A kisebbségi-etnikai identitástudat „objektív" valósága a nemzeti közösségnek és a történeti múltnak. Az etnikai identitás – mint szimbólum a társadalmi erôrendszerben – saját erejével képes az érdekeket és erôviszonyokat befolyásolni. A védekezô, kisebbségbe szorult etnikai öntudat emiatt rendszerint gyorsítja az etnikai csoportok körüli rokonszenvek és ellenszenvek kialakulását, elnyomásuk érdekének megfogalmazódását.

Szimbolikus erôtöbbletrôl, mélyen tudatosult hatóanyagról van tehát szó az etnikus identitás esetében, amely a kisebbségi szereptudat, a sorsazonosság rendszerének, rendjének tartósítója. Dehát hol vannak e sajátos, öntörvényû rend tartóoszlopai? Miként keletkezik s miképpen maradhat fenn a hagyomány az etnikai csoportok tudatában, értékrendjében? Hogyan és miért jelenik meg az etnikus identitás, miként képes egyéneket, csoportokat, tömegeket, mozgalmakat megindítani?

Etnikum és állam, stabilitás és mozgalom

Az etnikai szervezettség reménye persze feszültséget szül az egycélú mozgalomban és etnikumok között. Ezek egyik oka a regionális, kulturális, gazdasági illetve területi különbségek megléte. A politikai állam döntéshozó szerveiben is etnikai-regionális alapon osztották el a javakat, így a sokszerkezetû és sok etnikumú társadalmakban összefonódtak az archaikus és a modern szolidaritásformák, elfedték az érdekek rendszerét, és leplezték az etnikumok közötti belsô ellentéteket. Az ilyen dél-amerikai, afrikai, kelet-ázsiai, közel-keleti helyi konfliktusok egy új etnopolitikai és geopolitikai térszemlélet kialakulásához vezettek.

Az etnikumok geopolitikája persze nem csupán a regionális szemléletet vagy a történelmileg kialakult térségi problémák kezelésének modelljét nyújtotta. Az „irányított nagytérgazdaság" elmélete és politikai irányzata mindig új államok és új határok változtatásáról, az államok cselekvôképeségének korlátosságáról, és fôleg az önrendelkezés jogának elhallgattatásáról szól. Ez a stratégiai ésszerûség a sunyi reálpolitikák, a nyers erôszak, a nemzetközi önkény eszközével kivédhetetlenül és kiszámíthatatlanul zuhan rá a kiszolgáltatott népekre. A katonai, kereskedelmi, természetföldrajzi, közlekedési „ésszerûségek" és „célszerûségek" azonban – mint Bibó István azt következetesen kifejti a jó béke megkötésének technikájáról – sosem érvényesültek a tartós nyugalom elve szerint.

Sosem érvényesültek háborúkat vagy erôfölényeket lezáró tárgyalások a feloldhatatlan ellentmondások elsimításával, s fôleg nem úgy, hogy az etnikai határok szolgáljanak „természetes" védeszközül, s ne valami más rendezôelv, amely mindenképpen a szabadság, a jogrend, az egyenlôség és az emberi méltóság elleni merénylet formáját ölti és új revansra késztet. A geopolitika, amely mint politika egységes élettartományokról szól, „szervessé" szeretné tenni a nemzetektôl meghatározott érdekterületeket, amelyek kisajátítása a hatalmi politika eszközével nem célszerû. A nemzeti önérdek érvényesítése épp ezért korlátozó a szomszéd nemzetek ellenében, ezért sérti az önrendelkezés elvét. A gyöngébb fél számára csupán a beletörôdés és konfliktusvállalás marad, a kiegyezések pedig kivétel nélkül idôlegesek.

A „primér nemzetek" (vagyis az etnikai kisebbségek) és a „szekunder nemzetek" (vagyis a modern polgári államnemzetek) politikai nemzettudata több mint másfélszáz éve térségi konfliktusokat szül. A nyelvi közösségek (mint „akarati nemzetek") és az állam nélküli nemzetek közösségei azt a geopolitikai érdekteret jelentik egy-egy földrészen vagy régión belül, amelyben a centrum-periféria viszonyok tagolják a politikai mezôt. E tagoltság úgyszintén történeti gyökerû, s itt most csupán arra kell utalni, hogy számos korábbi geopolitikának új változatát tapasztaljuk a huszadik századi etnikai-kisebbségi mozgalmak föléledésében, vagy a diaszpórák esetében. Európában az elsô világháború utáni rendezés ellentmondásos, következetlen módon, ám a nemzeti vagy etnikai önrendelkezés elvének alapvetô megsértésével történt meg. A nyelvi, a kulturális, a politikai és önkormányzati célokkal jelentkezô mai nyugat-európai etnoregionális mozgalmak már nem romantikus követelésekkel, nem „vissza-archaizált" népi kultúrával, nem ôsi „államiság-tudattal" fogalmazzák meg magukat, hanem az államokkal szembeni oppozícióval.

