A Nyugat számára az emberi jogok kérdése, s azon belül e jogok egyetemes jellegének a hangsúlyozása a szó legszorosabb értelmében vett stratégiai kérdés. Ha formálisan elvetnénk az egyetemesség elvét, akkor nem tennénk mást, mint legitimálnánk azon csoportok törekvéseit, amelyek a társadalomszervezéssel kapcsolatban csak egyetlen módszert ismernek. Ez a módszer – a fizikai erôszaktól az agymosásig terjedôen – a kényszer, amelyet számukra elégségesen alátámaszt az a meggyôzôdés, hogy ôk és csakis ôk a helyes élet elveinek a letéteményesei.

Két ellenvetés merülhet fel a téma napirendre tûzésével kapcsolatban. Az egyik az, hogy miért kell az egyetemesség elvérôl beszélnünk 1996-ban, miért kell azt újra a nyilvános politikai diskurzus tárgyává tennünk A másik az ilyen absztrakciós szintû kérdéseknek van-e egyáltalán gyakorlati hasznuk, s ha van az mibôl áll

A válasz az elsô kérdésre az, hogy napjainkban az egyetemesség elvét soha nem tapasztalt kihívás éri. Azok a kormányok, amelyek például az ENSZ különbözô szerveiben folyó vitákban kérdôjelezik meg az emberi jogok egyetemes jellegét, s a regionális, nemzeti és vallási sajátosságokat állítják elôtérbe, mondván, hogy összesen több mint kétmilliárd ember nevében beszélnek. Az is tény, hogy e kormányok többsége enyhén szólva nem különösen híve a politikai demokráciának.

Az emberi jogok egyetemes jellegét vitatók érveit két csoportra oszthatjuk.

Az elsô a dekolonizáció egyik kisérôjelensége, amely úgy hangzik, hogy bizonyos politikai, de fôként gazdasági feltételek hiányában a nemzetközileg elismert emberi jogok nagy részét, de különösen a gazdasági, kulturális és szociális jogokat egyszerûen nem lehet megvalósítani. S ebben sok igazság van. De amennyiben az alapvetô politikai és polgári jogokra, sôt szabadságjogokra is kiterjed ez az érv, annyiban nem más, mint a zsarnokság fügefalevele. Mindannyian emlékszünk a népi demokráciák gyakorlatára e tekintetben.

A másik érvcsoport a kilencvenes években vált igazán aktuálissá és általában kulturális relativizmus néven ismert. Lényege a következô bizonyos országokban egyes emberi és szabadságjogokat nem lehet elismerni, még kevésbé bevezetni, mivel az illetô országban olyan kultúrkörhöz tartozó csoportok élnek, amely kultúrkör, amellett hogy normatív erôvel rendelkezik, merôben ellentétes az említett jogokat tartalmazó nemzetközi instrumentumok szellemével és betûjével.

A dolog elôzôekben említett stratégiai jelentôsége a Nyugat, s mindazok számára, akik a nyugati politikai kultúra és hagyomány részeseinek tekintik magukat, abban áll, hogy a fent említett mindkét esetben a politikai demokrácia és annak intézményrendszere is megkérdôjelezôdik. Tetszetôs érveket lehet mondani a kulturális relativizmus nevében konkrét helyzetekre vonatkozóan, de ez nem változtat azon a tényen, hogy napjainban ez az érvrendszer nem más, mint a Nyugat, mint politikai és kulturális realitás alapvetô kétségbevonása. Ma már ott tartunk, hogy riasztóan nô azok száma, akik bármire kaphatók, s e filozófiának tettekkel is nyomatékot kívánnak adni akár életük feláldozása árán is.

A kultúrára, mint regionális sajátosságra, a történelmi és nemzeti hagyományra való hivatkozás Európának ebben a felében sem ismeretlen. Ott azonban, ahol ez meghaladja a kulturális identitás és az európai szellemiségû nemzeti hagyományok szerves folytatásának a kereteit, az elsôdleges kárvallottak – a kilencvenes években – a kisebbségben élô nemzeti és etnikai közösségek és csoportok. Erre azonban a késôbbikeben még kitérünk.

