A magyarországi sajtó viszonylag sokat foglalkozott a vajdasági autonómiatervezetekkel, s ugyancsak jelentôs visszhangra leltek a romániai magyarok elképzelései is. A volt Csehszlovákiában, illetve a jelenlegi Szlovákiában élô magyar közösség szintén kidolgozta a maga elképzeléseit arra az esetre, ha a hatalom hajlandó lenne dialógust kezdeni errôl a kérdésrôl. A szlovákiai Magyar Koalíció elképzelési azonban mintha nem jutottak volna be kellôképpen az egyetemes magyar köztudatba – annak ellenére, hogy a Szlovákiában élô magyarság területi elhelyezkedése, tudati állapota és szervezettsége szinte követelményként állítja e népcsoport legitim vezetôi elé a feladatot: komolyan kell foglalkozni ezzel a kérdéssel.Azt hiszem, a téma megtárgyalásánál mindennemû részletesebb történelmi visszatekintést mellôzhetünk; így csupán a jelzés szintjén állapítjuk meg, hogy a magyarság képviselôi a volt Csehszlovákiában, 1920 és 1938 között is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, természetesen a kor gondolkodásának szintjén. Autonomista elképzelésekrôl akkor még inkább a szlovákság esetében beszélhettünk, akik a volt Csehszlovákia unitarista keretei között szerettek volna bizonyos autonómiát elérni. A csehszlovákiai magyarok akkori politikai képviselete ezeket az elképzeléseket támogatta, remélve, hogy jóakaratért jóakaratot kapnak cserébe, s egy esetleges autonóm jogokkal felruházott Szlovákia megértôbb lesz a magyarok igényei iránt is. Ez egyrészt tévedésnek bizonyult, másrészt meg kell jegyezni, hogy a szlovákiai magyarok akkor politikai vezetôi — nem utolsó sorban a magyarországi politika hatására — saját ügyükben a határrevíziót tartották megoldásnak. A húszas évek elsô felében a szlovákiai magyarság erre a lehetôségre várt; csupán a húszas évek második felétôl kezdtek szervezôdni, s a harmincas évek végére már figyelemre méltó eredményeket értek el.

1945 és 1949 között nemhogy önkormányzati elképzelésekrôl, de a legelemibb állampolgári jogokról is hiába álmodoztak volna a Szlovákiában maradt magyarok, s bár 1949 után fokozatosan visszakaptak némi jogokat, a hatalom kínosan ügyelt arra, hogy a döntési jogköröket megtartsa önmagának. Márpedig mindennemû önkormányzati forma három alapkérdés tisztázásával kell, hogy kezdôdjön: ki dönt a felmerült kérdésben, ki és hogyan hajtja végre, valamint ki és hogyan biztosítja az egész folyamat anyagi hátterét. 1968-ban, a cseh-szlovák föderáció létrehozatalakor a prágai szövetségi parlament elfogadott egy kisebbségi alkotmánytörvényt is, amely viszonylag széléskörû jogok garantálása mellett szólt bizonyos önkormányzati formák létrehozatalának lehetôségérôl. Az 5. cikkely második bekezdése szó szerint így hangzott: „A nemzeti tanácsok törvényei egyben meghatározzák, mely képviseleti testületek és végrehajtó szervek mellett létesülnek olyan szervek, amelyek biztosítják a nemzetiségi jogok érvényesítését." Bizonyára nem lep meg senkit, ha elmondom, hogy a beígért végrehajtási törvények soha nem készültek el, mint ahogy a létezô szocializmus éveiben az egész 144. számú alkotmánytörvényt sem vette komolyan senki. A jogot a gyakorlatban az akkori párttitkárok szava jelentette; ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy napjaink sokszor színvonal alatti, nacionalista vágyaktól fûtött kézi vezérlését tapasztalva nem egy szlovákiai magyar szinte nosztalgiával gondol vissza egyik-másik felvilágosultabb párttitkár tevékenységére. Akkor ugyanis a szocialista ideológia frázisai néhány erôsebb túlkapást mégiscsak megakadályoztak; napjaink Szlovákiájában azonban gyakran tûnik úgy a kisebbségekhez tartozó polgárok elôtt, hogy az ország történelmének legrosszabb hagyományait idézô döntésekkel kell szembenézniük.

