1997 májusában, Helsinkiben eldôlt, hogyan alakul régiónk jövôje. Mintha az 1945-ös potsdami forgatókönyv ismétlôdött volna meg, talán csak azzal a különbséggel, hogy nem egy véres, hanem egy hidegháború után kellett újrarajzolni Európát. Pontosabban a kontinensünkön belüli – és ki tudja, még a világ mely szegletérôl volt szó – érdekszférákat jelölték ki újra, persze nem olyan nyíltan, mint bô ötven évvel ezelôtt. Akkor a Szovjetunió és az USA (Anglia) a gyôztesek jogán, ma mint a hidegháború örökösei ültek a tárgyalóasztal mellett. Akkor is, ma is erôfölényük birtokában döntöttek, akkor is, ma is osztozkodtak.

Természetesen Helsinki Potsdammal való párhuzamba állítása nem fedi teljesen a valóságot, annyit azonban mégis szükséges érzékeltetni, hogy bizonyos történelmi kérdésekre, alkalmazkodva az adott helyzethez, többé-kevésbé hasonló válaszok születnek, fôleg, ha a tárgyaló felek személye is megegyezik. Ezzel nem azt állítom, hogy a történelem ismétli önmagát, hanem azt, hogy az érdekeltek probléma-megoldó gépezetében igenis lehet sablonokat felfedezni. Oroszország (korábban a Szovjetunió) és az USA mai döntéshozó személyiségei ugyanazt az iskolát járták ki, mint elôdeik. Gondolkodásmódjuk a II. világháború nyomán kialakult világpolitikai helyzetben gyökerezik. Az 1989/90-es évek fordulóján lezajlott események eredményeképpen kialakult új helyzet újfajta kihívásai alakítják ugyan a világról alkotott nézetüket, de alapjaiban nem változtatnak azokon. A glóbus mindig is piac, befolyási övezet, barátok és ellenfelek halmazából áll(t), amelyet mindenki megpróbál a maga képére formálni. Ez a gondolkodásmód persze nem a XX. század terméke, az azt megelôzô korok – vissza egészen az ókorig – is ismerték a nagyhatalmi játszma minden csínját-bínját.

A nagyhatalmak mindig is alakították koruk történéseit. A korszakhatárokként felfogható események után befolyásuk érvényesült, többek között a napóleoni háborúkat követôen, az I. és a II. világháború eredményeképpen. Ez alól a kommunista rendszerek összeomlása utáni szituáció, vagyis korunk sem kivétel. Ugyanolyan vákuumhelyzet keletkezett, mint korábban számtalanszor, és ugyanúgy, mint korábban, versenyfutás indult – és zajlik – a légüres tér kitöltéséért. Ennek a versenyfutásnak vagyunk mi is részesei, ha tetszik, nemcsak alanyai, hanem tárgyai is. Ezért nem lehet közömbös számunkra, milyen eredménnyel zárul a küzdelem, hogyan alakul a jövônk.

Azért sem lehet közömbös számunkra, hogy mi történik körülöttünk és velünk, mert úgy tûnik, hogy helyzetének alakulásába Magyarország is beleszólhat. Egyes vélekedésekkel ellentétben szerintünk nem illúzió azt gondolni, hogy igenis tevékeny szereplôi vagyunk az eseményeknek, tehát alakíthatjuk azokat.

Magyarországnak a rendszerváltás óta deklarált célja a nyugati integráció. Ez retorikai szinten az Európába való visszatérésként jelent meg. Sajátos módon ez a "szlogen" kissé visszásnak tûnhet egy olyan nép számára, amely ezer éve Európa szívében él. A kérdés tehát jogos, miért kell visszatérnünk, ha egyszer ott vagyunk. A válasz megadásánál – és sajnos ezt nem hangsúlyozták kellôképpen a gondolat terjesztôi – szét kell választani a földrajzi, valamint a politikai, a gazdasági és a kulturális helyzet adta pozíciónkat ahhoz, hogy egyértelmû és tisztán érthetô magyarázatot tudjunk felmutatni. Az integrációt ugyanis a politikai, a gazdasági és a kulturális téren kell megvalósítanunk, a szónak földrajzi viszonylatban semmi értelme nincs. A politika, a gazdaság és a kultúra területén azonban annál inkább szükséges, mert a II. világháború utáni periódus Európa teljes megosztottságát hozta. Magyarországot elszakították attól a kultúrkörtôl, amelyhez államalapítása óta kötôdött, és hozzákapcsolták egy olyan államhoz, amelytôl szinte minden téren különbözött. Ez a helyzet szûnt meg a ‘90-es évek elején, és az ettôl való elszakadást, illetve a régi értékeink újbóli felvállalását kell, hogy jelentse.

