A cseh-német viszony rövid története
A csehek a németekkel hosszú évszázadokig együtt éltek. A témával foglalkozó kutatók közül többen ezt az együttélést szimbiózisnak nevezik, s ebbôl indulnak ki, amikor azt indokolják, hogy a cseh-német együttélés vége (amire a pontot az 1945 és 1948 között, tehát a második világháború után végrehajtott több mint hárommillió németnek Csehországból, fôként a Szudétavidékrôl Németországba való kitelepítésével tették fel) mindkét társadalom számára fájdalmas volt, mindkét társadalom sokat veszített vele.
A csehek és németek mint két, de együttélô társadalom viszonya a nemzetállamiság XIX. századi eszméjének terjedésével és a nyelvi nacionalizmusnak elôbb német, majd cseh térhódításával, a nagynémet gondolat kulturális és politikai megvalósításának német akarata nyomán kezdett megromlani. A távolodás kézzelfoghatóan 1848-ban, a „német egyesítés" frankfurti parlamentben történt megfogalmazásával és kihirdetésével indult meg. Ezt követôen a cseh-német viszony és együttélés lassan, de folyamatosan egyre több feszültséggel telítôdött.
Az 1942-ban elhunyt cseh tudós, Emanuel Rádl úgy tartotta, hogy a csehek és a németek viszonya a cseh idegengyûlölet miatt már jóval korábban romlásnak indult, hiszen a középkori Károly Egyetem cseh professzorai 1409-ben az akkori cseh királytól, Venceltôl kikényszerítettek egy olyan dokumentumot – a Kutná Hora-i dekrétumot –, amelynek rendelkezései az addig elônyben részesített idegeneket, közöttük németeket is, részben hátrányos helyzetbe hozták, részben arra kényszerítették, hogy hagyják el az országot.1
Azzal együtt, hogy a történelem évszázadai során a cseh-német viszonyban megkülönböztették a csehországi németeket a Csehországon kívüli németektôl, és a csehországi németek mindig kedvezôbb cseh megítélés alá estek, a nemzeti ébredés és a romantikus cseh történetírás legnagyobb cseh képviselôje, a XIX. században élt František Palacký a cseh történelemrôl szóló fômûvében a cseh történelem lényegét a cseheknek a németekkel vívott harcában jelölte meg. Ez a meghatározása nemcsak a cseh történetírás és történelemértelmezés, hanem a cseh-német viszony szempontjából is meghatározó volt a továbbiakban, tehát a XIX. század második felében és a XX. században.
A német és a cseh nyelvi nacionalizmus kulturálisan és politikailag is elválasztotta, elkülönítette egymástól a cseheket és a csehországi németeket. A XIX. században voltak német tervek a két etnikum adminisztratív szétválasztására is, mely tervekben egyes cseh kutatók a cseh-német együttélés „müncheni megoldásának" elôfutárát látták, vagyis azt, hogy a németek által lakott cseh határmenti területeket elszakítsák Csehországtól és Németországhoz csatolják.
A cseh-német együttélés következô „fordulóját" az 1918-ban megalakult Csehszlovákia jelentette. Ez az új államalakulat az 1920-ban elfogadott alkotmány szerint is a csehek és a szlovákok nemzetállamaként jött létre, így a kisebbségek, fôként a németek és a magyarok másodrangú állampolgárokká váltak. A megalakulást követô elsô években a Csehország területén maradt németek önálló provinciákat alakítottak ki, és így akartak Ausztriához vagy Németországhoz csatlakozni, de ezt a csehszlovák államhatalom nem tette számukra lehetôvé.
Az 1918 és 1938 közötti idôszakban a cseh-német viszonyban a cseh államhatalom által irányított és támogatott csehesítô politika valósult meg, aminek tényét a cseh történetírás vagy eltitkolta, vagy mind ennek lefolyását, mind hatását bagatellizálta, így tényleges hatásairól csak néhány kutató írásaiból, valamint visszaemlékezésekbôl állnak rendelkezésre a csehesítésre vonatkozó információk.2 Egyébként ez az az idôszak, amikor a csehországi németekre alkalmazva elterjedt a „szudétanémet" kifejezés.