* * *

A szlovákiai magyarság gondjait megoldani hivatott autonómiaformákról való gondolkodás tehát lényegében 1990 után indulhatott meg, a szocialista rendszer bukását követô szabadabb idôszakaszban. Eme gondolkodást több folyamat is motiválta. Az elsô a volt Csehszlovákia jogrendjének átépítési folyamata volt, amelynek kapcsán az Európai Emberjogi Konvenció alapján elkészített alkotmánylevél elfogadásával lényegében formálisan is megszûnt a fentebb említett 144. számú alkotmánytörvény, s helyébe új dokumentumot kellett (volna) elkészíteni. A második kényszerítô erô az új alkotmányozási folyamat által elôhívott helyzet volt; 1990-ben ugyanis világossá vált, hogy a létezô szövetségi alkotmányt fel kell váltani egy újjal, olyannal, amely méltóképpen reagál a bekövetkezett társadalmi változásokra. Szövetségi államról lévén szó, a közös alkotmánnyal egyidôben kezdték elôkészíteni a cseh és a szlovák (akkor még) részállamok alkotmányait is. A magyar koalíció képviselôi részesei voltak ezeknek a folyamatoknak, jómagam is tagja voltam úgy a szlovák, mint a szövetségi alkotmány-elôkészítô bizottságnak. A tárgyalóasztaloknál nyomon követhettük a folyamatokat, ugyanakkor ezek részeként meg kellett fogalmaznunk javaslatainkat saját helyzetünk megoldása érdekében. A harmadik kényszerítô erô az az ígéretesnek tûnô folyamat volt, amelyet a nemzetközi szervezetek e témában való kezdeményezései jelentettek. E vonatkozásban fontos megemlíteni az EBEÉ, az Európa Tanács és az ENSZ tevékenységét. Az e szervezetekben elfogadott dokumentumok, fôleg az 1990-93 közötti idôszakban, olyan reményeket keltettek, hogy esetleg komolyan lehet számolni a kisebbségi kérdés megoldásával a kelet-közép-európai régióban is.A másik oldalon nyiltan be kell vallanunk azt is, hogy a szlovákiai magyarság e témával kapcsolatos együttgondolkodását fékezte az a tény, hogy a három párt-mozgalom, versenyhelyzetben lévén nem tudott határozott és egyeztetett álláspontot képviselni. A viták azonban nem szükségszerûen kárára, hanem esetenként elônyére is váltak a kérdéssel való foglalkozásnak, tekintettel arra, hogy a megbeszélések során sikerült néhány kérdést alaposabban átgondolni.

