1. A nacionalizmus és politikai megjelenése az 1992. évi választások után

Románia az egyetlen olyan európai ország, amelyben egy szélsôséges párt is részt vesz a kormányzásban. Ez a párt a Román Nemzeti Egységpárt (román rövidítése PUN). Az, hogy a kormánynak tagja egy szélsôséges párt is, olyan helyzetet teremt, amely gyakorlati és szimbolikus hatását tekintve nem hasonlítható össze az instabilitás egyetlen más belsô tényezôjével sem.„Nacionalizmus és európai biztonság: Románia euroatlanti integrációja" címû tanulmányában Valentin Stan kimutatja, hogy a PUN egy hipernacionalista párt abban az értelemben, ahogyan azt John Mearsheimer definiálta,¹ és hipernacionalizmusa nem kompatibilis az Észak-atlanti Szövetség biztonságpolitikájával. Valentin Stan legfôbb állítása úgy hangzik, hogy amíg a legnagyobb kormányerô, a Romániai Szociális Demokrácia Pártja (román rövidítése PDSR) egygyüttmûködik a kormányzatban a PUNR-rel, Romániának nincs esélye arra, hogy befogadják az euroatlanti intézményekbe. Tekintve, hogy a román külpolitikának abszolút prioritása az ezen intézményekbe történô integrálódás, a PDSR politikai szövetségi stratégiája hosszú távon hatással lesz Romániára.

Valentin Stan bemutatásában továbbhaladva figyelemre méltó, hogy a nyugati elemzôk észrevételüket – ti. hogy Romániában interetnikus feszültségek vannak, amelyek nem teszik lehetôvé az ország integrációját az euroatlanti intézményekbe – még azelôtt fogalmazták meg, hogy a PUNR belépett a kormányba. Azok a passzusok, amelyeket Valentin Stan idéz ebben a munkájában, 1990-re (John Mearsheimer²), 1992-re (Hubert Hanquet és Javier Ruperez³) 1993-ra (SIPRI 5. sz. jelentés⁴, UNIDIR 21. sz. jelentés⁵, Michael E Brown⁶) és 1994 elejére (Lothar Ruehl⁷, Hans-Joachim Hoppe⁸) mennek vissza. Mi több, nem az interetnikus feszültségek megléte – akármilyen problematikusak legyenek is azok – az a döntô tényezô, amely meghatározza egy állam stabilitását. A stabilitás attól is függ, a hatóságok hogyan értelmezik az állam demokratikus intézményeinek feladatait és eljárásait a konfliktusos ügyek megoldása terén. Ebbôl a szempontból meg kell jegyeznünk, hogy a forradalom utáni Romániában egy érdekes folyamat követhetô nyomon, amely az elsô szélsôségesen nacionalista beszédek és csoportosulások feltûnésétôl (1990), azok kormányba kerüléséig (1994-995) vezetett. Egy ilyen folyamat nemcsak lehetetlenné teszi az etnikumközi problémák megoldását, hanem hozzájárul a feszültségek elfajulásához, és hatással van a jogállamiságra is.

1990-ben Romániában a szélsôséges hangvételt eszközként használták a nyilvános politikai versengésben. A Nagy-Románia Párt (román rövidítése PRM) megalakulására tekintettel is foglalkoznunk kell azzal a ténnyel, hogy a rasszista⁹, soviniszta¹⁰, xenofób és Európa-ellenes¹¹ propagandát is nagymértékben felhasználták. A Szocialista Munkapárt (román rövidítése PSM) létrehozásának alapját egy olyan beszédmód képezte, amely általában véve tagadja az európai értékeket, különösképpen az intézményesített Európa értékeit.¹²

Ezen pártok vezetôinek némelyike agresszív kampányba kezdett, s ennek eredményeként intenzíven jelen voltak a közvéleményben. Ez jelentôs mértékben meghatározta az 1992. évi parlamenti választások kimenetelét, ugyanis mind a PRM-nek, mind a PSM-nek sikerült annyi szavazatot szereznie, hogy átlépje a 3%-os küszöböt, s így bekerülhetett a parlamentbe.

Az 1992. novemberi politikai polarizáció következtében a PDSR a PUNR-rel, a PRM-mel és a PSM-mel többségi koalíciót hozott létre, amelynek eredményeképp megalakult a Väcäroiu-kabinet. Ennek következtében a PDSR-rel szövetkezett pártok töretlenül haladtak tovább a végrehajtó hatalomba való bekerülés útján. Így 1994 augusztusában a PUNR két tárcát biztosított magának (a Hírközlési Minisztériumot Adrian Turicu révén és a Földmûvelésügyi és Élelmezési Minisztériumot Valeriu Tabära révén; aztán az is kiderült, hogy az igazságügyminiszter, Iosif Gavril Chiuzbaian szintén PUNR-tag). A PRM és a PSM is szerzett pozíciókat a kormányban, ám a miniszteriálisnál alacsonyabb szinten. Végül 1995 januárjában a PDSR, a PUNR, a PRM és a PSM a Väcäroiu-kabinet támogatására aláírt egy jegyzôkönyvet.

Nincs lényegi különbség a PUNR nacionalista hangvétele, valamint a PRM-ben és a PSM-ben tömörülô politikai erôk hangvétele között. Azonkívül a két utóbbi párt társulása nemcsak„lelki" társulás, hanem jogi konzekvenciákkal is bír, lévén hogy a PRM és a PSM együtt alkotja a„Nemzeti Koalíció" nevû parlamenti frakciót. E pártok a magyar kisebbséggel való bánásmódra vonatkozó ügyekben állásfoglalásaikat és akcióikat is egyeztették a PUNR-ével.¹³

A PRM vezetôinek szájából elhangzott régebbi fenyegetésekhez¹⁴, – ti. hogy ki kell ûzni a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének (RMDSZ) parlamenti képviselôit vagy az RMDSZ egészét – járultak a legfrissebb PRM-kommünikék, amelyek az RMDSZ-nek,„a potenciális bérgyilkosok eme fészkének betiltását, bíróság elé állítását és letartóztatását vagy a legveszélyesebb törzsfônökök elûzését"¹⁵ követelték. Indoklásul az a tény szolgál, hogy„az európai béke és stabilitás érdekében áll, hogy az ilyen paramilitáris testületeket és politikai daganatokat, mint az RMDSZ, az emberi életek megkímélése, valamint az emberi jogok és a nemzetközi szerzôdések tiszteletben tartása céljából közvetlenül elhallgattassuk".¹⁶

1995. február 7-én a kormánykoalíciót alkotó négy párt, a PDSR, a PUNR, a PSM és a PRM megtartotta elsô munkatalálkozóját. Ebbôl az alkalomból a PRM elnöke, Corneliu Vadim Tudor szenátor a PUNR elnökét támogató terjedelmes beszédet tartott. Beszédében ugyanakkor átvette Gheorghe Funar állításait, amelyekhez „új érveket" fûzött. Például a következôket állította: „Mindazonáltal, azoknak a barbároknak a leszármazottairól szólva, nem gondolom, hogy megsértjük a magyar nemzetet, épp ellenkezôleg, autentikus szövegeket terjesztünk el, történetieket, amelyek tanúsítják, hogy eredetüket tekintve primitív nép voltak, míg a románok sohasem" (szerzôk kiemelése)¹⁷. Majd így folytatja a PRM elnöke: „Szó volt a hadsereg úgynevezett megtisztításáról, amelyet Funar úr kért. Ám itt van az, amit Ioan Tanasa ezredes úr, képviselô, mutat nekem... «a Hegyivadász Zászlóalj állománya Csíkszeredában: több mint 50%-uk a környékrôl származó magyar. Ez azt jelenti, hogy 1000 felfegyverzett katonájuk van.» Lépéseket kell tennünk. Az Alkotmány szerint természetesen ... a kisebbségek egyenlô jogokat élveznek. De ha egy ilyen konfliktusokkal terhelt feszültség áll fenn, ha nagyon jól tudjuk, hogy általános hadkötelezettség alapján házak, utcák, települések, városok, helyhatóságok szerint szervezett paramilitáris szervezeteik vannak... felfogja Ön, hogy mit jelentenek az ilyen többezer fegyveres katonából álló csapatok?¹⁸ Magyarokat kell-e kineveznünk a kulcspozíciókba a Hegyivadász Alakulatoknál? És a magyarok kezébe adjuk-e a Hegyivadász Alakulatokat?"¹⁹

