Ha az elmúlt hónapokban (vagy talán években) az az ijesztô érzésük támadt, hogy egyes emberek, ha egy bizonyos politikai csoportuláshoz tartoznak, úgy hatnak – az elvitathatatlan külsô különbségek ellenére – mintha egy anya szülte volna ôket, megnyugtathatom önöket. Az önök szeme és füle rendben van – olyan éles, mint mindig. Egyszerûen egy olyan embercsoportra lettek figyelmesek, amelyet, bár a politika világából származik, nem lehet a politika nyelvén leírni. Ezt a csoportot – és egyáltalán a jelenséget – elemezni kell, mert napjainkban olyan formákat ölt, amelyek sok posztkommunista ország arcát (nem csak a miénkét) hosszú idôre a felismerhetetlenségig elcsúfíthatnák.

Az elvetendô illúziók közé tartozik az a hit is, hogy a politikai pártoknak nevezett emberi csoportosulások mindig egy embercsoport közös, valami konkrét dologba vetett hite alapján jönnek létre. Például egy közös vízió alapján az államról és annak szabályairól, egy kollektívan megosztott vágy alapján, azért, hogy beteljesüljön a közösen elfogadott álom. Ha úgy tetszik – ez az ideológia. Ennek talán így kellene lennie, és gyakran így is van, de biztos, hogy nem mindig. A kritikus elemzést nem ússza meg egy másik, a marxizmusnak köszönhetôen hasonlóan elterjedt elképzelés, hogy az ilyen csoportosulások a lakosság olyan csoportjának érdekeit védô intézményenként jönnek létre, amelyet foglalkozása, tulajdona (vagy annak hiánya), vagy más jellemzô (pl. egy osztályhoz, nemzethez, valláshoz vagy fajhoz való tartozás) határoz meg. Beszélhetünk az identitás politikai képviseletérôl. Mindkét fenti elképzelésbe vetett bizalom a nyugati világra jellemzô történelmi helyzet általánosításával jött jétre – mondjuk a britek helyzetével (vagy az amerikai, francia, német...stb.) – általánosítással, s ezekhez nincs sok közünk. A mindennapi politikai valóság azt sugallja, hogy némely politikai csoportosulás megalakulásának és létezésének megértéséhez a fenti keretek – tehát az ideológia vagy az identitás – nem elegendôek, semmit nem magyaráznak meg, egyszóval semmire se jók. Az ideológia – vízió minden igyekezet céljáról, vagy legalább egyesítô elv – azokban a csoportosulásokban, amelyekrôl beszélni szeretnék, vagy egyáltalán nem létezik, vagy üres, lélektelen szerkezet – gyakran hirtelenjében összeállított és mindig valahogy ex post. Ugyanígy nem vesszük hasznát az identitásnak – ha formálisan úgy gondolkodunk rôla, mint egy külsô jellemzôkkel meghatározható csoporthoz való tartozásról. Abban a politikai csoportosulásban, amelyre most gondolok, leggyakrabban a társadalom egész – szociális, professzionális, életkori, mûveltségi – szerkezetének igen különös és nagyon széles metszeteit találjuk. Ezek a széles és látszólag reprezentatív lakossági minták gyakran keltik a "népi" mozgalom illúzióját. (És mégis mind olyanok, mintha egy anya szülte volna ôket.) Másfelôl néha megfigyelhetô valamelyik meghatározott lakossági csoport gyakoribb elôfordulása ebben a csoportosulásban. Ez ahhoz a tévedéshez vezet, hogy az ilyen politikai csoportosulás e csoport valahogy kifejezésre juttatott érdekeit képviseli. Az ilyen csoportosulások valóságos politikai aktivitása azonban rendszerint hamar helyreteszi a fenti félreértéseket – még ha lényegüket gyakran olyan elnevezésekkel homályosítják is el, amelyek hazug módon egy ideológiához vagy kollektív identitáshoz sorolják ôket – baloldal, jobboldal, liberális, republikánus, demokratikus, ill. nemzeti, morva, szlovák, munkás... stb. (A németeknek még terminus technicusuk is van erre – Etikettenschwindel.)

