Elöljáróban leszögezhetjük, hogy az ukrajnai zsidóság mintegy négy évszázados története egyelôre még csaknem egyetlen óriási fehér folt mind az egyetemes, mind pedig az ukrajnai történetírásban. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem foglalkoztak a problémával, ám mindmáig várat magára egy olyan komoly, tudományos igénnyel elkészített nagyobb lélegzetvételû munka, amely a politikai konjunktúrától függetlenül, objektíven, az ukrán és a zsidó nép viszonyának tragikus eseményeit sem elbagatellizálva tárgyalná a folyamatokat és az eseményeket. Helyszûke miatt most tekintsünk el az ukrajnai zsidók történetével foglalkozó hosszabb-rövidebb lélegzetû írásoknak az ismertetésétôl, ám úgy vélem, arról feltétlenül érdemes néhány szót ejtenünk, hogy a téma iránt érdeklôdôk milyen mûvekre is támaszkodhatnak. A probléma csak az, hogy amint Jaroszlav Daskevics is rámutat, a szovjet érában fôleg propagandacéllal készült, csaknem kizárólag antiszemita beállítottságú (többnyire zsidó szerzôk tollából származó) brosúrák, illetve a külföldi diaszpóra által közreadott anyagok közelrôl sem tekinthetôk hiteles vagy objektív forrásnak.

A Kelet-Ukrajnában intézményesen folytatott zsidóságkutatás végére még a 30-as évek elején pont került, amikor a munkatársak egy részével együtt likvidálták az Ukrán TA Zsidó Történelmi-Archeográfiai Bizottságát. A nyugat-ukrajnai földeken a zsidó történettudomány 1939-ben szûnt meg.

Az izraeli, és egyáltalán a zsidó történetírás fôleg az ukrajnai zsidóság pusztításának, megsemmisítésének néhány évére korlátozódik. Daskevics és az ukrajnai zsidóság történetével foglalkozó sok más ukrán szakember szerint (akiknek többsége például az újkori ukrajnai zsidópogromokat is kizárólag az oroszok számlájára kívánja írni) teljesen elfogadhatalan a probléma ilyen alapállásból való vizsgálata.

A zsidóknak a jelenlegi Ukrajna területére való betelepedése 1569-ben kezdôdött a Lengyelország és a Litván Nagyfejedelemség között megkötött, az ukrán földek számottevô részének Lengyelországhoz való csatolását kimondó lublini szerzôdés megkötése után, amikor is a zsidók tömegesen költöztek át az akkor a Rzecz Pospolitához tartozó földekre. A XVIII. század közepén Kijev környékén, Podóliában és Volhíniában élô zsidók számát Oreszt Szubtelnij ukrán származású kanadai történész mintegy 130 ezer fôben adta meg.

A XVIII. század második felében Lengyelország 1772., 1793. és 1795. évi felosztása kapcsán a zsidók újabb áttelepülési hulláma vette kezdetét. Ez az az idôszak, amikor az orosz és az osztrák kormány megpróbálta adminisztratív eszközökkel irányítani a migrációs áramlatokat: egyes régiókban engedélyezte, míg másokban tiltotta a zsidók letelepedését.

II. József osztrák császár 1782-ben kiadott rendeletében megengedte a zsidóknak, hogy Lengyelországból a mai Kárpátaljára és Bukovinába települjenek át. Ukrajnának az akkor Oroszország fennhatósága alá tartozó területein cári rendeletek szabályozták a letelepedés rendjét. A XVIII. és a XIX. század fordulóján a zsidóknak a Jekatyerinoszlavi, Kijevi, Volhíniai, Podóliai, Herszoni, Tauriai, Csernyigovi, Poltavai, Minszki, Vilnói, Besszarábiai, Asztrahanyi és Kaukázusi kormányzóságokban, illetve Kurlandiában engedélyezték a letelepedést (1829-ben és1835-ben az utóbbi három területet törölték a lajstromból).

A zsidók jogainak újabb korlátozása 1827-ben, I. Miklós uralkodása idején következett be, amikor is a zsidókat gyakorlatilag kitiltották a városokból. A kijevi magisztrátus 1827-ben a magdeburgi jog alapján a város falain kívülre telepítette a zsidókat, 1829-ben kiköltöztették ôket Nyikolajevbôl és Szevasztopolból is. A 40-es évek elején, pontosabban 1843-tól jelennek meg Oroszországban az elsô zsidó gettók.

