1995. szeptember 30.

"Lengyelország, Csehország és Magyarország a következô évtizeden belül az Európa Unió tagjává válik", jelentette ki rádióbeszédében Helmuth Kohl Németország kancellárja a német egyesítés ötödik évfordulója alkalmából. A beszéd külföldet érintô része, amelyet a német rádió kedden fog sugározni, de egyes részleteit már ma nyilvánosságra hozták, Kohlnak a jövô egyesített Európájáról szóló elképzelésére összpontosított – a német kancellár meggyôzôdése szerint az egyesített Európában áttérnek az egységes pénznemre és 2005-ig kiépül az egységes piacgazdaság. Így Kohl szavai az ún. visegrádi négyek csoportjába tartozó három országról – mint általában – további közvetett figyelmeztetések voltak a szlovák politikai képviselet számára. Ezeket a szavakat azonban – akárcsak az ezt megelôzôeket – nemcsak egy Szlovákia hallgatja, hanem az elkerülhetetlenül megosztott Szlovákia mindkét része. Az egyik rész meggondolatlanul elengedi a füle mellett ôket, ugyanúgy mint az eddigi figyelmeztetéseket. Tulajdonképpen ez senkit sem lep meg. A kettéosztott Szlovákia másik felének pedig Kohl szavai már ismerôsnek tûnnek, tekintettel arra, hogy megszûnt a kuponos privatizáció, nem tartják be a lusztrációs törvényt, törvénytelen házkutatásokat tartanak, bizonyos személyeket külföldre hurcolnak, ellenzéki képviselôt fizikai bántalmazás érhet és a szlovák valóság általánosan válságosnak nevezhetô az elhangzottak teljesen nyilvánvalóak, és mindenekelôtt szinte már feleslegesek. Hiszen – mit tehetünk mi? E pillanatban a legrosszabb, ha erôt vesz rajtunk a fáradtság, apátiába esünk vagy megbékélünk azzal, hogy már úgyis minden elveszett. Hiszen 1989 nyarán is így látták emberek ezrei. Azután viszont eljött November, amikor néhány ember kilépett a tribünre és az egész nép nevében "nem"-et mondott – a "nem" állapotra, amely szomszédaitól eltérôen Szlovákiát félreállítja a nyugati civilizáció eseményeinek fô vonulatáról. A "nem"-re, amely hangosabb és határozottabb a hat évvel ezelôttinél, Szlovákia még mindig csak vár. Másképpen szólva néhány millió egyén személyes döntésére vár. Szlovákián kívül erre vár a környezô világ is. Bizonyosan erre az elhatározásra vár a német kancellár is, hogy a politikai logika is alkalmazkodhassék a földrajzi logikához, mely alapján Szlovákia a közép-európai térség részét alkotja. Éppen ezért nem szabad feladni a reményt.

1995. október 18.

Elsô pillantásra úgy tûnhet, hogy egy rövid ironikus megjegyzéssel például színvonalon aluli tolmácsokról vagy ugyanazon szavak különbözô értelmezésérôl elüthetô a brit és a szlovák külügyminiszter találkozójának ellentétes megítélése, az a különbség, ami a magas rangú brit diplomatának a euter hírügynökség által közölt értelmezése és maga Schens miniszter értékelése közt volt. Elüthetnénk néhány szóval, ha ez a nézeteltérés nem lenne jellemzô a mai vezetôség egész gondolkodásmódjára.

Vagyis. A brit hírügynökség kedden idézte a brit politikust, miszerint Rifkind és Schenk miniszterek megbeszélése elsôsorban Szlovákia és a Nyugat közti kapcsolatokat érintették. Amennyiben Szlovákia az Európa Unió tagjává szeretne válni, politikai és gazdasági standardokat kell teljesítenie. "Az Európa Unió tagjai Nagy-Britanniával egyetemben nagyon aggályosnak tartják az utóbbi idôszak szlovákiai politikai fejlôdésének irányvonalát", éppen ezeket a szokatlanul kemény szavakat használta a brit politikus a Reuternek tett nyilatkozatában. Viszont Juraj Schenk miniszter az ügynökség híreire így reagált: "Teljes egészében nem tudok egyetérteni a Reuter hírügynökség értelmezésével. Nem nevezném ezt aggodalomnak. Ilyen szavak nem hangzottak el." Az ironikus megjegyzés színvonalon aluli tolmácsokról vagy ugyanazon szavak különbözô felfogásáról csak komolytalanná tenné a hír komolyságát.

Schenk miniszter valószínûleg nem kezd polemizálni a szavakról. Schenk miniszter mindent, amit Malcolm Rifkind a találkozó során mondott neki, egyszerûen másképp értelmezett. "A brit fél kijelentette, hogy érdekelt a szlovákiai demokratizációs folyamat befejezésében. Amit tehát mondtak, világosan azt jelenti, hogy támogatják integrációs törekvéseinket", reagált Juraj Schenk az ügynökség hírére.