Bátorkodom tehát – tudatosan kockáztatva, hogy sértô leegyszerûsítésbe bocsátkozom – kimondani azt a hipotézist, miszerint azt, ami életrekelti ezeket a politikai csoportosulásokat, nem lehet leleplezni sem a politológia, sem a politikai gazdaságtan, sem a tiszta gazdaságtan, sôt a szociológia objektívjén keresztül sem (Utóbbi talán a legközelebb van az igazsághoz). A hipotézis konkrétan azt modja ki, hogy a politika egén olyan szubjektumok jelennek meg, amelyeknek teste-lelke nem a politikum (ideológia, osztály), hanem kizárólag potenciális tagjainak lélektana. Egy kis rosszindulattal a lélektani testvériség munka-terminusszal illethetjük ezeket, hogy így ugyanakkor visszaadjuk a becsületét a "párt" szakkifejezésnek és oda helyezzük a jelenséget, ahová tartozik. (Ez viszont nem jelenti azt, hogy a politikai pártnak álcázott lélektani testvériségnek ne lenne reménye a sikerre. Épp ellenkezôleg. Csak megfelelôen kell álcázni.)

Miért és hogyan keletkezik a lélektani testvériség?

Már elmondtuk, hogy az elmélet a politikai szubjektumok – pártok (melyek nem egyeznek a lélektani testvériségekkel) – lényegét és keletkezését vagy azok gondolati tartalmával magyarázza, vagy tagjai kollektív (osztály, nemzeti) identitásával, esetleg a kettô kombinációjával. Fôként az elôbbiek keletkezési folyamata hosszú és összetett. Születésük feltételezi, hogy már elôre létezik a koncepció, idea, vízió – és nem pusztán elvontan, hanem az adott kultúra eszmevilágának megalapozott része. Ha megfelelô számú ember oltja bele az adott víziót saját álmai és meggyôzôdései privát világába, tér és esély alakul ki a politikai szubjektum számára, amely a víziót megvalósítja. Ez a szubjektum viszont nem azonnal és automatikusan jön létre. Inkább az a helyzet, hogy a lelkes, sôt megszállott személyek és a megfelelô kulturális és politikai-gazdasági helyzet (ez ugyanúgy lehet megunt jólét, mint vonszolódó válság) egyidejû elôfordulásának kombinációja szükséges hozzá. Az efféle politikai csoportosulás általában megteremtôi végtelen párbeszédei során kel életre, viták és beszélgetések során, amelyek harmonizálják a tartalmakat, tesztelik a résztvevôk valós affinitását az alapgondolathoz. Egyszóval nagy munka – még ha sok politikai párt a megalakulásakor ezt nagy részben el is kerüli azáltal, hogy más államokban létezô analóg pártok "klónjaiként" jönnek létre. A tapasztalat azonban arra tanít bennünket, hogy még az ilyen "klónozással" alakult pártokra is a belsô önmeghatározás, újrameghatározás, kristályosodás és koncepcióharc ugyanolyan megterhelô folyamata vár.

Azok a csoportosulások viszont, amelyeket tagjai osztály-, nemzeti, vagy más kollektív identitása határoz meg, ugyancsak bonyolult módon keletkeznek – és úgy tûnik, hogy csak azzal a feltétellel, hogy a kollektív identitás összekapcsolható az alapvetô, az aktuális ideológiai vízióval.