A nyelvi és kulturális kisebbségek javarészt állam nélküli etnikumok vagy diaszpórák. Gazdasági fejlettségük különbségei, a nyelvi környezet alapvetô hatása, az „állami történetírás" és oktatás nemzetcentrikussága egyértelmûen a kisebbségi jogok ellen hat. E „belsô kolonializáció" mellett a legkülönfélébb szeparatizmusok, antikolonialista törekvések, terrorakciók és helyi polgárháborúk, igen kemény kormányválságok és igazgatási-politikai kudarcok történnek. Az etnikumok új hulláma és jelentkezésük idôbeli egyezése több okra is visszavezethetô. Az egyik a gyarmati rendszer fölbomlásának, a gyarmatbirodalmak szétesésének és a függetlenségi mozgalmak sikerének eredménye. A gyarmati felszabadító törekvések, stratégiák és gerilla-taktikák, valamint az önrendelkezés mintái példával szolgáltak a nyugat-európai szeparatista-autonomista-regionalista pártok és irányzatok célkitûzéseihez. A másik ok a nyugat-európai integrációs folyamat volt, amely az ötvenes évek gazdasági-katonai-politikai unionizmusa szellemében nem volt tekintettel a nem-domináns etnikumok jelenlétére, s nemzetkfölötti konföderációkat, szupranacionális fejlôdést ígért, amelyben a föderalista vagy autonomista törekvéseknek nemigen lehetett szava. A harmadik ok a gazdasági-társadalmi elmaradottság volt: a kisebbségek által lakott területek szociális elmaradottságát csupán súlyosbították a fejlôdési perspektívákat rontó etnikai alávetettségi helyzettudatok, az identitás-fosztás élményei.

Ezenfelül a szociális és a kisebbségi alárendeltség, a „másodosztályú" állampolgáriság a kisebbségek társadalmi összetételére is kihat: a csaknem kivétel nélkül kiszolgáltatott és alsóbb néposztályokból álló etnikai szféra mindenütt joggal sérelmezheti „szándékos" és „tudatos" háttérbeszorítását. A közigazgatási alárendeltség, sôt: a jobbára egyértelmûvé lett periferizáltság (szélreszorultság) egyre szembetûnôbb volt, minél inkább és minél többször központi bürokrácia vagy politikai technokrácia döntött a helyi érdekekrôl és perspektívákról, etnikai szabadságállapotról vagy érdekérintettségrôl.

Gyakorta civilizációs válság is fenyegeti az etnikai csoportokat: a nyelvhasználat korlátossága, az állami nyelv kényszerû fölvétele, az iparosodás hatására megindult társadalomszervezeti szétszóródás, az etnikumok beolvadását siettetô helyi politizálás, az „ejtôernyôs" helyi vezetôk fokozódó elbürokratizálódása, a közösségi életelvek lazulása, a közösségi vagy családi kapcsolatok ritkulása, az elgyökértelenedés élménye és a kitaszítottság jelensége mind-mind identitás-fosztó hatásúak, s ezek szerte Nyugat-Európában nagyjából egyidôben hatottak erôltetett asszimilációként. Ahogy a nemzettudathoz szomszéd nemzetek és más tradíciójú népek kellenek, a regionalizmushoz is hagyomány, tudatosan ôrzött eredetiség kell, valamint valaki más az ellenoldalon, aki ellen irányul a cselekvés. A kisebbségi különbségek legfôbb ténye: az eredet, a származás geográfiai meghatározottsága, a kultúra és a faji jelleg befolyásolta humán karakter. A másik fô momentum: az adott népesség körülírható jelenléte bizonyos korszakban és bizonyos társadalmi térben, lokálisan érvényes értékrendben. A harmadik sajátosság: a kivetettség, a kiválás és az asszimilációra szántság. Ezek együtt és külön-külön is az etnikai alávetettség, a kiszolgáltatottság elemi élményét eredményezik.

