Az 1938-39-es évek és Hitler elôrenyomulása felfedték a közép-európai versailles-i rendezés ingatagságát. Számos régióbeli, e témában érdekelt politikus és értelmiségi számára ez kihívást jelentett újabb megoldások keresésére. Ebbôl a szempontból a negyvenes évek eleje, a Szövetségesek háborúba lépését követôen, Közép-Európa háború utáni ideális rendezésének termékeny és intenzív keresési idôszaka volt. Forrásként használhatók az emigráns folyóiratok, az amerikai külügyminisztérium és a brit Külügyi Hivatal archívuma, történelmi monográfiák, illetve utólagosan publikált szövegek, amelyeket szerzôik többnyire fiókjuk számára írták a hazai fasisztabarát rezsimek nyomasztó viszonyai közepette.

Fôleg a londoni emigráció köreiben formálódtak konkrét elképzelések – valamennyi közül említsük meg csupán Benes 1940. novemberi lengyel-csehszlovák konföderációs tervezetét, valamint az 1942. januári jugoszláv-görög terveket a "Balkán Unió"-ról. Az Eckhardt Tamás és Pelényi János köré csoportosuló Egyesült Államok-beli magyar emigráció viszont a határok háború utáni megváltoztatásáért lobbizott. E korabeli javaslatokat csak nagyon ritkán követték komolyabb hangvételû kritikák a két világháború közti idôszak sikertelenségének okairól.

Ebben az idôszakban formálta meg véleményét a Szovjetunió és Németország közötti háború befejezése utáni területrendezésrôl Milan Hodla és Bibó István. A szlovák Hodla 1942-ben a londoni emigrációban publikálta "Föderáció Közép-Európában" c. munkáját. A magyar Bibó "A kelet-európai kis nemzetek nyomorúságá"-t 1943-45-ben írta odahaza, azonban csak röviddel a háború után tudta közzétenni. Az elôbbi – szlovák politikus és csehszlovák miniszterelnök, aki mindig is külügyminiszter akart lenni, és rövid ideig az is volt – ma a szlovák történészek szerint "kora legnagyobb közép-európai politikusainak egyike" (D. Kováè). Kettejük közül az utóbbi hazájában és külföldön is kiérdemelte a "legeredetibb XX. századi magyar gondolkodók egyike" címet (Schöpflin György). A negyvenes évek elsô felében mindketten a kis nemzetek szélesebbkörû problémáit vizsgálták. Közép-Európa olyan elrendezését keresték, amely legjobban konszolidálta volna a térséget és nemzeteit, illetve megteremtette volna a stabil fejlôdésükhöz szükséges feltételeket. Különbözô, véleményem szerint egymást kölcsönösen kiegészítô megoldásokat találtak.

A magyar történelemtudományban Milan Hodla a magyar országgyûlés fiatal képviselôjeként ismert (19O5-1O között), aki bekapcsolódott Ferenc Ferdinánd trónörökös híres politikai mûhelyének tevékenységébe, és a román Alexander Vajdával és Aurel Popovicivel közösen memorandumokat készítettek számára Magyarország és a monarchia föderalizációjáról. Budapesten Jászi Oszkár bizalmas barátjának számított. Csehszlovákia megalakulása után áttelepült Prágába, ahol a legismertebb szlovák politikus lett. Az 1929-32 közötti idôszak kivételével, amikor is korrupciós botrány miatt háttérbe szorították, a két világháború közti Csehszlovákia valamennyi kormányának tagja volt, 1935-tôl az utolsó München elôtti miniszterelnök. Egy cseh történész nagyon találóan jellemezte ôt, mint "jómodorú, kultivált, tapasztalt és széles látókörû politikust, aki valamennyi szlovák, de cseh politikus közül is leginkább keltette az államférfi hatását a két háború közti idôszakban" (V. Benes). Bár a kormányzó tábor politikusai közé tartozott, amit a szlovák nacionalisták máig nem tudtak elfelejteni (és ami további bizonyítéka annak, hogy Szlovákiának tulajdonképpen nem voltak demokrata politikusai, akik a függetlenség mellett álltak), két kérdésben kitartóan ellenállt a Vár hivatalos irányvonalának: az állam belsô felépítésének ügyében, valamint a külpolitikában, ahol Masaryk védencétôl, Eduard Benestôl több közép-európai politikai orientációt követelt.