Ennek a szövegnek az elemzése John Mearsheimer definíciójának fényében, ti. hogy a hipernacionalizmus „az a hit, hogy más nemzetek vagy nemzetállamok mind alsóbbrendûek, mind pedig fenyegetôek, és ennélfogva keményen kell bánni velük"²⁰, mutatja, hogy egy doktriner nézôpontból a Nagy-Románia Párt hipernacionalista alakulat. Az egész magyar nemzetet alacsonyabb rendûnek vélik a románnál (mivel a magyarok kezdetben barbárok voltak, a románok pedig nem). Egyidejûleg úgy is tekintik ôket, mint akik fenyegetést jelentenek – azt állítják róluk, hogy „paramilitáris szervezeteik vannak" –, ami határozott reakciót kíván meg a hatóságoktól, akár egészen odáig menve, hogy el kell távolítani ôket a hadseregbôl (a romániai magyarokat – román állampolgárokat! – kellene eltávolítani a Hegyivadász Alakulatoktól).

Néhány vezetô, mint például Corneliu Vadim Tudor esetében érzékelhetjük Stephan Van Evera megfigyelésének²¹ horderejét, miszerint a politikai legitimitás fordított arányban van az elitnek azzal a kísérletével, hogy egy agresszív nacionalista mitológiát alkosson. Ezen vezetôk számára, akik a forradalom által megdöntött rendszerben játszott szerepük miatt diszkreditálódtak, a nacionalista-szélsôséges propaganda a politikai túlélés feltétele.

Nem lehet alábecsülni a szélsôséges nacionalista propaganda hatását a mentalitásra és az állam egyensúlyára még akkor sem, ha e propaganda egyszerû demagógiának látszik. Mindamellett bármilyen releváns legyen is a politikai erôk elôadásmódjának dekódolása, a szerzôk úgy vélik, különleges figyelmet kell szentelniük azoknak az akcióknak, amelyek túlmennek a szónoklatok szintjén, és amelyek közvetlen próbálkozást jelentenek a jogállamiság és a demokratikus intézmények megkérdôjelezésére.²²

Ebben a vonatkozásban figyelemre méltóak Iosif Gavril Chiuzbaian igazságügyminiszter (és a PUNR tagja) megnyilvánulásai is. 1995 januárjában annak a véleményének adott hangot, hogy az RMDSZ-t törvényen kívül kell helyezni. Ugyanebben a hónapban a Nagy-Románia Párt elfogadott egy dokumentumot, amely a magyar nemzetiségû román állampolgárokat és szervezeteiket megilletô polgári és politikai jogok kategóriájába tartozó cselekményeiket „románellenes"-nek minôsítette, és szintén követelte az RMDSZ közvetlen betiltását. Ilyenformán a következô vádak hangzottak el: „az RMDSZ parlamenti képviselôinek voksolása Románia Alkotmánya ellen"; „a realitások kétségbevonása a Romániában élô magyar kisebbség jogait illetôen minden olyan nemzetközi testületben, amelynek Románia is a tagja"; „az RMDSZ parlamenti képviselôi többségének meggyôzô jelenléte Románia elnökének hivatalából való felfüggesztését és a kormány lemondatását követelô aláírások listáján"; „az RMDSZ-vezetôk és képviselôk állandó budapesti jelenléte"; „a Nemzeti Kisebbségi Tanács tevékenységében való részvétel megtagadása"; „mini-parlament létrehozása Szövetségi Képviselôk Tanácsa, ill. az RMDSZ polgármestereinek és tanácsnokainak Tanácsa névvel"²³ stb.

Amire érdemes odafigyelnünk ezzel a PRM Igazgató Bizottsága által aláírt anyaggal kapcsolatban, az nem annyira a sértések és a rágalmazások sorozata, hanem az Alkotmány és a nemzetközi jog által garantált jogok (választójog, a véleményalkotás és nyilvánítás szabadsága, egyesülési és gyülekezési jog stb.) gyakorlásának elvitatása.

2. A nacionalizmus és hatása a jogállamiságra

A PDSR kormányzati szövetsége a hipernacionalista típusú pártokkal túlmegy a politikai hangvétel kérdésén. Egy kormányzat mindig egy többségi koalíció politikai akarata átruházásának eredménye. Következésképpen – tekintet nélkül arra, hogy a többségi koalíciót alkotó pártok közötti politikai paktum egy olyan dokumentumon alapul-e, amely „formalizál" egy ilyen szövetséget, avagy a pártok inkább kitérnek bármiféle írásos megegyezés elôl – a szövetségnek a kormányzati politikára gyakorolt hatásai felett nem lehet átsiklani. A PUNR, a PRM és a PSM néhány tagjának bejutása a végrehajtó hatalomba megfigyelhetô volt már közvetlenül az 1992-es választások után, és idôvel ennek a jelenségnek a minisztériumok vagy egyéb intézmények tevékenységére gyakorolt állhatatos befolyása is nyilvánvalóvá vált. Célunk a továbbiakban az, hogy megnézzük, a politika ilyetén változásai milyen mértékben képesek aláásni az állam demokratikus alapjait. Ebbôl a szempontból a nemzetbiztonságért felelôs intézmények a leginkább relevánsak.

Az állami intézmények rendszerén belül a nemzetbiztonsággal kapcsolatos intézmények hosszú távon és globális szinten döntô szerepet játszanak Románia érdekeinek támogatásában. Kompetenciáik valódi természeténél fogva azt várjuk el tôlük, hogy a mindenkori politikai szituációra való tekintet nélkül mûködjenek. Igazgatásuk meghatározó az állam azon képességére nézve, hogy megôrizze belsô stabilitását és nemzetközi hitelességét. Ennélfogva ezen intézmények olyan tényezôk, amelyeket Románia Európa biztonsági rendszerébe történô integrálódásának szempontjából elsôsorban értékelnünk kell.

A romániai demokrácia a kommunista rendszer összeomlása után mindössze 5 évvel még nem eléggé konszolidált. Szemben a nyugati államokkal – amelyek idôközben az egymást ellenôrizni tudó, szilárd, független intézményeken nyugvó demokratikus rendszert építettek fel – Románia még csak eme intézmények megszilárdításának szakaszában van. A politikai kormányzásba bevont nacionalista erôk állandó nyomása a kellôen meg nem szilárdult demokratikus intézményekre aláaknázhatja az ország demokratikus jövôjét, és megsemmisítheti az euroatlanti integráció esélyét. Ez az, ami miatt szükséges elemezni ezen intézményeknek a kormányzati szférából érkezô nacionalista nyomással szembeni sebezhetôségét.