A történészek sokszor mondják: Európa megszûnik Európa lenni, ha kimerülnek a régiói és kihal a spontaneitás. Baloldalinak, nyelvi-kulturális jellegûnek vélik a nyugat-európai mozgalmak a regionalizmust, s azt a lehetôséget látják benne, hogy kifejezôdik végre a politikai nemzet elhalványodása utáni korszak fô törekvése: a tájegységi-etnikai identitás és a politikai-emberi autonómia ígérete. Az érdekes mostmár inkább az: milyen módon változhat meg tájegységek szubkultúrája, népcsoportok létformája, értékrendjük meghatározottsága. Franciaországban a helyi társadalmi konfliktusok fô okát a túlzott centralizációban látják, a változást pedig a törvényhozó és a végrehajtó hatalom kiterjesztésétôl, a helyi-regionális autonómiák visszaadásától várják. A nyugati társadalmak, s köztük például a francia, századunk elsô évtizedétôl folyamatosan megpróbálták elutasítani az életmód, a kultúra, a gazdasági magatartások és az igazgatási önállóság állami uniformizálását. A „Félibrige", az oxitán déli kultúra öntudatos mozgalma épp ez ellen a modern politikai, technokratikus és bürokratikus állampolitika elleni lázadás volt, s megfelelôjét megtaláljuk a svédeknél, a baszkoknál, a katalánoknál, a szárdoknál, az íreknél, s így tovább, szerte Európában.

A helyi társadalmak, s köztük a regionális kisebbségek a kulturális és a politikai közéletben kezdték függetlenedési törekvéseiket, miután az állami adminisztráció és az igazgatási függésrend meglehetôsen központosított volt és maradt. Az elmúlt évtizedben azonban ez a „leszakadási" tendencia spontán küzdelmekbe torkollott, s elsôsorban a regionális igazgatási önállóság megszerzésére irányult. A regionalizmus mint mozgalom a túlközpontosított oktatás, a munkaerôgazdálkodás, a piacok és üzemek telepítése, a helyi sajtó és nyilvánosság, a területi tervezés és a regionális bankrendszer megteremtése útján, vagy épp a helyi-regionális nyelvi kultúra megerôsítésével kezdeményez függetlenedési mozgalmat. Ennek része lehet akár a „gazdag régiók" és a „szegény régiók" (az agrár-tradíciót követôk) nyílt szembesülése, a kisvárosok érdekszövetsége a nagy metropoliszok ellen, a szöllôtermelô vagy a halászati régiók szerepkövetelése az indusztrializálódás ellen, vagy akár gyalogló- és lovaglómozgalmak hirdetése az idegenforgalmi övezetekben.

Az „egységes" nemzettel szembeni kisebbségi ellenállás fô területe lehet egy-egy regionális társadalmi problematika, modernizációs elmaradottság, tradicionális szerep és kultúra elveszítése, vagy a nyelv és a vallás is, fôleg olyan területeken, ahol a nyelv vagy a hit a többségtôl való függetlenség jelképe. A regionalista mozgalmak nevében lassan egy évszázada már kisebbségi politikusok lépnek föl, s elsôsorban a hatalmi koncetrációt bírálják, így társra találnak emitt a jobb, amott a baloldali pártokban. A kisebbségi tudat képviselôi nem az archaikus, polgári fejlôdés elôtti állapotokat sírják vissza, hanem a hatalomátruházás és a regionális vagy a szövetségi formájú decentralizálás eléréséért küzdenek, az etnikai elidegenedés, a hatalmi centrumok belsô gyarmatosító törekvései és elidegenítô befolyásai ellen tiltakoznak.

A hatvanas évektôl meglehetôsen sokszínûvé vált a kisebbségi világkérdés. Zsidó, kínai, örmény, libanoni, arab és török diaszpórák megjelenése aggasztotta a tehetetlen kormányokat. Gettók alakultak ki, kollektív jogokat vívtak ki a kisebbségek, munkaerôválságot okoztak a fejlett világ szinte minden államában. Emellett az állam nélküli etnikumok is hallatták szavukat és a regionalizálódás kifejezetten a pártosodás alakját öltötte. De az állam mindaddig, amíg csupán alkalmi engedményeket kellett megtegyen, jóváhagyta e törekvéseket, ám azonnal türelmetlenné vált, mihelyt az „egy és oszthatatlan" államegység került veszélybe a regionális törekvések nyomán. A regionalisták az etnikai tagoltság elismerésével, jogi garanciák követelésével, föderatív viszony kialakításával bombázták az államot. Az állam attitüdje szemtôl szembe „mosolygós" volt, az „össznépi" nyugalom megteremtését szolgálta, mint a fejlett totalitarizmusok idején Kelet-Európában mindenütt. Ám azonnal a kemény döntések eszközéhez nyúlt, mihelyt a közösségi mozgalmak elérték az „államérdekek" határait, a kormányozhatóság kereteit.