Bibó Istvánt a magyar olvasóknak nem szükséges bemutatni. Érdekes, hogy mindketten, Bibó és Hodla, azelôtt elfeledettek és marginalizáltak voltak, a kommunizmus bukása után a hazai liberális értelmiség által felfedezettek, idézettek és kiadhatók lettek, mint az inspiráció és a demokratikus hagyományok kútfôi. Hodla esetében a pozsonyi értelmiségi közösségnek még bôven van pótolnivalója.

Rögtön az elején említsük meg, hogy miben különböztek. Elsôsorban korban – a szlovák politikus a magyar értelmiségitôl 33 évvel volt idôsebb, két egymást követô generációhoz tartoztak. Hodla (1878) ígéretes politikai pályafutását még a Habsburg monarchia idején kezdte. Bibó (1911) csupán 7 éves volt, amikor az szétesett. Másodszor, különbözô foglalkozást választottak: Milan Hodla egész életében kabinetpolitikus és újságíró volt, míg Bibó értelmiségi, politikai gondolkodó és tudós a társadalomtudományok széles területén, a jogfilozófiától kezdve, a történelmen, pszichológián át a szociológiáig. Ez a különbség írásaikból is kitûnik. Amíg Hodla hozzáállása reflektív és eklektikus, Bibó megfontoltan és metodikusan halad elôre. Harmadszor pedig különbözô politikai beállítottságúak voltak. Hodlát a mai felfogás szerint liberális konzervatívként jellemezhetjük, Bibó baloldali liberális volt. Emellett mindketten odaadó demokraták voltak, külföldön tanultak, beszéltek néhány európai nyelvet és generációjukból széleslátókörû, toleráns, mûvelt közép-európai emberként emelkedtek ki. Mint kisvárosok szülötteihez, közel állt hozzájuk a decentralizáció gondolata.

A szlovák politikus Közép-Európát egy Németország és Oroszország közötti homogén geopolitikai régiónak tartotta. Sôt, a szociális fejlôdés egy specifikus közép-európai útjában hitt, melynek gerincét a gazdag parasztság képezi. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése a térségbeli kisnemzeteket csapdahelyzetbe hozta: ha a szomszédos hatalmakkal szemben meg akarták védeni érdekeiket, egyesülniük kellett. Számára a közép-európai egyezmény nem csupán a háború utáni helyzet következménye, hanem történelmileg kikerülhetetlen volt. A háború után a gyôztes Szövetségesek aktív részvételével megalakított közös föderációjuk erôs végrehajtó hatalommal rendelkezett volna, és a nemzeti kormányokkal szemben is képes lett volna érvényesíteni döntéseit. Mint ahogyan Dusan Kováè egyik tanulmányában helyesen megjegyezte, emögött Hodlának a nemzeti államokkal szembeni bizalmatlansága bújt meg. Közép-európai viszonylatban nagyszabású decentralizációt tartott szükségesnek, a kisebbségek számára területi, adminisztratív és kulturális autonómia kombinációjával kiegészítve. Voltaképpen ez Hodca megvalósítatlan tervezete volt a két világháború közti Csehszlovákiáról és az egész térségrôl.

Bibó István ritkán használta a "Közép-Európa" kifejezést, azt is csak Németországgal, Olaszországgal és Ausztriával kapcsolatban. Nem csupán terminológiai eltérésrôl volt szó, hanem más történelmi-filozófiai felfogásról (a továbbiakban a Közép-Európa kifejezést fogom használni). Amíg a nyugat-európai nemzetek organikus, "deformálatlan" fejlôdésen mentek keresztül létezô államkeretek között, az egész Rajna és Oroszország közötti régióban gyôzedelmeskedett a nyelvi nacionalizmus, ami késôbb messzemenô következményekkel járt.