A másik ellenvetés az emberi jogok egyetemes jellegének hangoztatásával szemben annak ezoterikus, életidegen jellegére vonatkozik. Ez azonban nagyon is gyakorlatias, azonnali következményekkel jár, ott ahol felmerül. Három példát hozok fel erre:

1. a nemzetközi jog alapelveinek a megkérdôjelezése, mint az egyetemesség vitatásának következménye;

2. a nemzetközi emberi jogi, beleértve a kisebbségek jogaival kapcsolatos kodifikáció során felmerült problémákat, és

3. ezen instrumentumok érvényesítése egy adott államban.

Az elsô esettel kapcsolatban szeretnénk leszögezni, hogy az emberi jogok egyetemes jellegének a megkérdôjelezését és az emberi jogok durva és bizonyított megsértését egy adott országban e gondolatmenetben egymástól elkülönítendônek tartjuk. Az emberi jogok univerzalitásának a megkérdôjelezése egy kormány részérôl, különösen akkor, ha az illetô állam már csatlakozott az alapvetô emberi jogi egyezményekhez, szükségszerûen együtt jár a nemzetközi jog pacta sunt servanda alapelvének a megkérdôjelezésével. Ez beláthatatlan következményeket vonhat maga után. Nyugati és nem-nyugati politikusok rémálma egy olyan Oroszország, amely formálisan is kijelenti, hogy nem tartja magára nézve kötelezônek a hidegháború korszakában aláírt nemzetközi szerzôdéseket, vagy azok többségét felül kívánja vizsgálni.

Az olyan szervezetek mint az Európa Tanács (ET) vagy az EBESZ pillanatnyi politikai megfontolásokból fakadó engedékenysége, például az olyan kormányokkal szemben, amelyek rendre megsértik e szervezetek égisze alatt a kisebbségekre vonatkozó kötelezettségvállalásaikat, a legjobb módszer a pacta sunt servanda elvének, s azzal együtt a jelenlegi nemzetközi jogrend megsemmisítése felé.

2.

A nemzetközi kodifikációs folyamatokban az emberi jogok egyetemességének a kérdése számtalan esetben felmerült. Mivel a legszámottevôbb fejlôdés a kisebbségi jogok területén ment végbe a kilencvenes években, e területrôl hozunk néhány példát, amelyek véleményünk szerint illusztrálják az elôzôekben elmondottakat.

Európában az ET és az EBESZ ezirányú gyakorlatában két látszólag elvileg összeegyezhetetlen álláspont jelentkezett.

Az egyik azt képviselte, hogy az 1950-es Európai Emberi Jogi Egyezmény (EEJE) elégséges keretet nyújt a kisebbségi jogok gyakorlásához az abban kodifikált egyetemes emberi jogok keretein belül, amelyek egyéni emberi és szabadságjogok.

A másik álláspont ezzel szemben a partikularitásra, a regionális és történelmi sajátosságokra is hangsúlyt helyez anélkül, hogy kétségbe vonta volna az emberi jogok egyetemes jellegét és az EEJE relevanciáját a kérdésben. Ez utóbbi sarkítva fogalmazva azt is állította és állítja többek között, hogy mit sem ér a szólásszabadság egyetemes emberi joga ott, ahol a kisebbségek nem használhatják anyanyelvüket a hivatalos kapcsolatokban, nem használhatják nyilvánosan településeik történelmi elnevezéseit, vallási szertartásaikat nem cerebrálhatják anyanyelvükön. Mit ér a kultúra szabadsága ott, ahol a kisebbség anyanyelvén oktató intézményeket elsorvasztják, és még számos kisebbségi kulturális tevékenységet állami kontroll alá helyeznek, megtagadva az önálló mûködés lehetôségét, noha a kisebbségi állampolgár is ugyanolyan mértékben fizeti az adót, mit a többségi.

Sajátos módon a többség a kisebbség partikuláris érdekeit végsôsoron ugyancsak a partikularizmus, a regionális és történelmi sajátosságok, néhány esetben egyenesen nemzetpszihológiai érvekre támaszkodva utasítja vissza. Hangsúlyozzuk nem az emberi jogok egyetemességének elvére hivatkozva, amint azt a látszat suggalja.