* * *

A kialakítandó megoldás alapszempontjai a következôk: a szlovákiai magyarság igényei, a számarányából, területi elhelyezkedésébôl és településszerkezetébôl fakadó lehetôségek kihasználása, a vonatkozó nemzetközi dokumentumok nyomvonalának figyelembe vétele és a már mûködô nyugat-európai autonómiák tapasztalatainak felhasználása. Az igazsághoz tartozik, hogy van még egy szempont, amely bár másodlagos, nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni: ezek pedig az egyébként indokolatlan szlovák félelmek. A területi autonómia azért vörös posztó minden szlovák politikus szemében, mert – teljesen alaptalanul – attól tartanak, hogy egy ilyen megoldás elsô lépés lenne a dél-szlovákiai területek Magyarországhoz való csatolása felé. Ez a félelem azonban nem lehet indok arra, hogy valamiféle területi megoldással – a területi autonómia megnevezés kiküszöbölésével — ne foglalkozzunk. Bizonyára nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a fenti szempontok közül egy ilyen korlátozott terjedelmû írásban csupán egyet, a szlovákiai magyarság társadalmi- és településszerkezetét vizsgáljuk meg röviden – ezt is azért, hogy érthetôvé váljon a javasolt megoldás. 1990-ben, a jelenleginél sokkal demokratikusabb társadalmi légkörben, megszüntették az 1960-ban kialakított három nagy kerületet (Kelet-, Közép-, és Nyugat-Szlovákia), de a magyarság számára hátrányos járási szerkezet nagyrészt érintetlen maradt. Némi pozitívumként értékelhetô, hogy ezeken a járásokon belül létrehozták az ún. körzeteket, amelyek a legtöbb esetben azonosak az 1918 elôtti történelmi vármegyék járásaival. A körzeti hivatalok vezetôit kezdetben még a körzethez tartozó polgármesterei választották, ám 1992-ben ezt a gyakorlatot módosították, ezért a járási hivatal vezetôjét a belügyminiszter, a körzeti hivatal vezetôjét a járási hivatalvezetô nevezi ki. Ezen a ponton azt is el kell mondanunk, hogy 1990 óta csupán a helyi önkormányzatokat hozták létre; máig sem a járási, sem a körzeti, sem a megyei szintû önkormányzati szervek nem alakultak meg. Így elmondhatjuk, hogy Szlovákiában napjainkban nincs koherens közigazgatás, mert egymástól elválasztva mûködik a helyi önkormányzat és az államigazgatási végrehajtás, a kölcsönös viszonyuk rendezetlenségébôl néha furcsa helyzetek adódnak.Az 1991-es népszámlálási adatok szerint a magyarok 17 körzetben alkotnak többséget: Dunaszerdahely 90,11%, Somorja 77,08%, Nagymegyer 92,90%, Galánta 65,59%, Diószeg 53,18%, Ógyalla 59,21%, Gúta 86,88%, Komárom 72,77%, Ipolyság 68,06%, Zselíz 56,45%, Párkány 83,07%, Fülek 66,63%, Rimaszombat 50,08%, Tornalja 75,33%, Pelsôc 74,29%, Királyhelmec 82,14%, Nagykapos 73,52%. További öt körzetben 30-50%-os arányban él a magyarság. Vágsellye 46,64%, Érsekújvár 38,97%, Nagykürtös 30,85%, Szepsi 40,63%, Rozsnyó 38,63%, három körzetben pedig 20%-nál kisebb a magyarok számaránya, Losonc 13,03%, Léva 12,26%, Nyitra 7,53%. A szlovákiai magyarság 432 településen alkot többséget 437 727 magyar lakossal. Az elsô Csehszlovák Köztársaságban jelentôs szórványmagyarságról lehetett beszélni a volt észak-magyarországi (ma észak-szlovákiai) megyékben is; az elmúlt évtizedekben azonban a kitelepítés, az elvándorlás és az asszimiláció megtette a hatását, s mára számuk sajnos a minimálisra csökkent.

* * *

A fentebb vázoltakból nyilvánvaló, hogy olyan univerzális megoldás, amely az összes szlovákiai magyar problémáját megoldaná, nem létezik. Javaslatunk ezért az autonómiaformák kombinációjára épül, és négy lényeges elemben gondolkodik.Az elsô a nyelvhasználati és egyéb, az állampolgár személyéhez kötött jogok. Javaslatunk szerint a hivatalos nyelvhasználat lehetôségét községi bontásban kellene biztosítani, mégpedig úgy, hogy mindazon településeken, ahol a magyarság (és természetesen más kisebbségi közösségek is, tehát Kelet-Szlovákiában a ruszinok, az ukránok, 2 községben a németek, stb.) 10% fölötti számarányban élnek, anyanyelvüket a szlovák nyelvvel egyenrangúan használhassák a hivatalos érintkezés során. Ugyanezt a gyakorlatot kellene bevezetni a körzetekben és a létrehozandó megyék szintjén is. A köz- és magánéletben való nyelvhasználat területén a teljes szabadság elvét valljuk, e téren javaslatunk semmiféle százalékos cenzust nem tartalmaz.A második elem a kulturális autonómia létrehozatala. Olyan jelentôs közösség esetében, mint a szlovákiai magyarság, ez elsôsorban a szlovákiai magyar kulturális és társadalmi intézmények rendszerbe fûzését, önkormányzati irányítását és autonóm finanszírozását jelenti. Ebbe a szférába tartozna a kisebbségi sajtó és könyvkiadás támogatása, ennek a rendszernek a részét képeznék a rádió és a TV nemzetiségi szerkesztôségei, a komáromi és a kassai magyar színházak (és az eperjesi Ukrán Nemzeti Színház), ide tartozna három-négy magyar jellegû múzeum (jelenleg csupán regionális múzeumokban van kisebb-nagyobb jelentôségû magyar anyag, s csupán a komáromi Dunamenti Múzeumban van egyetlen magyar részleg). Ide tartoznának azok az intézmények, amelyekkel jelenleg sajnos, nem rendelkezünk, de amelyek létrehozatala hosszabb távon feltétlenül szükséges: néhány könyvtár, legalább két-két levéltár és kutatóintézet, ez utóbbi biztosítaná a szlovákiai magyar tudományosság megszervezését is, amelynek másik részét a létrehozandó magyar egyetem biztosítaná. Ehhez a rendszerhez kapcsolódnának az itt-ott már létezô helyi vagy regionális múzeumok, tájházak és galériák is. A rendszert választott országos, helyi és regionális szintû önkormányzati testületek igazgatnák, amelyek mindhárom szinten rendelkeznének végrehajtó testületekkel is. Ugyanezen választott és végrehajtó testületek igazgatnák az oktatásügyi és önkormányzati rendszert is, amely szintén nem kimondottan területi elven mûködne, hanem ún. funkcionális autonómiaként, tehát azt intézményeket csoportosítaná. Az óvodákon, az alap- és középiskolákon kívül ebbe a rendszerbe tartozna a létrehozandó magyar egyetem, valamint azok a városi egyetemek, amelyek iránt mutatkozna érdeklôdés. Ez a rendszer biztosítaná a tankönyvkiadást csakúgy, mint a módszertani tevékenység összefogását. A rendszer rugalmas szerkezeti megoldással kapcsolódna az oktatásügyi minisztériumhoz; a jogkörök megosztását természetesen törvény szabályozná.

