Ahhoz, hogy a nemzetközi politika folyamatosan változó és elsô pillantásra kaotikus porondján eligazodhassunk, esetleg felismerhessük a hosszabbtávú trendeket és ezek következményeit a saját jövônkre nézve, ismernünk kell a napi politikai cselekedeteket mozgató erôket. Ezek az erôk alapvetôen két csoportba sorolhatók: az értékek és az érdekek csoportjába. Míg azonban az értékek mindig nyíltan megfogalmazódnak, addig az érdekek sokszor rejtve maradnak, és a politikai elemzôk dolga, hogy a felszínre hozzák ôket.

Véleményem szerint érdemes ezt a – fogalmazzunk úgy – oknyomozást a nagyobbtól elindulva a kisebb felé haladva elvégezni. Glóbuszunk legbefolyásosabb országának legfontosabb külpolitikai érdeke felôl elindulva a világpolitika sok homályos zugába lehet egész jó „találati pontossággal" bevilágítani.

Az Egyesült Államoknak, mint a Föld pillanatnyilag legjelentôsebb államának természetesen rendkívül szerteágazó külpolitikai érdekrendszere van, aminek teljes feltérképezése még a szakértô számára is szinte lehetetlen, de igen érdekes és fontos következtetéseket lehet levonni abból is, ha csak a legfontosabb érdekeit vizsgáljuk. Jelen körülmények között, úgy gondolom, az USA vitathatatlanul legfontosabb külpolitikai érdeke, ha úgy tetszik stratégiai prioritása, hogy fenntartsa a jelenlegi helyzetet, amelyben Amerika maradt a világ egyetlen szuperhatalma. Ez azt jelenti, hogy az USA az egyetlen olyan hatalom, amelynek a világ minden fontos pontján vannak érdekei, és meg is van az ereje és eszközrendszere ahhoz, hogy érvényesítse ezeket. Ezt a status quo-t az Egyesült Államok (majdnem) minden gazdasági, diplomáciai, vagy ha kell, katonai eszközzel fenn kívánja tartani.

Mi változtathatja meg ezt a status quo-t? Melyek azok az országok vagy országcsoportok, amelyek ezt a hegemóniát veszélyeztetik vagy veszélyeztethetik? Úgy gondolom, jelenleg összesen négy ilyen található:

Elôször is Oroszország. Az USA hidegháborús ellenpólusa, a Szovjetunió, elôször gazdasági majd politikai értelemben is elveszítette szuperhatalmi pozícióját, így örököse, Oroszország egyedül katonai erejét tekintve maradt meg szuperhatalomnak. Azonban úgy tûnik, hogy ez mára már a hagyományos fegyveres erôkrôl sem mondható el, mint ahogy arra a csecsenföldi háború élesen rávilágított. Ezért Oroszország jelenleg csak nukleáris ütôerejét tekintve számít szuperhatalomnak. Azt a képességét, hogy irányítsa a világpolitikai eseményeket elveszítette, sôt jelentôs befolyása is tulajdonképpen a szovjet utódállamokra (az orosz terminológiában „közelkülföldre") szûkült. A trend egyértelmûen lefelé mutat, ugyanakkor potenciálisan megvan még a lehetôsége, hogy egyszer újra megerôsödjön, hiszen területileg, a humán- és természeti erôforrások tekintetében rendelkezik az ehhez szükséges feltételekkel. Ez azonban a közeljövôben elég valószínûtlen.

A második kihívást Európa jelentheti. Európának meglenne minden feltétele ahhoz, hogy szuperhatalommá váljon, de ehhez egységes politikai akarat kellene hogy vezesse. Az Európai Unió föderalista elmélyítésére, valamint a közös kül- és biztonságpolitika kialakítására irányuló erôfeszítések értelmezhetôk úgy, hogy ezt az egységes politikai akaratot hivatottak kialakítani. Európa utóbbi néhány évszázadának történelme és több fontos tagállam jelenlegi hozzáállása a föderalizmus gondolatához azonban ennek a szándéknak a sikerességét legalábbis kérdésessé teszik. Mindazonáltal ez a mostani kísérlet az egységes Európa megteremtésére hosszú idô óta a legígéretesebb.

