A román nemzettudat, a gondolkodásmód és a politikai gyakorlat elemzésekor – a tévedések és hibás következtetések elkerülése végett – egyaránt meg kell különböztetni azok geostratégiai lehetôség-keretét, történelmi dimenzióját és érvrendszerét, regionális meghatározottságát, valamint – nem utolsósorban – szociológiai vonatkozásait. Ugyanakkor, magától értetôdôen, nem lehet figyelmen kívül hagyni a mindenkori román vezetés pillanatnyi érdekeit sem. Annyi azonban különösebb szellemi erôfeszítés nélkül is megállapítható, hogy a román nemzettudat (és az abból következô nemzetstratégia) 1989 után sem tért (térhetett) le arról a – történelmi távlatból tekintve – kényszerpályáról, amelyre az 1850-es években lépett. Ez pedig, mint láthattuk, továbbra is egy, az 1789-es nagy francia forradalom mintájára meghirdetett homogén nemzetállam (államnemzet) megteremtését írja elô. Csaknem teljesen függetlenül attól, hogy a francia modell megalkotóinak utódai és politikai örökösei idôközben a nemzetek feletti, regionális, decentralizált, föderalisztikus, integrált Európa (Európai Egyesült Államok, Egyesült Európa, Nemzetek Európája stb.) eszméjét tûzték zászlajukra és vették fel – elôkelô helyen – politikai szótárukba. Ám a mindenkori történelemfejlôdés egyik alaptörvénye (a „hosszú idôtartam" – longue durée) értelmében az elôzô trend még akkor is érvényben maradna, ha a román (szerb, szlovák) politikai osztály(elit) esetleg valóban elhatározná, hogy, mondjuk 1995. január elsejétôl immár az új, „európai" elképzelést kívánja megvalósítani.¹ A történelmi mozgások (és politikai döntések) tehetetlenségi nyomatéka ugyanis az idôsíkra kivetítve minimum két-három évtized. De inkább több...

Márpedig az 1989 decemberében hatalomra került új-régi román uralkodóréteg – a Gheorghe-Gheorghiu Dej majd Ceauÿescu nevéhez fûzôdô kommunista „nómenklatúra" látszólag „európaizálódott" második-harmadik nemzedéke – politikai megfontolásból és hatalmi érdekbôl egyaránt – egyelôre (valószínûleg még sokáig) nem engedheti meg magának, hogy a gazdaságszerkezetileg és társadalomtörténetileg továbbra is heterogén állam-konglomerátum (Románia) kohéziós erejét, a „nemzeti gondolatot" és a velejáró retorikát kiengedje a kezébôl. Ez viszont csaknem minden tekintetben szöges ellentétben áll az európai integráció elvével, és kivált a belôle következô tervek, elgondolások, feladatok gyakorlati megvalósításával. És, itt szándékosan rövidre zárunk: mindez aligha egyeztethetô össze mindazokkal a szerzôdéses kötelezettségekkel vagy informális elvárásokkal, amelyeket az Európa Tanácsba fölvett és az Európai Unióval egyelôre nem ratifikált szerzôdést kötött Románia vállalt, illetve (szóban) kilátásba helyezett (ígért).

Ebbôl a szempontból az MDF-kereszténydemokrata-kisgazda koalíció nemzetfelfogása, a „határon túli magyarsággal" kapcsolatos külpolitikája és fôként politikai stílusa-nyelvezete nyílt kihívást jelentett az Iliescu-Nästase-Meleÿcanu vezetés számára; a román „nemzetmentô" (de tendenciájában inkább „hongyarapító") ösztönök és reflexek állandó riadó-készültségét váltotta ki Bukarestben és Kolozsváron. Függetlenül attól, hogy valójában az Antall (Boross-Jeszenszky)-kormány sem akart és (a magyar államiság veszélyeztetése nélkül) nem is akarhatott területi revíziót! Viszont, akaratlanul tág teret és kényelmes manôverezési lehetôséget kínált fel az Iliescu-rezsim „szakértôinek". Itt, ezen a ponton tehát a Horn-Kovács kormány elméletileg kétségkívül elônyösebb helyzetben lesz elôdjénél, és nyilván jóval kevesebb támadási felületet, „feladott labdát" kínál majd román partnereinek. Ugyanakkor a magyar külpolitika új irányítóinak egy pillanatra sem szabad megfeledkezniük arról, hogy a mindenkori magyar-román kapcsolatok nem ideológia-specifikusak. Vagyis sem a hasonló, netán azonos politikai stílus, fogalomhasználat, sem a jó értelemben vett, sôt elengedhetetlen szakmai profizmus önmagában nem elegendô az utóbbi másfél évszázadban felhalmozódott gondok, ellentmondások, konfliktusok, sérelmek, s fôként gyanakvások megoldására, vagy tökéletes orvoslására.² Sôt, annak a veszélye is fönnáll, hogy a kezdeti (becslésünk szerint néhány hónapos, jó esetben féléves) „türelmi idô" lejártával az Iliescu-kormány – megértve, hogy ezúttal keményebb és képzettebb „ellenféllel" van dolga – maga is durvább eszközökhöz nyúl.