Bibó a történelmet sakktáblaként képzelte el, amelyen bizonyos elvekhez kell igazodni, mely elveket ha valaki megsért vagy helytelenül választj meg, a következô lépéseknél veszít. Hodlához hasonlóan ô is a XVI-XIX. századi európai hatalmi egyensúly klasszikus rendszerébôl vont le tanulságokat, bár más részletére helyezte a hangsúlyt. "Az európai egyensúlyról és békérôl" címû könyvében határozottan megírta, hogy ezen rendszer keretei közt "az államok közti egyensúly ... mindenekelôtt területi egyensúly volt". A versailles-i békeszerzôk kudarcot vallottak a közép-európai területi egyensúly kialakítása során, mivel nem tudtak eléggé elvszerûek lenni. A két világháború közti Közép-Európa így a megfeszített területi ellentétek labirintusában találta magát, amelyek meghosszabbították a politikai deformációt és a harcot a túlélésért, egyszóval a közép-kelet-európai kisnemzetek nyomorúságát. Az 1946. évi békeszerzôknek, akiknek Bibó naivan címezte esszéjét, lehetôségük volt ezt a hibát kijavítani és Közép-Európát visszairányítani az európai konszolidáció fôvágányára. Az elv, amelyhez igazodniuk kellett, a közép-európai nemzetek közötti határok kijelölése volt etnikai kritériumok alapján. A konszolidáció legjobb eszközei a népszavazások lettek volna – vitás esetekben eredményeik új, nemzetiségileg igazságos határokat jelöltek volna ki. Sôt Bibó a "Kelet-európai kisállamok nyomorúsága" címû esszéje utolsó, hetedik fejezetének a "jó békekötés technikája" címet adta.

Versailles-ról

A kérdés, amelyben Bibó és Hodla véleménye lényegesen különbözött, az a versailles-i és a trianoni békeszerzôdés értékelése volt. A szlovák politikus pozitív fényben látta, mint egy nagy elôrelépést, és mint a térség nem magyar és nem német nemzetei felszabadításának szimbólumát. Függetlenségre és önmeghatározásra való joguknak elismerését Hodla a további konszolidáció legfôbb elôfeltételeként emelte ki. Bibó egyetértett azzal a nézettel, miszerint Versailles nagy elôrelépést jelentett – azonban rögtön hozzátette, hogy egyúttal zûrzavaros lépés volt. Véleménye szerint az 1919. évi újabb rendezés döntô kérdése nem a kis nemzetek függetlenségének deklaratív elismerése, hanem az ôket elválasztó állandó határok kijelölése volt. Bibó fejtegetése ez ügyben nagyon logikus és meggyôzô. Az 1919-es békekötôk Közép-Európa esetében tévesen alkalmazták a nemzetek önmeghatározására való wilsoni jogok nyugati értelmezését. Nyugat-Európában egyes nemzetek önállósodása vagy függetlensége stabil történelmi határok közt történt, míg ebben a térségben etnikai csoportok önállósításáról volt szó megfelelô történelmi határok nélkül, egy nemzetek felett álló monarchiától. Tehát a magyarok és szlovákok, magyarok és románok, valamint a csehek és németek közötti demarkációs vonalakat újonnan kellett kijelölni, a nyelvi határok alapján, és ez az új határok alkotóinak fatális tévedése volt. Bibó hitte, hogy ez elvileg lehetséges olyan nyelvileg vegyes területeken is, mint Erdély vagy a Szudéták A kérdésre vonatkozó nézeteinek e témában ez volt az achillesi pontja. Végül hozzá kell tenni, hogy Bibó alapjában véve elvetette még a hivatalos Horthy-korszakbeli Magyarországon is élô elképzelést Nagymagyarország és a Trianon elôtti határok visszaállításáról.

Milan Hodla az 1919-es békekötôk legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy effektív rendelkezésekkel nem kényszerítették a történelmileg szétszórt kisnemzeteket nagyobb együttmûködésre. Másképpen szólva, Hodla határozottan elvetette Versailles felelôsségét Münchent követôen.

Bibó ellentétes nézetet vallott. Véleménye szerint Versailles a kisnemzeteket terület-centrikus nézettel fertôzte meg. Az egész két világháború közti Közép-Európában nem akadt egyetlen ország sem, amely képes lett volna területi vitákon felülemelkedô külpolitikát folytatni, állítja Bibó. Azon természetes szövetségesek tipikus példájaként említette Lengyelországot és Csehszlovákiát, amelyeket megosztottak a felesleges határmenti ellentétek. Így a "versailles-i térkép" kikövezte a Münchenhez vezetô utat. Hodla alulértékelte a Bibó által hangsúlyozott elvi akadályokat a kölcsönös együttmûködést illetôen, ami megmutatkozott az 1935-36-os "Dunai tervezetében" is. A gyôztes Csehszlovákia optimista szemlélete által befolyásolva Versailles-t és Trianont illetôen nem vette figyelembe, hogy a két világháború közti Közép-Európában meglévô ellentéteket egyszerûen lehetetlen volt felelôs állampolitikával legyôzni.