Az intézmények mûködésének a kormányzati politikai erôktôl való függôségét az alkotmányos és a törvénykezési keretek tükrében kell elemezni. A legjelentôsebb támpont nyilvánvalóan Románia Alkotmánya, annál is inkább, mivel a romániai demokrácia még gyerekcipôben jár. Számot kell vetnünk azzal a ténnyel, hogy az alaptörvény, még ha tökéletlenül is, de átalakítja a parlament által ratifikált nemzetközi szerzôdéseket belsô joggá [11. szakasz (2) bekezdés], és az emberi jogok területén elsôbbséget biztosít számukra a hazai törvényekkel szemben [20. szakasz (2) bekezdés]. Ez a rendelkezés rendkívüli jelentôséggel bír, hiszen a nemzetbiztonságról szóló két törvény – az 1990. december 13-án elfogadott 39. sz. törvény a Legfelsôbb Nemzetvédelmi Tanács felállításáról, szervezetérôl és mûködésérôl, valamint az 1991. július 29-i 51. sz. törvény Románia nemzetbiztonságáról – korábban született, mint az Alkotmány. Mindkét törvény tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek nem egyeztethetôk össze a jogállamisággal, és amelyek komolyan megsértik az alapvetô emberi szabadságjogokat (amint erre késôbb rá fogunk mutatni), azon puszta ténybôl adódóan, hogy elôbb kerültek elfogadásra, mint az alaptörvény. Jelenleg nincs lehetôség arra, hogy alkotmányellenességük miatt az Alkotmánybírósághoz forduljunk, csak az alkotmányossági kifogás eszközével élhetünk (de azzal is csak konkrét bírósági ügy kapcsán és csak a jogszabály egyes szakaszaira vonatkozóan). Másfelôl a Törvénykezési Tanács, – amelynek feladata lenne korábban elfogadott törvények és az Alkotmány kompatibilitásának vizsgálata -, három évvel az Alkotmány elfogadása után még mindig egyike azoknak a romániai demokratikus rendszer szempontjából alapvetô intézményeknek, amelyek nem mûködnek.

Azok az intézmények és eljárások, amelyeket az elôbb említett törvények hoztak létre, még egy stabil demokráciában élô társadalomban is komoly kérdéseket vetnek fel. Egy demokratikus társadalom mûködésében az állami intézmények feletti ellenôrzés alapvetô fontosságú. Ha ezen intézmények némelyike kikerül az ellenôrzés elôl, a társadalom áteresztôvé válik azon erôk próbálkozásaival szemben, amelyek egy lehetséges autoritárius rendszert kívánnak ráerôltetni. Mi történhet egy olyan társadalomban, ahol a hatalmat egy vagy több szélsôséges pártot magába foglaló koalíció tartja a kezében? Milyen mértékben tud törvénykezési és intézményi rendszere ellenállni egy ilyen, a demokratikus állam aláaknázására irányuló tendenciának? Vagy ellenkezôleg, ez a koalíció csak arra szolgál, hogy a kormányzás egy szélsôséges formáját varrják a nyakunkba?

2.1. A Legfelsôbb Honvédelmi Tanács

A Legfelsôbb Nemzetvédelmi Tanács (román rövidítése CSAT) a nemzetbiztonság területén a legszélesebb illetékességgel rendelkezô intézmény. Az 1990. december 13-i 39. törvénnyel hívták életre, „azzal a szándékkal, hogy egységes irányítás alatt szervezze és koordinálja azokat a tevékenységeket, amelyek az ország védelmével és az állambiztonsággal kapcsolatosak mind béke, mind pedig háború idején...". Ugyanezen törvény rendelkezik a CSAT szervezetérôl, feladat- és hatáskörérôl, továbbá arról a módszerrôl, amellyel eme testület tevékenységét ellenôrzik. Egy évvel késôbb a népszavazással elfogadott Alkotmány a III. cím (Közhatóságok), V. fejezet (Közigazgatás), 1. cikkely (Központi szakközigazgatás), 118. szakasz a következôket határozta meg: „A legfelsô Honvédelmi Tanács egységesen megszervezi és egybehangolja az ország védelmével és a nemzetbiztonsággal kapcsolatos tevékenységeket." Eléggé meglepô módon az Alkotmány nem fejti ki jogosítványait, az ezt a testületet érintô elôírásai csupán az alábbiakra vonatkoznak: a CSAT jelentéseinek megvizsgálása a parlament két kamarájának együttes ülésén [62. szakasz, (2) bekezdés f) pont]; a CSAT megszervezése [72. szakasz, (3) bekezdés, d) pont]; a CSAT elnöki tiszte, amelyet Románia elnöke tölt be [92. szakasz, (1) bekezdés].

Ilyen körülmények között az 1990. évi 39. törvény különleges jelentôségre tesz szert, meghatározná annak mértékét, hogy politikai tényezôk mennyire avatkozhatnak bele a CSAT mûködésébe. E tekintetben elsô helyen kell megemlítenünk az „állambiztonság" kifejezés használatát, amely mind a törvény 1. szakaszában, mind a 2. szakasz D pontjában megjelenik: a CSAT „rendelkezik minden egyéb jogosítvánnyal, amely a nemzetvédelemmel és az állambiztonsággal kapcsolatos". Az „állambiztonság" kifejezés itt tûnik fel elôször a román törvényekben 1989 decembere után. Amint láttuk, nem található meg sem az Alkotmányban, sem az 1991. évi 51. törvényben, amelynek tárgya a „nemzetbiztonság". Tekintve, hogy „az állam egy törvénykezési és politikai szervezet, amelynek hatalma van ahhoz, hogy állampolgáraitól engedelmességet és lojalitást várjon el"²⁴, ez azt eredményezi, hogy a CSAT magát a román államot, nevezetesen a közhatóságokat és a hatalmi struktúrákat védelmezi. Egy fejlett demokráciával rendelkezô társadalomban a nemzetbiztonság és az állambiztonság összekeveredését, jóllehet ez súlyos probléma, más intézmények közremûködésével tisztázzák. A különbség Románia esetében abban a tényben rejlik, hogy, amint fentebb kimutattuk, az Alkotmánybíróság ebben az esetben nem nyilvánulhat meg, és a parlament 1994-ben a büntetô törvénykönyv módosításával meghosszabbította ezt a keveredést, bevezetve az „állambiztonság" megsértésének tényállását.²⁵

Ez a megnövelt politikai mozgástér, amelyet az 1990. évi 39. törvény biztosít a Legfelsôbb Honvédelmi Tanácsnak, egy fokozott aggodalmat jelenít meg, minthogy a CSAT kompetenciája kevésbé körülhatároltnak és ellenôrzöttnek mutatkozik. A 2. szakasz D pontjában – amely a CSAT feladat- és hatásköreit sorolja fel – pontosan meg van határozva következô: „Gyakorol minden egyéb a nemzetvédelemmel és az állambiztonsággal kapcsolatos hatáskört (szerzôk kiemelése)", anélkül, hogy bármiféle említést tenne arról a módról, ahogyan ezeket az „egyéb hatásköröket" megadták. Még „a törvény erejével" kifejezés sem jelenik meg, amely pedig olyannyira használatos a romániai jogban, s ez egy olyan tény, amely miatt arra kell gondolnunk, hogy ez a Tanács – bár egy közigazgatási szerv – a parlament helyébe léphet, és minden olyan jogosítványt megadhat magának, amelyrôl úgy véli, hogy az állambiztonsággal kapcsolatos tevékenységi körébe tartozik. Ezen állításunkat igazolja az 1990. évi 39. törvény 9. szakasza is, amely szerint „A Legfelsôbb Honvédelmi Tanács által hozott döntések kötelezik az ország állampolgárait ugyanúgy, mint valamennyi intézményt és egységeit azon tevékenységre, amelyre vonatkoznak". Lévén, hogy az Alkotmány 58. szakasz (1) bekezdés szerint „A parlament a román nép legfelsôbb képviseleti szerve és az állam egyetlen törvényhozási hatósága", a CSAT döntéseinek kötelezô érvényére vonatkozó rendelkezés ütközik az alaptörvény szövegével. Nem is szólva arról a tényrôl, hogy amíg egy törvény vagy kihirdetése elôtt, vagy alkotmányossági kifogás révén alanya lehet az alkotmányosságát vizsgáló ellenôrzésnek, addig egy ilyen közigazgatási szerv által hozott döntések felette állnak minden kontrollnak.