Megjegyzés: A posztkommunista világ megszámlálhatatlan példát kínál a külföldi minta "klónozásával" keletkezett pártokra. A világnak ebben a részében viszont az is megmutatkozik, hogy a túlélésre és a valóban erôs lehorgonyzásra országaik politikai világában autentikus formában az ilyen pártoknak csak akkor van esélye, ha alapvíziójuk megfelelô hangsúllyal van jelen az adott társadalom és kultúra ideavilágában. (Ezért lehetséges és valószínû az autentikus kereszténydemokrácia, liberalizmus és szociáldemokrácia további létezése a közép-európai régióban, és nehezebb ezek bármelyikét elképzelni például a Balkánon, vagy Kelet-Európában, vagy Ázsiában.) Ellenkezô esetben a "klónozott" szubjektumok álcázott lélektani testvériségekké válnak, amelyekbe a tagokat nem az állam víziója húzta, hanem a politikai címke lélektani visszhangjai és konnotációi. A kollektív identitás által meghatározott csoport érdekeit képviselô politikai csoportosulás példái a múlt századi olasz risorgimento-féle mozgalmak, de a Meidzi is, a japán császárság visszaállításáért létrejött mozgalom nagyjából egyazon idôszakban, ahol a nemzet, etnikai hovatartozás által meghatározott érdekek egyidejûleg az ideológiai szándék, a politikai lázadás, az elvekért folytatott harc kifejezései is voltak. Az efféle politikai csoportosulások modern analógiái voltak a Szovjetunió balti államainak egyes pártjai. Ott elég egyértelmûen az etnikai csoport érdekeinek részét képezô politikai ideáról, ideológiai szándékról volt szó. Bátorkodom azt állítani, hogy Európa nyugatibb részeiben az ilyen kapcsolódás hiányzik, ezért ebben a politikai környezetben a nemzet által meghatározott (elsôsorban ha többségi etnikumról van szó) politikai szubjektumokat is tarthatunk álcázott lélektani testvériségeknek.

A történelmi és tartalmi pontosság kedvéért a két "hosszútávú" politikai csoportosuláshoz még hozzá kell tenni egy harmadik (gyakran tömeges) típust, amely ad hoc módon – általában valami ellen keletkezik – a legkülönbözôbb víziókkal embereket fog össze, és az egy pontba sûríthetô cél elérése után szétesik (pl. a zsarnokság megszüntetése, a kommunizmus megszüntetése, a megszállók kiûzése... stb.). Széteshet teljesen, vagy reziduális valóságos politikai szubjektumokra, esetleg lélektani testvériségekre.

Eddig annak leírásával küszködtünk, hogyan képzôdnek azok a politikai szubjektumok, amelyek nem kifejezetten lélektani testvériségek, és amelyekrôl a politológia és ideológia nyelvén lehet beszélni. (Az igazság és a pontosság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy minden emberi közösség magában hordozza az ôt alkotó egyének lélektani jeleit. Azt a varázst is, amellyel egyes gondolatok vagy ideológiák bírnak egyes emberek számára, csak azok egyéni lélektanán át lehet megérteni.) Jelen eszmefuttatás tárgyát azonban olyan politikai csoportosulások képezik, ahol az egyetlen valóban egyesítô elem – és a keletkezés oka is egyben – tagjai személyiségének lélektana. Az emberi személyiség végtelenül bonyolult és sokrétû jelenség, és meg kell határoznunk, mi azaz ebbôl a komplex struktúrából, ami képes annyira különbözô környezetbôl származó embereket összehozni.

Helyes nyomon vannak, ha sejtik, hogy nem a nagyvonalúság az, amely testvériségeket képez, sem a független és fogékony szellem, az önbizalomról és a nyugtalan alkotó intellektusról nem is beszélve. Ezek a tulajdonságok szoliterek – gyakran tulajdonosaikból is magányos farkasokat faragnak. Olyan vonások ezek, amelyek inkább individualizmushoz vezetnek, mint a csordához, inkább a nem-kötôdés szükségéhez, mint a csoportképzés, a csoportban való megbúvás igényéhez.

A politikai típusú lélektani testvériségek (ellentétben a fent leírt klasszikus politikai szubjektumokkal) néha szédítô iramban keletkeznek. Ez a gyorsaság az erdôtûzre emlékeztet, amely sok helyen szinte egyszerre lobban föl a nyári szárazság és hôség poklában, és úgy terjed, mintha a recsegô-ropogó erdôn át megriadt ménesek vágtatnának. A forró szárazságnak azonban sokáig kell tartania – hogy minden fából elpárologjon a víz, és kialakuljon a készség a fellobbanásra. Ennek analógiájára némely romlások az emberi társadalomban – és a politikai lélektani testvériségek csak ezek intézményei – fôként akkor terjednek könnyen, ha a társadalom lelkileg megfelelôen kitikkadt.