Bibó analitikus magyarázata szintén kiegészítést igényel. A magyar politikai gondolkodó nem vette figyelembe, hogy a versailles-i békés rendezés nem csupán alkotóinak az önmeghatározási jog deklarált alapelvével szembeni hozzáállására tett pecsétet, hanem nagy mértékben következett az egész hatalmi helyzetbôl és az elsô világháború eredményeibôl. A jogos, etnikai arányokhoz alkalmazkodó határok nem voltak kompatibilisek a versailles-i békekonferencia fô céljaival: ellehetleníteni Németország újabb fellépését, Franciaország érdekében Közép-Európában erôs utódállamokat kialakítani és megjutalmazni ôket a tradicionális német szövetségesek kárára.

A kisebbségek

Hodla a kisebbségeket "tipikus közép-európai problémának" tartotta, amelyek a specifikus történelmi fejlôdés miatt sohasem tûnnek el a térségbôl. Meg volt róla gyôzôdve, hogy az idô elôrehaladtával megfelelô intézményi-adminisztratív változtatásokkal és az utódállamok toleráns kisebbségi politikájával a probléma megoldódik. Számolt a demokrácia feltartóztathatatlan elôretörésével az egész térségben, amely elfogadható intézményi megoldásokat hozott magával. Ez is oka volt annak, hogy Hodla nem gondolkodott a határok megváltoztatásáról. A határokat egyszer már kijelölték, az új államok alkalmazkodtak hozzájuk, nem volt értelme megváltoztatni ôket. Bibó szintén úgy vélekedett, hogy a második világháború után Közép-Európában olyan helyzet alakul ki, amikor a létezô határok állandósulnak és stabilizálódnak újabb száz évre, bár figyelmeztetett, hogy jobb stabilizálni a "jó és általánosan elfogadott határokat". A kisebbségi probléma intézményi úton való megoldásával szemben Bibó szkeptikus volt. Határozottan kijelenti, ... feltéve, hogy a nemzetek többségénél gyôzedelmeskedik a "világosan látó, merész és demokratikus közvélemény". Ilyen esetben az adott állam kormányának saját érdekében meg kellene valósítania valamennyi kisebbségi követelést, az elszakadás kockázatával. Azonnal hozzáteszi, ehhez az is szükséges, hogy a közép-európai kisnemzetek "ne féljenek tovább", és ez ismét szorosan kapcsolódik a területi ellentétek és igények megoldásához. Az ô értelmezése szerint ez ördögi körnek számított.

Az egyik oka annak, amiért a szlovák politikus és a magyar tudós a kisebbségi kérdést másképpen látta, a demokratikus tradíciókra és a régió perspektíváira vonatkozó eltérô nézeteikben rejlett. Hodla optimizmusának forrása a közép-európai nacionalizmusok tulajdonságának felületes és idealizáló szemlélete volt, amelyet a következô idézetben juttat kifejezésre:.

"A nacionalizmus valamennyi közép-európai nemzet esetében, Ausztria és Magyarország kivételével, lépésrôl lépésre a demokráciával együtt alakult ki. Ez amiatt történt, mert ezen nemzetek szabadságának ellenségei tulajdonképpen nemzeti és szociális ellenségeik voltak. A földtulajdonosok, a nagy iparmágnások és az ô hivatalnokaik évtizedeken keresztül zömmel az uralkodó osztályhoz tartoztak, és egyidejûleg a nemzeti elnyomás végrehajtói voltak... A szociális és nemzetiségi ellentétes viszony ezen identitása támogatta a demokratikus nézettel összefonódó védekezô nacionalizmust. A valóságban Közép-Európát egészében véve a nemzetiségi emocionalizmus erôsíti és a nacionalizmust itt demokratikus elvek szövik át – természetesen Magyarország kivételével. Éppen ezért Közép-Európa, néhány ideiglenes kivételtôl eltekintve, sokkal alkalmasabb volt és lesz a demokráciára, mint Németország vagy Olaszország."