Nyilvánvaló, hogy a CSAT létrehozásakor ilyennek gondolták e szervet, azaz a demokratikus ellenôrzés bármily formája felett állónak. Az 1990. évi 39. törvény 8. cikkelye szerint a CSAT „egyik tagja útján minden évben jelentést nyújt be a parlamentnek az általa végzett tevékenységrôl, és a parlament felkérésére feljegyzéseket mutat be, amennyiben a körülmények ezt megkövetelik". A törvény azonban nem mondja ki, hogy mi a parlamentnek – mint a nép legfelsôbb képviseleti szervének – hatásköre e tevékenység értékelésében. Nem határozza meg továbbá azokat a szankciókat sem, amelyek akkor érvényesíthetôk, ha ezeket a jelentéseket nem nyújtják be.

Az ilyen törvénykezési „hibákat" vagy „mulasztásokat" egy nacionalista-szélsôséges ideológiával rendelkezô kormány jól kiaknázhatja. Példának okáért hivatkozhatunk arra a felkérésre, amelyet Románia elnökéhez intézett a kormánypárti PUNR elnöke²⁶, és amelyben azt kérte tôle, hogy az Alkotmány 93. szakasz (1) bekezdés alapján ráruházott jogával élve hirdesse ki a szükségállapotot néhány Hargita, Kovászna és Maros megyei helységben. (Az elsô két megye népességének többsége magyar, és a harmadikban is jelentôs részarányt képvisel a magyar népesség). Ily módon megteremtôdött az átmenet a sértô nyilatkozatoktól a törvényszövegek segítségül hívásáig és felhasználásáig azzal a szándékkal, hogy foganatosítsák az elôzôleg kifejtett fenyegetéseket. Hangsúlyoznunk kell, hogy Románia elnökének megvan az alkotmányos lehetôsége ilyen kivételes intézkedések megtételére olyan módon, hogy a meghozataluk pillanatától számított 5 napon belül – egyetértésének megszerzése céljából – össze kell hívni a parlamentet. Mindamellett az 1990. évi 39. törvény 2. szakasz C/b) pontjának megfelelôen a CSAT felülvizsgálja és jóváhagyja „a szükségállapot kihirdetése következtében alkalmazandó (...) szükséges intézkedéseket", olyan intézkedéseket, amelyek többé már nem tárgyai semmiféle parlamenti ellenôrzésnek, ellenben a törvény 9. szakasza értelmében kötelezô érvényûek minden állampolgár számára.

Az elôbbi megfigyelésekhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy ez a testület szerkezete alapján erôsen politizálható. Tíz tagja közül nyolc számára nincs megtiltva, hogy politikai párt tagja legyen: a miniszterelnöknek, az ipari és kereskedelmi tevékenységért felelôs államminiszternek, a nemzetvédelmi miniszternek, a belügyminiszternek, a külügyminiszternek²⁷, az Elnöki Hivatal Politikai Elemzô Osztálya vezetôjének²⁸, a Román Hírszerzô Szolgálat igazgatójának²⁹ és a Külföldi Hírszerzô Szolgálat igazgatójának³⁰. Így a Legfelsôbb Honvédelmi Tanács, amely tehát erôsen politizálódhat, szervezi és koordinálja a Román Hírszerzô Szolgálat (román rövidítése SRI) tevékenységét, azaz egy olyan intézményét, amely a „Románia nemzetbiztonságával kapcsolatos hírszerzés területére" specializálódott (1992. évi 14. törvény, 1. szakasz).

Ebben a vonatkozásban ismét megemlítjük, hogy egy szélsôséges, nacionalista és gyûlölködô ideológián alapuló rezsim lényege éppen abban rejlik, hogy a szóban forgó ideológia „az emberi jogok lényegi megsértéséhez vezet"³¹, ahogy ezt Asbjorn Eide meghatározta. Ha a jogállam intézményei nincsenek kellôképpen megszilárdulva, és fennáll az emberi jogok megsértésének lehetôsége, a kormányzathoz kapcsolódó nacionalista-szélsôséges ideológiák mindenkor kedvezô táptalajra találnak.

Az a mentalitás – amely alárendeli a jogállamiság elveit annak az ideológiai perspektívának, amely nagy befolyással rendelkezik ma a kormányban, és ennélfogva uralja a Legfelsôbb Honvédelmi Tanácsot is – jelen van „Románia nemzetbiztonságának integrált koncepció"-jában is, abban a dokumentumban, amelyet a CSAT dolgozott ki, és amelyet 1994 májusában terjesztettek be a parlamentnek megerôsítés céljából. Ennek a doktrínának megfelelôen a nemzetbiztonság „Külsô kockázati tényezôi" címû fejezetben a következô állítás olvasható: „A belsô fejlôdésnek, azon nehézségeknek, amelyekkel hazánk manapság az átmenet folyamán szembesül, eltorzult külföldi fogadtatása, továbbá a valamennyi politikai erô által képviselt vonalvezetés kikristályosodásának hiánya Romániával szemben tartózkodó megnyilvánulásokhoz vezetett és vezethet még ma is". Ez azt jelenti, hogy a nemzetbiztonság számára kockázati tényezônek tekintik a hazai helyzet kritikai értékelését is, amelyet valaki az országon belül végzett el, de amelyet külföldre is továbbítottak. E feltételezést igazolja, hogy 1994. februárjában módosították a büntetô törvénykönyvet bevezetve „Az ország vagy a nemzet becsmérlése" (236/1. szakasz) elnevezésû bûncselekményt: „Az ország vagy a román nemzet bármily eszközzel történô nyilvános becsmérlése egytôl öt évig terjedô börtönbüntetéssel sújtható." Természetszerûleg egy demokratikus társadalomban – amilyennek Románia szeretné láttatni magát – lehetôség van egy ilyen „elmélet" elleni küzdelemre, sôt annak felszámolására is, hiszen a véleménynyilvánítás szabadságát nemcsak az Emberi Jogok Európai Egyezménye vagy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya ôrzi féltve, hanem védi azt az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Emberi Jogi Bizottság által kifejlesztett gyakorlat is. Ám ha egy nacionalista-szélsôséges kormány számára a jogállamiság tartalmatlan fogalom csupán, akkor aligha fogadná el ezen érvek valamelyikét is.

Lényeges, hogy a külsô kockázati tényezôkkel foglalkozó fejezetben az alábbi kijelentés szerepel: „A fô globális kockázati tényezôk a következôkben határolhatók körül: a nacionalizmus és a nemzeti viszályok kirobbanása, az etnikai feszültségek és a vallási intolerancia súlyosbodása, valamint az általános helyzet törékenysége az átmenet idejét élô országokban." Ugyanakkor a nemzetbiztonság belsô kockázati tényezôit tárgyaló fejezet elmulasztja megemlíteni a nacionalizmust, a szélsôséges nacionalizmust, a hipernacionalizmust, azaz épp azokat a jelenségeket, amelyekkel manapság Románia szembesül.

2.2. A román Hírszerzô Szolgálat (SRI)

A SRI-nek a nemzetbiztonság elérésére szolgáló feladatai teljesítésével foglalkozó jelentés elemzésekor kiderül, hogy az ország politikai kormányzatában érvényesülô nacionalista tendenciák számottevôen befolyásolják a Román Hírszerzô Szolgálatot.

A SRI szervezetérôl és mûködésérôl szóló törvény úgy rendelkezik, hogy a SRI tevékenységét „a Legfelsôbb Honvédelmi Tanács szervezi és hangolja össze". Következésképpen mindaz, amit az elôbb említettünk a CSAT feletti politikai ellenôrzés lehetôségérôl, érvényes a Román Hírszerzô Szolgálatra is.