Ugyanakkor az egyes országok az etnikai ellenállási mozgalmakkal szembeni küzdelemben gyakorta egymásra sandítanak. A demokratikus berendezkedésnek (a hagyományos állampolgári szabadságelvek alapján) meg kellett volna felelnie az etnikai csoportok kívánságainak, s az európai demokráciák meg kellett próbálják a kisebbségi státust nagyon liberális módon kezelni. Elveszett az államegység illúziója, a hatalom mindenhatóságának vágyképe – mégis meg kellett alkotni a kisebbségvédelmi törvényeket. Maga az Európai Közösség is regionálisan tagolt gazdaságok rendszere, regionális tanácsai vannak, melyek közelrôl, a helyi gazdasági és szervezeti rendszerrôl azt a tapasztalatot szerezhették, hogy a helyi-területi decentralizáció nélkül megbénulnak a vidékek. Lassan elkövetkezett az a korszak, amikor már lehetetlen volt alkotmányos keret nélkül szabályozni a regionális kérdéseket, s ma már visszafordíthatatlan ez a folyamat.

Mindez a szervezeti-intézményes és közösségi átváltozás, mondhatnánk térszemléleti reform azért is alapvetô fontosságú, mert a megbonthatatlan államegység kétszáz éves központosítottsága után teszi fölszabadulttá, önerejére támaszkodóvá és megújulásképessé a kisebbségi/etnikai és regionális mentalitást, s teszi megállíthatóvá az etnikai elidegenedés és a civilizációs válságok szétterjedését, sôt a szeparatizmusok elburjánzását is. A politikai akarattá formált tájegységi és kisebbségi törekvések ugyanis fölhasználják a meglévô intézményi kereteket a maguk lokális céljainak erôsítésére, mozgósítják a közvéleményt és elégedetlenségüknek nem-parlamenti úton adnak hangot, hanem az államválságok rémképének fölidézésével a parlamentenkívüli nyomásgyakorlás eszközével élnek és érvelnek. Az etnosz, mint kulturális közösség, a térben, mégpedig a lokálisan körülírható szuverén térben fogalmazza meg magát, s társadalmi erôvel intézményesíti tömörülési, érdekérvényesítési, mozgalmi alternatíváit, korlátozva az államot, s kierôszakolva a saját célok államon belüli és nemzetközi képviseletét. Ha pedig így nem megy, megmarad rejtett, államellenes, államhatároktól független, közöttük és alattuk is áthúzódó látens indentitástudatként.

Folytonosság nélkül vagy öröktôl fogva?

A politikai akarat és a mindennapi élet politikai gyakorlata persze nem mindenkor fejezôdik ki egycélú mozgalmak, lokális forradalmak vagy civiltársadalmi ellenállások formájában. A társadalmi cselekvés kontinuitása és a változás gyorsasága sokszor egyértelmûen jelzi a kisebbségi egyén vagy csoport hovátartozását. Minél gyakoribb, hogy elnyomják vagy manipulációkkal elszíntelenítik az etnikai csoport önmegjelenítését, annál sûrûbben megesik, hogy a kisebbségi csoport önigazolásra szorul, sértettségbe vonul vagy szimbólumok formájában ôrzi meg az etnikus jegyeit.

