Akár tetszik nekik, akár nem, térségünk országainak kormányai szomszédságpolitikájukban kénytelenek figyelembe venni a kisebbségi problematikát, egyáltalán a kisebbségek létét. Mely lét ráadásul rosszul szerkesztett békemûvek, s belsô nacionalista politikai kurzusok által terhelt. Tapasztalni olyan hangütéseket is, amelyek négy évtizedes nosztalgiákat ébresztgetnek. Konkretizálva és jelesen azt, hogy Bukarest és Budapest, Pozsony és Budapest jó viszonyának megrontói a kisebbségben élô, okvetetlenkedô magyarok. Ilyen vélemények sajnálatosan nem csupán a román és a szlovák kormány és ellenzékeik körében uralkodóak, hanem a magyar kormányzati politikában is meghonosodni látszanak. A magyar külügyi tárca csupán követô, a jóhiszemûség egyébként tisztelnivaló szándékát esetenként az önfeladás határáig elvivô politikája ugyanis erre utal. A kormánypártok és a mérsékelt parlamenti ellenzék közötti konszenzusról ma már egyre ritkábban beszélhetünk, s ez nagy kár, hiszen európai integrációnkat is befolyásoló nemzeti ügyrôl van szó. „Elszigetelt", azaz szomszédaink nélkül való visszatérésünk Európába ugyanis nehezen képzelhetô el: az óvatos befogadók nem szívesen importálnak viszályokat intézményeikbe. (Más lapra tartozik, hogy azok meggyökereztetésében „békecsinálóként" maguk is részt vállaltak.)

Viszonyunk talán csak Ausztriával, Szlovéniával és Horvátországgal, s megszorításokkal Ukrajnával mondható rendezettnek. (Utóbbival ugyan van alapszerzôdésünk és kisebbségvédelmi egyezményünk, ám mindezek ellenére a kárpátaljai magyarok helyzete nem mondható rózsásnak: önmegtartásukat az általánosnak mondható ukrán gazdasági válság mellett esetenként politikai fogantatású rosszindulat is akadályozza.) Az pedig – cselekedeteiket szemlélve – nyilvánvaló, hogy a román és a szlovák politikai elit a magyarellenességet tekinti egyik igen fontos legitimációs eszközének. Eleinte készségesen felhasználva, napjainkban azonban immár sarokba hajítva az MSZP-nek azt a választási kampányfogását, amely az elôzô parlamenti ciklus kormányát nacionalizmusban marasztalta el, önmagát pedig a történelmi megbékélés letéteményeseként kínálta föl. Látnivaló ugyanis, hogy a magyarságpolitikában a lépésegyeztetést nem is leplezô bukaresti és pozsonyi vezetés retorikájában a Horn-kormány ugyanolyan irredenta és revizionista, mint – állítólag – elôdje volt. (Elmondható tehát, hogy Hornék azonos politikai kultúrán szocializálodott partnerei most azzal „jutalmazzák" a tízmillió magyar miniszterelnökének kormányát, amivel az Antall-kabinetet büntették.) A gyakori meghátrálások és a ritkábban elôforduló karakteres megnyilvánulások visszatérôen ezeket a reakciókat váltják ki Bukarestben és Pozsonyban. Röviden: a tárgyalópartnerekbôl éppen a megbékéléshez szükséges politikai akarat hiányzik.

A jelenlegi román és szlovák politikai kurzusnak ugyanis egészen másak a szándékai; számos jel mutat arra, hogy Magyarország idôrendben esetleges gyorsabb euroatlanti integrációját provokatív lépésekkel is hajlandóak lennének megakadályozni. Ebben kitûnô eszköz lehet a kezükben a kezelésükben lévô magyar kisebbség, amely egyszerre lehet a provokáció tárgya és a politikai manipuláció eszköze.

Az említettek miatt határozottabbá és egyértelmûbbé kell tenni a magyar szomszédság- és kisebbségpolitikát. Nem szerencsés például, ha az autonómia kérdésében eltérô álláspontot képvisel a kormányfô, a külügyminiszter, a miniszterelnöki államtitkár, a külügyi államtitkár és a köztársasági elnök. Föl kell hagyni a sokat emlegetett, s elôbb-utóbb a közönyös tétlenséghez vezetô „eszköztelenség" emlegetésével. Rendkívül fontos, hogy a magyar-magyar kapcsolatokból számûzettesenek végre a hiszterizáltság elemei, s a róluk szóló döntésekben – még ha alapszerzôdésrôl is van szó! – hallattathassák hangjukat a kisebbségek is. Addig is: nem ártana arra törekedni, hogy egyre több olyan konkrét döntés szülessék, amely alkalmas a határontúli magyarok közérzetének javítására.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]