Mellesleg: Lewis Thomas egyik felejthetetlen esszéjében a termeszekrôl és a termeszbolyról ír elragadtatással. A termeszek, ha valahol csak pár van belôlük, kaotikus indivíduumok közös cél és kapcsolatok nélkül. Elég viszont, hogy csak eggyel túllépjék a "kritikus" létszámot, és úrrá lesz rajtuk a tettrekész kölcsönösség és a kollektív szellem. Elkezdik – valamiféle pontos terv szerint, amit erre az esetre hordanak a kis fejükben (vagy hol) – építeni megapoliszukat – a termeszbolyt. Az apró stréberek hirtelen szociális ébredése valószínûleg azzal magyarázható, hogy ha a "kritikus" tömeget túllépik, receptoraik érzékelik az identifikációs feromon kritikus gradiensét (ha úgy tetszik, koncentrációját) a környezetben, és ez az öröklött viselkedési program – az ösztön – automatikus beindítását eredményezi. A politikai lélektani testvériségek keletkezését a "minôség- és mennyiségváltozás" ugyanolyan dialektikus sürgôssége kíséri (és így lehetôséget teremt arra, hogy úrrá legyen rajtunk a gyanakvás és az a tendencia, hogy külsô okokat keressünk és elhigyjük a különféle konspirációs elméleteket).

Már Adorno is megfigyelte azt a folyamatot, hogy bizonyos személyiségi vonások meghatározzák a politikai preferenciákat és személyek viselkedését, és megírta híres tanulmányát az "autoriter személyiségrôl". A termeszek mindnyájan belefognak a közös mûbe – ugyanis kivétel nélkül rendelkeznek a megfelelô programmal és fero-monokkal. Az emberek ritkán cselekszenek ilyen univerzálisan és egységesen. Azok, akik hirtelen hozzáfognak a lélektani testvériség programjának megvalósításához azonban, másokkal ellentétben, rendelkeznek azzal a bizonyos programmal és tágra nyitott receptorokkal annak identifikációs és indító feromonjainak érzékelésére – lélektani szagokra, ha úgy tetszik. Már azok felületes vizsgálata során is, akiket egy ismeretlen erô beleránt a politikai típusú lélektani testvériségekbe (a rendszer és a teljesség igénye nélkül) felismerhetôk társadalmi létük olyan jegyei, amelyek talán megérdemlik, hogy megpróbáljuk megmagyarázni ôket. A legszembetûnôbb a fokozott készség az agresszív beszédre és cselekvére, gyûlölet érzésére és kimutatására. Minden individuális agresszivitás és idegenkedés (gyûlölet) mint személyes jellemvonás mögött ott húzódik a konkrét személy egyedi sorsa, megbosszulatlan valós és képzelt sérelmeinek summája, betöltetlen ambíciói és várakozásainak jegyzéke, a világ érthetetlenségének fojtogató terhe, önnön közönségességének megalázó tudata. Rendszerint valószínûleg a fenti tényezôk szinergiájáról van szó (ha megengedik – még a csillagászoknak sem lehet monopóliuma a szavakra) – a kritikus önreflexióra képtelen szerény intellektus talaján kicsírázott szerénytelen ambíciókat általában tulajdon (nem tudatosított) középszerûségének realitása hiúsítja meg, és ez sérelem érzetét szüli – és dühöt. Dühöt, amely szövetségest keres. Valójában ennek megnyilvánulásai azok a feromonok, amelyeket a potenciális lélektani testvérek a testvérlélek jeleként megszimatolnak. Ennek a dühnek a formája és szókincse – csakúgy, mint címzettjei meghatározása – összetéveszthetetlen. Nem alkalmi dührôl van szó – ez hozzáállás, világnézet, valóban szinte személyes szag. Szolidaritást keres, mert a szövetségesség megkönnyíti lélektani forrásainak viselését. Az ilyen düh önmaga "legalizálása" érdekében is keresi szövetségeseit – a nem-izolált, ismételt elôfordulás a jogosság illúzióját kelti. Fôként az adott személy önnön morális vagy más múltbéli csôdjébôl eredô düh keresi "legalizálását" a hasonlóan lezüllöttek társaságában. A lélektani testvériségek kivétel nélkül hajlanak arra, hogy agresszivitásukat, idegenkedésüket konspirációs elméletekkel legitimálják, és azzal, hogy meghatározzák és üldözik az ellenséget (más nemzetet, renegátokat...stb.) – minden sérelem és nyomorúság okozóját.

