyugati fellépés mögött, hiszen Nyugat-Európa a nemzeti kiegyezések mintájának egész választékát tudja prezentálni a csatlakozók számára. Az osztrák–olasz és a francia–német kiegyezés két olyan példa, amelyek ugyan gyökeresen különböznek egymástól (az olaszok a kisebbség bevonásával csillapították le az ellentéteket, a francia–német kéznyújtás két államnemzet között történt meg), de mindkettôrôl ma már bizton állíthatjuk, hogy mûködôképes.

A litván–lengyel összefogás érezhetôen a francia–német mintát követi, habár a kisebbségi kérdés – a litvániai lengyel párt kihagyása ellenére is – hangsúlyosabb benne, mint Nyugaton volt. A román–magyar "történelmi megbékélés" viszont mai formájában jóval közelebb áll az olasz modellhez (mégha annak kézzelfogható eredményeitôl egyelôre igen messze vagyunk is), annak ellenére, hogy a Magyar Köztársaság Kormánya, Iliescut támogatva, mindent elkövetett a francia példa érvényesítéséért. A különbség azért érdekes, mert a német–francia rendezés két, nagyjából azonos súlycsoportba tartozó hatalom között köttetett meg, ami legkevésbé sem mondható el Litvániáról és Lengyelországról, míg Olaszország erôfölénye összehasonlíthatatlanul nagyobb Ausztriához képest, mint Romániáé Magyarországhoz képest. Persze, a kialakult helyzet megmagyarázható Észak-Közép-Európa és a Kárpát-medence eltérô kulturális orientációjával (pontosabban "okcidentációjával"). Azt is megállapíthatjuk, hogy a mintákat csak legalapvetôbb vonásaikban másolják, valójában teljesen sajátos megoldásokról, román–magyar és lengyel–litván mintáról van szó. S ennek így is kell lennie, mert a helyzet, amelyet meg kell oldani, nemkülönben sajátos. Egyik nyugati kiegyezés sem ment végbe egy olyan nagyhatalmi törekvés árnyékában, mint ami a litván esetben mindenképpen, a magyar politika mögött pedig közvetve meghúzódik. Éppen ezért a kisebbségi kérdésnek sokkal súlyosabbak a geopolitikai vonzatai a balti-kárpáti térségben, mint amilyenek Elzászban, vagy akár Tirolban valaha is lehettek. Igen fontos tehát mérlegelni, hogy a francia–német ütközôzónában sikeres megoldás milyen eredménnyel fog járni Közép-Európa és a Baltikum határvidékén. Nem érdemesebb-e az osztrák–olasz modellhez közelíteni?

Ebben a kérdésben a magyar tapasztalat és a mai magyar ellenzék "diplomáciája" sokat tudja segíteni északi sorstársaink kiegyezését. Számíthatunk arra, hogy különösebb nehézségekbe sem kell ütköznünk – mint például a Me‡iar-i Szlovákia esetében –, hiszen világosan kitûnik, hogy Lengyelországban is és Litvániában is teljes nemzeti közmegegyezés támogatja a megbékélést, illetve annak sikeres véghezvitelét.

* Sajátos, térségünkben meglehetôsen gyakori, nemzeti érzékenységeket érintô helységnévhasználati problémáról van szó. A Vilna, Wilno, Vilnius helységnév különbözô történelmi korokat, hatalmi és politikai rendszereket idéz. Mi a továbbiakban a jobb „beazonosíthaság" kedvéért a független Litván Köztársaság ma használatos litván hivatalos nevét, a Vilniust használjuk. Ami pedig a magyar névváltozat következetességét illeti: az egykori lengyel várost, Lwówot, amelynek mai ukrán neve Lviv, a magyar köznyelv - mellôzve a történelmi magyar névalakot, az Ilyvót - a németesen rögzült, lengyeleket és ukránokat egyaránt sértô hangalakban, Lembergként használja. (a szerk. megjegyzése.)