"Ha nem akarnak minket Nyugaton, Kelet felé fordulunk", így hangzik a klasszikus kijelentése. Szerencsére azonban az élet bonyolultabb annál, mintsem hogy egy mondatba lehetne foglalni. Még ha Szlovákia piros lámpát kapott is a NATO-bôvítés elsô hullámában, ez nem jelenti azt, hogy a Nyugat nem érdeklôdik Szlovákia iránt. Az érdeklôdés Szlovákia iránt továbbra is él, viszont tovább élnek Szlovákia felvételének fetételei is. Szlovákia nem egyenlô Meciarral és az ô kormányzási módszerével, ez olyan alapvetô információ, jelzés, amelyet a Nyugattal meg kell értetnünk ahhoz, hogy elfogadhatóak legyünk. Jelenleg Szlovákiát Amerika és Nyugat-Európa képviselôi az elszalasztott lehetôségek országának tekintik. Tulajdonképpen az egyetlen ország, amelyrôl elmondható, hogy kiesett a bôvítés elsô körébôl, és ha kiindulási helyzetét összevetjük például Romániával, ahol alacsonyabb az életszínvonal) vagy Szlovéniával mely túl közel van a balkáni konfliktus tûzfészkéhez) rájövünk, hogy a fejlôdési irányzatokat tekintve az egyetlen, ahol az utóbbi években jelentôs visszaesés tapasztalható, fôként a demokrácia és a politikai kultúra területén. Ugyanakkor le kell szögeznünk: az, hogy Szlovákia az elszalasztott lehetôségek országának tûnik, nemcsak Meciar kormányfônek, hanem az ellenzéknek is köszönhetô. Legutóbb, amikor képtelen volt kihasználni a meghiúsított népszavazás nyújtotta mobilizációs lehetôséget, és ismételten azt a benyomást keltette, hogy képtelen a gyors és hatékony reakcióra. A pár nappal késôbbi "borsós tüntetés", inkább diák-happeningre emlékeztetett, mint olyan emberek tüntetésére, akiket a kormányhatalom megfosztott a választás alapvetô polgári jogától, és ezáltal a saját sorsukról való döntés lehetôségétôl is. Tehát a külsô megfigyelô számára már nem Meciar jelenti a problémát, hanem az a tény, hogy Szlovákia képtelen tôle, mint nem demokratikus politikustól megszabadulni, hogy a politikai ellenzék képtelen kellô erôt felmutatni s a határozottabb ellenállás, illetve az ellenzéki pártok fokozottabb támogatása érdekében mozgósítani a polgárokat. A Nyugat számára – hasonlóan a Szlovák Köztársaság polgáraihoz – egy megbízható, eléggé erôs és meggyôzô ellenzéki vezér hiánya jelenti a gondot. Szlovákiának a remény hangján kell szólnia, hogy újraélessze nyugati partnereinek bizalmát az ország NATO- illetve Európai Unió-beli jövôjét illetôen. E hangnak erôsnek kell lennie, erôsebbnek mint amilyen a demokratikus Nyugat felé küldött jelzés volt a legutóbbi romániai választásokat követôen.

Szlovákia jövôje nem a Kelethez kapcsolódik és ehhez kell idomítani mind a stratégiát mind a politikai programot. Meciar jelszava nem érvényes, ugyanis nyugaton akarnak minket, csakhogy nélküle. Ahhoz, hogy visszatérjünk a már egyszer megkezdett útra, az ellenzéknek nemcsak a legfontosabb változások jegyzékét kell elkészítenie, hanem le kell vonnia az addigi hibák tanulságait, elemeznie kell az elôzô idôszakot a nyugattal kapcsolatban és vissza kell szereznie a szlovák külpolitika hitelét, vagyis ki kell alakítania mûködésének tisztességes kereteit, hisz éppen ez az ágazat szenvedett a legtöbbet Vladimír Meciar kormányának koncepciótlansága miatt.