A nemzetközi kodifikációs gyakorlatban a tapasztalatok szerint a kisebbségi jogok elismerése ellen felhozott érvelés, amely szerint tehát az egyetemes egyéni emberi jogok elégséges keretet nyújtanak a kérdés kezeléséhez, csak az olyan mesterséges és sehová nem vezetô kérdésekkel együtt válnak az obstrukció eszközévé, mint pl. a nemzeti kisebbségek normatív definíciójának az igénylése. Ha a nemzetet nem lehetséges jogilag meghatározni (s Isten óvjon bennünket egy ilyen lehetôségtôl), miért lenne lehetséges a nemzeti kisebbségeket jogilag definiálni, hogy csak ezzel a közvetlen ellenvetéssel éljünk Különben az ENSZ égisze alatt kidolgozott hivatalos szakértôi jelentések, mint pl. az 1977-es Capotorti-jelentés évek óta folyamatosan leszögezték, hogy egy normatív definició nem kizáró ok a nemzetközi kisebbségi jogi kodifikáció elôrehaladásában. S a gyakorlatban ez be is bizonyosodott az 1992-es ENSZ nyilatkozat kapcsán, amely a kisebbségek kollektív identitáshoz való jogának elismerése mellett, a nemzeti vagy etnikai, nyelvi és vallási kisebbségekhez tartozó személyek számára alapvetô jogokat tartalmaz, normatív szövegben, definíció nélkül.

Álláspontunk az, hogy az egyetemes emberi jogok elismerésével és tiszteletben tartásával és a helyi sajátosságok figyelembevételével kialakítható minden államban egy olyan keret, amely a kisebbségi kérdés potenciális destabilizáló hatását kioltja, ugyanakkor e keretben a kisebbségi közösségek, csoportok és a hozzájuk tartozó személyek is megtalálják a számításukat. Az EU tagállamaiban számos példát találunk erre Finnországtól Olaszországig.

A nemzeti sajátosságok elôtérbe helyezése a többség nevében beszélôk által a kisebbségi jogokkal szemben olyan veszéllyel is jár, hogy az emberi jogok kérdése újra visszanyeri eredeti jelentését — az egyén jogai az állammal szemben. Ezt a helyzetet az EU tagállamok meghaladták az elmúlt évtizedekben, s ez így helyes. Olyan államokban azonban, ahol a demokrácia intézményrendszere még nem szilárdult meg, s az állam merev és elutasító álláspontot képvisel a kisebbségek legitim és törvényes törekvéseivel kapcsolatban, egy ilyen 18. századi felfogása az emberi jogoknak nem alkalmas a jelenlegi állapotok meghaladására.

3.

Ezzel elértünk a harmadik gyakorlati kérdéshez az egyetemesség kapcsán, s ez a nemzetközi instrumentumok belsô érvényesítése, az implementáció. Elvi álláspontként leszögezhetjük, hogy az olyan felfogást és gyakorlatot vissza kell utasítani, amely az implementáció szükségességét ugyan nem kérdôjelezi meg, de a nemzeti és történelmi sajátosságok, a kulturális relativizmus jegyében lényegében az egyetemesség kárára történô kereteket alakít ki. Ebbe a kategóriába sorolható az olyan államnyelvvédelmi törvények, amelyek lényegében a nyilvános kisebbségi nyelvhasználatot lehetetlenné teszik, illetve azt a konyhára korlátozzák. Az ilyen gyakorlat általában maga után vonja azt, hogy a nemzeti szubsztancia kizárólagos letéteményeseként egy szûk csoport lép fel, amely már a jelzett értelemben kisajátítja a helyes élet tudásának monopóliumát, mind a kisebbség mind a többség viszonylatában. Különösebben nem szükséges fejtegetni azt, hogy mennyire nem európai gyakorlat az ilyen.