Ezt az utat Magyarország önként vállalta. Az adott történelmi pillanatban (1989/90) senki nem kényszerített minket erre a lépésre. Sôt, nem feledjük, tízezres nagyságrendû szovjet katonai kontingens állomásozott hazánkban, amely akár a véres átmenet lehetôségét is magában hordozta. Ezért nagy érdeme az Antall-kormánynak az, hogy merte megfordítani az ország szekerét, hogy felismerte, eljött a pillanat, amikor magunk alakíthatjuk sorsunkat. Szerencsére a nyugati orientációt a Horn-kabinet sem kérdôjelezte meg. Ezen politika eredményességét a NATO és az EU nem régi (1997 nyara) döntései mutatták meg. Hazánk lehetôséget kapott arra, hogy mind a NATO, mind az EU tagjává váljon. Ezt lehet kegyként, lehet dicséretként értékelni – kinek, hogy tetszik –, de az biztos, hogy megdolgoztunk érte. Mondhatnánk azt is, végre rájöttek arra, mi is közéjük tartozunk. Ebbôl a szempontból pedig teljesen lényegtelen, hogy felvételünk az integrált szervezetekbe nem csak a mi érdekünk. Naivság lenne azt gondolnunk, hogy a Nyugat nem veszi figyelembe saját érdekeit. A kommunista tömbbe való tartozástól azonban, többek között az különbözteti meg nyugati utunkat, hogy az elôbbirôl nem kérdeztek meg minket, az utóbbiról viszont mi döntöttünk.

Egyesek úgy vélekedhetnek, hogy a Nyugat nyújtotta szervezetek tulajdonképpen nem különböznek attól, amit a kommunista tömb jelentett számunkra. Ezt a felfogást helytelennek ítéljük, mindenesetre foglalkozni kell vele a kérdés tisztázása érdekében.

Az USA-t és Oroszországot is tekinthetjük birodalomnak, amely befolyása minél nagyobb kiterjesztésén munkálkodik. Mindkettô globális nagyhatalom. A II. világháború után, messze túllépve határain mindkettô óriásira növelte befolyási övezetét. Azt, hogy melyikük által kialakított új világ volt életképesebb, feltehetôen nem kell magyarázni. Moszkva csak saját érdekeit nézte, nem szövetségeseket akart, hanem csatlósokat láncolt magához. Washington viszont – még a legyôzött Németországban is – partnert látott, és bár hegemóniáját nem engedte megkérdôjelezni, nem alattvalókból, hanem társakból, szövetségesekbôl álló szervezeteket hozott létre. Ezek önkéntes alapon szervezôdtek, tagjaik önálló mozgástérrel rendelkeztek. Ismét bebizonyosodott az az elv, hogy szoros, gyümölcsözô kapcsolatok csak az egyazon kulturális koinéhoz tartozók között jöhetnek létre. Olyan rendszerek, amelyek társadalmi, gazdasági, politikai intézményrendszere hasonló, így az együttmûködés különösebb megerôltetés vagy nagyobb áldozatokat kívánó gyökeres átalakítás nélkül viszonylag könnyen megoldható. Ott viszont, ahol nincs meg a hasonló struktúra, nem együttmûködés, hanem megszállás következik be.

A legnagyobb tragédia számunkra az volt, hogy egy felépítésében, gondolkodásmódjában eltérô hatalom jelent meg hazánkban, amely rombolást hozott. Ittléte katonai megszállás volt, visszavetett bennünket.