A jelentés „a jogállamiság védelme" címû fejezete a nemzetbiztonság számára elsôdleges veszélyként a nemzeti kisebbségekkel – különösen a magyar kisebbséggel és a roma közösséggel – kapcsolatos ügyeket jelöli meg. Igaz, hogy a jelentés eufemisztikus megfogalmazásokat használ, mint például „a fent említettekhez hasonló akciók ... elszigetelt jellegûek, és nem érték el a várt hatást a megcélzott etnikai kisebbség tagjai körében (...)" (p. 4) vagy „Érdemes megemlíteni(...), hogy országunkban a magyar nemzetiségû személyek a többségi népességhez fûzôdô viszonyukban konstruktív hozzáállást és korrekt attitûdöt tanúsítottak..." (p. 5). Nem egyéb ez, mint annak az üzenetnek a hangsúlyozása, hogy a két kisebbség tagjai abban a pillanatban, hogy más jogokért küzdenek, mint a hatóságok által elfogadottak, vagy a hatóságokétól különbözô értelmezést adnak olyan eseményeknek, amelyekben mind a kisebbségekhez, mind a többséghez tartozó emberek érintettek, veszélyforrássá válnak a román állam számára.

A jelentés felhívja a figyelmet azokra az akciókra, amelyek „a nacionalizmus felerôsödésé"-t célozzák, és „szélsôséges és szeparatista tendenciák"-at hordoznak. „Anélkül, hogy minimalizálnánk ôket, azt kell mondanunk, hogy a többségi népességgel (szerzôk kiemelése) szembeni konfrontációra szóló felhívások nagyon szerény visszhangra találnak" (p. 5). A SRI jelenti, hogy azon szélsôséges nacionalista jellegû cselekményeket, amelyek veszélyeztetik a törvényes rendet, sikerült felismernie, és ezek a cselekmények a kisebbségekhez vagy némely „nacionalista-szélsôséges külföldi szervezethez" köthetôk. A szélsôséges jellegû kezdeményezés egy példájaként említi a jelentés azt az „aláírásgyûjtô kampány"-t, „amely a nemzeti kisebbségek számára egy oktatási törvénytervezet támogatását célozta" (p. 5). Tehát a Román Hírszerzô Szolgálat számára egy alkotmányos jog gyakorlása, egy törvényalkotási kezdeményezés a polgárok akarata útján [Alkotmány 73. szakasz (1) bekezdés] veszélyt jelent a nemzetbiztonság számára, és a jogállamiság védelmében végzett tevékenységének célpontjává válik.

A SRI-jelentés hasonló módon kezeli a roma etnikai csoportot is. A véleménynyilvánítás jogának gyakorlását olyan szándéknak véli, mely ahhoz vezet, hogy „propagandisztikus céllal kiaknázzanak néhány, a csoport néhány tagja és más állampolgárok közötti olyan incidenst, amelynek hátterében társadalomellenes cselekedet és súlyos törvénysértés áll" (p. 7). Késôbb így folytatja: „Hangsúlyozni kell, hogy a szóban forgó konfliktusokban a szembenálló felek mindig az állampolgárok voltak, nem pedig az etnikai csoportok, és hogy kifejlôdésüknek szigorúan az adott helyzethez kapcsolódó, lokális és interperszonális jelentôsége volt" (p. 7).

Azokban a helységekben lefolytatott nyomozások, ahol konfliktusok zajlottak a roma és az egyéb lakosság között azt az eredményt hozták ki, hogy ezen konfliktusok hátterében csakugyan antiszociális cselekedetek és súlyos törvényszegések állnak. Azonban elemezve az események menetét, a körülményeket, romániai szervezetek (mint a Román Helsinki Bizottság) és nemzetközi szervezetek (Human Rights Watch/Helsinki, Nemzetközi Helsinki Szövetség az Emberi Jogokért, Amnesty International és mások) azt a következtetést vonták le, hogy a kérdéses incidenseknek igenis volt interetnikai dimenziója, és hogy semmi esetre sem korlátozódtak helyi, a helyzethez kötött vagy interperszonális jelentôségû ügyekre. Ezt az is alátámasztja, hogy több mint 30, a romák sérelmére elkövetett erôszakos cselekmény esetében nem (vagy elégtelenül) alkalmazták a törvényt. E tekintetben szükséges kiemelnünk azt a tényt, hogy a Román Hírszerzô Szolgálatnak nincs meg a kompetenciája arra, hogy a nemzetbiztonság számára fenyegetônek minôsítse a nemzeti kisebbségekkel vagy más közérdekû üggyel kapcsolatos véleményeket, amelyek a kormányéval ellentétesek.

A SRI jelentése azt állítja, hogy „... egyes roma elemek³² – befeketítések és vádaskodások révén eltorzítva országunk realitásait – olyan természetû cselekményekre ösztönöztek, amelyek hatással voltak a Romániáról külföldön alkotott képre..." (p. 7). Az erre a hatásra idézett példa Csurkuly Sándoré (akit úgy mutatott be a jelentés, mint a Romániai Romák Szabad Demokratikus Uniója marosvásárhelyi tagozatának vezetôjét, holott ô a Roma Unió vezetôje), aki „elfogult információkkal látott el bizonyos testületeket a hadrévi konfliktusról, mint egy interetnikus konfrontációt mutatva be azt, nem mint egy társadalomellenes, köztörvényes bûnügyet. „(p. 8). A Román Hírszerzô Szolgálat meghagyja, mely megítélés felel meg vagy sem a romániai realitásoknak, és azzal vádol, hogy bizonyos vélemények hatással vannak Románia külföldi megítélésére. Tehát megsérti Románia nemzetbiztonsági törvénye 4. szakaszának (1) bekezdését, amely szerint „a 3. cikkelybe foglalt rendelkezések (a Románia nemzetbiztonságát érintô fenyegetések felsorolása – szerzôk kiegészítése) nem értelmezhetôk vagy használhatók azzal a szándékkal, hogy korlátozzák vagy betiltsák egy törvényes ügy megvédelmezésének, ideológiai, politikai, vallási vagy más természetû tiltakozás vagy elégedetlenség kifejezésének jogát...". A SRI-jelentés által példaként megadott cselekmények egyértelmûen az elégedetlenségek vagy tiltakozások kategóriája tartoznak, és az általa felhozott vádak áthágják az alkotmányos garanciákat és a nemzetbiztonsági törvényt.

Az olyan állítások, mint amilyenek a jelentésben is szerepelnek, megfélemlítési akciónak tekinthetôk azok ellen, akik kritikai megjegyzésekkel élnek a romániai társadalmi, kulturális, etnikai vagy politikai természetû tényekkel szemben, és így a lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadság kirívó megsértéseként értékelhetôk.

A SRI jelentésében olvasható állásfoglalások érveket kínálnak a nemzeti kisebbségek azon tagjainak, akik a kisebbségek veszélyeztetettség-érzésérôl és bizonyos kollektív intézkedések szükségességérôl beszélnek mint a belsô önmeghatározás, a helyi és személyi autonómia annak érdekében, hogy irányíthassák életüket. Például az RMDSZ-nek az a kívánsága, hogy a kisebbségek államalkotó tényezôk legyenek – amely nehezen fenntartható álláspont, ha azokat a politikai-jogi kritériumokat vesszük figyelembe, amelyek egy modern állam életét irányítják³³ –, emocionális igazolást nyer azon eljárás következtében, amellyel a SRI-jelentés a magyar és a roma kisebbséget kezeli.

Ha egy olyan állami szerv, mint a SRI, amelynek az a szolgálati kötelessége, hogy egyenlô módon – azaz az ország minden állampolgárára vonatkozóan – ôrködjön a nemzetbiztonság felett, úgy hivatkozik a kisebbségekre, mint a nemzetbiztonság egy potenciális veszélélyforrására, akkor egyáltalán nem abszurd, hogy ezek a kisebbségek a létezô állam által veszélyeztetve és attól elidegenítve érzik magukat1, és azt óhajtják, hogy az állam egy elkülönülô komponenseként határozzák meg ôket.