Egy 1835. május 30-án közzétett újabb rendelet Ukrajnában a következô helyeken engedélyezte a zsidóknak a letelepedést: Volhíniai, Podóliai, Jekatyerinoszlavi, Kijevi (Kijev nélkül), Herszoni (Nyikolajev nélkül), Poltavai (a kozák és állami falvak nélkül) és a Csernyigovi kormányzóság. Ezt követôen a helyzet 1917-ig gyakorlatilag nem változott.

A XIX. század 30-as éveiben az Orosz Birodalom ukrán kormányzóságaiban több mint 600 ezer, Galíciában pedig közel 270 ezer zsidó lakott. Ez azt jelenti, hogy ebben az idôben itt talált otthonra a kelet-európai zsidóság csaknem 40%-a.

A XIX. század 80-as éveinek elejére Ukrajnában véglegesen kialakultak a zsidó lakosság letelepedési régiói, ahol az 1880-ból származó adatok szerint 1 millió 507 ezer zsidó lakott. Létrejöttek a tipikusan zsidó városok, amelyekben, mint például a Volhíniai kormányzóság több városában, zsidók alkották a lakosság túlnyomó többségét (Dubno 72%, Luck csaknem 80%, Rivne 68%, Osztrog közel 75%). Egyes helyeken, például Berdicsevben, még ennél is nagyobb volt a zsidó lakosság részaránya (86%). Az 1897. évi népszámlálás adataiból kiderül, hogy az Orosz Birodalom ukrajnai kormányzóságaiban a lakosság számát illetôen csak az ukránok és az oroszok elôzték meg az ekkor mintegy 2,3 millió fôt számláló zsidóságot. A legutóbbi, 1989-es népszámlálás adatai szerint mintegy félmillióra volt tehetô az országban élô zsidók száma, ugyanakkor az 1959-es népszámláláskor még csaknem egymillióan vallották magukat zsidó nemzetiségûnek. Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben hitelesnek fogadjuk el mindkét népszámlálás adatait, akkor 30 év alatt legalább félmillióan vándoroltak ki az országból. Ám ha számításba vesszük, hogy az 50-es években érthetô okokból sokan megpróbálták eltitkolni származásukat, ez a szám esetleg még nagyobb is lehet.

A kivándorlás legfontosabb célországai az USA (58,62%), Izrael (24,14%), Ausztrália (5,17%) és Németország (3,45%). Amint látjuk, az Amerikai Egyesült Államokba áttelepülôk aránya jóval meghaladja az ígéret földjére kivándorlókét. A megkérdezett személyek válaszából az derül ki, azért nem Izraelt részesítik elônyben, mivel félnek, hogy nem találnak megfelelô munkát (42%), ebben az országban kevés a közeli hozzátartozójuk vagy barátjuk (22%), erôsen tartanak az arab-izraeli konfliktustól és egy esetleges háborútól (32%), nehezen tudnának beilleszkedni a kizárólag zsidó környezetbe (26%), nehezükre esik a héber nyelv elsajátítása (19%).

Az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete által 1993-ban Kijevben elvégzett közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek csaknem 63%-a úgy vélte, hogy egyáltalán nem a zsidó kultúra szellemében nevelték, 25% szerint az ez irányú nevelés gyengének, 13% szerint közepesnek vagy erôsnek minôsíthetô.

Jóllehet az adatközlôk jelentôs hányada (75%) tud arról, hogy Kijevben és Ukrajna más városaiban mûködnek zsidó szervezetek, ugyanakkor csak elenyészô részük (6%) vesz részt tevékenységükben, vagy tagja is e szervezetek valamelyikének (5,5%).

A héber vagy a jiddis nyelv ismerete terén sincs sok ok az optimizmusra. A megkérdezettek közül csak minden negyedik személy beszéli valamilyen szinten a jiddist (a hébert 9,5% bírja némileg). Olvasni csupán 7%-uk tud egyik nyelven, baráti vagy családi körben 9% használja az anyanyelvét.

Amint ebbôl a néhány számadatból is kiviláglik, a megkérdezett zsidó családok túlnyomó többsége esetében hiányzik a zsidó kultúra elemi ismerete, vagy az ezen ismeretek megszerzése iránti igény (az adatközlôknek mindössze 18%-a szeretné megtanulni a két nyelv valamelyikét és még a 15%-ot sem éri el azoknak az aránya, akik a zsidó hagyományok szellemében kívánják nevelni gyermekeiket).

