A Dayton névvel jelzett, s a szerzôdés megkötésével le nem záruló folyamat – amelynek szomorú tanulságai messze túlmutatnak a helyi, a regionális, sôt az európai térségen – valójában már 1991 ôszén megkezdôdött.

1991 ôszén ugyanis számos nemzetközi politikai fórumon felvetôdött, hogy a Horvátország területén zajló pusztításnak és öldöklésnek külsô beavatkozással kellene véget vetni. A mérvadó politikai tényezôk akkoriban úgy vélték, hogy békefenntartó erôket csak akkor lehet a térségbe küldeni, ha a küzdô felek már megállapodtak a háború befejezésérôl. Ez az elképezelés abból indult ki, hogy a nyugati hatalmak nem vállalhatják fel a világ csendôrének szerepét. Vagyis e fórumok nem voltak hajlandók szembenézni a jugoszláv térség valóságával. Mindenekelôtt azzal, hogy a szerbiai politikai és katonai erôk célja az volt, hogy valamennyi szerbet egy államba tömörítsenek. A délszláv térség etnikai kevertsége miatt ez a cél békés eszközökkel nem volt elérhetö, s az említett erôk már jó ideje készültek egy hosszan tartó háború megvívására. Ez a cél fontosabb volt számukra mint a nemzetközi jog és a humanitárius szempontok.

Mindezt csak bonyolította, hogy a térség népei valójában nem éltek olyan ideális közösségben, amilyennek a világ Jugoszláviát látni szerette volna, s a növekvô feszültségek egyre lehetetlenebbé tették az európai elveknek megfelelô együttélését. A egyesülés felé haladó Európa egyszerûen nem értette, hogy Jugoszlávia területén megfékezhetetlen dezintegrációs folyamatok zajlanak, s hogy a nemzetközi közösségnek abban kellene segítenie, hogy ez a lehetô legkevesebb áldozattal járjon. Jugoszlávia felbomlása nem csupán az idealizált egyesülés folyamatával állt szemben, de elôrevetítette azt is, hogy bizonyos térségekben a különbözô népek nem hajlandók az európai mintákat követni. Európának ezt is nehéz volt megemésztenie. Ráadásul az események kiélezték az egyes európai országok (pl. Anglia és Németország), sôt az Európa és az USA közötti ellentéteket is, pedig a legtöbben már azt remélték, hogy az egyesüléssel ezek az ellentétek végképp feledésbe merülnek.

Az ilyen gondok között ôrlôdô politikusokat már abban az idôben is többen figyelmeztették arra, hogy cselekedjenek gyorsan és határozottan. 1991 decemberében egy washingtoni tanácskozáson D. Nelson amerikai tanácsadó arra hívta fel a figyelmet, hogy be kell tartani és tartatni az EBEÉ párizsi chartáját és ahelyett, hogy arra várnának, hogy a harcoló felek végre betartsák a sokadik tûzszünetet, azonnal meg kell kezdeni a béketeremtô erôk bevetését, melyek önvédelmi fegyverekkel és légi támogatással ellátva képesek beszüntetni a harcokat. A habozó közvéleménynek pedig meg kell magyarázni, hogy ha erre most nem kerül sor, hamarosan tízszer olyan drága és százszor olyan veszélyes beavatkozásra lesz szükség.¹

A nemzetközi közösség azonban részben a már említettek okok miatt, részben a beavatkozást ellenzô oroszok szempontjait figyelembe véve, részben pedig azért, mert geopolitikai megfontolásokból még mindig az erôs szerb hatalom fenntartását tartotta kívánatosnak, egyre halogatta a beavatkozást. A válság pedig – bár Horvátországban 1992 elejétôl folyamatosan enyhült a helyzet – egyáltalán nem szûnt meg, sôt átterjedt Bosznia-Hercegovinára is. Meg kell jegyezni, hogy A. Izetbegovics, a köztársaság elnökségének elnöke már 1991 novemberében – tehát a harcok kitörése elôtt mintegy fél évvel – kérte, hogy vezényeljenek békeerôket a köztársaságba. A nemzetközi közösség ezt a kérést nem teljesítette, majd ölbe tett kézzel nézte, hogy a Szlovéniából és Horvátországból kivonuló hadsereg óriási fegyverkészletét átcsoportosítják Bosznia-Hercegovinába, s a szerbek ezek birtokában, illetve a jugoszláv néphadsereg támogatásával megkezdjék a harcot a szerbek lakta területek elszakításáért.