A jogállamiság védelmérôl szóló fejezetben utalás történik totalitárius vagy szélsôséges cselekmények azonosítására is. A SRI-nek ez a tevékenysége Románia nemzetbiztonsági törvénye 3. szakaszának h pontján alapul, amely a nemzetbiztonságra nézve fenyegetésként határozza meg „a kommunista, fasiszta, félkatonai vagy más egyéb eredetû, totalitárius vagy szélsôséges cselekmények, rasszista, antiszemita [cselekmények] bármilyen módon történô kezdeményezését, szervezését, végrehajtását vagy támogatását...". A jelentés a szélsôjobbra utal, leleplezve félkatonai jellegû csoportosulásokat, pártokat (a Nemzeti Jobboldal Pártja), alapítványokat (Hirdetmény, az 1919-1948 között mûködô egyetemi hallgatói szervezetek korábbi elnökeinek és vezetôinek egyesülete), kiadványokat (Gazeta de Vest - Temesvár, Puncte Cardinale - Nagyszeben), kiadókat (Gordian, Marineasa). A szélsôbalra hozott példák a következôek: a Romániai Kommunisták Ligája, a Román Kommunista Párt Szervezô Bizottsága és a Szocializmus Szikrája.

A SRI-jelentés ezen pontján feltûnôen kiviláglik a Nemzetbiztonsági törvény 3. szakasz h pontjában felsorolt csoportosulások azonosítási eljárásának szelektív politikai jellege. A jelentés ugyanakkor nem említi a román társadalom azon jól ismert csoportosulásait, amelyek sokkal nagyobb mértékben „kezdeményeznek, szerveznek vagy hajtanak végre" olyan cselekményeket, mint amilyeneket a Nemzeti Jobboldal Pártja, a Hirdetmény, a Puncte Cardinale stb. szemére vetnek. Így nem tesz említést a hipernacionalista csoportosulásokról, a PUNR-rôl, a PRM-rôl, a PSM-rôl, amelyek a kormányzó koalíció tagjai. A jogállamiságot és az alapvetô szabadságjogokat támadó pártok felelôsségének szisztematikus mellôzése más csoportok felsorolása révén egy olyan intézmény nyilvánvaló politikai függôségét jelenti, amely számára kötelezô lenne az egyenlô távolságtartás. E szerv ebben az állapotában ártó hatással van a romániai demokratikus egyensúlyra. Amint már kimutattuk, ez a tény a jelenlegi visszás alkotmányos és jogszabályi környezet és a Románia parlamentjét és kormányát ma ellenôrzése alatt tartó politikai szövetség törekvesei között fennálló viszonnyal magyarázható.

3. Következtetések

Ellentétben a romániai hatóságok azon állításaival, miszerint Románia "a stabilitás szigete", nyugati szakértôk elemzései azt mutatják, hogy az etnikai természetû feszültségek hazánkban olyan szintet értek el, amely nem egyeztethetô össze az euroatlanti biztonsági intézményekbe történô integrálódással. Ugyanakkor a politikai kormányzati szférában megjelenô hipernacionalista hangvétel azt mutatja, hogy Románia ténylegesen egy etnokratikus problémával áll szemben. A román állam olyan fontos intézményeirôl, mint a Legfelsôbb Honvédelmi Tanács vagy a Román Hírszerzô Szolgálat, a tevékenységükbôl kitetszô nacionalista tendenciák révén bebizonyosodott, hogy nacionalista-szélsôséges orientációjú politikai tényezôktôl érkezô nyomás alatt állnak.

Az utóbbi idôben az elemzôk a PUNR-nek a kormányban való részvételére összpontosítottak, lévén, hogy Románia az egyetlen ország Európában, ahol ilyen politikai társulás létezik. Ám az ország külsô és belsô egyensúlyának veszélyeztetettsége, a nacionalista szélsôségesség felívelése nem írható kizárólag egyetlen párt számlájára. A szélsôséges veszély politikai alapja egy olyan többségi parlamenti koalíció létrehozásában rejlik, amely a PUNR mellett más olyan pártokat is magába foglal, amelyek politikai cselekvése agresszív nacionalista hangvételen alapul. Ilyen pártok a PRM és a PSM. E két párt nem lépett be a kormányba, ám a végrehajtó hatalomban a miniszteriális szintnél alacsonyabb pozíciókat kaptak. Ugyanakkor politikai szövetségük alapján (amelyet 1995 januárjában egy jegyzôkönyv szentesített), meghatározzák a törvényhozó és a végrehajtó hatalom döntéseit. Nyilvánvalóvá vált, hogy a koalíciós pártok bármelyikének a kormányzatba való bekerülése csupán a legradikálisabb következmény, amelyet a PDSR-nek a szélsôséges pártokkal folytatott politikai együttmûködési szándéka eredményezett.

Következésképpen Románia nem tudja elômozdítani a jogállamiság elveit és teljesíteni az euroatlanti integráció elôfeltételeit pusztán azáltal, hogy a PDSR felmondja a kormányzati együttmûködést a PUNR-rel. E vonatkozásban elengedhetetlen, hogy a PDSR felfüggessze politikai szövetségét valamennyi hipernacionalista párttal, és egyidejûleg magán a PDSR-en belül is felszámolják a nacionalista áramlatot. Magától értetôdik, hogy az ilyen fejlemények egy, a nemzeti prioritásokat rögzítô „szerzôdést" feltételeznek a fôbb felelôs politikai erôk között. Romániában számos alapvetô különbség van az ellenzéki pártok és a PDSR között. Azonban e különbségek egyike sem hasonlítható össze azzal a közös felelôsségükkel, hogy megadják Romániának az esélyt az európai építkezésben való részvételre és hazai viszonyainak a kontinens demokratikus értékei szellemében történô újrarendezésére.

1995. február 20.

(Megjelent a Studii Internaionale – International Studies 1995/1 számában)

Jegyzetek

1 L. John Mearsheimer, „Back to the Future: Instability in Europe After the Cold War", in International Security, Vol. 15, No. 1, Summer 1990, pp. 5-56.

2 Id. m.

3 Mme Huberte Hanquet (Belgique), Javier Ruperez (Espagne), Co-rapporteurs spéciaux, „PROJET DE RAPPORT SPÉCIAL – ROUMANIE: UNE TRANSITION INACHEVÉE", AJ 75, CC (92) 5, Commission Affaires Civiles, Assamblée de l'Atlantique Nord, mai 1992, parag. 39-47, pp. 11-13: „... a magyar kisebbség problémája a feszültségek állandó melegágya Romániában...", „(Románia – szerzôk kiegészítése) egyike azon európai országoknak, amelyekben a kisebbségek védelme a legégetôbb kérdés".

4 Stephan Iwan Griffiths, Nationalism and Ethnic Conflict. Threats to European Security, SIPRI Research Report No. 5, Oxford University Press, Oxford/New York/Toronto, 1993, p. 23: „Az elmúlt három év folyamán Románia - egy ilyen nagy magyar kisebbség jelenléte miatt - a veszélyeztetettség borzasztó érzését fejlesztette ki Erdélyben, és rendkívül messze ment annak érdekében, hogy megvédje magát a diszkrimináció magyar vádjaitól. Mindamellett nagyszámú bizonyíték támasztja alá, hogy az elmúlt két évben a régióban az interetnikus kapcsolatok drámaian polarizálódtak, és hogy a problémák sokaságát a román szélsôségesek idézték elô, a láthatóan engedékeny hivatalnokok 'jóváhagyásával' ".

5 Dominiques Rosenberg, Les minorités nationales et le défi de la sécurité en Europe, Travaux de Recherche No. 21, Institut de Nations Unies, New York, 1993, p. 17: „... a nacionalista feszültségek nem tûntek el Erdélyben, és mind a román, mind a magyar oldalról valószínûsíthetôk provokációk... a szenvedélyeket felkorbácsolják, különösen jól jellemzi ezt a kétnyelvûség betiltása, amit néhány román hatóság, például Kolozsvár polgármestere rendelt el".

6 Michael E. Brown, Causes and Implications of Ethnic Conflict, in Michael E. Brown, ed., Ethnic Conflict and International Security, Princeton University Press, Princeton, New Yersey, 1993, p. 3.