Az 1938-as Müncheni Egyezmény rendelkezése, amit a csehek érthetô okokból müncheni diktátumként szoktak emlegetni, a szudétanémetek revansizmusának jegyében érvényesült. Ekkor ugyanis Németországhoz csatolták azokat a cseh területeket, ahol németek éltek, és Csehországból és Morvaországból német protektorátusokat csináltak. A náci Németország általi megszállás, ami a Müncheni Egyezmény nyomában következett, a csehek szemében a csehországi németek túlnyomó többsége által elkövetett árulásának következménye volt.
Az a csehek nagy többségében fel sem merült, hogy a csehországi németek ilyen cselekedeteiben és hozzáállásában okként szerepelhet az elsô Csehszlovák Köztársaság hivatalos kisebbségi és német-politikája is, azaz az erôszakos csehesítés emléke. Ennek tényét még Václav Havel köztársasági elnök is bagatellizálta, vagy legalábbis relativizálta a cseh-német viszonnyal foglalkozó azon beszédében, amit 1996. februárjában tartott a Károly Egyetemen. Ebben az 1918 és 1938 között végrehajtott csehesítést és a csehszlovák kisebbségi politika hibáit „kis problémáknak" nevezte, és azt állította, hogy ezen években hazájában a demokrácia, a dialógus és a tolerancia teljes mértékben jelen volt. Szerinte „München nem csak a valamiféle vitatható kisebbségi kérdés egyfajta igazságtalan megoldása volt, hanem az utolsó és a maga módján döntô konfrontáció a demokrácia és a náci diktatúra között... Oly sok volt német polgártársunknak a München következményeinek elôkészítésében való részvételét tehát nem lehet a kisebbségi jogaikért vívott harcra redukálni." 3
1938-tól a szudétanémetek, területükkel együtt, a Harmadik Birodalom részévé váltak, és mint ilyeneket telepítették ki ôket kollektíven Csehszlovákiából 1945 és 1948 között, amit a cseh adminisztráció deportálásokkal hajtott végre. A németeknek Csehországból való kiûzése majdnem tökéletes volt, így az a több mint hárommillió német, akik 1918-ban Csehország területén találták magukat, és akkor többen voltak, mint maguk a szlovákok, 1948-tól nem akadályozták többé a csehszlovák (és cseh) nemzetállam kialakítását.
Dióhéjban ez az a múlt a cseh-német viszonyban, amit 1989 végétôl kezdve rendezni kell ahhoz, hogy mind a cseh, mind a német bel- és külpolitika megszabaduljon egy olyan lelki és erkölcsi, valamint politikai tehertôl, ami egyelôre — fôként cseh oldalon — gátolja a meghirdetett európai együttélés és együttmûködés nem tisztázott történelmi problémáktól mentes jellegét.
A megoldási kísérletek
A cseh-német viszonyban alapvetô jelentôséggel bír a szudétanémet probléma — ami elsôsorban az említett, 1945 és 1948 között történt kitelepítést, annak mindkét oldalon a társadalmi, belpolitikai, külpolitikai és a kölcsönös viszonyban jelentkezô problémáit jelenti —, és ezzel függ össze a cseh társadalom németfóbiája, a nagy német szomszédtól való félelme. Mivel mindkettô az észérveken túli irracionalitás és az érzelmek területén is hatást fejt ki, ez mind a cseh társadalomban, mind a kitelepített – és túlnyomórészt Bajorországban integrálódott – szudétanémetekben és utódaikban olyan mélyen gyökerezik, hogy akár mentális társadalmi problémának is lehet nevezni.