A testvériség tagjainak másik szembetûnô vonása a cselekvés, beszéd, írás és gondolkodás szemmellátható vagy akár ravaszul elrejtett banalitása. Még a legbonyolultabb szóhasználat mögül is kilóg a meddô tartalom, a triviális "életfilozófia", a mesterséges és legtöbbször csak deklaratív érzelmek hamis és giccses világa. Nyilván éppen ez a vonás az, amely, ha egy ideig hallgatjuk, olvassuk, kommunikálunk vele, az abszurd és az üresség furcsa érzetét kelti, a szavak értelmezhetetlen hangok, susogás, melynek tárgyi tartalma nincs. És tulajdonképpen ez a minden politikai és magánjellegû megnyilvánulásukra kiterjedô giccsesség, ízléstelenség árul el a testvériség tagjainak lélektanáról a legtöbbet.

A gondolatok banalitása és az érzések hamissága a testvériség potenciális tagjainak magánéletében ugyanúgy ütközik az értékek valóságos világával, mint ahogy az ostobaság és középszerûség az igazi intellektussal. És védekezniük kell, meg kell ôrizniük világuk méltóságát, amelyrôl sejtik, hogy meddô és kisebbrendû. Szövetségeseket keresnek ellenállásukhoz. A banalitás és ízléstelenség szaga ugyancsak a testvériséget tévedhetetlenül és mágikus erôvel összetartó feromonok közé tartozik. Ezek is "legalizálják" létüket a kollektívában. A valódi érzelmi tartalommal való kitöltetésre törekvô meddô belsô világ megbízható szimptómája a nárcisztikus mitológiák és fôként a jelek és szimbólumok autentikus tartalommal való felruházása.

Ezek nemcsak hogy helyettesíthetik a valós személyeket és értékeket, mint extatikus érzések célpontjait, hanem az identifikációs jel fontos szerepét is betöltik. A grafikai és más szimbólumok – zászlók, jelvények, himnuszok, színek – csodálatos jelekként mûködnek, amelyek alapján felismerhetik egymást, sôt, amelyek helyettesíteni képesek a hiányzó tartalmat. Nehéz ellentállni a csábításnak, hogy a megfertôzöttek személyes létének neurotikus szemiotizációjáról ne beszéljek.

Kevésbé feltûnô, de mindenképpen fontos ismérv a testvériség potenciális tagjainak tetteiben és érvelésében megjelenô morális relativizmus. Általában a civilizáció absztrakt etikai értékeit a törzsi lojalitás egyszerû és archaikus logikájával helyettesítik. Különleges az így kialakított világ, mivel maga a törzs mesterséges – célzatos látomás a testvériség fejeiben. A lojalitás is különleges – tulajdonképpen csak belsôleg deklarált és ritkán autentikus – az elsô nyomás és tûzpróba alkalmával általában szétporlad – az "objektív valóságra" hivatkozva. Így magyarázható a politikai lélektani tesvériségen belül létezô személyes kapcsolatok és barátságok különös üressége. (Gondolom csak a kölcsönös gyûlölet, amely hirtelen érkezik és tesvériség létezése alatt egyre gyakrabb igazi és mély.) A düh szaga, a sértettség, banalitás és erkölcsi relativizmus által összehívott és egybegyúrt testvériség nem az a közeg, amelyben komplex társadalmi lények kommunikációjából eredô teljesértékû kapcsolatok születnek. Az említett feromonok elôre eldöntötték a kapcsolataik egysíkúságát, és a testvériség tagjainak lelkét elkábítja koncentrációjuk a társadalmi térben. Nincs szabad hely nem standard kommunikációra. És az efféle testvériségek politikai életének mindennapi realitása azt mutatja, hogy nincs bennük helye az emberi kapcsolatok valódi drámájának sem.