A harmadik vetélytárs az iszlám világ lehet. Hatalmas területi, emberi és természeti erôforrásokkal rendelkezik (bár vannak problémás területek, mint pl. a mezôgazdaság), de igazán erôs csak egységben lehet. Ilyen egység a történelem során már létrejött. Utoljára Nasszer próbálta létrehozni az arab nacionalizmus ideológiájának segítségével. Ez akkor nem sikerült, de ma ezt az egyesítô ideológiát megteremtheti az iszlám fundamentalizmus, ami egyben átlépi a sokszor tapasztalható ellentétet az arab és nem arab muszlimok között is. Hosszú távon a térség demográfiai trendjei és a társadalmi egyenlôtlenségek határozottan kedveznek a fundamentalizmus erôsödésének, de ebben a térségben a jövôt megjósolni mindig különösen nehéz volt.

A negyedik kihívást Kína jelenti. Jelenleg még nem szuperhatalom, de minden feltétel adott ahhoz, hogy viszonylag rövid idôn belül azzá váljon. Gazdasági erejének robbanásszerû növekedésével a trend egyértelmûen és határozottan ez. A legtöbb elemzô szerint ha Kína fejlôdése ilyen ütemben folytatódik, a XXI. század húszas éveire utolérheti az Egyesült Államokat. Ma még talán nem mindenki számára nyílvánvaló, de ez a legkomolyabb veszélyforrás Amerika világpolitikai vezetô szerepére nézve.

A lehetséges vetélytársak számbavétele után érdemes közelebbrôl megvizsgálni azt, hogy mit tesz vagy tehet az Egyesült Államok a hegemóniáját veszélyeztetô folyamatokkal, illetve a hegemóniáját veszélyeztetô országokkal vagy országcsoportokkal szemben.

Bár a dokumentumok és hivatalos nyilatkozatok szintjén ez még alig jelent meg, több jel utal arra, hogy az amerikai döntéshozók felismerték Kínában a jövô század valószínûleg legnagyobb kihívását. Néhány lépést már tettek is a probléma kezelésének irányában, de úgy tûnik, Amerika még nem rendelkezik igazi stratégiával. Elméletben végiggondolva a lehetséges alternatívákat (az elpusztításon kívül) három kezelési módszer kínálkozik: a bekerítés, a megosztás, végsô eszközként pedig az ellensúlyképzés.

A szövetséges és baráti országok általi bekerítést az USA már régóta alkalmazza (pl. Japán, Dél-Korea, Tajwan), de az utóbbi idôben rá is erôsített erre. Ennek jó példája a 96 tavaszán Japánnal megkötött katonai egyezmény, amely megnöveli a szigetország szerepét a térség biztonságának szavatolásában.

A megosztás taktikájának ötletét a kínai történelem szinte magától kínálja, hiszen Kína története a birodalom-egyesítések és széthullások története is egyben. Mindazonáltal egy nukleáris hatalom esetében ez elég kockázatos vállalkozás, arról nem is beszélve, hogy kérdéses mennyire képes egy külsô hatalom a kínai belsô eseményeket befolyásolni. Ismerve azonban az egyes országrészek közötti hatalmas belsô gazdasági különbségeket, egy esetleges dezintegráció egyáltalán nem elképzelhetetlen.

Az ellensúlyképzés tényleg csak végsô eszköz lehet, hiszen ez nyílt beismerése annak, hogy új szuperhatalom született, amivel szemben már csak az összefogás segít. Egy ilyen új, kibôvített bipolaritás óhatatlanul az euroatlanti és az ázsiai kultúrkör, primitívebben a fehérek és a sárgák szembeállításával járna, aminek beláthatatlanok lennének a következményei. A kérdés csak az, hogy elkerülhetô-e.

A Szovjetunióval, majd Oroszországgal kapcsolatban Amerika stratégiai prioritása azt diktálta, hogy a másik hidegháborús szuperhatalom világpolitikai eseményekre gyakorolt befolyását nagyjából egy európai nagyhatalom szintjére csökkentse, miközben vigyáznia kellett arra, hogy a bomlás ne indítson el ellenôrizhetetlen folyamatokat, mert azok rendkívül súlyos következményekkel jártak volna a békére és a stabilitásra nézve. Úgy is lehet fogalmazni, hogy Amerika a kontrollált összeomlasztásban volt érdekelt, ügyelve arra, hogy a lehulló törmelékdarabok nehogy a saját fejére essenek.

Ez a befolyáscsökkenés és dezintegráció kétségkívül be is következett, azon azonban már lehet vitatkozni, hogy ebbôl mennyi volt köszönhetô az Egyesült Államoknak, és mennyi a világpolitika egyéb tényezôinek. Az is kérdés, hogy ezek az Oroszország számára negatív folyamatok vajon már elérték-e mélypontjukat, vagy még nem. Véleményem az, hogy mind a befolyáscsökkenésnek, mind a dezintegrációnak van még terepe és esélye a jövôben is.