Az etnikus jelképek között gyakori a vélt-képzelt-vágyott összetartozástudat, az egység képzete. Ahogy a fennálló hatalmaknak, úgy a kisebbségbe szorultaknak, a szimbolikus csoportoknak vagy szubkultúráknak is jellemzôje az egység képzete, a szilárd összetartozás tudata. A kisebbségiség rokon a demokratikus társadalmi berendezkedés közérzetével: az egyöntetûség, a hasonlóság, az „egy tôrôl fakadás" fantáziaképe jószerivel a citoyen képével keveredett immár. A saját helyzet érzékelése a társadalmi ranglétrán olykor igen csalóka is lehet, ugyanakkor a fölemelkedettség, a rangtartás, a polgári miliôbe tartozás tudata még ama kisebbségi csoportok között is megjelenik, amelyek egyébként alávetettnek, kizsákmányoltnak, perifériára szorítottnak mondják magukat. A szimbolikus vezérkeresés, a válságmegoldásra „szántság", a predesztináltság, a historikus folytonosság tudata nemcsak a válságkorszakokban, hanem a közösségek harmonikus életszakaszában is kialakulhat. A vertség tudata, a helyzetek megváltozásának reménye, a kiválasztottság élménye, a diszkrimináció felülrôl irányítottságának fölismerése, valamint a kollektív önérvényesítés érdekében a belsô (szervezeti vagy személyi) hierarchia alapos ismerete megkülönböztethetô másságtudatot, kollektív ellenállás-érzést, lokális szolidaritást involvál, amelyet a csoporton belüli egyenlôség – mint összetartó erô – képzete, az ösztönös ellenállás a fennhatóságoknak és hódoltatóknak, a család egységének és a település védô-óvó funkciójának képzete, stb. már-már olyan politikai jelentôségû változások alakítói, amelyeknek szélsôségesebb példáit az egységük illúziójától megfosztott kelet-európai államok a lehetségesnél is nehezebben tudnak kezelni. Az új etnikus identitások, a megváltozott tartalmú szolidaritás, esetenként az etnocentrikus bezárkózás követelése olyan létfolytonosságot, származáshitet és élet-jogosultságot reklamálnak, amelyek pótolják (olykor a nemlétezô) összetartozást is.

A különbség érzékelése, a mások másságának megfogalmazása én-tudatot ad, bár a társadalmi helyzet átélése mindig relatív pozíciótól függ. Az elkülönülés, a társadalmi távolság tartása többé-kevésbé körülhatárolható „kultúrterületet" jelent, annál inkább, minél több kölcsönhatás van az egymás közelében élôk között. A hiányt, amely szétomlani hagyná a kisebbségi csoportot, jobbára az elkülönülés fokozásával pótolják, mert ez erôsíti a belsô összetartozás és azonosulás kereteit. Az elkülönülés gyakorta erôszakos, s még ha kívülrôl a falakat senki sem emeli magasabbra a közösség körül, az önként hordja a téglákat maga köré.

A stabil, elszigetelt közösség olyan kulturális terület, amely nem térbeli megfontolások, hanem pszichés motivációk miatt korlátozza a környezettel való kommunikáció feltételeit. Ez lehet alapja, indoka az etnocentrikus zártságnak, a revanstudatnak, a rasszizmusnak is. Nincs persze speciálisan kisebbségi tér – de vannak kisebbségi sajátosságokat tükrüzô terek: temetôk például, kultikus helyek, jelképi erejû kulturális áreák, nyelvi terek, népszokások, családi értékkövetések, házasodási-párválasztási övezetek, kommunikációs áthatások, érzékenységek és más kölcsönösen meghatározó dimenziók. Ahogy például szociológiai értelemben a magas képzettségû nôk a szervezett társadalmi struktúrák elkülönült szférájában élnek, ugyanúgy szabályozott és vállalt, kialakított és fenntartott az etnikai-kisebbségi viselkedési normák rendszere is.

A kisebbség „alkalmazkodása", változási-asszimilálódási hajlandósága sosem lehet teljes, sosem kerülheti el az enyhébb normasértést. S éppen mert a kultúrák, akármilyen zártak is, sosem statikus egységek, átélhetik, hogy nap mint nap megerôsítést vagy büntetést kapnak, hogy szándékuk ellenére változniuk kell, hogy híveik nem tudnak kizárólagosan az etnikai létben kiteljesedni, hanem átengedik magukon a kultúra egyetemesebb hatásait is. Kézenfekvônek látszik, hogy itt vannak a hiányok pótlására, a félelmekre és megfélemlítésekre válaszként kialakuló mozgalom-szervezés kisebbségi gyökerei. Az etnicisztikus ideológiát persze a mindenkori hatalom és hivatalossá vált intézményei is támogatják – jóllehet, nem abban a formában, hogy az „elveszett természetesség", az „ôsi természetesség" pótlására fölerôsítik a meglévô etnikai-kisebbségi jelenségek dinamikáját. Inkább az elnyomott és kizárt rétegek hamis folklórját ("falsflórját") szorgalmazzák és propagálják, az értékválság mélységéig hatoló manipulációkat használják ki a fogyasztói típusú társadalmi modell kialakításához, a szüntelen felülkerekedés igényét és az egyenrangúság-igény viselkedési mintáit szabályozzák úgy, hogy a polgári tiltakozások kioltsák, kölcsönösen elnyomják és korlátozzák egymást, magyarán alig érik el a hatalomviselô hivatalnokokat, az etnikai konfliktusokért felelôsöket.