Itt érdemes egy pillanatra megállni. Egyes európai hírû, tekintélyes értelmiségiek annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ha a kétmilliós Szlovéniának joga van önálló államot létrehozni, akkor miért ne hozhatná létre saját államát akár mindegyik szerbek lakta falu is. E nézetek képviselôi csupán arról feledkeztek meg, hogy a szerbek nem arra törekedtek, és fôleg nem azért harcoltak, hogy több száz önálló szerb állam jöjjön létre, hanem azért, hogy a szerbek lakta településeket – akár a más etnikumok elûzése árán is – egy államba tömörítsék. Ez pedig teljes mértékben eltér attól, ami Szlovéniában történt.

A nemzetközi közösség tehát megmaradt a szóbeli elítélô nyilatkozatoknál, majd fokozatosan egyre keményebb büntetô intézkedéseket vezetett be a Szerbiából és Crna Gorából 1992 tavaszán létrejött új Jugoszlávia ellen. Az ugyanis azért mindenki elôtt világos volt, hogy a boszniai szerbek ezt a harcot Jugoszlávia támogatásával vívják. A szankciók kezdeményezôi több dologgal nem számoltak. Egyrészt azzal, hogy a szerbek milyen leleményesek lesznek ennek kijátszásában, másrészt azzal, hogy a belgrádi politikusok már jóelôre gondoskodtak az egykori szövetségi állam közös vagyonának biztos helyre mentésérôl, ami egy ideig lehetôvé tette a kitartást. Végül azzal a jelenkori európai szemlélet számára meglehetôsen különös pszichológiai beállítódással, melynek birtokában egyes szerb politikusok idejekorán bejelentették: a szerbek, ha kell, füvet esznek, de nem engednek a külsô nyomásnak.

Az elrendelt szankciók tehát hatástalanok maradtak, s az öldöklés egyre nagyobb méreteket öltött. Ebbôl a helyzetbôl, ha késôn is, de az USA vonta le elsôként a megfelelô következtetést. Lemondott arról, hogy a térség katonai egyensúlyát a legerôsebb Jugoszlávia biztosítsa, s Horvátország felé fordult. 1994 márciusában amerikai közvetítéssel léterhozták a bosnyák-horvát föderációt, majd 1994 novemberében az USA védelmi megállapodást kötött Horvátországgal. A horvát hadsereget amerikai tanácsadók készítették fel az eljövendô harcra, a sikerektôl elvakult boszniai szerbek pedig – akik úgy gondolták, hogy az elmúlt idôszak azt bizonyította, bármit büntetlenül megtehetnek – 1995 nyári srebrenicai öldöklésükkel megteremtették a beavatkozáshoz szükséges lélektani hátteret.

Az 1995 augusztusában megkezdôdött NATO-légicsapások bebizonyították, hogy milyen üresek voltak azok a nagyhangú szerb nyilatkozatok, amelyek egyfelôl azt igyekeztek elhitetni a világ közvéleményével, hogy a szerb hadsereg – a szerbek hôsiessége és a boszniai terepviszonyok miatt – legyôzhetetlen, másfelôl azt szuggerálták, hogy a boszniai beavatkozás óhatatlanul világháborúhoz vezet; egyrészt abból a mágikus gondolkodásból kiindulva, hogy az elsô világháború is Boszniában tört ki, másrészt azért, mert ebben az esetben az oroszok beavatkoznak, harmadszor azért, mert ez kiélezné az európai országok egymás közötti ellentétét. Nem ez történt, hanem az, amit már korábban is meg lehetett volna tenni, elkerülve így nagyon sok ember halálát: a NATO-légicsapások és a bosnyák-horvát haderô elôrenyomulása meghátrálásra késztette a szerbeket.

E sikereket látva hamar kiderült, hogy erôvel szemben igenis erôt kell alkalmazni, s hogy nem kell olyan nagyon félni az oroszoktól. Egyúttal azonban újabb nyugtalanító kérdések merültek fel. A knini szerbek tömeges elmenekülése, betelepítésük a Vajdaságba és máshová azt jelezte, hogy ismét polgárjogot nyerhet a tömeges lakosságcsere és az etnikai viszonyok tudatos megváltoztatása.

