Ehhez a témához nem is találhatnánk jobb bevezetést, mint az amerikai államtitkár, Lasing idézetét, aki nem sokkal megérkezése után az 1919-ben megtartott párizsi békekonferencián ezt mondta: "Minél többet gondolkozom az elnök úr önrendelkezési jogokról szóló kijelentésén, annál inkább meggyôzôdöm annak veszélyérôl, hogy az efféle gondolatok elhintése egyes nemzeteknél mit is okozhat. Törvényszerûen lehetetlen követelmények alapjául kell hogy váljanak a békekonferencián és sok országban zûrzavart okozzanak... Ez a kijelentés nagy veszéyleket hordoz magában... Milyen szerencsétlenség, hogy ezt valaha kimondták! Mennyi gondot okoz majd a jövôben!" (Rey Stannard Baker: Woodrow Wilson a úprava svta. Podle neuv¥ej-nených a osobních pramen…, Praha, Din, 1925, 20. o.)

Az önrendelkezési jog, mint az emberek joga az igazságos kormányzásra, amelyet a Függetlenségi Nyilatkozat így rögzít – "a kormányok az emberek körébôl szervezôdnek, és igazságos hatalmukat a kormányzottak beleegyezésére alapozzák" (Baker, 18. o.) – a második világháború második felében európai viszonylatban egy teljesen más értelmet kapott. Saját "európai" felfogásával konlfiktusba került a nemzetközi jog igen fontos lényegi elemével, melynek keletkezése és formálódása ugyanazon idôszakra tehetô, mégpedig az állam szuverenitásának idôszakára. Ha az állam szuverenitásának alapelve egyben garancia lenne a létezô állam határainak sérthetetlenségére, akkor a nemzetek önrendelkezési jogának alapelve – egészen szétesésükig – olyan reakciót válthat ki, mely az egyes nemzetek destrukciójához vezethet. Annak ellenére, hogy az állam szuverenitásának alapelve önmaga értelmében a stabilitás elképzelését hordozza, ezidáig a 20. század folyamán az államok önrendelkezési jogának alapelve gyôzedelmeskedett, ami viszont labilisságot hordoz magában.

Az önrendelkezési jog gyôzedelmes folyamatának értékelésénél nem szükséges egészen az 1919-es évig visszamenni. Elég ha a 90-es évek elejét nézzük, megfigyelhetjük, hogy az errupció következtében az egész posztkommunista blokkra hogyan hatott ez a jog. A létezô államok függetlensége alapjaiban rendült meg. Nem a totalitáris politikai rendszer átalakulása és a vele összefüggô gazdasági átalakulás, hanem a nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési jogának követelése került az elsô helyre. Természetessé váltak a gyakran háborúba torkolló konfliktusok, azon nemzetek között, akik hosszú évtizedeken át közös államháztartásban éltek. Mintha ismételten beigazolódnának Lasing félelmei.

A kilencvenes évek elején a politikai fejlôdés Európában szinte paradoxként jelentkezett. Mutatkozni kezdtek a teljesen különbözô politikai rendszerektôl való több mint negyven éves maximális izoláció következményei. Nem elôször mutatkozott meg, hogy a társadalom egyes fejlôdési fázisait nagyon nehéz átugrani (ha egyáltalán lehetséges). Az ilyen fázisokhoz tartozik a nyugat-európai államok háború utáni húsz éves demokrácia felfogásának fejlôdése és az integrációs folyamatok keresésének és formálódásának kezdete. Majd ezután a húsz év után a közös-piac gazdasági bázisán alapuló integrációs elképzelések súlypontja folyamatosan a politikai és biztonsági integrációs elemek felé tolódott.

Az integrációs folyamat részévé vált az állam szuverenitás felfogásának fejlôdése, mint önként korlátozott szuverenitás, amely nélkül az integrációs tervek, mégha csak gazdasági tekintetben is, nem realizálódtak volna. Az integráció külpolitikai kibôvülésével, mindenekelôtt a szubszidiaritás elvének elfogadásával, a nyugat-európai államok fejlôdése olyan állapotba került, amit a posztkommunista országok, illetve a lakosságuk és a politikai képviselet nem képesek egészében felfogni és ezért kevésbé is fogadják el. Az eufórikus állapot, amibe a keleti blokk országai kerültek a moszkvai diktatúra megszûnése után, nem jelentette egyben az úgynevezett demokratikus centralizáció elvének eltûnését. Mintha az túlélte volna és az állam erôs centralizációján keresztül eltolódott az állam szuverenitását megengedô és az önrendelkezési jog érvényesülését követelô retorikába. Azon igyekezetek, hogy amilyen gyorsan és biztosan csak lehet, ki kell kerülni Oroszország befolyásának szférájából, megmutatkoztak az EU-ba és a NATO-ba való csatlakozás igényében. A kérelmekkel kapcsolatban az EU és a NATO oldaláról azonban tanácstalanság merült fel, hogyan realizálják és biztosítsák konkrétan az alapelveket, amelyek nélkül a demokratikus parlamentáris rendszer elképzelhetetlen. Ebben a szituációban ezen államok demokratikus fejlôdésének hiánya teljes mértékben megmutatkozott. Az EU és a NATO részérôl megfogalmazott követelmények és a reakció rájuk gyakran emlékeztetnek a süket és a vak vitájára.