Van még egy jellemvonása (remélem) a politikai lélektani testvériségnek – az aránylag rövid élettartam. Nincs átadható gondolatviláguk, olyan építkezésük, amit a következô generációknak kellene befejezni. Rendszerint a sajátkezûleg elszúrt személyes sors elleni sokszoros egyéni lázadás intézményeként jönnek létre, amelynek hivatása, hogy az egyén Gauss-görbén elfoglalt javíthatatlan helyét javítsa. Értelme csak itt és most van, és a jövôrôl szóló szavak általában csak kötelezô gyakorlatok.

A fenti leírás már jelezte: az elején kimondott hipotézis része, hogy az említett szociális feromonok bizonyos gradiense (sûrûsége a környezetben) mellett az emberi közösségben, ezek képesek beindítani a lelki tesvériség önszervezô folyamatát. Ez azonban még nem ad teljes képet a testvériségek kialakulásáról. Annak az átfogó tendenciának, hogy a jelképvilágát intenzív érzelmi tartalmakkal töltsék meg, része egy személy – jelkép – megjelenése is –vezéré. Gyakran a karizmatikus vezéregyéniség megjelenése, aki rendszerint maga is szimbólummá, sémává válik, az önszervezôdési folyamat megkezdéséhez szükséges jelzés, robbanóanyag. Ha jelzésként kell szolgálnia a testvériség megalakulásához, nem lehet akármilyen vezér. Neki magának az összes identifikációs jelzés (elem) artikulált és szembetûnô koncentrátumának kell lennie, dühével, sértettségével, banalitásával és erkölcsi relativitásának egyetlen hangos, erôs akkordként kell hangzania. Ezek pszichopatikus intenzitásúak, messze túl kell szárnyalniuk a testvériség sorkatonáinak egyéni merészségét. A vezér által a társadalmi és politikai környezetbe kibocsájtott jelzések hihetetlen módon megkönnyítik és meggyorsítják a testvériség kialakulását.

Jövendôbeli tagjait számtalan óvatos kölcsönös körbeszaglászás és kommunikáció alól menti fel, tévedhetetlenül felismerik egymást egyetlen jel – a vezér iránti vonzódás alapján, aki abbéli reményeik megszemélyesítôje, hogy végre kiegyenlítik személyes számláikat a világgal. A politikai-lélektani testvériség önszervezôdési folyamatát nevezzük el egyszerûen "bratyizásnak", hogy ne keverjük bele az ideák harcát és más politológiai konceptusokat.

Bocsánatkérés: Két féltôl kellene itt bocsánatok kérnem. Elôször is Lewis Thomastól és fôleg a termeszeitôl a nagyon is erôltetett analógia miatt. Ez természetesen véget ér az önszervezôdésre való automatikus hajlamnál, amely bizonyos koncentráció vagy kritikus tömeg túllépésekor jelentkezik. A másik fél, akihez bocsánatkérésem szól, maguk a lelki testvériségek. Tényleg olyanok, amilyennek leírtam ôket – fôként a politikaiak. De mások is. Sok pozitív emberi csoportosulás is lényegében lelki közösség. A termeszeknek tehát azt üzenem, hogy az építkezéseik jó dolgok, és ôk maguk egyszerûen dühtôl és banalitástól mentes gürizôk. És az embereknek általában azt, hogy összetartozó lelkek keresése és találása még nem feltétlenül szül rosszindulatú politikai alakzatot. Ez az elmélkedés elsôsorban azzal foglalkozik, hogy milyen feltételek mellett és miért keletkeznek a rosszindulatú új alakzatok.

