Az 1989 és 1991 között lezajlott események a regionális érdeklôdés központjába állították az elôbb Csehszlovákiával, majd késôbb Szlovákiával, Lengyelországgal, a nyugat-ukrajnai Galíciával, Romániával és Magyarországgal határos 12 800 négyzetkilométer kiterjedésû Kárpátalját. Az érdeklôdés indokolt, hiszen ha csupán gazdasági szempontokat veszünk figyelembe, ez a változatos történelmû térség a befektetések, de különösképpen a keleti piacok felé való terjeszkedésben, kitüntetett figyelmet érdemel. A környezô országok részérôl ezen túl politikai érdeklôdés is tapasztalható. Ezek jobb megértéséhez, valamint Kárpátalja jövôjének elemzéséhez szükséges egy történelmi vázlat kronologikus fölrajzolása.

1918. december 23. A Károlyi-kormány közzéteszi a december 21-én kelt 1918:X Néptörvényt, amely Ruszka Krajna néven területi autonómiát biztosít a magyarországi ruszinoknak.

1919. december 10. Saint-Germain-en Layben (Franciaország) aláírják azt a szerzôdést, amelynek értelmében széleskörû autonómia ígéretével a hivatalosan immár Podkarpatská Rusnak nevezett Kárpátalját Csehszlovákiához csatolják.

1938. október 9. Bródy András vezetésével megalakul Podkarpatská Rus elsô autonóm kormánya.

1938. október 25. A prágai közös minisztertanácson Bródy népszavazást követel Kárpátalja területi hovatartozásáról. Indítványát leszavazzák ôt, megfosztják mentelmi jogától és vizsgálati fogságba vetik. Utóda az ukrán irányzatú Avguszt Volosin.

1938. november 2. Bécsben kihirdetik a tengelyhatalmak, Németország és Olaszország döntôbírósági határozatát. Ennek értelmében Magyarország 11 927 négyzetkilométer területet kap Csehszlovákiától. Kárpátalján a magyaroklakta déli sáv Ungvár, Munkács és Beregszász városokkal visszakerül Magyarországhoz. Az autonóm ruszin kormány Husztra teszi át székhelyét.

1939. március 14. Az autonóm ruszin kormány kikiáltja a független Kárpát-Ukrajnát. Másnap a magyar honvédség alakulatai megkezdik a törpeállam katonai megszállását. A huszti kormány Romániába, majd Jugoszláviába menekül. A megszállás március 18-án fejezôdik be.

1940. július 23. Magyarország miniszterelnöke, Teleki Pál a parlament elé terjeszti törvényjavaslatát „a Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról". A törvényjavaslat vitájára nem kerül sor.

1944. május 8. Szovjet-csehszlovák egyezmény Kárpátalját a londoni emigráns csehszlovák kormány hatalma alá helyezi.

1944. október 28. A Vörös Hadsereg Csap elfoglalásával befejezi Kárpátalja megszállását. A hatalom átvételére František Nemec vezetésével megérkezik a csehszlovák küldöttség.

1944. november 26. Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártjának kezdeményezésére Munkácson összeül a népbizottságok elsô kongresszusa, amely Kiáltványban követeli a terület Szovjet-Ukrajnához való csatolását. Megalakul Zakarpatszka Ukrajina (Kárpátontúli Ukrajna) Néptanácsa.

1945 januárjában a csehszlovák küldöttség a Néptanács nyomására elhagyja Kárpátalja területét.

1945. június 29. A Szovjetunió és Csehszlovákia Moszkvában szerzôdést ír alá, amelyben kimondják Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolását.

1991. december 1. Népszavazáson a kárpátaljaiak 93%-a szavaz Ukrajna függetlenségére. Ezen belül a választópolgárok 78%-a a terület különleges státusu önkormányzatára, a beregszászi járás lakóinak 81,4%-a a Beregszász központú magyar autonóm terület megalakítására szavazott.

