Bill Clinton úgy állítja be ama döntését, hogy húszezer fôs csapatot küld Boszniába, mint az amerikai-európai szövetség természetes következményét. De ahelyett, hogy Boszniát a NATO keleti határának tekintenénk, inkább a Balkánt kellene úgy szemlélnünk mint Amerika gyorsan növekvô közép-keleti befolyási övezetének nyugati határát.

Ha emlékszünk, a második világháborúig a Balkán nem Európa, hanem a „Közel-Kelet" részének számított. A tény, hogy az Egyesült Államok sokkal inkább lelkesedik egy boszniai muzulmán állam gondolatáért mint európai szövetségesei, rávilágít többek között az új amerikai szerepre: Amerikára mint az Öböl és a Balkán között elhelyezked muzulmán államok informális tömörülésének vezetô erejére.

Úgy tûnik, hogy az egykor az ottomán törökök által igazgatott régiók a harmadik amerikai birodalom központjává válnak. A XIX. század vége óta az Egyesült Államoknak három birodalma volt (az elnevezés kliensállamok önkéntes tömörülésére és hagyományos gyarmatokra egyaránt vonatkozik). Amerika mindegyik esetben kitartóan növelte globális befolyását azáltal, hogy ellenrzése alá vonta a legyôzött nagyhatalmak korábbi birodalmait.

Az elsô amerikai birodalom az 1898-as spanyol-amerikai háború következményeként jött létre, amikor az Egyesült Államok rátette a kezét Kubára, Puerto Rico-ra, a Fülöp-szigetekre és a Karibi térség nagyobb részére. Ez a birodalom a második világháború végéig állt fenn.

A második amerikai birodalom, 1945-tl 1989-ig Nyugat-Európára és Ázsiára koncentrálódott.

És most, a hidegháborút követô években Amerika ismét egy korábbi ellenfelének birodalma fölé terjeszti ki fennhatóságát. A Szovjetunió szétbomlása arra késztette az Egyesült Államokat, hogy katonai hegemóniáját kiterjessze Kelet-Európára (a NATO-n keresztül) és a korábban semleges Jugoszláviára.

Mindennél fontosabb, hogy a hidegháború befejezdése leheôtvé tette Amerika számára közép-keleti elkötelezettségének elmélyítését. Már azelôtt, hogy az Irak elleni háború az Egyesült Államokat az Öböl-térség vezetô hatalmává változtatta volna, folyamatban volt a harmadik birodalom megalapozása, hiszen addigra Amerika fokozatosan kiépítette katonai befolyását a Közép-Keleten.

Röviddel azután, hogy az Egyesült Államok feladta Vietnamot, Jimmy Carter a Camp David-i békemegállapodásokon elnökölt, támogatta az Izrael és Egyiptom közötti békét és amerikai csapatokat állomásoztatott a Sinai félszigeten.

1980 januárjában, az iráni forradalmat és Afganisztán szovjet invázióját követôen jött a Carter-doktrína: „bármely külsô hatalom azon kísérlete, hogy befolyásra tegyen szert a Perzsa-öböl térségében, az Egyesült Államok létfontosságú érdekei elleni támadásnak minôsül". Mindezt aláhúzta egy gyorshadtest felállítása.

Carter elnök nyomdokain haladva Ronald Reagan elnök e gyorshadtestet az Egyesült Államok Központi Parancsnoksága alá osztotta be, s ezzel az amerikai kötelezettségvállalás a Közép-Keleten egy szintre került az európai és kelet-ázsiai elkötelezettséggel.

Az Öböl-háború óta az Egyesült Államok – kiváltva a militáns iszlám erôk dühét – kiterjesztette állandó katonai jelenlétét Szaúd-Arábiára és a környezô emirátusokra. Ezen felül az Öbölben létrehozta a haditengerészet ötödik flottáját.

Hogy Amerika a térségnek növekvô jelentôséget tulajdonít, kitapintható Izraellel fenntartott kapcsolatának bensôségesebbé válását szemlélve is. A Közép-Kelet az egyetlen térség a világon, ahol az Egyesült Államok katonai jelenlétének kiépítése folyik.

Miközben konszolidálódott a harmadik birodalom központja, az európai és kelet-ázsiai protektorátusok, a második amerikai birodalom legfontosabb elemei erodálódnak. Az amerikai katonai jelenlét Nyugat-Európában ellehetetlenült.