E mélyen gyökerezô problémák azért határozzák meg e két társadalom (tehát a cseh és a szudétanémet) „mentális higiénéjét", mert az elmúlt évtizedekben ez csehszlovák oldalon tabu volt, német oldalon pedig a nagypolitika szinte egyáltalán nem foglalkozott vele.
A német baloldal a kitelepítést a hitleri Németország által elkövetett bûntettek igazságos megbüntetésének tartotta, és ezzel elfogadta a kollektív bûnösség álláspontját. Ezt a német baloldal mind a 11–12 millió német kitelepítettre értette, tehát nem csupán a hárommillió szudétanémetre. Így a szudétanémetek érdekeinek képviseletét a konzervatív politikai csoportosulások (fôként a CSU) vállalták fel, amivel a támogatók és választók hû táborát is biztosították maguknak. Ezért Bajorországban, ahol a szudétanémetek „a negyedik bajor törzs", a szociáldemokraták, a baloldal nem tud jobb választási eredményeket elérni.
A német társadalomban a szudétanémet szövetség (a Sudetendeutsche Landsmanschaft), saját problémáikat konzervált, nosztalgikus szudétanémetek szövetsége maradt, akik évente egyszer, a szudétanémet napon nosztalgiával emlékeznek a régi hazára. Ekkor a szövetség vezetôi megerôsítik bennük annak reményét, hogy egyszer oda vissza is térhetnek. Ebbôl a megerôsítésbôl származik a szudétanémet szövetség fontos, és a csehek által hevesen visszautasított követelése, a „hazához való jog". Ennek lényege, hogy a szudétanémetek kapják vissza a cseh állampolgárságukat, amitôl a kitelepítéskor megfosztották ôket, s így lehessenek kettôs, tehát német és cseh állampolgárok. Ezt a cseh állampolgársági törvény nem teszi lehetôvé, mert nem engedélyezi a kettôs állampolgárságot (amit egyébként számos szlovákiai cseh és szlovákiai szlovák is igényelt volna az 1993-as kettéválás után.)
1989 elôtt a szudétanémetek Németországban csak belpolitikai faktor voltak, de késôbb külpolitikai faktorrá is váltak azáltal, hogy a német külpolitikát blokkolni tudják, és fékezik a jószomszédi viszony kialakítását. A német bel- és külpolitikára nézve azért veszélyes a szudétanémet kérdés megoldatlansága, mert a frusztrációt generációról generációra örökítik, s közben eltûnik mögüle a kitelepítés reálisan átélt élménye, és „a fel nem dolgozott örökség így könnyen ideológiává alakulhat, amit aztán már csak nehezen lehet befolyásolni az olyan normális eszközökkel, mint a dialógus".4
1990-tôl kezdve a cseh politikusok is kísérletet tettek a cseh társadalom mélyébe ható probléma megoldására. Az elsô lépést Václav Havel, mint ideiglenes csehszlovák köztársasági elnök tette meg azzal, hogy beszélt az 1945 és 1948 közötti tragikus eseményekrôl, és ezért még a bocsánatkérést is megkockáztatta. Ezzel azonban a cseh társadalom nagy részének felháborodását is kiváltotta, ami jelzés értékûnek számított a cseh politika számára arra vonatkozóan, hogy a szudétanémet kitelepítés miatti, mélyben dolgozó, de be nem ismert bûntudat milyen erôs és meghatározó a cseh társadalom lelki életében.
A csehszlovák állami vezetôk többször kinyilvánították a szándékukat, hogy az új helyzetben, a német-lengyel viszony rendezésének mintájára, „egyszer s mindenkorra" meg kívánják oldani a bonyolult szudétanémet problémát. Ezt az NSZK-val kötendô keretszerzôdésben kívánták megtenni, amirôl azonban csak a német szövetségi kormánnyal, mint partnerrel voltak hajlandók tárgyalni. E kijelentéssel a szudétanémetek vezetô szervezetének, a Sudetendeutsche Landsmanschaftnak azon kívánságát utasították el, hogy a csehszlovák kormány partnerként tárgyaljon velük errôl az ôket közvetlenül érintô problémáról.