Mint a szûkre szabott vázlatból is látható, a régió történelmi sorsfordulóit és fôhatalomváltozásait vörös fonalként kíséri az autonómia és az önkormányzatiság gondolata. Ez jól láthatóan a térség sajátos geopolitikai helyzetébôl, integrációs érdeklôdésébôl adódik. Ezt az igényt a huszadik században a totalitárius Szovjetuniót leszámítva valamilyen mértékben minden érdekelt ország jóhiszemûen, vagy kevésbé jóhiszemûen kénytelen volt figyelembe venni.

A rövid életû Károlyi-kormány autonómiatörvényét a demokratikusabb államberendezkedés igénye mellett nyilvánvalóan a területmegtartás szándéka is befolyásolta. A kormány bukásával és a történelmi Magyarország széthullásával e szándék gyakorlati kipróblására nem maradt idô.

Ha lett volna ôszinte szándéka, a Csehszlovák Köztársaság megvalósíthatta volna Podkarpatská Rus autonómiáját. Annál inkább, mert a nemzetközi szerzôdés mellett erre saját alkotmánya is kötelezte, s a Közép-Európában rendhagyóan demokratikus jogrendje ezt lehetôvé is tette volna. A prágai kormányok azonban arra hivatkozva, hogy a ruszin társadalom éretlen az autonómiára, halogatták annak bevezetését. Ha valamennyire meg is állja a helyét ez az érvelés, az igazsághoz hozzátartozik, hogy Prágában nem is törekedtek az egyébként kétségkívül meglévô gazdasági és politikai visszamaradottság megszüntetésére. „Podkarpatská Rus nem tartozik az általános gazdasági rendszerbe" – hirdette a cseh burzsoázia. Így nem csoda, hogy kényelmesebbnek, s az ideirányított cseh adminisztráció számára jövedelmezôbbnek tûnt és annak is bizonyult az etnikai és történeti szempontból indokolatlanul Csehszlovákiához csatolt távoli tartomány gyarmati sorban tartása. Prága halogatva elutasító magatartását nyilvánvalóan az is befolyásolta, hogy nem akarta fölerôsíteni a számára kényelmetlen szlovák, majd késôbb a szudétanémet autonomista mozgalmat. Különösen, hogy a kárpátaljai autonomisták 1936 márciusában keltezett memorandumukban gyakorlatilag egy társországi jogállás megadását követelték.

Csak 1938 ôszén, néhány héttel az elsô bécsi döntés elôtt alakulhatott meg Podkarpatská Rus autonóm kormánya, amely a döntôen magyaroklakta területek Magyarországhoz való visszacsatolása után Ungvárról Husztra helyezte át székhelyét. A cseh-morva területek német megszállása idején, 1939. március 14-én a huszti kormány Kárpát Ukrajna néven kikiáltotta a maradék Podkarpatská Rus függetlenségét. A berlini szovjetellenes tervekben eleinte ukrán Piemontként kezelt törpeállam, amelynek vezetése az utolsó pillanatig számított Hitler segítségére azonban csak néhány óráig létezett, a bevonuló magyar csapatok rövid idô alatt megszállták a területét. Volosin elnök és néhány kormánytag elôbb Romániába, majd onnan Jugoszláviába, Zágrábba menekült.

A Magyarországhoz visszakerült Kárpátalján az akkori miniszterelnök, Teleki Pál egy kárpátaljai területi autonómia kialakításával türelmesebb nemzetiségpolitikai gyakorlatot kívánt bevezetni. Telekit erre kötelezte tudósi és politikusi felfogása, valamint az, hogy a még be nem teljesedett területi igények (Erdély, Vajdaság) elôtt a magyar kormány vonzó nemzetiségpolitikai modellt kívánt felmutatni. Magyarországot erre erkölcsileg is kötelezte a csehszlovák érában tanúsított nyílt autonómiapártoló magatartása. Teleki Pál ezért jogtudósok és politikusok bevonásával kidolgoztatta a széleskörû területi, közigazgatási és kulturális autonómia elvén alapuló Kárpátaljai Vajdaság tervezetét. A törvénytervezetet 1940 nyarán terjesztette a Parlament elé, azt azonban a háborúba sodródó ország törvényhozása sohasem vitatta meg. Az autonómia szabotálásában a magyar katonai körök biztonságpolitikai megfontolásai és a magyar kormányok ideológiai és politikai aggodalmai játszottak szerepet. Mindkettônek voltak valóságos indokai. hiszen Magyarország Lengyelország szovjet és német feldarabolása után került közvetlen szomszédságba a sztálini Szovjetunióval. A magyar kormányzatot, amellett, hogy a bolsevista szomszédság önmagában is aggasztotta, nyugtalanította Kárpátalja ruszin lakosságának a szláv testvériségen alapuló szovjetszimpátiája. Ez ugyan egy idô után, a Szovjetunióba átszököttek kollektív tragédiájának ismeretében – a szökevények túlnyomó részét kémgyanúsaknak minôsítve munkatáborokba vitték – megcsappant, ám a korai rokonszenvmegnyilvánulások mellett a határon túlról irányított diverzáns fegyveres akciók okkal aggasztották a magyar vezetést.