Ez annál is inkább elképzelhetô, mert a román vezetés – számításból, politikai érdekbôl, esetleg „internacionalista" rokonszenvbôl – alig leplezett módon már 1993 ôsze óta a magyar szocialistákra tett. A Horn-Kovács kabinettôl várja (sôt, elvárja) a vitás kérdések rendezését, különösen az alapszerzôdés aláírását. De figyelem! Változatlanul szinte semmit sem kínál cserébe a szokásos ígéreteken és szerzôdéses kötelezettségeken kívül, amelyeket ugyanúgy nem áll szándékában és nincs is módjában betartani, mint bármelyik elôdjének!

Megítésésünk szerint tehát a magyar szocialista-szociálliberális kormányt Iliescuék egyfelôl az utódpártoknak kijáró szakmai és nosztalgikus szimpátiával kezelik, ugyanakkor – téves politikai számítás alapján – a hajdani közös ideológiai platformra szeretnék emlékeztetni. Mindebbôl, akárcsak a hallgatólagos támogatásból politikai tôkét igyekeznek kovácsolni. Magyarán, „barátilag" arra szeretnék kényszeríteni, hogy minél elôbb, minél kevesebb akadékoskodással megkössék a számukra – kifelé, Strassbourg, Brüsszel, Washington irányába – oly fontos alapszerzôdést.

A „csinálni nagy barátság" (druzsba) elengedhetetlen feltétele román részrôl tehát – s immár 150 esztendeje – továbbra is az, hogy a magyar fél minden vitás kérdésben s lehetôleg minél többet engedjen, érje be az ígérgetésekkel és látszatintézkedésekkel. Amennyiben viszont ezt nem teszi (és nyilván nem is fogja tenni), akkor igen hamar kiderülhet, hogy éppoly „magyar" (azaz potenciális ellenség), mint a Kossuth-Szemere kormány, vagy annak bármelyik utódja. Sôt, nyomatékosan ismételjük: a kezdeti enyhén nosztalgikus magatartás akármelyik pillanatban s szinte átmenet nélkül acsarkodó gyûlöletté változhat.

(Ebben az összefüggésben a „kolozsvári események" – ti. a Gh. Funar kezdeményezte „leletmentô" ásatások a fôtéren – máris az új magyar kormány tûrôképességének „tesztjeként" is értelmezhetôk.)

A román vezetés politikai számításának leggyengébb láncszeme (s egyszersmind a magyar politikai helyzetértékelés egyik lehetséges kritikus pontja) az az illuzió, hogy a szocialista és szabaddemokrata pártnak a hatalomra visszakerült (vagy oda most eljutott) képviselôi ugyanannak az 1945 után kialakult (kommunista és internacionalista alapon szervezôdôtt) politikai osztálynak a tagjai. Ez szociológiailag sem teljesen igaz, és még ha tökéletesen fedné is a valóságot, akkor is ugyanúgy érvényes lenne rá a magyar és román társadalomfejlôdésben történelmileg kimutatható (és az 1956-os, illetve az 1989-es kivágott címerû nemzeti zászlók képében megragadható) mintegy három évtizedes idôbeli eltolódás – a magyar fejlôdés javára. Ez annyit tesz, hogy hazánk – a mindenkori román politikai elit számára megbocsáthatatlanul – pontosan egy történelmi fázissal elôbbre jár Romániánál. Még plasztikusabban: bármennyire igaz is, hogy az új magyar vezetés tagjai (és gyakorlatilag minden 30 éven felüli, de 65 évnél fiatalabb magyarországi magyar) a Rákosi- és fôleg a Kádár-korszakban „szocializálodott", szellemisége, politikai reflexei akkor alakultak ki, ez nem sokat jelent, mert 1989-ben új idôszámítás kezdôdött Európában és a nagyvilágban; Romániában (az Iliescu-rezsim képében) minden jel szerint most indult mindaz (gyakorlatilag a Kádár-Aczél-féle „emberarcú szocializmusnak" egy balkáni, „vadkeleti" kapitalizmussal kombinált elegye), amit a magyar társadalom 1962 és 1989 között részben már megélt s maga mögött hagyott. Egészen durván s végletesen leegyszerûsítve: a magyar és román vezetés, a politikai „frazeológia" esetleges hasonlósága ellenére ugyanúgy más történelmi idôben (és dimenzióban) mozog, akár gróf Andrássy Gyula és Ion C. Brätianu korában. Ennek csalóka, délibábszerû voltára és az ebbôl származható veszélyekre és tévedésekre úgy hisszük, nem kell sok szót vesztegetnünk.