A Nyugat nyújtotta keret elônyösebb. Mindazonáltal nem szabad feltétel nélkül elfogadni, mert akkor valóban nem lesz különbség a két jelenség között. De – és éppen ez a fô eltérés – senki nem kívánja tôlünk értékeink és érdekeink feladását, sôt a jövô Európáját nemzetek együttmûködô halmazaként fogják (foghatjuk) fel, ahol bizonyos jogosítványokról, szuverenitásunk egyes elemeirôl lemondunk ugyan, de szabadságunkat, hagyományainkat stb. megôrizhetjük. Van lehetôség ugyanis arra, hogy kirostáljuk az általunk károsnak ítélt nyugati hatásokat.

Úgy hisszük, hogy mélyebb elemzés nélkül is kimondhatjuk, jóval több pozitívum, mint negatívum származhat taggá válásunkból. A NATO-ban részesei leszünk egy olyan védôernyônek, mely alatt egy esetleges Magyarország elleni támadás a többi ország elleni támadással egyenértékû.

Semlegességünk felvetése ebben a vonatkozásban teljesen értelmetlen, sôt egyenesen életveszélyes hazárdjáték, ugyanis a semlegesség nem önként vállalt helyzet, hanem a környezetünk és nem utolsósorban a nagyhatalmak elismerésének függvénye. Ha a kívülállóktól nem kapjuk meg ezt a státust, deklarációnk üres nyilatkozat maradna. Svájc, Ausztria, Finnország semlegességét az adott történelmi helyzet, a kétpólusú világrend léte garantálta. Magyarország sem földrajzi, sem történelmi okokból nincs – és soha nem is volt – abban a helyzetben, mint mondjuk Svájc. Semlegességünket senki nem garantálná. Nem beszélve arról, hogy a bipolaritás megszûnte után nincs kikkel szemben vállalnunk semlegességünket. Ennek a fogalomnak a két szembenálló katonai tömb létezésekor volt értelme, a rendszerváltások után elvesztette azt. Ma csak a NATO, illetve az EU létezik, így jelen pillanatban az ezeken belül lévô és az ide igyekvô államokról beszélhetünk. Még a hagyományosan semleges államok is kezdik felismerni helyzetük tarthatatlanságát, a minap osztrák és svájci politikai személyiségek is megpendítették már az integráció lehetôségét. Sôt, mi több, az integrációból Moszkva sem szeretne kimaradni. Az EU-ban tagságra vágyik, a NATO-hoz pedig most már szoros kapcsolat fûzi.

A NATO katonai (politikai) védelme mellett az EU gazdasági (politikai) elônyöket és biztonságot nyújt számunkra. Csak kiragadott példaként, hazánk elôtt határok nélkül megnyílik az EU piaca, szerényebb lehetôségekkel rendelkezô országként a potenciális haszonélvezôk közé kerülünk, ahol több pénzt fogunk az Uniótól visszakapni, mint amennyit befizettünk. Persze az Unión belül kemény szabályok érvényesek. Ha nagyon sarkosan akarunk fogalmazni, azt is megszabják majd, hogy mekkora és milyen színû legyen a nálunk termelt alma. E szigorú elôírások azonban a belépési tárgyalásokon megfelelô stratégiával számunkra is elfogadhatóvá tehetôk. Itt elsôsorban arra kell gondolni – mint például Dánia esetében –, hogy Magyarország türelmi idôt kapva készülhetne fel a szabályok teljes bevezetésére.

Magyarország már most is ezernyi szállal kötôdik az integrációs szervezetekhez. Például a magyar NATO-tagság fontos talpköve a boszniai rendezésben játszott szerepünk. Az IFOR/SFOR erôknek nyújtott segítség bizonyossá tette, hogy képesek vagyunk az összehangolt feladatok ellátására egy olyan szervezetben is, amely túlmutat Európa keretein. Az USA a NATO és az EU létrejöttében és mûködtetésében is nagy szerepet játszott. Az amerikaiak európai jelenléte nélkül ma senki nem tudja elképzelni a jövô biztonsági képletét.