Párhuzamosan az állam szuverenitására való hivatkozással egyre gyakrabban kezd megjelenni a lenini tézisekben megfogalmazott önrendelkezési jog alkalmazásának igénye, egészen a visszavonásáig. Itt már a fejlôdés értékelése problémás. Az államok EU-ba való integrálódásának kialakulásával összefüggésben érdekes Bibó István nézete, miszerint "az integráció útja nem a nemzetállam fázisának az átugrásán keresztül, hanem a nemzeti keret külsô stabilizálódásán és belsô szabadságtartalmának a megnövekedésén át vezet. A nemzetfeletti integráció felé nem azoknak a nemzeteknek az akarata, az önrendelkezése indul el a legnagyobb lendülettel, melyeknek erre gazdasági és mûvelôdési elmaradottságok folytán a legnagyobb szüksége lenne, hanem azoké, amelyekben nemzeti kereteik stabilizáltsága és nemzeti egzisztenciájuk biztosítottsága folytán a demokratizmus és nemzeti tudat harmóniában tudtak maradni, vagy újból harmóniába tudtak kerülni." (Bibó István: Válogatott tanulmányok, 4. köt., Magvetô, 1990, 383. o.)

Elgondolkozva ezen állítások valóságán, az érvek széles skálája kínálkozik, pro és kontra. Tegyük fel a kérdést, hogy lehetséges-e Spanyolországot nemzetállamnak nevezni. Nem, nem lehetséges. Mi vezette a spanyol miniszterelnököt, Gonsalest, hogy csatlakoztassa Spanyolországot az EU-ba? Úgy tûnik, azon félelme, hogy Spanyolországban megrendülhet a demokratikus fejlôdés. Spanyolország integrációjának vajon volt negatív kihatása Baszkföldre és Katalániára? Az eddigi fejlôdés azt mutatja, hogy nem volt. Ellenkezôleg. Spanyolország politikai helyzetének rendezôdése a kisebbségekhez való viszonyában is megmutatkozik. Egy más példa erre a belga helyzet. Itt felmerül a kérdés, hogy a Belga föderációnak, vagy az EU következô integrációjának, összhangban a Maastricht-i egyezménnyel, van-e befolyása a flamandok és a vallonok kapcsolatára, valamint a belpolitikai helyzet stabilizálódására. Mindkettô lehetséges .

Tekintettel Nagy-Británia eltérô helyzetére az EU-ban, feltehetjük a kérdést, mennyire realizálódhat Skócia önrendelkezési joga – és ha igen, akkor hogyan tükrözôdik ez az EU-hoz fûzôdô kapcsolatban? Következô példa, már Európán kívül, a kanadai Quebec tartomány kérdése. Sokáig uralkodott az a nézet, hogy az önrendelkezési követelôzések mögött mindig a gazdaságilag gyengébb államrészek állnak. A 90-es években ez az állítás elvesztette lényegét.

Az európai integrációval kapcsolatban komoly kérdések merülnek fel. Ha az EU a megmaradás stratégiai okai, valamint saját további fejlôdése és gazdasági megszilárdítása miatt integrál az ázsiai, közel-keleti és dél-amerikai gazdasággal szemben és persze nem utolsó sorban az USA gazdaságával szemben is, akkor az önrendelkezési jog nem válna megengedhetetlen destabilzációs elemmé, mely az integrációt kívülrôl bontaná meg? Nem születik-e majd késôbb gazdasági konkurencia a fent említett térségekben, az önrendelkezési jog elfogadása miatt? Mit tegyünk az önrendelkezési joggal, amely veszélyes fegyverré válhat? Egy a lehetôségek közül, hogy visszatérünk az eredeti, a Függetlenségi nyilatkozatban megfogalmazott jelentéséhez, mégpedig, hogy elfogadjuk a nemzetek önrendelkezési jogát, mint az emberiség jogát a szabad választásokra.