7 Lothar Ruehl, „European Security and NATO's Eastward Expansion", in AUSSENPOLITIK, Vol. 45, Quarterly Edition, No. 2, 1994, p. 143: „...(Románia és Magyarország – szerzôk kiegészítése) viszonya konfliktusokkal terhelt (az erdélyi magyaroknak köszönhetôen)".

8 Hans-Joachim Hoppe, „The Situation in Central and Southeast European Countries", in AUSSENPOLITIK, Vol. 45, Quarterly Edition, No. 2, 1994, p. 143: „...(Románia Magyarországhoz fûzôdô viszonya – szerzôk kiegészítése) továbbra is feszült az Erdélyben élô kisebbség miatt, amelyet a román kormányzat szeparatista tevékenység vádjával illet".

9 „Mindennek a tetejébe a vonatokon brutális támadásoknak vagyunk kitéve alkoholtól és vérmes gyûlölettôl megittasodott ázsiai hordák (szerzôk kiemelése) részérôl, akik elpáholják és bunkósbottal verik a szegény románokat pusztán abból a ténybôl kifolyólag, hogy románul beszélnek!" – Corneliu Vadim Tudor, „Óvakodj Magyarországtól! (5)", in România Mare, 18. sz., I. évfolyam, 1990. október 5.

„És most mi történik! A magyarok, akik ázsiaiak, hátráltatnak minket, akik latinok vagyunk és európaiak (szerzôk kiemelése), azon az utunkon, hogy visszatérjünk kontinensünk értékeinek összhangjához!" – Corneliu Vadim Tudor, „Erdély, Erdély szólít minket" (Nyílt levél Ion Iliescu Úrhoz), in România Mare, 27. sz., I. évfolyam, 1990. december 7.

„Nemrégiben több kóborló bûnözôt tartóztattak le (szerzôk kiemelése), akik a vonatokon tevékenykedtek; természetesen valamennyien magyar nemzetiségûek (szerzôk kiemelése)". – Corneliu Vadim Tudor, „Óvakodj Magyarországtól! (6)", in România Mare, 19. sz., I. évfolyam, 1990. október 12.

10 „Igencsak tartok attól, hogy ha ez így megy tovább, ha örökösen az orrunk alá dörgölik ezt, egészséges versenyben ismét a csárdásnak és a könnyen megszerezhetô nôknek abba a csodálatos városába kell rohannunk (szerzôk kiemelése), és egy darabig ott kell idôznünk, hogy biztosítsuk a békét abban az övezetben, legalább a 2000. évig – nem kívánjuk, hogy a dolgok idáig fajuljanak, senki sem szereti a katonai hadjáratokat, ám szembesülve a magyarok Bukarestben vagy a románok Budapesten (szerzôk kiemelése) alternatívájával el lehet képzelni, melyik változatot fogjuk választani, és milyen zenét kedvelünk..." – Corneliu Vadim Tudor, „Óvakodj Magyarországtól! (4)", in România Mare, 17. sz., I. évfolyam, 1990. szeptember 28.

„Párhuzamot pedig nem lehet vonni a mi a Besszarábiában élô románokkal való törôdésünk és Budapestnek az erdélyi magyarok iránti aggodalma között azon egyszerû oknál fogva, hogy nekünk történelmi jogaink vannak a Prut és a Dnyeszter közötti területre, míg a magyaroknak nincs joguk sem Erdélyhez, sem a Pannon Síksághoz, mivel azt a mi ôseink, a geto-dákok lakták (szerzôk kiemelése). A legprimitívebb ázsiai törzsek ezen nemes képviselôi (szerzôk kiemelése), akiket Európa csak megtûrt, azért jöttek ide, hogy elûzzék az embereket otthonukból, hogy megrendszabályozzák a területet, hogy olyan népeket fenyegessenek és terrorizáljanak, amelyek sokkal nagyobb múlttal rendelkeznek és civilizáltabbak, mint ôk (szerzôk kiemelése)". – Corneliu Vadim Tudor, „Óvakodj Magyarországtól! (5)", in România Mare, 18. sz., I. évfolyam, 1990. október 5.

11 „Csak semmi birtokháborítás, kedves magyar irredenták és agyondédelgetett román árulók, nem hiszünk az általatok felkínált változatban, a Közös Európai Házban (szerzôk kiemelése). Íme, ilyenek vagyunk, faragatlanabbak, primitívebbek, ám nem szeretünk mások szolgái és inasai lenni, a saját magunk urai akarunk lenni a saját otthonunkban, itt nem boldogulhatsz, gondolj inkább erre, és gyarmatosítsd inkább a tieid szteppéjét, avagy bérelj valamicske földet Szibériában és Ázsiában, ám szokj hozzá a gondolathoz, hogy Erdély örökre román föld lesz." – Corneliu Vadim Tudor, „Óvakodj Magyarországtól! (3)", in România Mare, 16. sz., I. évfolyam, 1990. szeptember 21.

„És ha jönnek az ENSZ intervenciós csapatai, amint némely magyar szélsôséges továbbra is fenyeget minket, a román paraszt szét fogja verni ôket (szerzôk kiemelése), bármekkora legyen is ennek a kockázata, bármilyen áron, mert ilyen módon szégyenben élni nem érdemes". – Corneliu Vadim Tudor, „Erdély, Erdély szólít minket", România Mare, 27. sz., I. évfolyam, 1990. december 27. Ugyanez a gondolat újból megjelenik Corneliu Vadim Tudornak a PDSR, a PUNR, a PRM és a PSM munkatalálkozóján 1995. február 7-én tartott beszédében (in România Mare, 241. sz., VI. évfolyam, 1995. február 17.): „... ez az erdei parasztember fel fogja venni Horea lándzsáját, és be fogja verni a fejüket! Aztán megérkezik a közvetítôk egy csapata, élükön Jimmy Carterrel – ahogy azt az újságokban olvastam –, és a falusi ember az ô fejét is be fogja verni (szerzôk kiemelése). Ne szórakozzatok a román parasztemberrel! A népességünk 50 %-a földmûves".

12 A PSM – részt véve az Euroatlanti Integrációs Nemzeti Tanácsadó Testület felállításában – 1993. november 13-án az alakuló jegyzôkönyv aláírását egy nyilatkozat közzétételéhez kötötte, amely „fenntartásait fogalmazta meg a 3., 4. és 5. paragrafusban foglalt állításokkal szemben ... amelyek feltétel nélkül támogatják az euroatlanti intézményekbe történô integráció elvét, egyoldalú és restriktív arculatot adva ezzel a román külpolitikának." Az említett paragrafusokban „a nyugat-európai és euroatlanti intézményekbe való integrálódás"-t „Románia alapvetô választása"-ként tételezik, „lévén Románia euroatlanti integrációja a nemzeti érdek egyik fô tárgya", és hivatkoznak arra, hogy egy az összes politikai erôt átfogó nemzeti konszenzus megteremtése szükséges ezen cél elérése érdekében.

13 A Politica 1993. augusztus 28-i számában (II. évfolyam, 79. sz.) „Fontos telefonbeszélgetés a PRM és a PUNR elnöke között" címmel egy a szerkesztôség által jegyzett híradás jelent meg, amelyben részletesen ismertették, hogy „Kedden, augusztus 24-én fontos telefonbeszélgetés folyt Corneliu Vadim Tudor és Gheorghe Funar urak között... A beszélgetôpartnerek kifejezték abbéli aggodalmukat, hogy Iliescu elnök egyre szembetûnôbben belefolyik az ún. Nemzeti Kisebbségi Tanács döntésébe, miszerint az országot teletömik a helységek, utcák és intézmények kétnyelvû felirataival (szerzôk kiemelése). Fennáll annak a veszélye, hogy a kormányt eme felelôtlen döntés (szerzôk kiemelése) elfogadására kényszerítik még a parlament rendkívüli ülése (augusztus 30.) elôtt." Mikor telefonon érintkezésbe léptek vele, „... Adrin Paunescu úr ... is hangot adott nyugtalanságának e szituáció miatt" (szerzôk kiemelése).