A NATO (és az EU) a hidegháború terméke. Reflexeinek nagy részét még mindig abból a korszakból meríti. Világképében a szembenálló felek tárgyalásos rendezéseivel folytatott politika áll: ôk állnak az egyik, Moszkva a másik oldalon. Ebbôl következôen lényegében nem tudtak mit kezdeni térségünkkel, amely kiszabadulva az oroszok kezébôl a "levegôben lebegett". Az állandó hezitálás, a felvétel halasztgatása számunkra a konkrét tervek hiányát jelezte. Az "ígérem" és a "szeretném" szintjén minden rendben volt, de a gyakorlatban nem mertek ujjat húzni Moszkvával. A nagy lehetôséget korábban akkor szalasztották el, amikor Oroszország a ‘90-es évek elején padlón volt, az akkori halasztgatás csak az orosz fél önbizalmának visszatérését hozta. A tétovázás eredményeként a Nyugat egy egyre erôsebb orosz féllel néz szembe. Persze Moszkva csak a NATO-bôvítést ellenzi, de feltehetôen annak sem örülne, ha az EU-integráció nélküle valósulna meg. A NATO-bôvítés esetleges megakadályozása arra bátoríthatta volna az oroszokat, hogy az EU kérdésében is vétójogot vindikáljanak maguknak.

A NATO a hidegháború egyik legjellegzetesebb szervezete, amely túlélte az ôt "megszülô" korszakot. Mûködését nem kérdôjelezik meg, tagjai nem óhajtják megszüntetni. Betöltötte és ma is betölti azt a funkciót, amelyre hivatkozva létrehozták. Akkor is és ma is a demokrácia védôje és az orosz fenyegetés ellensúlyozója. Bármilyen új koncepció született is a ‘90-es években, az említett eredeti célkitûzést nem adták fel. Sôt a belsô konfliktusokkal küszködô Oroszországot

– kiszámíthatatlansága miatt – veszélyesebbnek tartják, mint szovjet elôdjét.

A NATO tehát a jövôben is mûködni fog, a kérdés az, milyen keretek között. A jelenlegi felállás két szempontból is módosulhat. Az egyik szempont Németország megerôsödése, politikai-katonai aktivizálódása. Európában a II. világháború óta (újra) felnôtt az az állam, amely (egyelôre csak) gazdasági erejénél fogva véleményünk szerint meg fogja kérdôjelezni az eddigi struktúrát. Németország nem a fennálló rend szétverésében érdekelt, hanem annak keretében, de magának nagyobb hatalmat követelve kíván majd a jövôben dolgozni. A kiemelt szerep elnyerésére minden esélye megvan. Gazdasági súlyát rövidesen politikai-katonaival is ki akarja egészíteni, például az állandó ENSZ BT-tagság elnyerésével. Az EU-n belül már így is nagyhatalom. Magyarországnak hagyományosan jó a kapcsolata Németországgal, a legnagyobb támogatást mindig is tôle kaptuk. Ezt továbbra is fenn kell tartani, de ez nem jelenti azt, hogy Németország legyen a kizárólagos partnerünk. Kapcsolatainknak több lábon kell állniuk. Tehát Németország, ha máshol nem is, de keleti határai és Oroszország közötti térségben biztosan vezetô szerepet fog játszani. A másik a szervezet keleti terjeszkedése. Retorikai szinten erre azért van szükség, hogy stabilizálják az új demokráciákat. Ez így igaz, de emellett van egy rejtett(?) szándék is. Mégpedig a terjeszkedés maga, amellyel saját befolyási övezetüket, erejüket növelhetik, és nem utolsósorban egyre közelebb kerülhetnek Oroszországhoz. Úgy véljük, hogy az erre irányuló orosz aggály nem alaptalan, a NATO sem karitatív szervezet, jól felfogott érdeke a terjeszkedés.

A NATO-bôvítés – mára egyetlen igazi – ellenzôje Moszkva. Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy Moszkvával lehet tárgyalni. Az orosz stratégiai felfogás a befolyási övezetek felosztásában gondolkodik, így adok-kapok kérdéssé egyszerûsítheti le a problémát. Azzal az orosz fél is tisztában van, hogy nem tud gátat szabni a NATO terjeszkedésének, de rendelkezik akkora erôvel és befolyással, hogy ezt korlátok közé szorítsa. Úgy tûnik, a képlet Moszkvában egyszerû: Egy állam ide, egy oda. Szerbia orosz, Horvátország nyugati; Szlovákia orosz, Csehország nyugati; Románia orosz, Magyarország nyugati térfélre kerülésével méltányos osztozkodás érhetô el. Ebbôl a szempontból Lengyelország nehéz helyzetben van, mert nincs kiért átadni. A Baltikum–Lengyelország párhuzam rossz, Moszkva a baltiakat nem tekinti alku tárgyának.