Szlovákia geopolitikai helyzetének megítélését nem alapozhatjuk az ország jelentôségével kapcsolatos illúzióinkra. Szlovákia kiesése az Észak-Atlanti Szövetség bôvítésének elsô hullámából a XIV. Lajostól származó "Az állam én vagyok" szállóige Meciar-féle interpretációjának és a geostratégiai helyzet illúziójának következménye, amit nagygyûlési szónoklatában így foglalt egy mondatba a kormányfô – "Nélkülünk nem megy". Ez az illúzió olyannyira elterjedt Szlovákia szerte, hogy már-már az ellenzék több képviselôje is hitt benne. Azon tényen alapul, hogy Szlovákia az egyetlen ország, mely határos a Visegrádi Négyek többi államával, ezért nem látszik túl valószínûnek a másik három nyugati struktúrákba való integrációja Szlovákia nélkül. Viszont a huszadik század alkonyán a külpolitika jellege látványosan megváltozott a század elejihez képest és a nagymérvû mûszaki haladás és a felgyorsult kommunikáció hatására számos kisebb régió elvesztette eddigi jelentôségét. Közép-Európa geopolitikai jelentôsége is fokozatosan csökkent. "Makrogeopolitikai szempontból Közép-Európa marginális üggyé válik, mivel mellékessé válnak a volt európai nagyhatalmak, melyek valaha világhatalmaknak számítottak. Ezáltal automatikusan csökken Szlovákiának is, mint a posztszovjet Európa »értékes« régiójának jelentôsége is." Ennek az illúziónak valamiféle részhalmaza ill. betetôzése az az elképzelés, miszerint Szlovákia a Kelet és a Nyugat közötti híd szerepét tölti be. De még ha el is vetnénk a Közép-Európa csökkenô geopolitikai jelentôségérôl szóló tézist, vannak itt országok, amelyek több komparatív elônnyel rendelkeznek mint Szlovákia (például Lengyelország) és sokkal alkalmasabbak a már említett híd szerepének betöltésére. A világhálózat és kereskedelem jelenlegi színvonala már nem függ az adott ország földrajzilag determinált helyzetétôl. A világcégek és a nagytôke egyenesen bonyolítják és fogják bonyolítani üzleteiket, tekintet nélkül a földrajzi tényezôre. Nincs szükségük közvetítôkre, nem beszélve ennek kapcsán a szlovákiai infrastruktúra színvonaláról. Arról, hogy az Európa szívében fekvô Szlovákia egyedi jelentôsége csupán illúzió, már az elsô tesztelésnél meggyôzôdhettünk, amikor kiderült, hogy a NATO kihagyhat ill. megkerülhet bennünket bôvítése során. Ráadásul annak beismerése, hogy illúzióról volt szó, magában hordozza azt a keserû felismerést is, hogy három szomszédja számára – akik 1999-ben a szövetség tagjaivá válnak – Szlovákia politikai, s legnagyobb valószínôséggel katonai-stratégiai problémát is fog jelenteni. Mi legyen hát Szlovákiával? Így fog hangzani a kérdés északi, de legfôképpen nyugati és déli szomszédaink részérôl. Ha ehhez még hozzátesszük azt a tényt, hogy Szlovákia a látszólag deklarált jószomszédi viszony ellenére minden egyes szomszédjának – Ukrajna kivételével – küldött 1996-ban tiltakozó jegyzéket (Lengyelországnak A. Kwasniewsky kijelentéseiért, Csehországnak V. Havel és J. Ruml kijelentéseiért, Ausztriának a Kerületi Bíróság kijelentéseiért, Magyarországnak a "Magyarország és a határontúli magyarok" elnevezésû konferencia résztvevôinek Közös Nyilatkozata kapcsán), akkor ki kell jelenteni, hogy a Meciar-kormánynak sikerült elérnie Szlovákia kivételes helyzetét. Az ugyanis – kivételesen pocsék.

A külpolitikába olvadó nemzeti és állami alapérdekek meg nem értésérôl tanúskodik a szövetség kulcsállamával, az USA-val való kommunikáció állandó romlása. Az 1996-os évre az amerikai adminisztrációval folytatott párbeszédben mutatkozó problémák elmélyülése jellemzô. A Szlovák Köztársaságot – összehasonlítva más közép- ill. kelet-európai partnereivel – továbbra is mint kevésbé meggyôzô és politikailag kevésbé kikristályosodott szubjektumot tartották számon, beleértve a kormánykoalíció és az ellenzék kapcsolatának politikai kultúrájában régóta mutatkozó problémákat is. Habár az USA képviselôi minden szinten megerôsítették, hogy érdekük Szlovákia zökkenômentes európai és transzatlanti integrációja, emellett azonban kitartóan rámutattak azokra a negatív momentumokra, amelyek – szerintük – túllépik a môködô demokráciákban szokásos kereteket. A kölcsönös kapcsolatokat terhelô problémakörök listája a következô:

- a kormányfô és a parlamenti koalíció kapcsolata és az ezzel kapcsolatban leggyakrabban emlegetett probléma, ifjabb Michal Kovác elrablásának ügye és annak kivizsgálása,

- az ellenzék elenyészô, szinte nem létezô képviselete a Szlovák Információs Szolgálat, a Katonai Hírszerzés, a szlovák közszolgálati televízió és a Nemzeti Vagyonalap tevékenységét ellenôrzô szervekben,

- a problematikus törvényhozás (a büntetôjogi törvény módosítása, az alapítványokról szóló törvény, a sajtótörvény tervezete, a kisebbségek nyelvének használatáról szóló törvény hiánya stb.), ami – az amerikai fél szerint – korlátozóan hat a kormányon kívüli közösségek és az egyén demokratikus jogainak és szabadságjogainak érvényesítése során.

A szlovák demokráciának címzett amerikai figyelmeztetések régebbi keletûek, és legerôteljesebben az Amerikai Egyesült Államok által 1995-ben a szlovák kormányhoz intézett figyelmeztetô jegyzékben öltöttek formát. Az amerikai fél elvárta, hogy Szlovákia képviselôi megkísérlik az SZK belpolitikájának bizonyos helyreigazítását az említett amerikai figyelmeztetések értelmében. Ezek az elvárások azonban nem teljesültek, és 1996 júliusában az Amerikai Kongresszus törvényt fogadott el a Cseh Köztársaságnak, Magyarországnak és Lengyelországnak nyújtandó 60 millió dolláros katonai segítségnyújtásról, a NATO-ba való belépés elôkészületeivel kapcsolatban ("NATO Enlargement Facilitation Act of 1996"). "Az említett összeget azon három közép-európai állam rendelkezésére bocsátja a törvény, amelyek az Amerikai Kongresszus szerint a legnagyobb elôrehaladást érték el a NATO-tagság feltételeinek teljesítésében, hadseregeik korszerôsítése céljából, hogy közeledjenek a Szövetség normáihoz. H. Brown republikánus szenátor szerint nincs szó nagy összegrôl, fontosabb annak szimbolikus jelentôsége, vagyis hogy a Szenátus elkötelezte magát a NATO-bôvítés támogatása mellett."(Sme, 1996.7.27.) A szlovák politikai elit számára ez kellett volna, hogy legyen az utolsó világos jelzések egyike, amely egyértelmûvé teszi, hogy Szlovákia visszaesik a NATO-bôvítés második, nagyon bizonytalan hullámába. Az SZK Nemzeti Tanácsának külügyi bizottsága rendkívüli ülésén, melyen részt vett a külügyminisztérium államtitkára Sesták, úgy döntött, hogy terjedelmes anyagot küld az USA-ba a Kongreszusban való "utólagos lobbizás" céljából. (Národná obroda, 7.25.) Ez az esemény is elégségesen illusztrálja a szlovák külpolitika kommunikációs problémáit és reaktív jellegét. Az adott szituációban már nem volt mit menteni. Az SZK kormányfôje a Szlovák Rádióban, a Kongresszusban elfogadott törvénnyel kapcsolatban kétféle mérték használatával vádolta meg az USA-t: "Ha Magyarország, kormánya nacionalista politikájával, más országok belügyeibe való beavatkozásaival, azok viszonyainak destabilizálásával és ennek állami forrásokból való támogatásával a NATO tagja lesz, akkor az a kétféle mérték legékesebb bizonyítéka. Úgy gondolom, hogy hibás az a döntés, amely priorizálja Magyarországot, figyelmen kívül hagyva az ôt körülvevô országokat." (Sme 7.27.)

Az Szlovák Parlament elnöke taktikát változtatott az Egyesült Államokból való visszatérte után. Azt mondta, hogy a szenátorok és a kongresszus tagjai között nagy megértésre talált. "Mindannyian egyöntetûen kijelentették, hogy a Szlovák Köztársaság a NATO-ba tartozik, és egyiküknek sincs Szlovákia NATO-tagsága ellen kifogása." (Národná obroda, 9. 9.) A vélemények átformázásával és elhallgatásáva, ami 1996-ban jellemzô volt az amerikai adminisztráció illetve a kongresszus és Szlovákia közötti megbeszélésékre, Ivan Gacparovic Szlovákia sikertelenségébôl "jelentéktelen ügyet" kreált.