Melyek az USA további érdekei a jelenlegi helyzetben? Elôször is az, hogy a már eddig elért eredményeket konszolidálja, véglegessé tegye. Ennek számos módja van, a fegyverzet-korlátozási szerzôdésektôl (START-1,-2, CFE, CWC stb.) a politikai, gazdasági, kulturális, katonai és egyéb téren megüresedett vezetô szerepbe történô „benyomulásig". Ebbe beletartozik a volt szocialista országok Békepartnerségbe, és az „emészthetô" kelet-közép-európai országok NATO-ba történô felvétele is.

Másodszor pedig érdeke az orosz helyzet kontrollálhatóságának további fenntartása is. Ez a NATO-bôvítés szempontjából például azt jelenti, hogy azok az országok, amelyek Oroszország számára nagyon érzékenyek —mégha egyébként emészthetôk lennének is – nem számíthatnak gyors felvételre. Ilyenek sajnos és elsôsorban a balti államok. Összegezve arra lehet számítani, hogy a valamikori orosz befolyási övezet szakaszosan tovább zsugorodik, illetve az elôrelátható jövôben átkerül amerikai befolyás alá.

Az Európai Unióhoz fûzôdô viszonyát tekintve az Egyesült Államok igen érdekes helyzetben van, mert egyfelôl közösek a történelmi és kulturális gyökerek és egymásnak megbízható stratégiai szövetségesei voltak a hidegháború alatt a XX. század legsikeresebb védelmi szervezetében, másfelôl viszont sok területen egymás konkurensei, határozottan eltérô, sôt néha egyenesen ütközô érdekekkel. Ilyen volt például a GATT-vita (mára WTO), vagy manapság a közel-keleti békefolyamatban való aktívabb európai szerepvállalás igényével szembeni amerikai ellenérdekeltség. Ha Európának sikerülne egységes fellépéssel képviselnie ezeket az eltérô érdekeit, az nagyon komoly kihívást jelentene Amerika vezetô szerepére nézve.

Mindazonáltal a szovjet veszély elmúltával is érdemes volt a jól bevált értékek védelmében fenntartani az atlanti szövetséget. Ez mindkét félnek érdekében állt és áll ma is, ugyanakkor az USA részérôl a NATO fontossága új elemmel is bôvült. Így lehetett ugyanis Európa esetleges önálló világhatalommá válása elé a legkönnyebben és talán leghatásosabban akadályt gördíteni, és a helyzetet ellenôrzés alatt tartani. Mindeközben pedig nem kellett felvállalni semmiféle konfrontációt. Még a kompromisszumként megszületett CJTF- (egyesített többnemzetiségû harccsoportok) koncepció is nyilvánvalóvá teszi, hogy az Egyesült Államok Európában semmilyen komoly biztonságpolitikai kérdésben nem kerülhetô meg.

Ebbôl a szempontból nézve Amerikának jól jön néhány „új demokrácia" felvétele a NATO-ba, fôleg ha elég hangsúlyossá tudja tenni, hogy kinek köszönhetik a tagságot. Hiszen az esetleges hálán kívül arra bizton számíthat, hogy még több európai állam még kevésbé tud majd közös, önálló politikai akarattal fellépni. Értékelésem szerint ez a nem egészen egyenrangú, de ügyesen kiegyensúlyozott atlanti viszony az USA és Európa között még hosszabb ideig nagyobb problémák nélkül fennállhat.

Az Egyesült Államok biztonsága szempontjából az iszlám világ egységesedése és megerôsödése nagyon súlyos, azonnali és közvetlen veszélyt jelentene. Az egyetlen ideológia ugyanis, amelyik jelenleg egybe tudná fogni ezt a területet, az iszlám fundamentalizmus, ez pedig – legalábbis az eddigi példák alapján – élesen és militánsan Amerika-ellenes. Ráadásul az olaj révén olyan hatalom öszpontosulna egy kézben, ami már világméretû kihívást jelentene. Ezt az Egyesült Államok nem engedheti, és mint tapasztalhatjuk nem is engedi meg.

Ezügyben az USA taktikája nagyon egyszerû, és ezidáig sikeres is volt: szövetséget kötni mindenkivel akivel lehet (pl. Egyiptommal, Szaud-Arábiával, Törökországgal), és elszigetelni azt, aki ellenszegül (pl. Iránt, Irakot, Líbiát). Nem csoda, hogy az Egyesült Államok a közel-keleti békefolyamat legaktívabb támogatója, hiszen az izraeli-palesztin viszony kiélezôdésénél semmi sem rontja inkább a térség stabilitását, és ezen keresztül semmi sem növeli jobban a fundamentalizmus terjedésének esélyeit.