Ez csak az egyik eset, amely sokban hasonlít a mindennapi szlovákiai történésekhez. Amíg egyesek szerint a szlovák titkosszolgálat embereinek titoktartási kötelezettsége alóli felmentés elutasítása – a szervezet igazgatója részérôl – bizonyíték egy eset valódi megoldásának megakadályozására, addig mások ezt éppen fordítva, a titkosszolgálat szervezetének felfedése elleni legitim kísérletnek tartják. Amíg egyesek szerint a járásokban történô tisztogatások a politikai hatalom koncentrációját jelentik, mások szerint az államigazgatás hatékonyságának növelésérôl van szó. És így tovább – egyszerûen ugyanazokat a tényeket másképpen értelmezi, magyarázza és ítéli meg emberek két különbözô csoportja, sôt ellentétesen. Ez esetben ugyanez történt nemzetközi téren, és ez Schenk miniszterrel történt. Az elégedetlenségnek ahhoz hasonló szavait, amelyeket a Reuter szerint Rifkind jelentett ki, a szlovák politikai élet valamennyi elemzôje már régóta várhatta – hiszen az Európa Uniótól tavaly decemberben kapott demars, vagy Perry amerikai védelmi miniszter minapi pozsonyi mondatai jelentésükben nem sokban különböztek Rifkind szavaitól. A Nyugat okkal elégedetlen, és érthetô, hogy az újságirók után a nyugati politikusok a hatalmi garnitúrának gyakran szemrehányásokat is tesznek a széles nyilvánosság elôtt. Nem, a probléma összességében nem abban rejlik, hogy Rifkind miniszter mit és hogyan mondott. A probléma az, hogy Schenk miniszter mit hogyan értett. Fôképpen, hogy errôl hol és hogyan nyilatkozik.

Míg Szlovákiában nyugodtan és szégyen nélkül állítható, hogy a fekete az fehér, és orwelli módon a gyûlöletet szeretetté, a hazugságot igazsággá lehet nyilvánítani, ugyanez már nemzetközi téren nem mondható ki. Az egyszer kimondott vagy leírt szavak érvényesek – egyébként a Reuter szerdán idézte Schenk szavait a Szlovák Rádióban elhangzottak alapján. És nem felejtett el – ha már az eset érdekessé vált – további részleteket közölni a tátraalji vidéket érintôen, amirôl az ügynökség szolgálatait igénybevevô átlagembernek nem biztos, hogy tudomása van. "Meciar és támogatói Szlovákiában átvették a felügyeletet a média, a titkosrendôrség és a privatizációs folyamat felett." Továbbá: "A jobb és baloldalt is magába foglaló kormány még 2000 elôtt az Európa Unió tagjává szeretne válni és igyekszik elérni a NATO-tagságot is". Szó sem esett arról, hogy a találkozón a brit fél részérôl más szavak hangzottak el, mint amirôl az ügynökség kedden hírt adott. Nincs is értelme.

Most pedig térjünk vissza magukhoz a szavakhoz. A külföldi politikus, aki kimondta ôket, nem ellenzôje – mint ahogyan nem is rajongója – a fiatal szlovák államnak, és egyáltalán nincs kedve bekapcsolódni semmilyen nemzetközi szlovákellenes kampányba, mint amilyenrôl a szlovák kormányüléseken fantáziálnak. Malcolm Rifkind egy demokratikus és szuverén állam politikusa, aki nyíltan szokott tárgyalni partnereivel. Mint ahogyan mondjuk a Kínával való tárgyalásokon nem feledkezik meg a politikai foglyokról és az emberi jogokról, úgy Szlovákia esetében kifejezte elégedetlenségét az utóbbi idôk politikai irányvonalával szemben. Amennyiben e szavak értelmét Schenk miniszter nem képes megérteni és értékelni, úgy a hiba Schenk miniszterben keresendô. Persze ez nem csak az ô gondja. A kérdés, hogy hová is fog Szlovákia tartozni, s ez az ország minden lakosát érinti.

1997. február 22.

Kezdjük két fontos hírrel. Az elsô szerint Göncz Árpád magyar köztársasági elnök újságírók elôtt kijelentette, szívesen fogadná, ha a NATO-ba Magyarországon kívül bekerülne Csehország, Lengyelország, Románia és Szlovénia is. Talán ez volt az elsô eset, amikor a három szomszédos "visegrádi" állam egyik kulcspolitikusa hivatalosan közölte, hogy nem számol Szlovákia szövetségbeli tagságával.