Az emberi jogok egyetemességét nem olyan nemzetek és kultúrák felett álló kategórikus imperativuszként kell értelmezni , amely egy absztrakció nevében a történelmi és kulturális sajátosságokat mintegy aláveti magának, térdrekényszeríti, hatálytalanítja. Az egyetemesség nem más mint, amit az 1948-as emberi jogi nyilatkozat megfogalmaz elsô cikkében Minden emberi lény szabadon születik és egyenlô méltósága és joga van. Ha ezt komolyan gondoljuk, kialakíthatunk olyan kereteket egy-egy országban, amelyek figyelembe veszik a konkrét helyzetet, beleértve a többségi és kisebbségi történelmi és kulturális hagyományokat, a jogbiztonságot, a politikai pluralizmust és stabilitást, és a fenti elvet is tiszteletben tartják.

Magyarországon az elmúlt években kiépült az az intézményes rendszer, amely az alapvetô emberi és kisebbségi jogokat biztosítja. E rendszer kialakítása során szervesen alkalmaztuk mind a létezô európai normákat és standardokat, és figyelembe vettük a nyugat-európai országokban kialakult gyakorlatot. Nyugodtan elmondhatjuk, ebbôl a szempontból a magyar jogrend s az azt biztosító intézményrendszer harmonizál az európai standardokkal és gyakorlattal.

Ami a kisebbségi kérdést illeti, Magyarország megtette az elsô lépéseket abban az irányban, hogy figyelembe véve a releváns nemzetközi dokumentumokat, olyan törvényes keretet hozzon létre, amely

1. figyelembe veszi a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos helyzetét és

2. nemcsak módot ad a kisebbségek aktív részvételére a saját ügyeik intézését illetôen, de megteremti a lehetôséget, hogy egy sor kérdésben a kisebbséget legitim, választott képviselôik által saját maguk döntsenek létfontosságú kérdésekben.

Nyilván évek kellenek ahhoz, hogy e rendszer hagyománnyá váljék, s természetesen a megfelelô anyagi háttér is elengedhetetlen. De az elsô eredmények reményre adnak okot (többszáz közvetlenül választott helyi kisebbségi önkormányzat, növekvô aktivitás a kisebbségekhez tartozó személyek körében, amely növekvô politikai öntudattal és felelôsséggel jár stb.).

Ami a határon túli magyarokat illeti, véleményünk az, hogy mivel e közösségek mindenütt rendelkeznek demokratikus választások által legitimált szervezetekkel és képviselôkkel, soha nem alkalmaztak erôszakot céljaik érdekében, sôt nem is fenyegettek erôszak alkalmazásával, s a jövôben sem fogják ezt tenni, ideje, hogy az érintett országokban létrejöjjön egy átfogó társadalmi és politikai szerzôdés a többség és kisebbség között. E szerzôdésnek világossá kellene tennie, hogy a többség nem etnopolitikai célokra kívánja államát felhasználni, azaz nem tekinti az államot és annak területét szerb mintára a többség kizárólagos tulajdonának, másrészt a kisebbség nem tesz olyan lépéseket, amelyek a politikai destabilizáció veszélyét vonják maguk után. Ez utóbbit illetôen a határon túli magyar szervezetek számos esetben világosan kifejtették írásban és szóban egyaránt álláspontjukat, és készek azt bármikor megtenni. Mivel Magyarország és szomszédai között a viszonyok jogilag rendezettnek tekinthetôk, s mivel a nemzetközi dokumentumok elégséges keretet biztosítanak a kisebbségi kérdés belpolitikai és jogi-törvényhozási kimozdításához a holtpontról, a steril politikai retorika szintjérôl, a sor az illetô parlamenteken és kormányokon van. A nemzetközi szervezetek e folyamatban fontos katalizátori szerepet játszhatnak. Az EU különösen hatékonyan járulhat hozzá e folyamathoz azzal, hogy felhívja az illetô kormányok figyelmét a saját tagállamaiban létezô modellek sajátosságaira és hatékonyságára, beleértve az autonóm kisebbségi intézmények szerepét e kereteken belül, összhangban az egyetemes emberi jogok szellemével és kodifikációjával. Véleményünk szerint ez sem kevésbé stratégiai kérdés a Nyugat számára mint az emberi jogok egyetemességének elôtérbe állítása.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]