Fontos elem e három pillérre alapuló rendszer mûködtetése. Egyrészt költségvetési garanciával az országosan érvényes normarendszer részeként; másrészt egy kívánatos adóreform után a helyi és önkormányzati forrásokból számíthatna támogatásra. Különösen a rendszer létrehozatala idején bírna fontossággal egy harmadik elem: a második világháború után elkobzott magyar társasági és intézményi vagyon egy részének visszaszolgáltatása, amely megteremtené a rendszer életképességét.

A javaslat negyedik pontja a már említett területi átszervezéshez kapcsolódik, s célja 3–4 olyan megye létrehozása, amelyben a Szlovákiában élô magyarság jelentôs arányt képviselne. Ezáltal nem kerülnénk kiszolgáltatott helyzetbe, elkerülhetô lenne, hogy leszavazhatóságunk megvalósítható legyen, akár a regionális parlamenti választásokon, mint a regionális önkormányzati szervekben. E regionális politika irányítása létfontosságú számunkra, hiszen a déli, magyarlakta járások helyzete már ma sem szívderítô. Mert bár igaz, hogy a gazdasági aktivitások dinamikája a kis-és középvállalkozások szintjén itt némileg magasabb az országos átlagnál, az általános gazdasági teljesítôképesség már kisebb; ezt elsôsorban a mezôgazdaság válsága és a csekély számú ipari létesítmény okozza. Az országos átlaghoz képest itt jóval magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb az átlagéletkor, az élveszületések aránya és – magyar specialitás talán? – a legmagasabb az öngyilkosságok száma.

A Magyar Koalíció parlamenti képviselôinek véleménye szerint mindez okos és hatékony regionális politikával korrigálható lenne. Mivel idôközben a kormány is elkészítette a maga javaslatát, a magyar pártok is pontosították a sajátjukat, s azt március folyamán a törvényhozás elé nyújtották. A magyar javaslat teljes összhangban van az Európai Tanács Helyi Önkormányzatokról és Regionalizmusról szóló kartájának tartalmával – ám a kormánykoalíció ennek ellenére a javaslatot elvetette.

A küzdelem ebben a kérdésben tovább folyik. A köztársasági elnök ugyanis az április elején nagy gyorsasággal elfogadott törvényt visszaadta a parlamentnek, amely azt a kötelezô újratárgyalás után valószínûleg változatlan formában fogja elfogadni.

A törvény hatályba lépésére a Magyar Koalíciónak is reagálnia kell. A szlovákiai magyarok érdekeit szem elôtt tartva két megoldási mód lehetséges. Az egyik a szimmetrikus modell további erôltetése, ez azonban a valószínûleg július elsejétôl életbe lépô törvény lényegi megváltoztatását feltételezik. A másik megoldás az aszimmetrikus modell megvalósítása, amely a jelenlegi megyék megváltoztatása nélkül a megyei szervek döntéshozatali illetékességérôl szóló törvényben a magyarok által is lakott megyék bizonyos járásainak különleges státust biztosítana, s ilyen jogköröket biztosítana a megyei választott és végrehajtó szervekben létrehozandó nemzetiségi testületek számára is.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]