A NATO-bôvítés miatt felmerül az a fontos kérdés, hogy hogyan alakul Magyarország és Oroszország viszonya, amelyet még Ukrajna mint köztes állam is befolyásol.

Ukrajna a térség sajátos állama. Független, de mintha mégsem szabadult volna meg teljesen Moszkva gyámkodásától. Nem lehetünk biztosak abban, hogy Kijev – a Moszkvával fennálló viták ellenére – teljesen önállóan intézi-e ügyeit. Millió szállal kötôdik Oroszországhoz, és ezek elszakítása nagyon nehéz. Mindenesetre számos jel mutat arra, hogy Kijev magát Oroszországtól független államnak tekinti, és politikáját ennek fényében kívánja alakítani.

Ukrajna belsô szerkezete érdekes képet mutat. Az ukrán nacionalizmus erôs parlamenti pozíciókkal rendelkezik, de bázisa lényegében csak Nyugat-Ukrajnára korlátozódik. Nyugat- és Kelet-Ukrajna között nagy a különbség. Ha Ukrajnában felülkerekedne egy oroszbarát irányzat, akár a nyugati területek elszakadását sem tartjuk elképzelhetetlennek. A különbözô országrészek területi összetartozását illetôen a magyarok által is lakott Kárpátalja szintén egy teljesen külön egység. Kárpátalja problémája, úgy véljük, nem is elsôsorban etnikai, hanem stratégiai kérdés. Kárpátalja Ukrajnának – és a Szovjetuniónak is annak idején – stratégiailag azért fontos területe, mert ezzel átlépték a Kárpátokat, olyan határt kialakítva, amely a déli tájékozódást sokkal könnyebbé teszi.

Kárpátalja tulajdonképpen Ukrajna egyik "legeldugottabb" része. A hozzá való ragaszkodás az egységes állam megtartásának birodalmi szintû reflexe. Kárpátalja ebben az összefüggésben összekapcsolódik például a krími válsággal, a félsziget, illetve a fekete-tengeri flotta viszonylatában. Ukrajna egyik részén sem engedheti meg a lazulást – akár csak autonómia szintjén –, mert az követendô példát jelentene.

Nagyon lényeges kérdés, hogy Magyarország milyen politikát folytasson Ukrajnával szemben. Meg kell vizsgálni, hogy a mérleg két serpenyôjébe kerülô érvek közül, melyek mennyit nyomnak a latban. Az egyik oldalon azt a kérdést kell feltenni, hogy Ukrajna mennyiben választható el Oroszországtól. Kérdés az, hogy Magyarország mennyit nyer egy olyan politikával, amely ukrán–magyar relációban akár Moszkva érdekei ellen is fel mer lépni. Érdemes-e ezért "ujjat húzni" Oroszországgal? A másik oldalon Ukrajna és Magyarország stratégiai szövetsége állana. Persze ehhez Ukrajnának nyíltabb nyugati orientációt kellene vállalnia. A "szövetség" számunkra a szlovák–román szorításból való kitörést is kínálhatja, ugyanis Ukrajnának mind a két említett állammal etnikai-területi konfliktusai vannak. Egy regionális óriás (Ukrajna) támogatása ebben a kérdésben a mi pozícióinkat javíthatná. Ezenkívül érdemes azt is figyelembe venni, hogy Ukrajna egyfajta "pajzsot" is képez Magyar- és Oroszország között. Mindazonáltal nem biztos, hogy Ukrajna eljátszaná ezt a "pajzs"-szerepet egy esetleges nyugatra irányuló orosz expanzió esetén. Az ideális megoldás egy, a régiónkra levetített magyar–ukrán–orosz együttmûködés lehetne, amelyben mi mint a nyugati integráció része hidat képeznénk Oroszország felé, közvetítve a két fél érdekeit egymás felé.

