Úgy tûnik, hogy Franciaország, az európai nemzetállamok mintaképe sem kerülheti el sorsát: a XX. század végén a nemzeti kisebbségi mozgalmak újra megfogalmazzák követeléseiket. A mentalitásában és nyelvében Szardíniához közelebb álló Korzika részleges autonómiáért küzd; Elzászban német, Dél-Franciaországban provenszál kétnyelvû feliratok jelentek meg; Bretagne-ban ismét divatos a breton nyelv használata; Rousillon-ban egyre több szülô követeli a katalán nyelvoktatás bevezetését, és Biaritz-ban a régi baszk autonómiát szeretnék visszaállítani a regionalista mozgalmak. De a központosított Franciaországnak újabban már nem csak etnikai alapú követelésekkel kell szembenéznie, hanem színtiszta francia területek regionalizmusával is; jó példa erre a Szavojai-Liga megerôsödése. Eme folyamatokat leginkább azzal magyarázhatjuk, hogy a vidéki francia értelmiség szembefordult a korrupciós botrányokba keveredett és a gazdasági gondokat megoldani képtelen párizsi hatalmi elittel.

Köztudott, hogy Franciaországban a XVIII. századtól kezdôdôen gyakran még a nemzetiségek puszta létérôl sem volt szabad beszélni. Furcsa és érthetetlen ez a folyamat, ha figyelembe vesszük, hogy több XIX. századi felmérés szerint az országban 8000000-en a provanszált és annak dialektusait (okszitán, gaszkon), 1600000-en a németet, 1450000-en a bretont, 400000-en a korzikait, 200000-en a flamandot és a katalánt és 150000-en a baszkot tekintették anyanyelvüknek. Ez összesen 12000000 állampolgár, vagyis az akkori lakosság egyharmada. A nemzetállam kialakításának folyamatával már sokan foglalkoztak. A francia történelemnek van azonban egy korszaka, amellyel a történettudomány sokáig nem nézett szembe. Nevezetesen az 1940 és 1945 közötti idôszakkal, és azon belül is a németekkel együttmûködô „Vichy-kormány" mûködésével.¹

Mielôtt rátérnénk ennek a korszaknak a nemzetiségi kérdéseire, meg kell jegyeznünk, hogy a francia történettudomány Pétain kormányát évtizedeken keresztül egy kis csoport árulásaként mutatta be. Erre leginkább azért volt szükség, mert De Gaulle-nak legitimitása szempontjából fontos volt a francia nemzet ellenálló önképének erôsítése. Mára azonban ez a beállítás megváltozott. Egyre többen ismerik el, hogy 1940-ben Pétain népszerûsége nagy volt, hiszen megakadályozta Dél-Franciaország katonai megszállását, kollaboráns politikája eredményeként sok francia hadifogoly térhetett haza, a franciák jelentôs része csalódott a köztársasági korszak gazdasági és politikai káoszában és mind az antiszemitizmusnak, mind az angolellenességnek komoly gyökerei voltak a francia társadalomban. A diktátor megítélése valójában csak a szövetségesek 1943-as észak-afrikai katonai sikerei után változott meg. Ennek az elferdített történelmi megközelítésnek is köszönhetô, hogy hasonlóan keveset beszéltek arról a tényrôl, mely szerint Franciaország katonai gyengeségét kihasználva az ország nemzeti és etnikai kisebbségeinek egy része elérkezettnek látta az idôt az elszakadásra.

A flamand nemzeti mozgalom már a huszas években jelentôsnek volt mondható. Észak-Franciaországban kb. 300000 ember beszélhette a flamandot, bár ebbôl az egynyelvûek száma minimális volt. A flamand nacionalisták a Hollandiát, Belgiumot és Észak-Franciaországot magába foglaló Nagy-Flandriáról álmodtak. 1926-ban Jean-Marie Gantois katolikus pap létrehozta a Franciaországi Flamand Ligát, mely kulturális és nyelvi ébredést hírdetett. Gantois franciaellenes, antiszemita és rasszista nézeteit Sorlot álnév alatt publikálta a „Le Regne de la Race" – címû mûvében.²

Elzászban 1931-ben még 1500000 német és 200000 francia élt. Az erôsen katolikus Elzász szeparatista mozgalmai az állam és az egyház szétválasztásával erôsödtek meg a köztársasági Párizzsal szemben. De a katolikus vonulat mellett Charles Hueber és Jean-Pierre Mourer – kezdetben kommunista képviselôk – is az önrendelkezéshez való jogot hirdették. A 30-as években megjelent Karl Roos, Hermann Bickler és Friedrich Spieser vezetésével az elzászi szakadárok nemzeti szocialista szárnya, amely már nyíltan a Reich-hez való csatlakozást követelte.