Meglehet Amerika ekkor már tudomásul vette, hogy a térségben másképp nem megy. 1995 novemberében amerikai közvetítéssel megerôsítették a bosnyák-horvát föderációs megállapodást, majd megállapodást kötöttek a kelet-horvátországi viszonyok rendezésérôl. Azt, hogy a bosnyákok és a horvátok csak kényszerbôl kötöttek szövetséget, azóta bizonyította a horvátok és muzulmánok között Mostarban és Szarajevóben kialakult ellenségeskedés, s 1996 március végén már egy magasrangú amerikai katonatiszt is kudarcnak minôsítette e szövetséget. Nem jobb a helyzet a kelet-horvátországi megállapodással sem, hiszen az azt írta elô, hogy mindenki visszatérhet otthonába. Csakhogy az elûzött horvátok és magyarok házaiban ma betelepült szerbek laknak. Most, hogy a visszatelepülés valóban megkezdôdhet, felmerül a kérdés, vajon milyen összecsapásokkal kell számolni, illetve hogy vajon visszatérnek-e innen Knin környékére a szerbek.

Az amerikaiak mindenesetre a katonai sikerek és a fenti szerzôdések birtokában létrehozták a daytoni találkozót. A katonai akciók és a hatását végül mégiscsak kifejtô embargó arra kényszerítette Milosevicset, hogy ô is jelenjen meg Daytonban, sôt hogy 1995. november 21-én fogadja el a diktátumot. Annál is inkább, mert a szerbek, ha engedmények árán is, de jelentôs eredményeket könyvelhettek el. Elôször is a boszniai Szerb Köztársaság az egységes Bosznia-Hercegovina önálló entitással rendelkezô része lett, azaz a boszniai szerbek minden addig felkínáltnál kedvezôbb jogi státust biztosítottak maguknak. A szerbek a boszniai területek 49%-át megtarthatták, tehát vesztesként is elérték azt, amit nemrég még mint gyôztesnek kínáltak fel számukra.² A '95 augusztusi knini események és az egyezmény következtében igen különös helyzet állt elô: a szerbek elveszítették a terméketlen Knini Krajinát és megkapták a rendkívül termékeny és gazdag Száva mentét.

Ez a tény meglehetôsen nagy felháborodást váltott ki a horvátokból, akik különben szintén elégedettek lehettek volna. A bosnyák-horvát föderáción belül ugyanis övék a vezetô szerep. A legnagyobb vesztesek – és nemcsak az emberveszteséget tekintve – tehát a muzulmánok. Annál is inkább, mert megszûnt az a multikulturális, etnikailag kevert Bosznia-Hercegovina, amelynek fennmaradásáért ôk oly sokat harcoltak. Ráadásul jelentôs muzulmán területek kerültek szerb kézre, s a daytoni megállapodás végülis szentesítette ezt a helyzetet.

A megállapodás különben igazán európai módon igyekszik rendezni a helyzetet: kiemelt helyen biztosítja az emberi jogok érvényesítését, elôírja, hogy milyen módon kell kialakítani az alkotmányos rendet, milyen legyen a központi hatalom és a részentitások alkotmányos illetékessége. A megállapodás végülis alapot teremtett a volt jugoszláv köztársaságok egymás közötti kapcsolatainak rendezésére is, bár ennek gyakorlati megvalósulásából – Szarajevó és Belgrád kölcsönös elismerésén kívül – eddig vajmi kevés tapasztalható. Sôt érthetô módon még erôteljesebben fellángolt az a vita, hogy vajon mi történjen az egykori Jugoszlávia jogi és vagyoni öröklésének ügyében.

Jugoszlávia amellett érvel, hogy egyedül ô képviseli az egykori állam jogfolytonosságát, a többiek ugyanis törvénytelenül szakadtak el. Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és Szlovénia képviselôi viszont az 1991-ben és 1992 elején megfogalmazott Badinter-jelentésre hivatkoznak. Ez ugyanis azt állapította meg, hogy Jugoszlávia szétesett, s ennek megfelelôen valamennyi tagállam egyenlô joggal örököse az egykori jugoszláv államnak mind jogilag, mind a vagyont illetôen.