Már Ukrajna elemzésekor említettük, hogy nincs áthidalhatatlan akadály Oroszország és Magyarország között. Mi soha nem tartoztunk az orosz érdekszférába, nem bekebelezendô szláv testvér, hanem ellenfél/ellenség voltunk. A magyar politikai elitben hagyományos volt az oroszellenesség, amely az I. világháború után ideológiai síkra is terelôdött. Jelen pillanatban újra csak a hatalmi sík él, lassan túl kellene lépnünk a kommunizmusból adódó ellenszenvünkön. Ma Magyarország érdekét a Moszkvával való baráti viszony szolgálja legjobban.

A jó viszony a NATO madridi döntése után is fenntartható. Moszkva még mindig ellenzi a NATO keleti terjeszkedését, de annak megakadályozására ereje nincs. "Szárnyaszegett madárnak" tûnik, aki csak retorikai szinten képes hatalmát fitogtatni. Azonban ez a "madár" már gyógyul, és talán nem telik bele tíz év, ismét ereje teljében lesz. Ebbôl a szempontból a legjobbkor jött a NATO döntése, mert az esetleges második körre aspiráló országok felkérésének idôpontja – ha egyáltalán lesz ilyen – nagyjából Oroszország felépülésével fog egybeesni. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi hezitálás, mennyi tárgyalás és egyeztetés történt az elmúlt években egy viszonylag gyenge Oroszország miatt is, és gondoljunk arra, mekkora erôfeszítésre lesz szükség akkor, ha egy erôs orosz fél fog a tárgyalóasztalnál ülni. Úgy véljük, nagy biztonsággal kimondható, hogy a mostani NATO-bôvítés az elsô és egyben az utolsó lépés volt kelet felé. A következôre legfeljebb akkor kerülne sor, ha Moszkvát is felvennék a szervezetbe. Önmagában nem rossz ötlet, de akkor teljesen át kellene alakítani a NATO-t. Az lenne az igazi korszakos változás.

Oroszország egyébként mostanában igencsak egyedül érezheti magát. Tulajdonképpen a kommunista tömb létezésekor is egyedül állt, de jelenleg még a közeli (európai) és a távoli (Európán kívüli) csatlósgyûrû sem veszi körül. A védôpajzs elvesztésével egy idôben még maga a belsô gyûrû, a Szovjetunió is eltûnt. Olyannyira, hogy Oroszországnak nemcsak határain kívül, de azon belül, az Orosz Föderáció területén is ellenséges érzelmû etnikumokkal kell szembenéznie. Csecsenföldre utalva az oroszoknak állandó veszélyforrás az a számtalan kis enklávé, amely bármikor lángba boríthatja az adott térséget. A közelkülföld, ha nem is mer fellépni Moszkva ellen, nem teljesen barátságos az oroszokkal. A Baltikum és Ukrajna viszonylagos önállóságban politizál. A moszkvai fennhatóság csak a volt közép-ázsiai köztársaságokban érvényesül, de ott sem teljesen egyértelmûen. A volt kommunista funkcionáriusokból Moszkva-barát nemzeti vezérekké avanzsált elnökök erôs muzulmán beállítottságú – és valószínûleg iráni, pakisztáni (vagy a háttérbôl amerikai?) támogatást élvezô – helyi ellenzékkel néznek farkasszemet. Mindazonáltal erôsen fogják a gyeplôt, Moszkva befolyása érezhetô, közvetlenül még az afgán belháborúban is benne vannak. A tálibok nem csak Dosztunt és az üzbégeket veszélyeztetik, a távoli Észak nagyhatalmának pozícióit is ôrizni kell.

Oroszország a Távol-Keletet sem tudhatja biztos háttérként maga mögött. A kínai–orosz viszony évtizedes ellentétei nem szûntek meg. Kínának ideológiai szempontból már a Szovjetunió sem volt elfogadható, a mostani polgári állam még úgy se. Ám, ki tudja. Kína egyedül maradt a forradalmi úton, a régóta áhított vezetô szerep az övé, bár manapság már legfeljebb csak Észak-Koreát vezetheti. Most már nem kell ideológiai síkon megküzdeni az oroszokkal, talán az "egyszerûbb" hatalmi vetélkedés keretében könnyebben tudnak együttmûködni. Oroszországnak szüksége van arra, hogy ha nem is talál támaszra Kínában, legalább nyugalom legyen keleten. Ezt példázhatja a nemrég megkötött orosz–kínai megállapodás, amely mindkét fél számára kitörési pontot jelenthet egy esetleges elszigeteltségbôl.