14 „Senkit sem kívánunk feldühíteni, ám ha ezek az emberek továbbra is nevetség tárgyai lesznek, és hagyják, hogy szándékosan provokálják ôket, el fog jönni az az idô, amikor ennek az országnak az egészséges erôi nemzeti referendumot fognak követelni arról, hogy az ország megrögzött árulói itt maradhatnak-e vagy sem, és ha nem – akkor aztán ki kell seprûzni ôket egyszer s mindenkorra! 20 millió román békéje érdekében érdemes megszabadulni a söpredéktôl, nem számít, okkult nyugati körök mit szólnak hozzá (szerzôk kiemelése)". Corneliu Vadim Tudor, „Az ország elárulása", România Mare, 9. sz., I. évfolyam, 1990. augusztus 3.

„Mindazonáltal kifejezzük sajnálatunkat, hogy a magyar parlamenti képviselôk csak az üléstermet hagyták el. Sokkal jobb lett volna valamennyiünk számára és elsôsorban számukra, ha egyúttal elhagyták volna Romániát is (szerzôk kiemelése) – Corneliu Vadim Tudor, „Óvakodj Magyarországtól! (6)", România Mare, 19. sz., I. évfolyam, 1990. október 12.

„Románia békéje és jóléte érdekében parancsoló szükségesség, hogy ORSZÁGOS NÉPSZAVAZÁST írjanak ki, amelyben ezen ország népének döntenie kellene mindazok közvetlen elûzésérôl, akik bûnösök a nemzeti méltóság megsértésében (szerzôk kiemelése), a román állam elleni összeesküvésben, Románia elemi érdekeinek elárulásában! Ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljunk a banditáktól és egyidejûleg meg is védjük ôket – mert máskülönben a nép fogja meglincselni ôket! (szerzôk kiemelése)" – Corneliu Vadim Tudor, „A határok megszüntetése?", România Mare, 20. sz., I. évfolyam, 1990. október 19.

15 „A horthysta ördöggel kötött paktum" címû PRM-közlemény, amelyet a PRM 1995. február 3-i sajtótájékoztatóján adtak ki, és a România Mare 1995. február 10-i számában (240. sz., VI. évfolyam) tettek közzé.

16 Ugyanott

17 Corneliu Vadim Tudor szenátor, a PRM elnöke, Az 1995. február 7-én a PDSR, a PUNR, a PRM és a PSM munkatalálkozóján elhangzott beszéd, in România Mare, 241. sz., VI. évfolyam, 1995. február 17.

18 Itt nyilvánvalóan utalás történik a magyar nemzetiségû román állampolgárokra, akik az ország Alkotmányával összhangban teljesítik katonai szolgálatukat. Az ország védelmében való részvételnek ez a formája az alaptörvény iránti tiszteletük és a román állammal szembeni lojalitásuk bizonyítéka. Corneliu Vadim Tudor veszélyesnek tartja ezeket a román állampolgárokat, és azt javasolja, hogy rekesszék ki ôket az országgal és az Alkotmánnyal szembeni kötelességük teljesítésének törvényes keretébôl.

19 Corneliu Vadim Tudor szenátor, a PRM elnöke, Az 1995. február 7-én a PDSR, a PUNR, a PRM és a PSM munkatalálkozóján elhangzott beszéd, in România Mare, 241. sz., VI. évfolyam, 1995. február 17.

20 Lásd John Mearsheimer, Id. m.

21 Lásd Stephen Van Evera, „Hypotheses on Nationalism and War", in International Security, Spring 1994, Vol. 18, No. 4, pp. 5-37.

22 A szélsôséges vezetôk mentalitását és a romániai jogállamiság törékenységét illetôen jellemzô a România Mare magazin kampánya. 1991. július 5-én elvitatta a jogszolgáltató intézmények legitimitását, és arra hívta fel olvasóit, hogy védjék meg Corneliu Vadim Tudort a Románia korábbi fôügyészével, Gh. Robuval szembeni perben Ploieÿtiben. Július 10-én szimpatizánsok csoportjai érkeztek autóval Bukarestbôl, elfoglalták a tárgyalótermet, megfélemlítették a bírákat és az ügyvédeket, akadályozták a kihallgatásokat és a védôbeszédeket. Ugyanakkor a helyi lap közzétett egy olyan levelet, amely az esküdtszék elnökére vonatkozó kompromittáló adatok leleplezésével fenyegetôzött.

23 THE BLACK BOOK OF THE ANTI-ROMANIAN AND ANTI-DEMOCRATIC ACTIONS WHICH THE TERRORIST ORGANIZATION UDMR HAS BEEN ORGANIZING AGAINST ROMANIA FOR ALMOST 5 YEARS, in România Mare, 239. sz., VI. évfolyam, 1995. február 3.

24 Hugh Seton Watson, Nations and States, Methuen, London, 1977, p. 1.

25 Itt a hamis információk közlését szabályozó 168/1. szakaszra hivatkozunk, amelyet Románia szenátusa 1994 februárjában fogadott el.

26 Lásd Cronica Romana, III. évfolyam, 618. sz., 1995. január 30., p. 4.

27 Annak a ténynek, hogy jelenleg ezen miniszterek közül csak néhány tagja valamelyik politikai pártnak, az elv jelen elemzésére nézve nincs következménye.

28 Csupán az elvre gondolunk, mivel jelenleg ezt a pozíciót a hadsereg egy aktív tagja tölti be, aki nem lehet tagja egyetlen politikai pártnak sem [az Alkotmány 37. szakasz (3) bekezdés].

29 Sem az Alkotmány, sem a SRI szervezetérôl és mûködésérôl rendelkezô törvény nem tiltja meg az igazgatónak a párttagságot. Fel kell hívnunk a figyelmet: a SRI igazgatója nem tartozik a „SRI személyzetéhez", amely számára tiltott a pártelkötelezettség. Az igazgatót a Képviselôház és a Szenátus nevezi ki az elnök javaslatára, és miniszteri rangja van. Ehhez hasonlóan a törvénynek magának is olyan a szerkezete, hogy a SRI igazgatóját érintô rendelkezések a II. fejezet, 3. szakaszban kerülnek említésre, míg a SRI személyzetére vonatkozó szabályok a III. fejezetben találhatók.

30 Lásd a magyarázatot a 28. jegyzetben. Meg kell említenünk azt a tényt is, hogy ebben a pillanatban nem létezik olyan törvény, amely rögzíti ennek a Szolgálatnak a jogosítványait.

31 Asbjorn Eide, Second progress report, „PROTECTION OF MINORITIES - Possible ways and means of facilitating the peaceful and constructive solution of problems involving minorities", Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities, Commission on Human Rights, ECOSOC, E/CN. 4/Sub. 2/1992/37, 1 July 1992, parag. 18, p. 4.

32 Ez a mondat, amelyben a romákra az „elemek" szót használják, nagyon bántó és elszemélytelenítô az etnikai hovatartozás ismertetôjegye alapján.

33 E vonatkozásban lásd G. Andreescu, V. Stan, R. Weber, Study on the Conception of Democratic Alliance of Hungarians in România on the Rights of National Minorities, Center for Human Rights, Bucharest, 1994. G. Andreescu, V. Stan, R. Weber: Tanulmány az RMDSZ felfogásáról a nemzeti kisebbségek jogait illetôen Pro Minoritate 1995/1

³⁴ „Következésképpen a magyarokat, akik sajátos kulturális és nemzeti identitásukból táplálkozva fejlesztették ki erôs öntudatukat, úgy tekintik, mint akik nem lojálisak a román államhoz." (Anna-Maria Biro, „The Hungarian Minority in România", Bachground information during The United Nations Sub-Commissions on the Prevention of Discrimination and Protection of Minorities, August 12, 1994).

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]