Az autonómia kérdését az egykori ruszin kormány elsô elnöke, a magyar országgyûlésbe behívott Bródy András igyekezett napirenden tartani, törekvései azonban az említett okok miatt eleve nem járhattak sikerrel. Autonómia híján a magyar kormányzat a gazdasági és szociális viszonyok javításával igyekezett megnyerni Kárpátalja ruszin lakosságának lojalitását.

Némi magyarázatot szükséges fûznöm a magyar autonómiakoncepciók elemeinek pozitív bemutatásához. A térség történetírásai és politikai vitairatai ugyanis a XIX. és a XX. századi Magyarország nemzetiségpolitikai gyakorlatát elôszeretettel marasztalják el az ôszintetlenség vétkében. Jelesen abban, hogy a magyar politika az 1868-as nemzetiségi törvénytôl kezdve kizárólag akkor tett engedményeket a kisebbségek irányában, ha erre a belsô, vagy külsô körülmények rákényszerítették.

E bonyolult kérdéskör kifejtésében, különösen a XIX. századra vonatkoztatva kétségkívûl vannak a magyar történetírás számára is megfontolásra ajánlatos történeti munkák¹. Rá kell azonban arra is mutatnunk, hogy e munkák már-már tendenciózusan nem kívánják figyelembe venni azokat a történelmi fordulatok által is befolyásolt szemléleti változásokat, amelyek napjaink magyar történelemfelfogását meghatározzák. A magyar történetírás és némiképp a magyar közgondolkodás is túl van a historiográfiai, valamint a társadalmi fejlôdésnek azon a fokán, amelyen nézetünk szerint a Magyarországgal szomszédos államok még nem jutottak túl. A magyar közgondolkodás két vesztes háború és ismételt területveszteségek tapasztalatainak birtokában térségünk viszonyai között relatíve józan álláspontot képvisel a nemzeti és nemzetiségi kérdésben. Ezért talán – éppen a bizonyítás objektív körülményeinek híján – nem kell feltétlenül sunyi számító szándékot feltételezni egy-egy, a magyar kormányzat részérôl a kisebbségek iránt tett gesztusról.

1945 után az agyonközpontosított Szovjetunióban az autonómia kérdése már föl sem merült. A terület ôslakói, ruszinok, magyarok, ukránok, románok, szlovákok, egyaránt szenvedô alanyai voltak a nyelvi oroszosításban megnyilvánuló szovjet homogenizáló törekvéseknek. Nem kívánván alábecsülni a nemzeti függetlenségért küzdô ukrán nemzeti-demokratikus mozgalmak jelentôségét, az biztonsággal állítható, hogy Ukrajna a külsô körülmények számára kedvezô összhatásának, a Szovjetunió összeomlásának köszönheti függetlensége elnyerését. A váratlanul megkapott függetlenség készületlenül találta a jobb kifejezés híján rendszerváltó ukrán ellenzéki elitet, amelynek a nemzeti függtelenség programján kívûl egyéb – gazdasági, államépítési, stb. – koncepciója nem nagyon volt. Ráadásul az egykori, a Gulagot is megjárt disszidensek többsége – azt állítva, hogy megszerezzék a támogatásukat –,kész volt együttmûködni a színt váltott kommunista establishmenttel. Az együttmûködés eredményeként többé-kevésbé bele is olvadt, így egykori ellenálló multjúk is hitelét vesztette. S mivel a függetlenséget nem övezték radikális fordulatok, alkalmasint véráldozatok, az ukrán politikai elitben nincs meg az a kohéziós erô, amely buzdítólag hathatna az ukránságnak napjainkban a puszta megélhetéssel küzdô tömegeire. Nemzeti vonatkozásban külön dilemmát jelent, hogy bár a múlt századi galíciai ukrán nemzetébresztôk több-kevesebb pontossággal meghatározták az etnikai ukrán földek kiterjedését, azokat, így Kárpátalját is a szovjet hódítók kezébôl kellett elfogadniuk.