A Landsmanschaftnak mint tárgyalópartnernek a visszautasítása elôször 1990 novemberében hangzott el, és azóta is napirenden van. Élô probléma, hogy vajon a cseh állam kormánya tárgyalópartnernek tekintsen-e egy német társadalmi szervezetet. Ez különösen Václav Klaus miniszterelnöksége (1992 júliusa) óta vált presztizskérdéssé a cseh politikában, amivel mindenek elôtt azt bizonyítják, hogy a szudétanémet problémát az érintettek véleményének, kívánságainak figyelembe vétele nélkül kívánják „véglegesen megoldani".
A végleges megoldás igénye is több éves téma tehát a cseh politikában, amit a cseh miniszterelnök és az ô elképzeléseit támogató cseh értelmiségiek a leggyakrabban azzal szoktak jellemezni, hogy „a múlt után vastag vonalat kell húzni".
Emögött annak görcsös akarása húzódik meg, hogy egyszer s mindenkorra „lezárják a múltat", de ez, a dolog természeténél fogva, nem lehetséges, és a kísérlet számos kudarcot rejt magában.
A komplex szudétanémet probléma másik összetevôje a kitelepítés jogi alapját képezô, és a kollektív bûnösség elvét megfogalmazó beneš-i dekrétumok meglétének és a cseh jogrendszerbe való beépülésének ténye, valamint ezzel összefüggésben a szudétanémetek ingatlan és ingóvagyonának elkobzása. A vagyon részleges visszaadása, vagy emiatti kártérítés és a dekrétumok eltörlése is a szudétanémet Landsmanschaft fontos követelései közé tartozik. Erre vonatkozóan az akkori cseh miniszterelnök, Petr Pithart már 1991 márciusában azt nyilatkozta, hogy nem fogják megkérdôjelezni az alkotmányos beneš-i dekrétumokat.
A szudétanémetek képviselôi nem követelik vissza azokat a vagyonokat, amelyeket már magántulajdonba adtak, csak azokat, amelyek állami tulajdonban maradtak. Inkább a vagyoni kárpótlást, a hazához való jogot és a kitelepítés bûne miatti morális elégtételt követelik a cseh politikától és társadalomtól. Ez utóbbit, tehát a morális elégtétel igényét a cseh értelmiségiek nagy része nem tartja a megbékélés útjának.
A szudétanémetek képviselôi mindenek elôtt azt követelik a cseh kormánytól, hogy tárgyaljon velük a nyitott kérdésekrôl. Ha ezt nem teszi meg, akkor fennmaradnak az ellenséges érzések velük szemben, és ez nem fog jót tenni sem a német, sem a cseh európai integrációs szándékoknak, és a cseh kormányt megbélyegzi az, hogy saját társadalmához hasonlóan maga is németellenes állásponton van. (Nem véletlen, hogy Václav Klaus állandóan azt hangoztatja, hogy a cseh-német viszony kiváló és problémamentes.)
A dekrétumok és a szudétanémet vagyon megkérdôjelezése a cseh politika számára megoldhatatlan problémákat jelentene. A dekrétumok azért, mert az 1990 után kialakított jogrendszert, különösen ami a restitúciót és a privatizációt illeti, e dekrétumok rendelkezéseit figyelembe véve alkották meg, amikor a törvényben megszabták, hogy csak azokat a vagyonokat adják vissza, amiket 1948 február 28. után államosítottak, vettek el. Tény, hogy sok szudétanémet ingatlan a mai napig állami tulajdonban van, de sokat magántulajdonba adtak. Sok-sok ezren vannak azok a csehek, akiknek tulajdonában szudétanémet ház, lakás, föld és egyéb javak vannak, és ugyancsak sokan bérelnek ilyen ingatlanokat az államtól. Ezeknek a választási eredményekben is megnyilvánuló egyéni és közös érdeke, hogy a szudétanémetek követelései semmilyen jogi alapot ne kapjanak.