Bibó nézete a nacionalizmusról magán viseli a fogékony társadalmi tudós történelmi-pszichológiai analízisének legfôbb nyomait. Mindenekelôtt leleplezi a régióban élô kisnemzetek nyelvi nacionalizmusának "egzisztenciális félelmét a társadalomtól". A veszélyérzet ilyen pszichikai állapotában, amelyben a közép-európai nacionalizmusoknak az irányzatot reprodukálniuk kell, a politikai értékek értelme megsérül. Következzen egy hosszabb idézet:

"Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerû mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép-és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sôt ellenkezôleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végsô konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sôt katasztrófáknak teszik ki. Ebbôl a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlôdés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyû fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelôs aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlôdésének elemi feltételeit.

Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság elôrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelôtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményûektôl, a másnyelvûektôl, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektôl, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstôl és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektôl, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tôlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözôbb módon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba( vagy valami háborús összeszedelôzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetôséget adott volna a nemzet egységét fenyegetô, s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb

Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség "bérencei"-nek, az "árulók"-nak a keresése, a minden áron való rendnek, vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erôltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtibilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektôl egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlôdés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképzôdést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák."

Megjegyzem, hogy Bibó ezt az írást 1946-ban adta ki. Elsô pillantásra úgy tûnik, mintha egy aktuális kommentár lenne a mai lapokból, amely találóan és tájékozottan írja le a Meèiar Szlovákiájának és Tudjman Horvátországának politikai helyzetét. Az idézetbôl pontosan kitûnik, hogy Bibó meg-elôzte korát. Egyúttal mindkét idézet és a közép-európai nacionalizmus értékelése felfedi a két férfi közti különbséget. A szlovák Hodca nem észlelte a közép-európai kisnemzetek agresszív és nem demokratikus vonulatainak megnyilvánulását. Lendületes, archaikus nyelvezete és a nemzeti mozgalmak romantikus szemléletére való hajlama ellentétes hatást nyújt Bibó logikus, fogékony gondolkodásmódjával, ötletességével és kritikus hangvételével.

Visszatérve a kisebbségek problémáihoz, Bibó helyesen látta, hogy esetükben a nemzeti államtól való elidegenítésnél többrôl van szó. Kifejtette pszichológiájának lényegét, és állította, hogy az államhatalom által alkalmazott metódusokra, legyenek azok toleránsak, civilizáltak avagy nem, lényegében semmilyen befolyással nem rendelkeznek. Vagyis a probléma lényege az utódállamok nemzeti államokként való önmeghatározása. A konfliktus az identitás szintjén kezdôdik. A kisebbségi lét másodrendû, nem teljes értékû lét, és ez az állapot nem tartható sokáig.

Már a bevezetôben említettem, hogy Hodca sem bízott a nemzeti államokban. Az általa javasolt erôs központi szervekkel rendelkezô közép-európai föderációnak végsô következménye a kettôs identitás kialakulása lenne – szövetségi és nemzeti -, ami elszakítaná a kisebbségeket az elidegenedéstôl. A. J. P. Taylor, ismert angol történész, találóan jegyezte meg, hogy a többnemzetes utódállamok és a szövetségi tervezetek esetében a nemzeteket egyesítô, azok felett álló Habsburgok pótlásáról van szó. A háború után de facto a kommunizmus lett ez a helyettes, és Jugoszláviában Tito alakította a legjobb kommunista Habsburg szerepét. Hodca maga sem hitte, hogy a demokratikus föderációt úgymond "alulról" létre lehetne hozni, ezért számolt a nyugati nagyhatalmak kényszerítô nyomásával. Ma már látjuk, egyetlen hasonló elképzelés sem járt sikerrel. Csupán két föderációt – Csehszlovákiát és Jugoszláviát – hoztak létre nem demokratikus módon, majd a kommunizmus bukása után ezek legitimitása is elveszett. A demokratikus körülmények között megszûntek, jelentôs nagyhatalmi nyomás ellenére is. Elképzeléseket egy szövetségi államról, melynek keretei közt az államhatárok elveszítenék jelentôségüket, Bibónál is találunk, mégpedig kritikus megvilágításban. "Veszélyes elôítéletet" lát bennük. Ehhez hozzáteszi:

"A föderáció olyan mint a házasság. Nem szabad elintézetlen problémákkal belekezdeni, mert lényege abban rejlik, új perspektívával problémák tömegeit ..., nem pedig abban, hogy bármilyen megoldatlan kérdést megtakarítsunk vele".