Ellentétben a megelôzô két térséggel az iszlám-amerikai viszony nincs közvetlen befolyással Kelet-Közép-Európa és ezen belül Magyarország geostratégiai helyzetére, de meggyôzôdésem, hogy közvetett kapcsolat itt is létezik. A kapcsolóelem pedig Törökország, melynek annyira fontos a térségben betöltött szerepe, hogy külön is érdemes foglalkozni vele.

Törökország egyrészt az Egyesült Államoknak esetleg konkurenciát jelentô három régió (Európa, Oroszország, iszlám világ) között helyezkedik el, másrészt pedig napjaink és környékünk három legfontosabb válságzónájával is határos (Balkán, Kaukázus, Közel-Kelet), sôt valamennyire mindegyikben érdekelt is. Nem csoda hát, ha földrajzi fekvése és jelentôs erôforrásai miatt a legtöbb elemzô szerint Törökország jelenleg az USA után a NATO legfontosabb tagállama. Ebben a stratégiai pozícióban mindjárt érthetô, hogy Törökországnak miért néznek el gyakorlatilag mindent, legyen szó akár a kurdok, akár az emberi jogok kérdésérôl.

Fenekestül forgatná fel a világot, és alapjaiban veszélyeztetné az amerikai érdekeket, ha az az ország, amelyikbôl mindezeket a térségeket ellenôrizni lehet, szakítana a NATO-val és szembekerülne az euroatlanti érdekkörrel. Ezt az Egyesült Államok nem engedheti meg. Ebbôl a szemszögbôl nézve volt különösen nyugtalanító a török iszlámisták tavaszi elôretörése a választásokon, aminek az elôjeleit azonban már 1995-ben lehetett látni.

Itt érdemes még kitérni két másik fontos tényezôre is. Egyrészt Törökország a bosnyákok és albánok, valamint a görögök révén érdekelt a Balkánon, ami – a délszláv háborúra és a hagyományosan rossz görög-török viszonyra tekintettel – Amerika felôl nézve sok kockázatot és kiszámíthatatlanságot von maga után. Másrészt, ha ránézünk a térképre, láthatjuk, hogy Törökország a NATO „fôteste" felôl szárazföldi úton csak Görögországon keresztül közelíthetô meg, és Görögország maga sem rendelkezik szárazföldi kapcsolattal. Ennek a helyzetnek jelenleg ugyan még nincsenek hátrányos következményei, de egy más szituációban esetleg még lehetnek. (Érdekes megfigyelni, hogy Románia ezt a geostratégiai érvet mennyire az elsô körben történô NATO-csatlakozása melletti propagandája középpontjába állítja.)

Egymás mellé téve ezt a három tényezôt, tehát a török iszlámistákat, a balkáni zûrzavart és a bizonytalan szárazföldi kapcsolatot, nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államoknak érdeke lett a délszláv háború befejezése és ezáltal a balkáni stabilitás növelése. A kérdés csak az, hogy miért pont 95 ôszén jöttek erre rá, vagy ha már korábban rájöttek, miért éppen ekkor határozták el magukat a cselekvésre. A válasz kézenfekvô: amikor 95 nyarán a délszláv iszapbírkózás a horvát gyôzelmek nyomán hirtelen átalakult gyorsan változó háborúvá, és nem lehetett kizárni egyes külsô erôk beavatkozását sem, a helyzet egyre ellenôrizhetetlenebbé kezdett válni. Ekkor léptek fel az amerikaiak katonai erôvel, és nem sokkal késôbb már tetô alá is hozták a daytoni békét. Ennek a békének természetesen ismét sokkal kevesebb köze van az igazságossághoz, mint a stabilitáshoz és rendhez.

Erre a rendre a jövôben is szükség lesz, ha Amerika nem akar Törökország és a NATO zöme közötti területen az egység szempontjából súlyos veszélyeket hordozó konfliktust. Itt jön be a képbe Magyarország. Ugyanis – némi leegyszerûsítéssel – Daytont a legjobban Taszárról lehet ellenôrizni, és ez a NATO-nak megéri azt a csekélységet, hogy felvegyenek minket. Árulkodó, hogy a bôvítési folyamat felpörgése is éppen 95 ôszére esett.

Ebbôl többek között az következik, hogy nemcsak nekünk van szükségünk a NATO-ra, hanem a NATO-nak is szüksége van Magyarországra, legalábbis jelenleg. A bôvítés tehát nem kegy, hanem kölcsönös érdekeken alapuló üzlet. Jó lenne, ha a magyar külpolitika erre végre rájönne, és eszerint cselekedne.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]