Most pedig a második hír. "Gyakorlatilag nem kétséges Csehország, Magyarország és Lengyelország felvétele az Észak-Atlanti Szövetségbe" – ilyen végkövetkeztetésre jutottak azon jelentôs konferencia résztvevôi, amelyet ma tartottak Brüsszelben Zbigniew Brzezinski és Jacques Delor elnökletével az Egyesült Államok és Európa kapcsolatairól. "Az Egyesült Államok álláspontja szerint ezen államok esélyei kétségtelenek; Szlovénia felvételét lehetségesnek tartom, Romániáét pedig távolabbi lehetôségnek", mondta a konferencián Brzezinski, amerikai politológus. John Roth, az Észak-atlanti Szövetség új elnöke, az amerikai Szenátus tagja, amelynek a NATO-ba lépést kétharmados többséggel kell jóváhagynia, megismételte, hogy támogatja Szlovénia szövetségbeli tagságát; Tom Lantos a Képviselôház tagja azonnal érvelt a demokratizálódó Románia mellett. Mint ahogyan a †TK hírügynökség megjegyzi, Szlovákiáról mint tagjelöltrôl az elsô körben e vita keretén belül szó sem esett. Tom Lantos a †TK kérdéseire válaszolva nem fukarkodott a szavakkal: az amerikai kongresszusi tag szerint Szlovákia "elfogadhatatlan Meciar politikája miatt. Ameddig Meciar úr áll Szlovákia élén, a NATO-tagság nem életképes variáns, mivelhogy ez nem demokrácia."

E két hírbôl Szlovákia számára két tanulság vonható le, egyszerûbben mondva: Göncz elnök és Lantos képviselô szavaiból még a legelvakultabb lélek is felfoghatja, amit megértett Fedor Gál 1991-ben, amit megértett Milan KòaŽko 1993-ban, amit megértett Jozef Moravcík 1994-ben: hogy Meciar politikája eltéríti Szlovákiát a Nyugatra vezetô útról, hogy folyamatos elfordulásával, lépésrôl lépésre az ellenkezô irányba fordul, és hogy még közvetlen szomszédai sem állnak fel mögé. A keserû igazság felismerése logikus végkövetkeztetésre juttat: amennyiben Szlovákia Meciarral nem jut el Nyugatra, meg kellene próbálni Meciar nélkül.

A második tanulság: Göncz Árpád, Tom Lantos, Zbigniew Brzezinski és John Roth szavaiból kétely tükrözôdött a jelenlegi szlovák ellenzék erejét, képességeit és talán politikáját illetôen is. Lehetséges, hogy az a gondolat fogalmazódott meg bennük, miszerint egyetlen szlovák politikai párt sem hívta fel választóit, hogy a NATO-ról szóló népszavazás alkalmával mondjanak igent a Szövetség gerincét képezô atomfegyverekre is; ma az egyetlen kivételt a Magyar Polgári Párt képezi, Szlovákiában az egyetlen politikai szubjektum, amely elsôként hívott fel "háromigenes" szavazásra, és ez csupán erôsíti a szabályt. Talán ezek a tiszteletreméltó férfiak megjegyezték az ellenzéki vezetô Ján †arnogurský zavaros és számukra talán nem egészen érthetô kijelentéseit. Talán észlelték, hogy míg Romániában, Bulgáriában és Szerbiában – mindenütt, ahol az ellenzéknek gyôznie kellett az ingatag posztkommunista erôk felett – megtörtént az ellenzék egységesítése, addig Szlovákiában nem. A szlovák ellenzék a Nyugat szemében ez ideig nem képvisel valódi alternatívát. Gyenge, széttört és politikailag zavaros.

Így hát mit tehet a felvilágosult szlovák polgár, ha mindezek ellenére nem akarja feladni álmait Szlovákia csatlakozásáról a civilizált Európához? A válasz nem is olyan bonyolult: a NATO-ról szóló népszavazáson háromszoros "igen"-t kell válaszolnia, hogy a nyugatellenes DSZM vitorlájából kifogja a szelet. A köztársasági elnök közvetlen választásáról szóló népszavazáson szintén "igen"-t kell mondania, hogy megelôzze a jövô évre várható alkotmányos válságot. Ezenkívül fel kell kérnie a demokratikus politikai pártokat – vagyis a kereszténydemokratákat, a Demokrata Pártot, a Demokrata Uniót és a Magyar Koalíció mindhárom pártját -, hogy szövetkezzenek, alkossanak közös programot, nyerjék meg a választásokat, majd alakítsanak kormányt, amely visszatéríti Szlovákiát a Nyugatra vezetô útra.

Ez nehéz? Vagy talán lehetetlen? Nagy bátorságot követel? Nagy bátorságot követel egy olyan törvény ellen szavazni, mint a Matica Slovenskáról szóló törvény? Olyan nagy bátorságot követel felhívni a népet, hogy szavazzon az atomfegyverekre? Olyan nagy bátorságot követel deklarálni azt, hogy a magyarok a megnyert választások után bekerülnek a kormányba? – Éppen ilyen bátorság szülte a mai nyugati demokráciát és prosperitást.

És azután uraim, aki fél, az ne menjen az erdôbe.