A cseh politikával szemben a német szövetségi politika is követeli a beneš-i dekrétumok eltörlését, és a kollektív bûnösség elvének érvénytelenítését, ami ugyancsak Csehország európai integrációjának feltételeként szerepel. Hogy ez milyen defektusokat jelent a cseh jogi és közgondolkodásban, azt bizonyítja az a tény, hogy a cseh Alkotmánybíróság az általános emberi jogokkal ellentétes beneš-i dekrétumokat, amelyek az ellenséges vagyon elkobzásáról szólnak, 1995. március 8-án megerôsítette.
Annak ellenére, hogy a csehszlovák politikai vezetés egyszer s mindenkorra meg akarta oldani a szudétanémet kérdést, ezt az 1992. február 27-én parafált csehszlovák-német alapszerzôdésben nem tudta megtenni. Sôt, a probléma megoldását késôbbiekre utalta át, aminek része kellene hogy legyen a cseh-német megbékélést célzó deklaráció is.
A szövetségi német kormány, jószándéka igazolására 1992. február 28-án Helmut Kohl által érvénytelennek nyilvánította az 1938-as Müncheni Egyezményt, és egyúttal azt is felvetette, hogy a cseh oldalnak is akceptálnia kellene azt, amit német oldalon akceptálni kell. Ugyanez a kormány Klaus Kinkel külügyminiszter által elismerte, hogy szükség van a nácizmus cseh áldozatainak kárpótlására. Ennek lényege, hogy Németország minden más országnak fizetett ilyen kártérítést, csak Csehországnak nem. Az okok között van a kitelepítés során elkobozott szudétanémet vagyon hatalmas értéke.
A nácizmus cseh áldozatainak kárpótlását illetôen sürget az idô, mert a közvetlen áldozatok vagy már nem élnek, vagy már olyan idôsek és betegek, hogy még életükben meg kellene hogy kapják a kárpótlást. Ennek formájáról azonban nincs még teljes egyetértés, mert amikor 1945 és 1948 között kitelepítették a kb. hárommillió németet, akkor tôlük minden ingó és ingatlan vagyont elvettek, s mindössze fejenként 30 kilós csomagot engedélyeztek nekik, amiben elvihették azt, amit fontosnak tartottak.
Az elkobzott szudétanémet vagyonokról a cseh archívumokban meglehetôsen pontos, de be nem ismert, titkos adatok szerepelnek, így a szudétanémet vezetôk és történész-elemzôk ide vonatkozóan csak becslésekre támaszkodhatnak, és saját, utólagos összeírások alapján rendelkeznek adatokkal. A becslések alapján e vagyon értéke több milliárdra rúg, ami a szudétanémet vezetôk szerint messze meghaladja azt az összeget, amit a nácizmus cseh áldozatainak kellene hogy fizessenek.
A cseh oldalon, ahol az 1992 nyári választások után Václav Klaus lett a miniszterelnök, a cseh-szudétanémet problémák rendezésében új, keményebb és rugalmatlanabb „kurzus" következett. Klaus határozottan kitart amellett, hogy a szudétanémet csoportok partnere nem lehet a cseh kormány, de nem jelölte meg, hogy az olyannyira szükséges dialógusban ki is lenne a szudétanémetek cseh partnere. Szó volt értelmiségi csoportokról, pártvezetôkrôl, parlamenti képviselôkrôl, de mindebbôl a mai napig semmi sem lett. E helyzet eddigi eredménye a cseh közvélemény és értelmiségi körök egyre hevesebb vitája, amit a cseh sajtó hasábjain folytatnak arról, hogy mit követelnek a szudétanémetek és miért nem lehet nekik ebben engedni.
A csehországi vita egyre szélesebb körben folyik, és egyre nagyobb hullámokat vet. Jellemzôje, hogy két tábora van. Az egyik tábor határozottan helyesli azt, hogy a cseh kormánynak tárgyalnia kell a szudétanémetekkel, a másik tábor kifejezetten ellenzi ezt. A vitában minden fontos és kevésbé fontos, de annál inkább jellemzô probléma felmerül, ami a cseh-német viszonyban valaha is jelentkezett.