Bretagne-ban a nemzeti mozgalom hagyományosan az egyházon belül szervezôdött. A Breiz Atao címû újság köré tömörült értelmiségiek Yann Fouéré vezetésével 1927-ben létrehozták a kulturális jogokat követelô Autonomista Pártot, pedig 1931-ben Olivier Mordrel és Francois Debauvais megalakította a radikális Breton Nemzeti Pártot. Az új mozgalom kelta-germán testvériséget és náci eszméket hirdetett, továbbá erôs kapcsolatokat tartott fenn az Ír Köztársasági Hadsereggel, ahonnan fegyvereket is kapott.

Mivel a nemzeti mozgalmak jelentôs segítséget kaptak Németországtól, a háború elôestéjén Párizs erôszakosan lépett fel velük szemben. A nemzetiségi pártok betiltása után Gantois-t behívták a hadseregbe, 15 elzászi regionalista vezetôt letartóztattak, 1940 januárjában pedig Karl Roost ki is végezték. Távollétükben szintén halálra ítélték a Németországba menekült breton radikális pártvezetôket is.

A nemzetiségi kártyát Hitler végig kijátszotta Franciaország gyengítése érdekében. Fontos eszköz volt ez Franciaország végzetes meggyengítésében. Ezért támogatta Németország a szlovák, az ukrán és a horvát nemzeti mozgalmakhoz hasonlóan a fraciaországi kisebbségi szervezeteket is. Nagy visszhangja volt Berlinben Johannes Thomasset munkásságának, aki Burgundia germán jellegét bizonygatta, és tudományos alapon érvelt Franciaország szétdarabolásának szükségessége mellett. Szerinte Dél-Franciaországot Olaszországhoz, Bretagne-t Írországhoz, Burgundiát, Champagne-t, Elzászt és Lotaringiát pedig Németországhoz kellett volna csatolni.

Franciaország megszállása után Hitler hazaengedte a nemzetiségi vezetôket, s tevékenységükhöz anyagi és infrastrukturális hátteret biztosított. Elszakadási követeléseikkel ezután Pétaint zsarolta. Önálló államok létrehozásához azonban soha nem adta meg az engedélyt, mivel nem akarta teljesen elveszteni a vele szövetséges francia kormány rokonszenvét. Annyit mindenesetre elért, hogy Pétain 1940. július 11-én meghirdette a leendô Franciaország decentralizációját.

Elzász megszállása után felmerült egy önálló Elzász és Lotaringia létrehozásának gondolata, amely Nagy-Flandriával és Német-Svájccal kiegészülve védôgyûrût alkotott volna a Reich körül. Hitler személyes megbízottja, Robert Wagner azonban a teljes beolvadást készítette elô. Ekkor a nácibarát és katolikus elzászi autonomisták között komoly feszültség keletkezett, melynek következtében a franciák elûzésével egyidôben kiutasították a német anyanyelvû jezsuitákat és bezárták az egyházi iskolákat is. A katolikus lakosság már kevésbé örült az új helyzetnek. Hitler azonban nem törôdött ezzel, hazaengedte az összes elzászi hadifoglyot, s nem elhanyagolható, hogy 130000 fiatal vonult be a német hadseregbe errôl a vidékrôl. Ha ehhez hozzátesszük még, hogy kb. 2000 elzászi önként lépett be az SS-be, és 30000-an lettek tagjai a náci pártnak, akkor megállapítható, hogy a Németországba való beolvadás hívei is komoly bázissal rendelkeztek.

Észak-Franciaországban német segédlettel Gantois újjászervezte mozgalmát. Legfontosabb szócsöve az általa szerkesztett „Les lions de Flandre" -címû újság volt³, s úgyszintén az ô nevéhez fûzôdik a lille-i Flamand Intézet megszervezése. Legnagyobb álmához, a független Nagy-Flandria létrehozásához azonban Hitler Pétainre tekintettel nem adta áldását. Gantois mozgalmai ráadásul nem is igen tudtak megerôsödni, mivel Észak-Franciaországban hagyományosan a Francia Szocialista Pártnak és a Francia Kommunista Pártnak voltak nagy számban hívei.