Amint az a fenti kronológiából is kiderül, az 1991. december 1-i népszavazáson a kárpátaljai választópolgárok túlnyomó többsége a régió különleges gazdasági jogállására is szavazott, s a magyaroklakta beregszászi körzetben pedig egy etnikai autonóm körzet kialakításának igénye is megerôsítést nyert. Ezek az igények nem voltak elôzmény nélküliek, hiszen hiszen kárpátaljai kampánykörútján mind a késôbbi elnök, Leonyid Kravcsuk, mind a Ruh elnökjelöltje, Vjacseszlav Csornovil is tett ilyen ígéreteket. A népszavazás eredményét késôbb egy alacsonyabb fokozatra szállították le: véleménynyilvánításnak minôsítették. A föderális államszerkezet koncepciója az ukrán nacionalisták ellenállásán és az autonóm köztársaság jogállását elnyert Krím-félsziget körüli ukrán-orosz viszályon bukott meg. A fôleg Nyugat-Ukrajnában erôs nacionalista ellenzék a kezdetektôl fogva nemzetállami berendezkedést kívánt kialakítani. Akár Ukrajna kettészakításának árán is. Megkockáztatható, hogy ez már rövid távon is az ország érdekei ellen hat, hiszen a jelenlegi Ukrajna több, kulturálisan, történelmileg, gazdaságilag, etnikailag és vallásilag egymástól különbözô régióból áll. Elég a Krím-félsziget, a Donyec-medence, Galícia, Észak-Bukovina, vagy Kárpátalja hagyományait és sajátosságait említenünk.

Nem elhanyagolható továbbá az a tény sem, hogy a lakosság 27,3%-a nem ukrán nemzetiségû, s például a 11 400 000 orosz, valamint a 163 000 magyar anyaországával határosan kompakt tömbben él. Az ukrán nemzetállam hívei tôlük, valamint a többi nemzeti kisebbségtôl feltétlen lojalitást kívánnak, s eközben nem hajlandók figyelembe venni sajátos igényeiket. Ez az erôszakos politikai kurzus a gazdasági válságállapottal együtt elôbb vagy utóbb konfliktusokhoz vezethet.

Kárpátalján minden erôltetett belemagyarázás ellenére sem a ruszinok, sem pedig a magyarok társadalmi és politikai szervezetei nem hirdetnek szeparatista elveket. Törekvéseik mögött fôképpen a gazdasági válság megszüntetésének szándéka húzódik meg, autonómia iránti igényeik is ebben keresendôek. Ez azonban a ma érvényben lévô ukrán törvények szerint kivitelezhetetlen, hiszen az 1992-ben elfogadott nemzetiségi törvény elutasítja a területi autonómia elvét, csupán a kulturális autonómiát engedélyezi.