Vitáznak például arról, hogy hol, mikor és miért romlott el a viszony a szudétanémetekkel, és hogy mindezért ki a hibás. A csehek németellenességének cseh bírálói, közöttük Petr Pithart jogász-politológus és Bohumili Dolezal politológus óva intik saját társadalmukat attól, hogy saját hibáikat, bûneiket bagatellizálják vagy esetleg jogos és helyes tetteknek állítsák be, mert ezzel a cseh társadalom egészséges lelki és erkölcsi fejlôdését gátolják. Ez a motívum Havel elnök több beszédében is tetten érhetô. Ez a tábor hajlik arra, hogy a cseh kormánynak tárgyalnia kell a szudétanémetekkel, e kötelezettség alól nem bújhat ki, legyen annak bármi is a végeredménye. Egyébként a mérsékelt és megegyezéspárti német politikusok is ezt kérik a cseh politikai vezetéstôl. Kohl kancellár egyik 1993-as kijelentése szerint a szudétanémetekkel lefolytatandó dialógus a Cseh Köztársaság európai integrációjának egyik feltétele.
A csehországi vitában a másik tábor ellenez minden engedményt, úgyanígy azt is, hogy egyáltalán tárgyaljanak a szudétanémetekkel. A múlt sztereotípiáit a jelenbe vetítik, ami gyakran gátolja azt, hogy a komoly problémákat valóban meglássák. E tábor élén Václav Belohradský filozófus áll, aki határozottan németellenes érvrendszerében minden, a csehek által a németekrôl vallott negatív sztereotípiát felsorakoztat és indokol. Ezek közé tartozik a német történelem, Németország és a német társadalom általánosan negatív cseh értékelése. Eszerint a náci Németország fasizmusát szinte az egész német társadalom támogatta, fenntartotta, és a bûnök elkövetésében a német kisemberek elégedetten, sôt örömmel vettek részt.
E csehek így a német társadalom és politika „lelkiismerete" kívánnak lenni, és a fajsúlyukban sokkal nagyobb német bûnöket a szudétanémetek kitelepítésében, a beneš-i dekrétumok tarthatatlanságában való cseh társadalmi bûnrészesség súlytalanságának igazolására szokták felhozni. Amint a németeknél valaki megír valamit, vagy olyan értelemben nyilatkozik, amellyel bagatellizálni próbálja a náci Németország által az európai népeken, nemzeteken elkövetett bûntetteket, akkor a cseh értelmiségiek rendkívül éles hangon azonnal felszólalnak, és a németeket önvizsgálatra próbálják kényszeríteni. Ez a cseh értelmiségi körök nagy részében olyannyira erôs szándék, hogy a külsô szemlélô idônként úgy érzi, hogy a csehek azok, akik nem akarják kiengedni a német társadalmat, a társadalom lelkiismeretét a nácizmus és fasizmus által megbélyegzett keretek, gátak közül.
Ezek a viták azt is tükrözik, hogy a csehek a németeket a szudétanémeteken, a szudétanémet problémákon keresztül nézik és érzékelik, és úgy értelmezik, hogy a németek uralni akarják ezt a területet is, de nem katonailag, hanem gazdaságilag. A mélyben, a tudat alatt ez a cseh euroszkepticizmus lényege, ami az EU-tagságtól való félelmet is magában hordozza, mert az lehetôvé tenné a németek letelepedését, a szudétanémetek visszatelepedését Csehországban.
A felmérések szerint a cseh társadalom Németországhoz való viszonyában tovább él a meg nem oldott szudétanémet kérdés és a nácizmus visszatérésétôl való félelem, ami nem más, mint a háború maradványa. A cseheknek kevés az információja a németekrôl, és ugyanakkor dolgoznak bennük a történelmi emóciók és sztereotípiák. Egy 1995-ös felmérés szerint a csehek 50%-a Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovákiával szemben is ellenséges.