Az amerikai adminisztráció a szlovák integrációs törekvésekkel kapcsolatos megjegyzéseit kifejezésre juttatta Ralph Johnson amerikai nagykövet által Eperjesen a Szlovák Külügyi Társaság irodájának októberi ünnepélyes megnyitása alkalmával. Johnson nagykövet úr figyelmeztetett, hogy Szlovákia nyugati integrációjának fontos feltételei ifj. Michal Kovác elhurcolásának és Remiás Róbert halála körülményeinek mielôbbi kiderítése. "Nem akarom minôsíteni a nyomozás eredményeit, de az ügy elfektetése véleményem szerint komolyan veszélyezteti Szlovákia jelentkezését a NATO-ban és az EU-ba." Johnson szerint Szlovákia integrációs törekvései támogatásának mérlegelésénél figyelembe veszi a törvényhozást, fôleg azt, hogy nem az állampolgárok kárára történik az államhatalom erôsítése." (Sme, okt. 23.) Johnson nagykövettel kimondatta az amerikai fél mindazokat az észrevételeket, amelyek már elhangzottak a Szlovák Kormánnyal illetve a külügyminisztériummal folytatott kétoladú tárgyalások alkalmával. Annak, hogy a szlovák közvéleményt az amerikai fél ilyen módon tájékoztaztatta, valószínûleg több oka lehet. Az egyik a szlovák vezetés tétlensége, az amerikai fél figyelmeztetése ellenére. A másik pedig az, hogy a szlovák vezetés a közvélemény elôtti szerepléseiben fajsúlytalanná tette az amerikai kritikát. A hivatalos szlovák vezetés nagyon élesen és sértôdötten reagált ezekre a kijelentésekre, fôleg Hamcík külügyminiszter, aki Johnson nagykövet úr fellépésére nem éppen diplomatikusan azt felelte, "Nem tudom miért kellene a külügyminisztériumnak állást foglalnia a nagykövet úr fellépéseire, hiszen ô itt egy iksz". Hasonló "diplomatikus csínyt" sikerült 1997-ben Hamcík miniszter úrnak elkövetnie a Madelaine Albright külügyminiszter asszonnyal való USA-beli találkozó után, amikor kimondta a már ismertté vált mondatot: "Ha ezt tudom, el sem megyek oda."- amely tartalmazza mindazokat a sikereket, amelyet az amerikai kontinensen elért. Az amerikai fél már figyelmen kívül hagyta Roman Hofbauer képviselô folyamatos kirohanásait, de a külügyminiszter ezen kijelentése, röviddel a hivatalos látogatás után, valószínûleg nem kerülte el a megbotránkoztatást.

1996 folyamán a kormánykoalíció képviselôiben tudatosultak a nemzetközi téren elért kirívó sikertelenségek. Bár továbbra is deklarálták a integrációs törekvéseket, folyamatosan változott retorikájuk, fôleg a hazai közvélemény felé. Így lehet értelmezni a miniszterelnöknek NATO-felvételrôl szóló népszavazás kiírásának a kezdeményezését is még a madridi csúcs elôtt. A fordulatot világosan bizonyítja a kormánypárti DSzM nagygyûlése, ahol a kormányfô szuggesztív kérdéseket tett fel az egybegyûlt szimpatizánsoknak azzal kapcsolatban, hogy szeretnének-e hazájuk területén atomfegyvereket, illetve, idegen katonákat. A kormánykoalíció külpolitikájának hiteltelenségét erôsítették a két kisebbik extrémista kormánypárt vezetôi is, akik nyilvánosan is a NATO tagság ellen foglaltak állást, illetve megkérdôjelezték az euroatlanti integráció jelentôségét. Paradox módon éppen ezekbôl a pártokból került ki Sitek védelmi miniszter, akinek elsôrendû feladata Szlovákia NATO-tagsága, illetve az európai integrációért felelôs Kalman, a kormány alelnöke.