Összegezve: 1.) a román politika (nemzettudat, nemzetstratégia) 1989 után is a homogén (francia típusú) nemzetállam (államnemzet) megvalósításának kényszerpályáján halad. Jóllehet 1989-ben Romániában is új idôszámítás kezdôdött, és az ország most lépett abba a történelmi fejlôdési szakaszba, amely a magyar társadalomra 1962 és 1989 között volt jellemzô, ezért a román vezetés csupán szavakban (s legjobb esetben törekvéseiben és vágyaiban) képes eleget tenni az új európai „rendezési elv" (az integrált Európa) követelményeinek és elvárásainak.

2.) Ebbôl következôen, az új magyar vezetést – mint minden magyar kormányt és politikai erôt általában – csak akkor (és addig) tekintheti partnernek és „baráti" szövetségesnek, amíg és amennyiben az elfogadja, helyesli, (rosszabb esetben nem használja ki) a román nemzetállami fejlôdés felgyorsításával kapcsolatos, azokból „logikusan" következô feladatokat, teendôket és gondokat. Magyarán, ha „megérti" (esetleg csupán tétlenül szemléli) a romániai magyarság folytatódó felmorzsolását-asszimilálását. Minden más esetben az ellenérzések és a gyûlölködés folytatódásával kell számolnunk.

3.) További következmény: a román politika nem éri be a hangsúly- és stílusváltással, a szakszerûbb nyelvezettel; professzionálisabb problémakezeléssel, vagy taktikai elemekkel. Teljes egyetértést, sôt érzelmi azonosulást szeretne kicsikarni.³ Ugyanez vonatkozik az Európai Unióba és a NATO-ba való integrálódásból származó feladatokra és követelményekre is. Mivel a fentebb vázolt idôbeli eltolódás (fáziskésés) miatt a román társadalom elôtt álló elkerülhetetlen lépések mások mint Magyarországéi, minden új fogalom (szubszidiaritás, regionalizmus, nemzetközi fórumokon hozott kötelezô érvényû határozatok, kontroll-mechanizmusok, egyeztetés-kényszerek és szuverenitás-korlátozások) egyben potenciális veszélyforrások (különösen ha „magyar" vonatkozásai is akadnak, amelyek szükségképpen léteznek.) Ennek végeredménye akár a magyarokkal (a magyar jelenléttel és „kihívással") összefüggô ellenségkép bôvülése is lehet...

4.) A történelmi megbékélést szorgalmazó ôszinte magyar külpolitikai szándékoknak, a stílus- és hangsúlyváltozásnak tehát eleve komoly (román) akadályai vannak. Az öröklött gyanakváson túl a befogadó közeg (a román társadalom és politika) lépéskényszereit, frusztrációit, kritikátlan mohóságát (az egyet nem értés jogtalanságát) is számításba kell vennie. Különben, akárcsak a múltban, a magyar külpolitikát ismét meglepetések, csalódások, mi több, új kudarcok érhetik.

1994. július 13.

Jegyzetek

1 Ld. bôvebben: A „feladat". Bíró Béla beszélgetése a szerzôvel. In: Borsi-Kálmán Béla: Kihívás és eretnekség. Adalékok a román-magyar viszony történetéhez, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996, 109-111. o.

2 Ennek alátámasztására ide másoljuk – kommentár nélkül – Iuliu Maniu 1918. november 14-én Jászi Oszkárhoz intézett szavait: „...csak annyit kívánok megállapítani, hogy a mi nemzeti törekvéseink a múltban szûkkeblûen kezeltettek. Máma talán nem annyira az objektív kérdések az akadályai egy megállapodásnak, mint inkább az a bizalmatlanság, mely köztünk mind nagyobb ûrt létesített és amely bennünket ma is arra késztet, hogy ügyünknek Önökkel való elintézése alkalmával a lehetô legnagyobb elôrelátással legyünk..." Ld. Töredékek. Jászi aradi tárgyalásaiból, Kézirat [gépirat], Országos Levéltár, K szekció, K610-1xc, B.fol.

3 Iuliu Maniu 1918. november 14-én kifejtett véleménye ebbôl a szempontból ia mérlegelendô: „...ha a magyar nemzet , amely évszázadok óta kezében tartotta a hatalmat a mi jogainkat csak egy békekongresszusnak kényszerítô hatalma alatt adja meg és nem adja meg szabad, ôszinte, nyílt, férfias gesztussal, amely a jövôbeli együtt élés lehetôségét megteremtené, akkor óriási hiba történik nem a mi részünkrôl, hanem a magyar nemzet vezetôi részérôl [...] szükséges, hogy [...] ami minket megillet, azt önök meg is adják a maga teljességében, nem a békekonferencia kényszere alatt, hanem szabad, ôsztinte, nyílt akarattal... ." Uo. 13-14. fol. A két idézet egyszersmind szemléletesen mutatja mind a magyar-román történelmi kapcsolatok már említett összeszövôdöttségét, komplementer jellegét és ebbôl (is) következôen egymáshoz viszonyított fáziseltolódásait.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]