Fölösleges lenne tagadni azt, hogy az 1989-1991-es fordulatok után, a térségben végbemenô határváltozások idején Kárpátalján nem merült fel a Csehszlovákiához, vagy Magyarországhoz való csatlakozás gondolata. Az elôbbi számára legitim politikai támogatást adott a Miroslav Sládek vezette Csehszlovák Republikánus Párt 1992-es választási programja, amelynek egyik pontja Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolását szorgalmazta. A párt legitimását a választási eredmények is alátámasztották, hiszen megszerezte a szavazatok 5,93%-át, s a Cseh Nemzeti Tanácsba 14 képviselôt delegálhatott. Ez a követelés a mai geopolitikai helyzetben, Csehország és Szlovákia szétválása után természetesen nem realizálható. Ha voltak is illúziók a kárpátaljai magyar lakosság köreiben a Magyarországhoz való csatlakozásra, azt az Antall-kormány által 1991 decemberében aláírt magyar-ukrán alapszerzôdés lehetetlenné tette. Ezen nem változtat az sem, hogy a ratifikálás idején 1993-ban a budapesti parlamentben heves viták zajlottak, s ez a vita az akkori kormányzó párt, a Magyar Demokrata Fórum belsô válságát tovább mélyítette, annak szakadásához vezetett.

Kárpátalja természetes integrációs irányultságai a Kárpátokon túli ukrán nacionalisták bánatára elsôsorban nyugati, és délnyugati orientációjuak. A magyar kezdeményesre életrehívott, a kelet-magyarországi, az észak-kelet-romániai, a kelet-szlovákiai, a kárpátaljai és dél-kelet-lengyelországi területeket felölelô Kárpátok Eurorégió gazdasági tömörülés ezt a célt kívánja szolgálni. Ellenzô hangok már a térségi integrálódás kezdetén is hallatszottak. Kimondva kimondatlanul arra hivatkozva, hogy Magyarország egyfajta gazdasági expanzióval területi revíziót készít elô elôbb a bukaresti, késôbb a pozsonyi vezetés fejezte ki rosszallását a tervvel, valamint az önállósodni kívánó szatmárnémeti és a kassai önkormányzatokkal szemben.

Elfogadjuk azt a tételt, hogy a függetlenségét visszanyert Ukrajna görcsösen ragaszkodik területi integritásához, s ez némiképp érthetô is, hiszen ki van téve az alkalmanként területi igényeket is hangoztató orosz politika szeszélyeinek. Az ezredforduló politikai folyamatai azonban nem kedveznek a lassú nemzet-és államépítésnek, ezért hamarosan el kell dôlnie annak, hogy az ország a keleti, vagy a nyugati integráció útját választja-e. Ha az utóbbit, akkor az ukrán közgondolkodásban nincs helye annak a nem is annyira burkolt nemzetállami felfogásnak, amelyet az utóbbi hetekben Olekszandr Nelga professzor, az Ukrán Tudományos Akadémia szociológiai intézete etnopolitikai és etnoszociológiai kutatóközpontjának tudományos fômunkatársa fogalmazott meg. Eszerint „Az ukrán nemzet most van a kialakulás stádiumában. Mivel azonban az ukrán állam több etnikumból áll, az ukrán nemzet sem lehet egységes képzôdmény: azokból a népekbôl, népcsoportokból és közösségekbôl kell állnia, amelyek a területén élnek. A nemzet ugyanakkor azonos az állammal, amelynek a nevét Ukrajna esetében az ukránok adják, következésképp az ukránoknak kell felvállalniuk saját területükön a domináns nemzetképzô erô szerepét."² Gazdasági és biztonságpolitikai okok miatt természetesen van esélye a keleti, vagy az eurázsiai integrációnak is, ennek túlhangsúlyozása azonban súlyos belsô válsághoz vezethet.

A megoldás egyszerû, ám nem kétséges, nem könnyû kivitelezni. Ukrajnának létérdeke a regionális érdekeket messzemenôen figyelembe vevô és az azt támogató demokratikus államszerkezet és közigazgatás kialakítása. Csak ez vezethet el a régiók, s rajtuk keresztül az ország felemelkedéséhez, gazdaságának prosperálásához.

(Elhangzott 1996. október 22-én a Prágában megrendezett Közép-Európa és Kárpátalja címû konferencián.)

Jegyzetek

1 Lásd pl. Daniel Rapant neves szlovák történésznek A szlovákkérdés a XX. században, (Kalligram, Pozsony. 1996. p. 106-123) címû kötetben megjelent Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia címû tanulmányát.

2 Az Ukrajina Business cikkét idézi a HTMH - Observer I. évf. No. 23. 1996. okt. 2.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]