Ez az állapot az érintett lakosság számától függôen rövidebb vagy hosszabb távon a teljes asszimilálódáshoz vezet (amit korábban természetesen aktívan támogatott a szovjet rezsim). A jelenlegi helyzet tarthatatlanságával úgy tûnik tisztában vannak az Ukrajnában élô zsidók is, mivel 88%-uk foglalt állást a nemzeti kultúra feltámasztásának szükségessége mellett (2% teljesen fölöslegesnek vélte), ám csak 50%-uk érzi úgy, hogy ehhez adottak a feltételek. Az utóbbi állítással, ha bizonyos fenntartásokkal is, de egyet lehet érteni, mivel az ukrán kisebbségi politika mindamellett, hogy a köztársaságban elfogadott nemzetiségi törvény akár példaértékûnek is tekinthetô, bizonyos mértékben magán viseli a szovjet éra felszínességét, sablonosságát és paternalista jellegét. Igaz, hogy az elmúlt év eleji adatok szerint Ukrajna 89 városában volt zsidó szervezet, 11 zsidó lap jelent meg, 10 zsidó iskola mûködött, zsidó csoport nyílt a tanárképzô és a színmûvészeti fôiskolán (a diákok 80%-a a zsidó nyelvet jól beszélô ukrán), az ukrán televíziónak két zsidó nyelvû mûsora van és egyes ukrajnai színházak zsidó nyelvû darabokat is mûsorra tûznek, ám mindez valószínûleg kevés ahhoz, hogy megtartó erôt jelentsen és maradéktalanul megfeleljen a zsidóság igényeinek.

A megkérdezettek túlnyomó többsége (83%) nyilatkozott úgy, hogy az országban tetten érhetô az antiszemitizmus (9% szerint teljesen hiányzik). Minden második személy saját bevallása szerint már saját bôrén tapasztalta az antiszemitizmus megnyilvánulásait, ugyanakkor az országot elhagyni kívánók között ez az arány eléri a 70%-ot.

A jelenkori ukrajnai antiszemitizmus fô okának „a történelmi hagyományon" kívül azt a tényt tekinthetjük, amelyet Leonyid Pljuscs 1976 óta Párizsban élô ukrán irodalomkutató, kultúrtörténész, matematikus és jogvédô úgy fogalmazott meg, hogy Ukrajnában az ukránok nem ismerik a zsidók történelmét és kultúráját, a zsidók pedig az ukránokét. Ám ami még ennél is rosszabb: az ukrajnai zsidók és ukránok önmaguk kultúráját sem ismerik.

A nevezett felmérés adatait közreadó Mikola Csurilov megítélése szerint az adatgyûjtés idôpontjában Ukrajnában még nem volt tapasztalható az antiszemitizmus növekedése (ami ilyen megfogalmazásban persze feltételezi bizonyos fokú zsidóellenesség meglétét), ám a zsidó lakosságot fokozódó mértékben aggasztja a jelenség. Egy 1990-ben megejtett közvéleménykutatás adatai is azt bizonyítják, hogy a megkérdezett zsidók jelentôs része erôsen aggódik az esetleges retorziók és pogromok miatt. Három évvel késôbb is csak az adatközlôk 23%-a tartja elképzelhetetlennek a pogromokat.

Az ukrán parlament Holosz Ukrajini c. napilapjának mellékleteként megjelenô Jevrejszkije Vesztyi kétheti újság, amely helyzeténél fogva erôsen hatalompárti, elmúlt évi januári számában I. Levitasz, az Ukrajnai Zsidók Tanácsának elnöke még határozottan kijelenti, hogy az országban nincs állami szintû antiszemita politika. Ugyanakkor alig egy évvel késôbb a lap decemberi száma több olyan dokumentumot is közöl, amelyekkel az Ukrajnában megnyilvánuló zsidóellenesség bizonyos esetei ellen tiltakozik, illetve megpróbálja ráirányítani ezekre az illetékes szervek figyelmét.

