Bence Lajos:
A szlovéniai magyarság

1. Társadalmi-politikai helyzetkép

1.1 Az elszakadás után

A Saint Germain-i békepaktum aláírása után a gyôztesek a Mura és a Rába, valamint a Kerka folyókkal behatárolható 940 négyzetkilométernyi területnek a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatolásával itt sem az etnikai határok meghúzására törekedtek. S mert mind a szlovén, mind pedig a horvát fél igényt tartott a területre, a határmeghúzási huzavona is eltartott még néhány évig. A végleges döntés ez ügyben csak 1924 júliusában született meg, s ezzel eldôlt a határsávban húzódó 28 magyar lakosságú településnek a sorsa is. Kezdetét vette a 75 éve tartó kisebbségi lét, amely – kivéve a II. világháború idôszakát – még ma is tart.

A magyar kisebbség politikai önszervezôdése a lassú, de következetes magyarüldözési kampány miatt alighogy kezdetét vette, az 1929-ben bevezetett diktatúra miatt teljesen lehetetlenné vált. Határozottan magyar jellegû és a magyar érdekeket képviselô párt a húszas években nem alakult. S bár az évtized végére sikerült a lendvai magyarságnak felvennie a kapcsolatot a vajdasági székhelyû Országos Magyar Párttal, annak beszüntetésével ez a kísérlet is meghiúsult.

Idônként – fôleg a gyakori választások alkalmával – itt-ott elôbb a Független Magyar Párt, majd pedig a Muravidéki Kisgazda Párt – gazdasági érdekeltségû magánbirtokosokkal, illetve vállalkozókkal a háttérben – próbálta felkarolni a kisebbségbe jutott magyarság problémáit, gondjait. A tanárok, illetve a közigazgatásban dolgozó értelmiségiek azonban máról-holnapra munka nélkül maradtak. Helyüket az ország belsejébôl érkezô, legtöbb esetben büntetésbôl idehelyezett egyének foglalták el.

Lendván csak a II. világháború elôestéjén indult el újra egy magyar értelmiségi szervezkedés, amelyet a hatalom emberei hamar lelepleztek, de a bírósági ítélet végrehajtására már nem kerülhetett sor. E két évtizednyi idôszak kisebbségpolitikai vonatkozásait vizsgálva elmondhatjuk: a muravidéki magyarság a pártok zûrzavarában nem talált megfelelô partnerre, olyanra, mely maradéktalanul felvállalta volna jogainak képviseletét, így a kisebbség önszervezôdése valóban el sem indulhatott.1

1.2. A II. világháború utáni évek

A II. világháború után a „kuss-magyar" korszaknak is nevezett hosszabb idôszak elôzte meg az érdekvédelem kibontakoztatását. A megtizedelés, kitelepítés és teljes jogfosztottság korának befejezése után is csak lassan oldódtak a görcsök, s még hosszú ideig a bizalmatlanság uralta a muravidéki magyarságot. Az oldódás jelei csak az ötvenes évek végén kezdtek mutatkozni, amikor a Horvátországi Magyarok Szövetségének analógiájára a Muravidéken is megalakult a Magyar Közmûvelôdési Bizottság. Ez volt az itteni kisebbségi magyarság elsô szervezete, mely a központi hatalmak kifejezett ösztönzésére jött létre. Erre fôleg a KOMINFORM-mal való Tito-i szakítás után kerülhetett sor, ami az egész délszláv állam belpolitikájának újrafogalmazását tette szükségessé. Az 1950 júniusában Lendván rendezett kisebbségi konferencia záródokumentumaiból kiderült: a bizottságnak a központi hatalmi szervek az általános mûvelôdéspolitikai szerepen kívül komoly politikai funkciót is szántak. Ezen a közgyûlésen egy 11 tagból álló vezetô testületet is választottak, amelynek Vlaj Lajos költô, baloldali kisebbségpolitikus lett az elnöke. A kínálkozó lehetôségeket és a felcsillanó reményeket azonban hamarosan meghiúsították az 1952-es központosítási törekvések, amellyel megszûnt létezni a lendvai járás. A közigazgatás átszervezésével a magyarság többségét felölelô lendvai járás a muraszombatihoz került, itt pedig a magyarság érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyták. Csak az ötvenes évek végén történt újabb kísérlet a közmûvelôdési bizottság újjászervezésére, de ezek a tervek is csak papíron maradtak.2