Az etnikus lét kontinuitásában a legjelentôsebb szerepe a kollektív emlékezetnek van. Talán jelentôsebb, mint a területi egységnek, a származási közösség meglétének vagy az etnokulturális elkülönültségnek. A sajátos életmódminták és modellek kölcsönhatása, a köznapi kommunikáció nyelve vagy a társadalmi kapcsolatok fôbb formái megváltozhatnak, a mindennapi lét „beolvadhat" a környezetbe, a társadalmi „nagy egészbe" – de ha a gyökerek tudata megvan, épséges maradhat a kisebbség – amint ez az amerikaiaknál, a kanadai magyar vagy a zsidó diaszpóránál, az USÁ-ban élô kínaiaknál vagy az ír katolikusoknál jól látható.

Az etnikus jegyek számos formája konzerválódik a hagyományokban. Ezek megôrzéséért a politikai küzdelmekben is harc folyik, s ez ismét tartósítja a csoportszintû sajátosságokat. A „másság" ellen ható legfôbb törekvés, az egységesítés pedig kifejezetten kihívja a megôrzött identitásjegyeket, s mintegy segít azoknak visszhangozni a kollektív értékelveket, akik képesek ezeket plasztikussá tenni, elérhetônek mutatni. A kollektív értékelvek a történelmi és társadalmi változások „rövid szakaszaitól" szinte független „hosszú szakaszokat" alkotnak, olyan sajátos entitást, amely a plurális társadalmi térben kap szerepet a legkönnyebben. A társadalmi tér pedig annál szûkebb, minél kevesebb „másság" fér el benne. A „hosszú szakaszok" egyúttal jövôképek, perspektívák is, tehát olyan normák, cselekvések fô motíválói lehetnek, amelyek a különbözô emberi közösségekben sztereotípiákat halmoznak fel vagy termelnek újra, biztosítva a kontinuitást.

Az etnikus sztereotípiák a társadalmi elkülönülés ellen is hatnak, egyúttal azok kialakulását is segíthetik. A szerepek halmozódása és szétválása a tömeges szerepkonfliktusokat eredményezheti, amelyek a kisebbségi-etnikai térben rendkívül gyakoriak. A kisebbségi számára a latens vagy nyílt osztályérdekek nem föltétlenül egyeznek meg a saját közösség érdekeivel, sem pedig az etnikai csoportérdekekkel, kulturális rétegérdekekkel vagy társadalmi osztályérdekekkel.

Az egyéni lét, amely nem okvetlenül azonos a hatalmi érdektér által kínált státussal, a maga szuverén szférájában kialakít vagy lehetetlenné tesz bizonyos integrációt, amelynek az organikus szolidaritás a lényege. Ezt a szolidaritást kínálhatja az etnikai csoport, sôt: az ipari társadalmak történetében aligha kínálhatja más ésszerûség vagy a társadalom más fejlôdéstörvényébôl kínálkozó program, csakis ez.

Az etnikus lét határait is megszabják azonban a kulturális hagyományok és intézmények. Századunk második felében egyre rövidebb idôszakaszra, életkorszakra lesznek érvényesek a tanult ismeretek, a megszokott közösségek és társadalmi normák, egyre reménytelenebb a helybenlakás, a stabilizálódott kultúra, a megôrzött értékrend nevében kimondani azt, hogy egy etnikai csoportnak „megéri", ha etnikus sztereotípiáihoz ragaszkodik. A magánérdekû ésszerûség és a lokális miliôben érvényesnek tekintett normarendek általánosságban a „makacs maradandóság" támaszai, vagyis nem érdekük a parttalan „mordenizálódás". Azonban a modern társadalmi lét és a politikai érdekérvényesítés feltételei éppoly „racionalitással" elérvénytelenítik az etnikus létbe szorultságot, mint ahogy a vállalkozás-képtelenséget, az informálatlanságot, a szegénységet. Az etnikus identitáshoz ragaszkodni tehát csupán e modern racionalitások ellenében lehet csupán.