Az elsô okmány egy nyilatkozat, amelyben a szervezet az ukrán és az orosz nyelvben a zsidók megnevezésére használt és a két nyelvben pejoratív és erôsen sértô kicsengéssel bíró „zsid" szó legalizálására irányuló próbálkozások ellen tiltakozik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a megnevezés 1939-ig hivatalosan is használták az akkor lengyel fennhatóság alá tartozó Nyugat-Ukrajnában, de nem volt egyáltalán sértô. Ugyanakkor a ma élô zsidókban a fôleg történelmi okok által elôidézett szemantikai változások miatt ez a megnevezés az egykori zsidópogromok, a fasizmus rémképét eleveníti fel és az egyre inkább újjáéledô oroszországi antiszemitizmust asszociálja.

A következô okmány egy felhívás, amelyet az Ukrajnai Zsidók Tanácsa intézett az Ukrajnai Oktatási Minisztériumhoz és az Ukrajnai Sajtó- és Tájékoztatásügyi Minisztériumhoz Dmitro Dorosenko „Ukrajna története" címû könyve kapcsán. A testület azt sérelmezi, hogy ma Ukrajna-szerte használják az iskolákban a nevezett mûvet, amelyet 1993-ban Kijevben adtak ki az Oktatási Minisztérium megrendelésére és ingyen megküldtek minden iskolának.

A lapban közzétett harmadik okmány még az elôbbi kettônél is jóval komolyabb problémára, az antiszemitizmus szítására hívja fel az Ukrajnai Sajtó- és Tájékoztatási Minisztérium és az Ukrajnai Biztonsági Szolgálat figyelmét. A dokumentum közzétételére egyebek között az szolgáltatott okot, hogy egyes sajtótermékek évek óta a zsidó népre nézve sértô írásokat és karikatúrákat közölnek.

A felhívás felpanaszolja, hogy az utóbbi idôben egyes szerzôk bizonyos újfasiszta mozgalmakhoz hasonlóan még a zsidó nép ellen elkövetett népirtást is megkérdôjelezik és azt állítják, hogy a zsidók ellen Ukrajna területén a második világháború során Babij Jarban elkövetett egyik legnagyobb mészárlásban (az áldozatok száma a különbözô források szerint 30 ezertôl 200 ezer fôig terjed) „mindössze" 2000 zsidót végeztek ki. Ezeket is maguk a cionisták és a rabbik vezették a kivégzés helyszínére. Az okmány megfogalmazói szerint a lembergi Za Vilnu Ukrajinu, a poltavai Hliborob, a boriszlavi Neszkorena Nacija és a Tusztany címû lapok hasábjairól nem kerül le a zsidó téma, a nevezett újságok folyamatosan pocskondiázzák a zsidókat és ellenségeskedést szítanak a nemzetek között.

Az Ukrajnai Zsidók Tanácsa felhívja az illetékes szervek figyelmét arra, hogy az ilyen és az ezekhez hasonló antiszemita megnyilvánulások nemcsak a zsidók önérzetét sértik, de aláássák Ukrajnának mint demokratikus, civilizált országnak a tekintélyét.

Vaszilij Liszovij, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia osztályvezetôje szerint Ukrajnában jelenleg nem lehet egyértelmûen értékelni az antiszemitizmus esetleges megnyilvánulásait. Igaz, hogy néhány évvel az oroszországi Pamjaty igen komoly, de meddô erôfeszítéseket tett ukrajnai struktúráinak létrehozására, ám az akkor még elég jelentôs befolyással bíró Ruhnak és más demokratikus szervezeteknek sikerült meghiúsítani ezeket a próbálkozásokat. Mára viszont e szervezetek jelentôs mértékben elveszítették befolyásukat, ugyanakkor a korábbihoz képest jóval nagyobb befolyásra tettek szert a szélsôséges nacionalista csoportosulások, amelyek az ukrajnai nacionalizmus fô inspirálói. Ezekkel szemben természetesen a hatalomnak az eddigieknél jóval keményebben kellene fellépnie, de a problémát kutató szakemberek többsége szerint az antiszemitizmus terjedése csak abban az esetben akadályozható meg, ha egyebek mellett sikerül megszilárdítani a köztársaság demokratikus intézményeit, az ország ki tud lábalni a gazdasági válságból és európaizálódik, a két nemzet értelmiségi elitje pedig az eddiginél jóval nagyobb erôfeszítéseket tesz az egymással szembeni elôítéletek felszámolása terén.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]