A szudétanémetek követeléseivel szembeni szinte össztársadalmi cseh ellenállás miatt 1995 márciusában a német szövetségi kormány is keményebb hangot ütött meg, amikor Klaus Kinkel arra szólította fel a cseheket, hogy mint a németek, akik a cseheken szörnyû jogtalanságokat követtek el, beismerték ezen bûnösségüket, és bocsánatot kértek, úgy a csehek is ismerjék be bûnüket, amit a szudétanémeteken követtek el, ide értve a kitelepítést és a vagyonelkobzást is.
A cseh kormány azonban a mai napig hajthatatlan maradt, és nem hajlandó sem a szudétanémetekkel tárgyalni, sem követeléseiket elfogadni, sem elismerni a kitelepítés tényének jogtalanságát és bûnét, valamint a beneš-i dekrétumok jogtalanságát sem. Ezen kemény és elutasító politikát felmérések szerint a cseh társadalom 80-90%-a osztja, és helyesnek tartja; a cseh társadalomnak ma is több mint a kétharmada (kb. 80%-a) helyesnek és jogosnak tartja a szudétanémetek kitelepítését és a kollektív bünösség elvének a szudétanémetekre való alkalmazását. Így a kitelepítés miatti cseh bûnösséget 70%-uk visszautasítja és a kitelepítést igazságos visszafizetésként értelmezi. A szudétanémetek elleni ellenállás, a németellenes álláspont a cseh parlamenti választások egyik legnyerôbb programja is, amit a szélsôbal és szélsôjobb szélsôséges programmal, a mérsékeltebb bal és jobboldal pedig konkrét politikával bizonyít. Minden, a németeknek tett engedmény a politikusoknak biztos szavazatvesztést, a szudétavidékre telepített százezreknek pedig a könnyen és készen kapott tulajdon elvesztését jelentheti.
A deklaráció kérdése
A cseh-német deklaráció a cseh-német megbékélés olyan dokumentuma kellene hogy legyen, amit mind a cseh parlament, mind a szövetségi német parlament ratifikálna. Feladata az lenne, hogy pontot tegyen annak a múltnak, annak a történelemnek a végére, ami mindkét nemzet és társadalom számára fájdalmas és túl bonyolult volt ahhoz, hogy a továbbiakban is együtt éljék meg. A deklaráció feladata lenne még, hogy a cseh-német kapcsolatokban új idôszak, a partneri jószomszédság idôszaka kezdôdjön.
Ez a deklaráció azonban már több mint 18 hónapja nem akar megszületni, mert hol kül-, hol belpolitikai okokból hol az egyik, hol a másik fél nem tudja elfogadni, aláírni. A közvetlen probléma a deklaráció szövege és tartalma, a közvetett és a mélyben megbúvó probléma pedig az, hogy a múltbeli viszonyt sem a csehek, sem a szudétanémetek nem képesek egyénileg és társadalmilag feldolgozni.
1996. januárjában Zieleniec cseh külügyminiszter nem tudott megegyezni Kinkel német szövetségi külügyminiszterrel a közös deklaráció szövegében, és azóta is ez a fô probléma.
Az elhúzódás okai között van az is, hogy hol a német belpolitikai helyzet és választások miatt, hol a cseh belpolitikai helyzet és választások miatt nem megfelelô az idôpont arra, hogy elfogadják azt a deklarációt, amelynek szövege valamelyik félnek mindig problematikus, különösen a deklaráció egyes megfogalmazásai.
A csehek a német-lengyel szerzôdés alapján úgy gondolták, hogy a kitelepített szudétanémetek kérdése Bonn és Németország számára nem alapvetô probléma. Tény, hogy a német társadalom egésze számára nem is alapvetô probléma, de Bajorország, a bajorországi választók és politikusok, valamint az ott élô hárommillió szudétanémet utódainak alapvetô kérdés. Ráadásul 1996 januárjában Kinkel külügyminiszter nyomán kiderült, hogy a német kormány számára is alapkérdés.