A testvériség, mint intézmény a politikai pártok világában

Világos, hogy a valódi politikai pártok eszmények intézményei. Biztos, hogy mindig a hatalom is szerepet játszik, mint az államról alkotott specifikus elképzelés megvalósításának eszköze. A politikai pártnak általában megvannak a saját (nem feltétlenül helyes, de sajátos) válaszai az állam alapvetô meghatározásának és az állampolgárral kapcsolatos viszonyának kérdéseire, a szabadság és annak korlátozásaira vonatkozó kérdésére, az állampolgári lét minden fontos kérdésére. A válaszok összessége általában konzisztens és a pártokhoz tartozó személyek alapvetô értékvilágát tükrözi. Minek az intézménye azonban a politikában a lelki testvériség? Milyen állam- és világmodellt akar megvalósítani? Milyen lenne a megálmodott architektúrája.

A válasz aránylag egyszerû, még ha nem is nagyon megnyugtató. Nincs semmiféle felépítési terv vagy modell. A lélektani testvériség az egyéni álmok intézménye – az igazságnak álcázott képzelt sérelmek bosszújáról, a saját értékes személyiségünkrôl szóló álmoké. Ezért tömörít annyi mérges és bosszúvágyó embert, azért az a nagy izgalom a hivatali helyek és titulusok körül, az a rítus utáni hatalmas vágy. A lélektani testvériség az elutasítás intézménye – az igényes ízlés, a nem triviális esztétika elutasítása, mindenfajta autentikus mûvészet megalázó érthetetlenségének és igényességének elutasítása. Ezért a visszatérések a "nemzetihez és népihez", ezért van a biztonság keresése a realizmus érthetô vizeiben. Ezért a jelek és szimbólumok imádata, amelyek segítségével az esztétikát az istenítés váltja fel.

A lelki testvériség az ellenállás intézménye – a mások erkölcsi tekintélye ellen és saját rossz lelkiismeretünkkel szemben. Saját kudarcunk és gyengeségünk nehéz emlékének megtagadása. Ezért van benne annyi ellenszenv azokkal szemben, akikbôl sugárzik az egyértelmû erkölcsi érték, permanens lelkiismeretfurdalásként a többiek számára. Rendszerint azok vannak többen, akiknek van mit a szemükre vetni. Régi rendszerek képviselôi, besúgók, a tegnap kiszolgálói. A lelki testvériség a feloldozás intézménye – minden eltitkolt tett, megnyilvánulás és nézet alól. Tömeges részvétellel új erkölcsi keretet biztosít, ahol bûntudat nélkül a legnagyobb sületlenségekrôl lehet beszélni és gondolni rájuk. Azt is mondhatjuk, hogy törvényesíti a botlásokat és egyben fel is oldoz. És végül, de nem utolsósorban a lelki testvériség olyan intézmény, amelyben egy új, pótvilág készül. Egy új világ, ahol a testvériség tagjai mindazokká válhatnak, amit az eddig valóságos világ megtagadott tôlük, vagyis elismert szakértôk, okos stratégák, komoly emberek, erkölcsös tekintélyek, a választékosság döntôbírái és az értékek elbírálói. Ez a világ az elôzô ellentéte és ellentmondása.

A lelki testvériség mint intézmény abban a pillanatban válik veszélyessé, amikor meghatározó politikai hatással rendelkezik. Gondolkodás nélkül belekezd az új pótvilág megépítésébe. Tulajdonképpen egyetlen programja: megoldani tagjai egyéni sorsát. Vadállati módszereivel fajtája "klónjainak segítségével" foglal el minden kulcsfontosságú posztot, és egyetlen, ám az okvetlenül szükséges és elvárt képesség kell hozzá, a megfelelô lelki képlet, az azonosító bûz. Sok minden sikerül egy rövid idôszakra. Végül is "klónozással" még olyan intézményeket is elfoglalhat, amelyek aztán az értelmiség, az ész, a szakértelem, az ízlés és értékek véleményezôivé válnak. Ami valójában patetikus kísérlet, mivel ez a haszontalan Gauss-görbe mégis beleszól. A másik oldalon pedig a történelem arca, a férfiak és nôk jelentôsége nem a késôbbi szubjektív értékelésük eredménye?