A breton nemzeti erôk még a félsziget megszállása elôtt anyanyelvû rádióadásokat sugároztak Németországból. Július 3-án létrehozták a Breton Nemzeti Tanácsot, amely egy egységes „gaeli" nemzetállamot akart létrehozni. Ebbe beletartozott volna a kelta eredetû Bretagne, Írország, Walles és Skócia. Franciaország veresége után azonban Hitler számára a radikális breton politikusok egyre kevésbé voltak fontosak, ezért tevékenységükhöz is egyre kevesebb támogatást kaptak. Sôt, Hitler még azt sem engedélyezte, hogy egy önálló németbarát milíciát hozzanak létre. Ekkor lépett fel egy moderáltabb breton mozgalom Delaporte atya vezetésével. Hamar beindult egy új rádióadás, megindult az iskolai nyelvoktatás, a „La Dépeche de Brest" -címû napilap 100000-s példányszámban jelent meg és megszervezôdött a Kelta Intézet.

Az elmondottakból tehát az a következtetés vonható le, hogy a szeparatista erôket Németország kezdetben Franciaország meggyengítése végett támogatta. A gyôzelem után azonban már csak zsarolásra használta ôket, követeléseiket nem teljesítette. Elzászt és Lotaringiát a németek teljesen bekebelezték, s a katolikus regionalistákat számûzték. Bretagne-ban még odaadó híveiket is feláldozták a Pétain-kormányhoz fûzôdô jó viszony érdekében. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Hitler a Franco-hoz fûzôdô jóviszony érdekében soha nem támogatta Franciaország baszk és katalán mozgalmait.

A háború után zajlott le Franciaországban az úgynevezett „Épuration"⁴ Ennek során 300000 volt vichy-i hivatalnok dossziéját vizsgálták meg. Végül 124613 ítéletet hoztak, melybôl 6763 halálos volt, de csak 767-t hajtottak végre. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezen kívül sok embert végeztetett ki a katonai bíroság is (kb. 600-at) és 8000-9000 kollaboránssal végzett az önbíráskodásba torkolló népharag. A németekkel valamilyen formában együttmûködô nemzetiségi vezetôk is az árulók táborát szaporították, s ennek megfelelôen sokat ki is végeztek közülük. Ennek a folyamatnak azonban volt egy másirányú hatása is. Nevezetesen az, hogy egy-két évtizedig bárki, aki belföldön felvetette a franciaországi kisebbségi jogok kérdését, az a köztudatban a kollaboráns kisebbségi vezetôk szellemi örökségét képviselte, s ezért Franciaország árulójának minôsítetett. Franciaország jelenleg kezdi átértelmezni Vichy-vel kapcsolatos álláspontját, azaz Pétaint és társait nem fölmentve objektívebb módon közelítit meg ezt a korszakot⁵, ezért fölvetôdik az a kérdés, hogy az ország történetírása képes lesz-e annak feltárására, a század elején mi taszította országának kisebbségi politikusait a történelem legsötétebb diktátorához, Hitlerhez. A körülményeket ismerve, ez Franciaországban jelentôs szemléletváltást jelentene, ami talán megváltoztathatná a jelenlegi francia kisebbségpolitikát is.

Bibliográfia

• Philippe Burrin: "La France a l'heure Allemande" Seuil,Paris, 1995.

• Christian Gras, Georges Livet: "Régions et Régionalisme en France du XVIII siecle a nos jours" PUF,1977.

• Philippe Bankwitz: "Les chefs autonomistes alsaciens 1919-1947" "Saisons d'Alsace" , numéro 71, 1980.

• Éric Conan, Henry Rousso: "Vichy, un passé qui ne passe pas" Fayard, Paris, 1994.

Jegyzetek

1 1940. június 16-án katonai veresége következtében Franciaország tûzszünetet kért Hitlertôl. Hiába hangzott el két nap múlva De Gaulle híres felhívása, mely további ellenállásra szólított fel, 19-én a Vichy városában összeült nemzetgyûlés átadta az ország irányítását Philippe Pétain-nak. Az új vezetô megszüntette a köztársaság intézményrendszerét, meghirdette a „Nemzeti Forradalmat" és egészen a háború végéig a hitleri Németországgal kollaborált.

2 „A faj uralkodása"

3 „Flandria oroszlánjai"

4 Tisztogatás

5 A vichy-i kormány tevékenységének megértéséhez hozzátartozik, hogy lojalitását bizonyítandó a franciaországi zsidókat a francia rendôrség gyûjtötte össze és adta át az SS-nek, tehát ezekért az emberiségellenes bûnökért áttételesen a francia kormányt terheli a felelôsség.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]