A határok etnikai alapokon való megváltoztatásának további alternatívája a lakosságcsere volt. Bibó ezt elveti mint "hitleri találmányt", amely eliminálná a helyi lakosság állandóságát mint a közép-európai határok megszilárdításának utolsó bázisát.

Befejezésképpen engedjenek meg egy rövid összefoglalót. Hodca elmélkedésének alapvonulata, melyet elôadásom elején felvázoltam, Bibóval szemben nem foglalkozik belsô ellentétekkel, hanem az egész térség külsô konszolidációjával. A szlovák politikus lényegében abszolutizálta a kisnemzetek együttmûködésének kérdését mint a védelem kikerülhetetlen módját és érdekeiknek biztosítását a szomszédos Németországgal és Oroszországgal szemben. Hodca szemlélete a szétzúzott, és így könnyen uralható Közép-Európáról az erôegyensúly koncepciójának szempontjából lehetôvé tette a sztálini Szovjetunió felôl érkezô hatalmi megfélemlítés érzékelését, amelyre eléggé egyértelmûen felhívta a figyelmet az amerikai külügyminisztérium "Európa válaszúton" címû 1943 végérôl származó memorandumában. Az inkább baloldali beállítottságú Bibó István ezt a perspektívát figyelmen kívül hagyta. 1946 elôtt nem gondolt a Szovjetunióra mint saját geopolitikai ambícióval rendelkezô hatalomra. Milan Hodcától eltérôen Közép-Európa határainak eltolását domináns orosz hatás alatt addig a konszolidáció legnagyobb lehetôségének tartotta. Arról, hogy ez hogyan fog kinézni, a reálpolitikus Hodcának nem voltak illúziói.

Bibó alaptézise a térség kisnemzeteinek biztonságát illetôen ismét az érem másik oldalát mutatja, és nagyon pesszimista. Talán így lehetne összegezni: Közép-Európában a nemzetek csupán etnikailag homogén államban képesek szilárdan kifejlôdni, mivel az egyes nemzeti mozgalmaknak ez a tulajdonképpeni céljuk: kiépíteni egy államot, melynek alapja a "népek együvé tartozása és közös nyelvhasználata". Ésszerûbb és humánusabb a versailles-i és trianoni határokat megszabni az etnikai térkép alapján, mint radikálisabb megoldásra alkalmat adni. Szomorúan ironikus, hogy erre leginkább éppen a Bibó-esszé megjelenésének idejében, 1946-ban került sor. Az állam által szervezett, a kollektív bûnösség elmélete alapján végrehajtott etnikai tisztogatások után így alakult meg az etnikailag homogén Csehország és Lengyelország, ötven évvel késôbb ugyanennek az utilitárius bosszúnak engedett Tudjman Horvátországa. Végül Bibó írásai teszik érthetôbbé a szerb erózió politikai jellegét és Bosznia-Hercegovina tragédiáját.

Összességében Milan Hodca intellektuálisnak tûnik látásmódjával és a XIX. század emberének hozzáállásával. Bibó modern szerzô és politikai gondolkodó, aki egyértelmûen a XX. század, valamint napjaink embere. Míg Hodca könyvét érdeklôdéssel olvashatjuk, majd nyugodtan visszatehetjük könyvespolcunkra, addig Bibót inkább hagyjuk szam elôtt íróasztalunkon. Segítségükkel megérthetjük a jelenkor problémáit, a térségbeli nacionalizmus kifejlôdésétôl kezdve egészen a volt Jugoszláviában a közelmúltban lejátszódó eseményekig.

Amennyiben figyelmesen olvasták, bizonyára egyetértenek.

Felhasznált irodalom.

Hodca, Milan: Föderáció Közép-Európában, Kalligram, Pozsony 1997

Bibó István: A keleteurópai kisállamok nyomorúsága, Budapest, 1946, Új Magyarország, 50.o.

Bibó István: A közép-európai kisállamok nyomorúsága, Kalligram, Pozsony 1996