Mindezek ellenére 1996-ban a Szlovák Köztársaság tovább folytatta közeledési politikáját Oroszországgal. Ennek eredménye az a tény, hogy az SZK még ma is függôségi viszonyban áll Oroszországgal, mégpedig a nyersanyagok szállítása (olaj, földgáz, nukleáris anyagok) illetve a fejlett fegyverkezés területén. Oroszország Szlovákia egyetlen szállítója ezeket a stratégiailag nagyon lényeges nyersanyagokat illetôen. A Szlovák Köztársaság alelnöke, Sergej Kozlík szabadkereskedelmi övezeti megállapodást ajánlott fel az orosz fél számára. Mindemellett Szlovákiát köti az Európai Egyezmény (az EU asszociációs egyezménye) illetve a Cseh Köztársasággal a vámuniós egyezmény, amelyek alapján konzultálnia kell harmadik féllel kötött üzletekrôl. Diplomáciai probléma keletkezett, amelynek kezdeményezôje a kormány alelnöke volt, amikor is megkérdôjelezôdtek Szlovákia integrációs törekvései, mivel a szlovák fél üzletkötéseit nem beszélte meg az egyezmények többi aláírójával.

Éppen ezek a "kezdeményezések bizonyítják a szlovák külpolitika következetlenségét, a hosszútávú stratégiák hiányát, az egyes képések át nem gondoltságát és koordinánálatlanságát. Az együttmûködés hiányának klasszikus példája Hamcík miniszter válasza a Pravda kérdésére, hogy a DSzM és a Szlovák Munkásszövetség megbeszélte -e a miniszterrel a referendum kérdéseit, illetve azok tartalmát. A miniszter válasza több volt egy vallomásnál: "Nem, a népszavazáson feltett kérdéseket nem tárgyalták meg a külügyminiszterrel." (Pravda 1997. február 18.)

Akkor még nem volt ismeretes, hogy a májusi népszavazás kérdéseit nem tárgyalták meg a Központi Népszavazási Bizottsággal sem, sôt nem veszik figyelembe az Alkotmánybíróság határozatait sem, és az egész népszavazást tönkreteszi a belügyminiszter, és a választópolgároknak csupán a 10%-uk vesz részt rajta. Az állampolgár, de ami még rosszabb, az egész politikai ellenzék is döbbenten figyel, hogy egyes emberek mire nem képesek. A külföldet is sokkolta az esemény. Az amerikai State Department (külügyminisztérium) szóvivôje kijelentette, hogy úgy értékelik a szlovák kormány viselkedését a népszavazás eseményei alatt, mint az 1990-es szabad és demokratikus választásoktól való teljes eltávolodást. Tény, hogy a népszavazás az szlovák integrációs esélyek utolsó koporsószege volt, s mindez a DSZM és Vladimír Meciar vezetése alatt. Pavol Hamcík külügyminiszter ezekkel a szavakkal mondott le funkciójáról: "A NATO-tagságról szóló népszavazástól nagyon lényeges politikai jelzés kibocsájtását vártam a külföld felé, amely lehetôvé tette volna a NATO magatartásának átértékelését. Lemondásommal jelezni szeretném, fôleg Szlovákia felé, hogy a külügyminiszter nem valósíthatja meg követlezetesen a kitûzött célokat akkor, ha minden, beleértve Szlovákia külpolitikai érdekeit is, alárendelôdik a belpolitikai harcoknak és a hatalomnak." Hamcík volt az egyetlen a négy miniszter közük, aki az önálló Szlovák Köztársaság létrejötte óta Meciar kormányfô alatt töltötte be tisztségét, és aki vállalta lemondásának valós problémáit. Azon kívül, hogy világos jelt küldjön Szlovákia lakosság felé, még világosabb jelzést kapott a külföld, olan jelzést, amely igazolta, hogy Vladimír Meciar külügyminiszterének lenni halálos csapdát jelent. Meciar külpolitikáját nem a külügyminisztérium dolgozza ki, hanem a bólogatók szûk politikai grémiuma illetve a sportcsarnok-beli találkozóik résztvevôi. Ebben a szellemben nevezték ki külügyminiszternek Zdenka Kramplová asszonyt, aki nem rendelkezik Hamcík karrierjének diplomata képesítésével, és Schenk professzori titulusával sem. Egyetlen tulajdonsága, amelynek segítségével a miniszteri székbe katapultált, lojalitása a pártvezérhez. Meglátjuk meddig tartja magát a posztján, amely megátalkodott ellentétben áll Vladimír Meciar kormányfôvel.