Számos cseh értelmiségi, és a legutóbbi jelek szerint a cseh politikusok nagy része is úgy gondolja, hogy ha a deklarációban szerepelnie kell a kitelepítés miatti cseh megbánásnak, ami a kitelepítések során elkövetett bûnök bevallását is jelenti, akkor az igazságtalan lesz, és csupán az erôsebb német partner nyomására történik meg, nem pedig a cseheknek önszántukból való beismeréseként.
A deklarációnak és a cseh-német kapcsolatoknak a kulcskérdése Csehország úniós és NATO-csatlakozása, integrációja. A politikusok megegyeznek abban, hogy ez az út a csehek számára Németországon keresztül vezet, bár sokan (pl. Václav Belohradský cseh filozófus is) ezt visszautasítják azzal, hogy az integrációért a cseh társadalom nem fizethet meg akármilyen árat, nem kell, hogy bármilyen áron kerüljenek be oda.
A deklaráció szövege azonban nem nyilvános, mégis így vitáznak róla a sajtóban, valamint a két ország politikusai is egymás között. Ez hozzájárul ahhoz, hogy mind a szövegrôl, mind a körülötte kialakuló problémákról spekulációk szülessenek és téves hírek keringjenek. Mivel a szöveg nem közismert, csak feltételezhetô, hogy a szudétanémetek fent ismertetett követelései közül csak az az egyetlen maradt bent a szövegben, ami a cseheknek a kitelepítés miatti bûnbeismerésének, sajnálatkifejezésének vagy bocsánatkérésének német igényére vonatkozik.
Hogy a cseh-német deklaráció szövegének elfogadása valószínûleg nem lesz olyan könnyû, mint amilyennek az elmúlt idôszakban idônként látszott, azt mutatja az a tény, hogy vitás mind a szöveg tartalma, mind az elfogadási procedúra. A szöveg hol a cseh, hol a német térfélen módosul, és ilyen módosításokkal dobják át hol az egyik, hol a másik politikai vezetés elé. Arról, hogy milyen értelemben módosul a szöveg, csak a szudétanémet vezetôk felháborodásából, vagy a cseh vezetôk szûken mért, mégis sokatmondó információiból kaphatunk képet. Eszerint a „mérkôzés jelenlegi állása" a következô:
A deklaráció szövege menet közben olyannyira módosult, vagy ha az eredeti szándékot tekintjük, akkor mondhatjuk, hogy olyannyira deformálódik, hogy mire „kialakul", addigra az egész érdektelenné és fölöslegessé válik. A cseh politikai vezetôk (Havel elnök és a nem szélsôséges parlamenti pártok vezetôi) ugyanis a szövegben szereplô német kívánságot, hogy a szudétanémetek kiûzésének tényét morálisan ítéljék el, olyan értelemben módosítják, hogy a kulcsfogalmakat, azok megfogalmazásának élét minden módon le akarják faragni. Ehhez tárgyalásaikon buzgón használják a német-cseh szótárat, és a hírek szerint ilyenfajta módosításokat hajtanak végre a szövegen: a kiûzés (csehül vyhnání, németül Vertreibung) túl erôs fogalom, ezért erôszakos vagy kényszerû kitelepítést javasolnak (csehül násilné vystehování vagy nucené vysídlení, németül zwangsweise Aussiedlung). Ezen kívül a cseh politikai vezetés nem hajlandó az egész kitelepítéstôl, hanem csak a kitelepítés „szélsôségeitôl" elhatárolni magát.
A deklaráció szövegében szereplô kulcsfontosságú fogalmak ilyenfajta „bûvölése" oda vezet, hogy egyre gyakrabban hangzik el mind a cseh, mind a német oldalon, hogy a szövegnek ilyen módon lapossá, semmitmond