Az a tény, hogy a daytoni szerzôdés elôírja, hogy a háborús bûnösöket felelôsségre kell vonni, azt a reményt kelthetné, hogy végre az európai jogrend érvényesülhet a délszláv térségben. S valóban úgy tûnik, hogy ha lassan is, de megindul a bûnösök kihallgatása, s talán felelôsségre vonása is. Ugyanakkor azonban Szarajevóban ezzel párhuzamosan olyan folyamat zajlott le, amelyik arra utal, hogy ezen a vidéken nem érvényesülnek az Európában megszokott viselkedési normák. A szarajevói szerbek kiköltözésérôl van szó. Nem csupán arra a – bizonyos mértékig talán meghatónak is tekinthetô, de Európában igen szokatlan – jelenségre gondolok, hogy a menekülô szerbek kiássák és magukkal viszik halottaikat. Az igazán aggasztó az, hogy az eddig általuk lakott városrészeket felgyújtják, ezáltal is igazolva, hogy él még annak a régi jó balkáni mondásnak a szelleme, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ráadásul e cselekedetnek számos egyéb összefüggése is van: döbbenetes, hogy a lakással és vagyonnal rendelkezô szerbek a vagyontalanságba és otthontalanságba menekülnek. Vagy mégiscsak lesz lakásuk, azoké a muzulmánoké, akiket más területekrôl elüldöztek vagy meggyilkoltak? Felmerül az a kérdés is, hogy vajon ha Kelet-Szlavóniába a már említett szerzôdés alapján visszatérnek az elûzöttek, a szerbek pedig elmenekülnek, az itteni házakat is felgyújtják-e. Ez annál is aggasztóbb kérdés, mert Szarajevóban legalább a saját házaikat gyújtották fel, Kelet-Horvátországban azonban nem errôl lenne szó.

Összefoglalásképpen az 1991-tôl 1996-ig terjedô idôszakról a következôket állapíthatjuk meg. A problémákat erôszakkal és fegyverekkel megoldani kívánó szerb politikusok tevékenysége, a hosszú éveken át folytatott háborús agymosás, a háborús cselekmények és a háborús bûnök, valamint a nyugati hatalmak habozása következtében többszázezer ember halt meg, rendkívül magas a rokkantak és megnyomorítottak száma, a házakban és gyárépületekben felmérhetetlen károk keletkeztek. Tény, hogy a daytoni egyezmény ennek véget vetett, de egyúttal bizonyos mértékig szentesítette is azt, hogy embereket városok lebombázásával és más eszközökkel otthonuk elhagyására lehet kényszeríteni. Bár az egyezmény papíron olyan területek kialakításáról döntött, amelyek a Szerb Köztársaság, illetve a bosnyák-horvát föderáció fennhatósága alá tartoznak ugyan, de vegyes etnikumúak, a valóságban etnikailag tiszta területek alakulnak majd ki, azaz épp az tûnik el, amiért érdemes lenne ragaszkodni az egységes Bosznia-Hercegovina fenntartásához. Sôt, nagy valószínûséggel meg lehet jósolni, hogy miután a NATO-erôk elhagyják Bosznia-Hercegovinát, a Szerb Köztársaság egy idô múlva csatlakozik majd Jugoszláviához.

Megállapíthatjuk továbbá, hogy az európai értékrend a Balkánon egyelôre nem érvényesíthetô. Azaz valamennyire talán mégis. Abban a vitában, ami a volt Jugoszlávia örökségének kérdésében zajlik, a szlovénok elôremenekültek. Felajánlották, hogy ôk – külön megállapodás keretében, az utódlás problémájának általános tisztázásától függetlenül – hajlandók a külfölddel szemben fennálló tartozásukat megfizetni. A fizetésképtelen Jugoszlávia ezt mindenáron szerette volna megakadályozni. Egy 1988-ban Jugoszlávia és a hitelezôk között kötött megállapodás úgynevezett szolidaritás-klauzulája ugyanis kimondta, ha a visszafizetés idején egyes köztársaságok fizetésképtelenek lesznek, a fizetôképeseknek (ez már akkor is Horvátországot és Szlovéniát jelentette) kell jótállniuk és fizetniük. Bár Jugoszláviának formailag igaza van, a nyugati bankok úgy vélték, érdemesebb elfogadni a biztos szlovén pénzt, mint az örökösödési vita kimenetelét megvárni, s nem vették figyelembe a jugoszláv tiltakozást, ismét tanúságot téve arról, hogy „jogállamban a pénz a fegyver". Vajon e módszer alkalmazásával rá lehet-e bírni a többieket is, hogy figyelembe vegyék a jogállam által elôírt követelményeket?

Jegyzetek:

1 Purger T.: Megérteni és megállítani, Magyar Szó, 1991. dec. 8.

2 A boszniai békemegállapodás, Magyar Szó, 1995. nov. 23.

(Meg kell jegyezni, hogy a magyar szövegbôl kimaradt az a pont, amelyik elôírja, hogy Jugoszlávia és Bosznia-Hercegovina kölcsönösen elismeri egymást);

A daytoni békeszerzôdés mellékletei, Magyar Szó, 1995. nov. 28-30.

1996. március 30.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]