Ugyanilyen kitörési pontként jelenhet meg az orosz politikusok elôtt a NATO-val kötött egyezmény. Oroszország, ha mást nem is, azt kivívta magának, hogy intézményes keretek között érintkezzen a NATO-val. Többféleképpen lehet értékelni a NATO-orosz tanácsot, ám az valószínû, hogy a nyugat nem akar – esetleg nem is tud? – Moszkva teljes kihagyásával politizálni. Egyébiránt, ha jól megnézzük, ez az együttmûködés teljessé tette az északi félteke kooperációját. Kialakulóban van egy olyan gyûrû, amely képletesen a "földgolyó tetején ülve" ellenôrizheti a tôle délre esô területeket.

A NATO létezô elismert szervezet. Csatlakozásunk egy ilyen életképes társuláshoz a bizonytalanság megszûntét eredményezi. Ez a biztonság elsôsorban katonai. Gazdasági prosperitásunk elôsegítôje nem a NATO, hanem az EU lesz. Fölösleges azon polemiázni, hogy a NATO- és az EU-tagság összefügg-e, egy a lényeg: a két szervezet önmagában csak az élet egyik szeletét fedi le. Ha Magyarország minden téren erôs, biztos lábon kíván állni, mindkét integrációt meg kell valósítania, azok ugyanis kiegészítik egymást.

Az EU jelenleg gazdasági egység. Katonai-politikai együttmûködése nagyon kezdetleges, ma az egyes államok nemzeti érdekei többet nyomnak a latban, mint az összeurópai fellépés kívánalma. Katonai-politikai téren a tagországok önállóan intézik az ügyeiket, az összehangolt, egységes fellépésig még hosszú utat kell megtenni. Ma az EU katonai szervezeteként felfogható WEU a legkevésbé mûködô szervezet. Feladata feloldódik a NATO feladatrendszerében. Úgy tûnik, hogy a WEU nem is fog soha teljesen önállóan mûködni, mert akkor a NATO konkurensévé válva mgkérdôjelezhetné az euro-atlanti kooperációt. A WEU mûködtetéséhez hatékonyabb európai együttmûködésre lenne szükség, de az EU-n belül egyelôre erôs ellentétek mutatkoznak a követendô irányvonal tekintetében.

A fent említettektôl függetlenül a NATO keretein belül elképzelhetônek és fontosnak is tartjuk a WEU mûködését. Európának szüksége van egy önálló katonai egységre, amely az amerikai érdektelenség esetén Európa érdekében fel tud lépni. Az USA a jövôben el is fogja várni, hogy az európai konfliktusokban a WEU vegyen le terheket az amerikaiak válláról. Természetesen az USA vigyázni fog arra, hogy a WEU "ne nôjön a fejére", éppen ezért fog a WEU a NATO keretein belül mûködni.

Magyarország számára fontos az EU-tagság, persze a csatlakozás csak érdekeink érvényesítésével történhet meg. Az elsietett csatlakozás negatív tendenciákat indíthat el, amelyek a tagság ellen hangolhatják a lakosságot. El kell kerülnünk azt, hogy alulmaradjunk a nyugati vállalatok keltette egyenlôtlen versenyben, hogy munkaerôforrássá és termékpiaccá váljunk, ahol olcsón lehet termelni, és szinte a végtelenségig lehet teríteni a nyugati árucikkeket. Feltételeink elfogadtatását a felvételi tárgyalásokon kell elérni, tagként azokat már nehéz lesz módosítani.

Érdekeink képviseletére minden lehetôségünk adott. A NATO mellett az EU is megnevezte azokat az országokat – köztük hazánkat –, amelyekkel megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat. A NATO-val ellentétben az igazi küzdelem itt, az EU tárgyalóasztalánál vár a magyar félre. Az EU-tagság az, amely végleg és teljes mértékben átalakítja életünket, és hosszú távra meghatározza az ország jövôjét.

1997. augusztus