Felmerül azonban egy másik értékelés is, amelyet nem lehet nem észrevenni. A perszonális politika erôszakos "klónozása", megtetézve – a testvériség soraiból származó – a volt rendszer képviselôivel és kiszolgálóival, a volt titkosszolgálat ügynökeivel és besúgóival, az összeesküvés hatását keltik, egy jól elôkészített összeesküvését. A 19. és 20. század konspirációs elméletei a legnagyobb borzalmakat szülték az emberiség történelmében, az erôszakot, a népirtást, amellyel szemben szinte állati utálatot érzek. Én sem mentesültem hatásuk alól. Ennek ellenére meggyôzôdésem, hogy félreértésrôl van szó. Nem kétséges, hogy ellentétben a zsidó és a szabadkômûves összeesküvésekkel, amelyek csak paranoid diktátorok fejében és "testvériségükben" léteztek, a KGB és más kommunista országok titkosszolgálatai valóságos és nagyméretû hatalmi összeesküvések voltak, és politikai ellenfeleik és a szabadság ellenébe születtek. Konspirációs jellegük volt és van a gazdasági szövetségek (klánok) és maffiák hálózatának is, és logikus, hogy az ilyen szerkezetek gyakran egybeesnek a lelki testvériségekkel is. Meglehet, hogy számítanak is a testvériségek létrejöttével, sôt feltehetô, hogy hozzájárulnak létrejöttükhöz, lévén ehhez nem hiányzanak szaktanácsadóik, és nem hiányzik az ehhez szükséges cinizmusuk sem. Nem kerülhetem el a jogi kérdést: "cui bono"? Összeesküdne-e valaki egész országokkal csak azért, hogy a jogos kisebbrendûségi komplexusokban szenvedô, dühös embercsoport a lelki testvériség számára kollektív gyógymódot biztosítson. Nem lenne ez túl drága gyógymód, fôleg ha figyelembe vesszük a veszélyt, amelyet a felelôs helyeket betöltô, a testvériség soraiból származó gazdasági folkloristák személyesítenek meg. Senkinek sincs szüksége feldúlt és megbénult országokra. Mindenfajta hitetlenkedést mellôzve, abban az állításban, hogy a kommunizmus és hatalmi szerkezetei halottak, az a nézetem, hogy aligha. A lelki testvériség megszületését, olyan formában ahogy felvázoltam, a társadalom politikai életének nem önálló és végképp nem egyedülálló jelenségének tartom.

A politikai lelki testvériségek, fôleg ha hatalmon vannak, halálosan veszélyesek. Amennyiben egyszer betelepülnek az állam hatalmi rendszerébe, hosszú évekre, sôt egy egész generációnyi idôre lebéníthatják, tönkretehetik azt. Úgy tûnik, hogy ez minden poszttotalitárius rendszer átka.

Post scriptum (1993)

Ezt a lélektani testvériségekrôl szóló elmélkedésemet elég régen kezdtem írni. Közben egy nagy lelki testvériség, a DSzM, megszületésének közeli szemtanúja lehettem, látva kibontakozását teljes természetes színeiben. Nincs semmi, amit változtatnom kellene hipotézisemben.

Post scriptum (1997 júliusa)

Nem jelent örömet az a felfedezést, hogy az ember sikeres próféta. Fôleg akkor nem, ha a saját hazáját ért katasztrófák jövendômondója. Szlovákia mára egy nagyon rosszindulatú lelki testvériség hatalmába került. A testvériség következetesen végigvitte mindazokat a gaztetteket, amelyek elméletileg várhatók voltak. Átszôtte és megfertôzte az államigazgatást, és gyakorlatilag szétlopkodta az egész állami tulajdont. Mindenre rátenyerelt és beszennyezett mindent. Sikerült kitaszítania Szlovákiát azon országok közül, amelyek a Nyugat részévé válnak. A testvériség bûze miatt karanténba zártak bennünket, és már nevünket sem ejtik ki. A hatalmon lévô lelki testvériség valóban átok.