Kilábalást jelent az ínségból ez a lehetetlen szó, posztkommunizmus. Szabatos szó, amely inkább a közös kórismeretet, mint egyéni diagnózist, inkább okozatot, mint helyzetet ír le. A mai helyzet ugyanis túlságosan összetett ahhoz, hogy egy szóval ki lehessen fejezni. Az állapot a nyomorúságos, amely nem egyszerûen a szegények nyomorúsága, hanem annak egyik új formája. A posztkommunizmus nyomorúságának nincs másik oldala. Nem tudok semmi olyat mondani, ami a posztkommunizmus fénye lenne. A posztkommunista városok szétvert útjain megsokszorozódott drága limuzinok ragyogása is a nyomorúság nyomasztó érzésévé válik, ha megnézzük, hogy kik ülnek bennük. Ez a nyomorúság sokarcú, szinte hihetetlen, hogy egy testhez tartozik. Talán nem is egy nyomorúságról, hanem sok, különbözô nyomorúságról van szó. Közülük néhány olyan fájdalmas, hogy a kevésbé felvértezettek elfordulnak a látványtól. Ilyenek például Moszkva parkjaiban a szemét között turkáló és kéregetô ôszhajú, második világháborús veteránok, mellükön csörömpölô kitüntetésekkel. Vagy a sztrájkoló orosz orvosok és bányászok, akik háromnegyed éve nem kapták meg nyomorúságos bérük filléreit. De itt van Groznij füstös romhalmaza. Vagy pedig a volt Jugoszláviában dúló nemzetiségi tisztogatások és a háború szörnyû gonosztettei. A felületes megfigyelô elôtt észrevétlen marad a posztkommunizmus leheletfinom nyomorúságának arca. Ebbôl van a legtöbb itt Közép-Európában. A közép-európai posztkommunizmus nyomorúsága az emberi agyakban rejtôzik. Szinte minden agy ezzel fertôzött. Idônként a szállodai recepció ügyeletesének durva fellépésében, vagy a posztkommunista politikusoknak az álmélkodó nyugati partnerek elôtt szégyenkezés nélkül eljátszott soviniszta fellépéseiben árulja el magát. Idônként gyôzelemhez segíti a szociális biztonságot ígérgetô fecsegô populistákat.

Nekünk, akik itt élünk a posztkommunista Közép-Európában, és fôleg nekünk szlovákoknak és magyaroknak közös az anamnézisünk, és közös a posztkommunista nyomorúságunk is, amelyhez hozzátartozik a kölcsönös meg-nem-értés, a meg-nem-beszélt dolgok sokasága. A "Posztkommunizmus nyomorúsága" címet viselô I. Szlovákiai Nyári Szabadegyetem alkalmat ad arra, hogy békességben, a hivatalos politikai protokoll béklyói nélkül beszélhessünk közös dolgainkról. Nem csupán nyomorúságunkról, hanem a kilábalás, lehetôség szerint a közös kilábalás módozatairól. Alkalmat teremt a politikusok számára, akiknek dönteniük kell majd, amikor eljön az ô idejük, és alkalmat ad az értelmiségieknek is, akiknek a dolgok nevén nevezése és a kiutak keresése a feladatuk. A Szabadegyetem témái nem egyszerûek. Mindegyikük történelemmel terhelt, és országhatárokat túllépô párbeszédet igényel. Az euro-atlanti integráció lehetôségeirôl elsô ízben lesz szó, mintha már a kerítés két oldalán állnánk. Mára már egyértelmû, hogy a hivatalos szlovák politikai erôknek sikerült Szlovákia csatlakozásának esélyét szétzúzni. Ennek ellenére Szlovákia és Magyarország sorsa és biztonsága itt a mindig bizonytalan Európában elválaszthatatlan egymástól. Gazdasági helyzetünk nyomorúságában jobban hasonlítunk egymásra, mint a politikai elit pillanatnyi arculatában. Mindkét ország felelôs politikusainak és értelmiségieinek beszélni kell a kisebbségekrôl is, a kisebbségek félelmeirôl és jogairól – és természetesen védelmérôl. Beszélnünk kell a nacionalizmusról és a demokráciáról is. A nacionalizmus és a demokrácia összetûzéseinek eredményeit jól ismerik a szlovákok és a magyarok is. Számunkra a posztkommunizmus nyomorúságai közül az újraéledô nacionalizmus jelenti a legszörnyûbb veszélyt. Nem csupán a demokráciát törölheti el, egész országokat semmisíthet meg.

A politikai elit nem a tudás létrehozója. Viszont sokkal jobb határozatokat hoz az ismeretek birtokában. Az ismeretek forrásai a Szabadegyetemek. Mindenképpen jó hír mindkét ország számára, hogy politikusaik nyáron szabadegyetemen találkoznak.