A tradíciókhoz ragaszkodás régen meghatározó körülménye volt az életvezetésnek, a mindennapok szabályozásának, nemzedékrôl-nemzedékre hagyásának. Ma viszont a kulturális hagyományokat nem igazolhatja az idô, érvényességüket számos kutató csak arra a történelmi korra teszi, amelyben a hagyomány a viselkedés és a szokástartás szabályozója volt. A kisebbségi-etnikai hagyománytartás mellett pedig létezik egy másik fontos momentum, amelyet a huszadik századi kultúrák többre tartanak, mint a „röghöz kötött" hagyományt: az emberi innováció képessége. Evvel a modern kultúrák mérik magukat, s elítélik a hagyomány-kötötte egyének és csoportok „el nem fogadható" ragaszkodását a történeti emlékezethez. Nyilvánvalóan vitatható, kinek van ebben igaza.

Ma már talán bátran ki lehet jelenteni, hogy a személyiség sztereotípiáinak és innovációs hajlandóságának éppen a tradícióval való kapcsolata a lényeges életmód- és értékrend-szervezô hatás. Az emberi megújulásképesség talán nem is más, mint a személyiség egyik legfôbb hagyománya, a kultúra viselkedésbeli megjelenésmódja. Ám mindez nincs ellentétben a tradíciók értékeinek ôrzésével. S ha lehetne kívánatos összhang, amely a „modern"-nél is modernebb, mondjuk úgy: posztmodern, az pontosan a modernizálódás és a tradicionalizálódás összhangjából, összebékítésébôl táplálkozhatna.

A hagyományok és a különbözô kultúrák együttélése, kölcsönös elismerése talán megteremthet egy olyan makroközösséget az egyes országokon belül és országok között is, amely utoljára csak akkor létezett, amikor az emberek még nem váltak szét osztályokra, nem hangsúlyozták egymással szemben a kulturális fölény, a felsôbbrendûség értékét. „Hagyománynak minôsül bármi, amit tartósan vagy ismétlôdôen továbbadnak, tekintet nélkül tartalmára vagy intézményi környezetére" – tanítja Edward Shils. E téren és idôn átívelô csoporttapasztalat természetesen csak közösségekben élhet tovább, sztereotípiák alakjában vagy cselekvési rutinokban, de mindig kifejezi az egyén társadalmi helyzettudatát. Azt a helyzettudatot, amely nélkül sem öntörvényû egyén, sem magabíró közösség, sem önkormányzó település, sem magabiztos állam nemigen létezhet.

Megesik persze, hogy államok és országok vagy különbözô kormányzatok és államszervezetek régi vagy újdonatúj politikai racionalitások nevében legitimitást követelnek maguknak, s ehhez sûrûn elôveszik a hagyományok eszközét, mint (legalább) hivatkozási alapot. Viszont a hagyományok jelképes szerkezete, olykor kitalált formái nyíltan vagy hallgatólagosan, sôt javarészt automatikusan hordozzák a múltba vezetô folytonosságot. A (hatalmi-uralmi) konvenciók és rutinok még nem hagyományok, s az államok uralmi rituáléi is aligha – az idôbeli folytonosság társadalmi ténye mellett a hagyományok történeti eredete, jelentôsége, múltbeli fontossága viszont olyan momentum, ami megkülönböztethetôvé teszi ôket a bürokratikus rutinoktól vagy rossz reflexektôl. A letûnt eszmék és intézmények például visszahozhatatlanok – a cselekvésminták és kulturális kódok azonban túlélnek rendszereket, korszakokat, politikai vagy uralmi stílusokat. Ezért tehát a haladás gondolatát a kontinuitás ellen fordítani csupán újabb „hiánytermelés", nem pedig pótlása az elhalványodott hagyománynak. A hagyomány emberi szükséglet, társadalmi fenntartóerô, éltetô energia. S a hagyományok között az etnikus hagyomány a legerôsebb és legfontosabb.

Vagy talán: a legemberibb...

(E tanulmányrészlet a szerzô készülô kötetébôl való. A kötet az etnoregionalizmus nyugati és hazai történeti feltételeit, lehetôségeit elemzi, s kiadásra vár az MTA Politikai Tudományok Intézete kiadványtervei közt).

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]