Clinton elnök sürgette Németországot, hogy vállalja Közép-Európa védelmének terhét egy potenciálisan ellenséges Oroszországgal szemben. A NATO-országok legfontosabb célja a jövôben elôreláthatólag az lesz, hogy felvonulási terepként szolgáljanak Amerika balkáni, mediterráni és Öböl-térségi háborúi számára.

De hogyan illeszthetô bele Ázsia a harmadik amerikai birodalomba? Valószínûleg sehogy. A szövetség Kínával simán kizárható. Amint Kína fokozott katonai jelenléte a Dél-kínai–tengeren és a disszidens Wei Jingsheng nemrégiben történt bebörtönzése is mutatja, Peking szándéka Washington figyelmen kívül hagyása vagy provokálása.

Kína semmiképpen sem hordoz magában reális lehetôséget. Egy keresztes hadjárat, melynek célja a kormány megdöntése lenne, katasztrófához vezetne. Ez csak arra ösztönözné Kínát, hogy határozottan támogasson olyan Amerika-ellenes rendszereket, mint pl. az iráni rezsim.

A feszültségek, melyek az Egyesült Államokat és Japánt külön utakra terelik, nem félreértések vagy demagógia eredményei, hanem valódi érdekellentétekéi. Habár Japán esetleg módosítja merkantilista kereskedelem- és befektetési politikáját, az ország egyedülálló és sikeres üzleti és politikai kartelljei továbbra is feszültségeket okoznak majd közte és kereskedelmi partnerei között.

Az Egyesült Államoknak a maga részérôl nem érdeke, hogy Japán biztonságának fizetett ôre legyen. S ha regionális fegyverkezési verseny kezddne Kína és az önállóbbá vált Japán között, az Egyesült Államok kívülállóként a döntbíró szerencsés helyzetében találná magát.

Az amerikai szövetség Dél-Koreával aligha élné túl a békés újraegyesítést, hiszen Kína beleegyezésének ára valószínûleg a koreai semlegesség és az amerikai csapatok kivonása lenne.

Az Egyesült Államok számára elérkezett a pillanat, hogy megfontolja kelet-ázsiai elkötelezettségének csökkentését és olyan új, rugalmasabb biztonsági megállapodásokat hozzon tetô alá Japánnal és Dél-Koreával, melyek nem az azonos érdekek fikciójára épülnek. Az amerikai katonai jelenlét csökkentése erôforrásokat szabadítana fel, melyekre szükség van a közép-keleti és balkáni új elkötelezettség alátámasztására, mely elkötelezettség akár egy generáción keresztül, vagy akár hosszabb ideig is fennmaradhat.

Az elsô két birodalommal ellentétben a harmadikat nem lehet azzal igazolni, hogy a demokrácia vagy az önrendelkezés terjesztése érdekében jött létre. Az amerikai vezetôk mindig ilyen ideálok elôtt hajlonganak, mint ahogy Kuwait Szaddam Husszein alóli felszabadítása során is tették. De Amerika közép-keleti klienseinek legtöbbje autoritárius állam vagy olyan demokrácia, melyet nyugtalanít etnikai kisebbségeinek kilátásba helyezett önrendelkezése.

Az USA visszavonulása Ázsiából és térhódítása a Közép-Keleten emlékeztet a XIX. századi történésznek, J. R. Seeley-nek egy híres megállapítására a brit birodalommal kapcsolatban, melyet szerinte egy „eszement roham" következtében hoztak létre. De Clinton elnök most a Balkánon olyan játékba kezdett, melynek nem kicsi a tétje.

Új európai-közép-keleti befolyási övezetének konszolidálása megköveteli, hogy az Egyesült Államok, miközben visszavonul Ázsiából új, a NATO-hoz hasonló intézményeket és szövetségeket hozzon létre az 1990 óta összegyûjtött különbözô protektorátusaival való kapcsolattartás céljából.

Bárhogyan is alakuljon a végén, ha mûködôképes akar lenni, az újabb impériumnak megfelel erre kell támaszkodnia. A protektorátusokat meg kell védeni. Egy boszniai kudarc aláaknázhatja a harmadik amerikai birodalmat még azelôtt, hogy létrejött volna.

(Az International Herald Tribune

1996. január 4-i száma alapján)

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]