1.3. Az önszervezôdés formái a hatvanas és hetvenes években

A több nemzetbôl és a még több nemzeti kisebbségbôl összetevôdô ország lakossága szempontjából is kiemelt szerepet kell tulajdonítanunk a JKSZ Központi Bizottsága 1959 márciusi ülésének, melyen a kisebbségi kérdés radikális újrafogalmazására tettek kísérletet a központi szervek. Ennek elsô látható eredményeit az ötvenes évek végén bevezetett kétnyelvû iskolareform jelentette, majd a hatvanas évektôl fokozatosan bevezetett kétnyelvû ügykezelésben, a kétnyelvû helység-és intézménytáblák, valamint a jószomszédi viszonyokra való törekvésbôl kifolyólag a Rédics-Hosszúfalu (Dolga vas) kishatárforgalmi határátkelô megnyitásában nyilvánult meg. Kisebbségpolitikai szempontból nem elhanyagolható az sem, hogy a szocialista szövetségen (a magyarországi Hazafias Népfronthoz hasonló szervezet) belül mûködô nemzetiségi bizottságok egyetértésével és aktív támogatásával történtek ezek a megmozdulások. Az 1964 utáni közigazgatási átszervezéssel – mely a járások helyett kisebb egységnek számító községek megalapítására adott lehetôséget – a muravidéki magyarság közigazgatásilag újra a muraszombati, illetve a lendvai község „nemzetiségileg vegyesen lakott területéhez" tartozott. Ez utóbbi fogalomkörrôl – a teljes körû fogalmi tisztázás és a rárakódó politikai salak miatt – csupán annyit érdemes megjegyeznünk, hogy a lendvai és a muraszombati községen a magyar határ mentén végighúzódó, egykor színmagyar, késôbb magyar többségû településeit értjük.3

A hatvanas években a községi politikai szervek által mûködtetett nemzetiségi bizottságok mintájára köztársasági szinten is megalakult egy hasonló szervezet, melyben a magyar kisebbség mellett a tengermelléki olasz kisebbség képviselôi is helyet kaptak. E bizottság munkájának azért kell rendkívüli jelentôséget tulajdonítanunk, mert égisze alatt született a késôbb is példa értékûnek emlegetett, pozitív diszkrimináción alapuló szlovén kisebbségpolitika, melynek fontosabb alapelvei a máig is példa értékû, kisebbségi különjogokat biztosító 1974-es alkotmányban emelkedtek törvényi rangra. Ennek a majd egy évtizednyi idôszakot felölelô elôkészítô fejezetében – mindenféle lekicsinylô szándék nélkül mondhatjuk – jelentôs többségi, illetve számban ugyan kicsiny, politikai akarat és erôfeszítés szempontjából azonban annál erôsebb és politikailag „képzettebb" olasz kisebbség aktív szerepvállalásával mégiscsak elindult a szlovéniai magyarság önszervezôdése. Az alkotmányban is megfogalmazott, a nemzetiségi önigazgatási érdekközösségek alapítását is magába foglaló kisebbségi különjog szavatolásával, csaknem fél évszázados erôlködés után, az 1975-ben megalakult Magyar Nemzetiségi Oktatási és Mûvelôdési Érdekközösséggel a szlovéniai magyarság történetének egy új fejezete kezdôdött el. Fôleg a mûvelôdés, ezen belül is a könyvkiadás, a falusi mûkedvelô tevékenység és a hagyományôrzés, valamint a kisebbségi tömegtájékoztatás területén ért el látványos eredményeket. Ezért a kisebbségi önszervezôdés e két évtizedes szakaszának és a kisebbségi joggyakorlat tényleges meglétének köszönhetôen ma egy sajátos, szlovén mintára kialakult kulturális autonómiáról lehet beszélni.4

1.4. A rendszerváltás után

1990 márciusában a rendszerváltás elôkészületi fázisában az önigazgatási érdekközösségek egy része megszûnt, másik része pedig átszervezésre került. A lendvai és a muraszombati község nemzetiségi közösségeinek meghagyásával a tömörítés szándékával alakult meg az integráló szerepet betöltô Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség. Ennek az önkormányzati szintû érdekképviseleti szervezetnek a legfelsôbb szerve a közgyûlés (tanács). Hasonló módszer alapján alakult meg az operatív teendôk szervezeti megvalósításában nagy szerepet vállaló, és a kitûzött feladatok gyakorlati megvalósításában is szerepet játszó politikai szerv, a végrehajtó tanács. Ez utóbbi munkáját a különbözô szakbizottságok segítik. Új elem, hogy az érdekképviselet szerepvállalása az oktatásügyi és mûvelôdési kérdéseken kívül a gazdasági élet területére is kiterjedt, beleértve természetesen a szakemberképzést, az ösztöndíj-politikát is.

Az elsô, 1990-es demokratikus választásokat követô új alkotmány elôkészítésének folyamatában sok új dologra derült fény. A legmeglepôbb újdonságnak az számított, hogy a pluralista állam érdekei nem „estek egybe" a kisebbségvédelemmel olyan mértékben, mint a pártállamban. Már-már úgy tûnt, hogy az 1974-es alkotmányban biztosított és azóta is érvényben lévô kisebbségi különjogok és a pozitív diszkriminációra épülô kisebbségi politika a pártok csatározásainak a homlokterébe kerül. Az új demokratikus alkotmány és a törvényhozás a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokkal kívánta egybemosni, illetve ezek „alfejezeteként" próbálta tárgyalni. Ezért volt indokolt a rendszer új alapokra való helyezésével párhuzamosan a nemzetiségi kérdések újrafogalmazására is sort keríteni. S már az alkotmány elôkészületeinek a szakaszában is kiderült, hogy a többpártrendszerre épülô demokrácia a magyar nemzetiségi képviselôktôl is nagyobb felkészültséget, politikai tudást vár el, mint a pártállamban, amikor – mai mércével mérve is – a köztársasági vezetés olyan engedményeket tett a Szlovén Köztársaság területén élô ôshonos magyar és olasz nemzeti kisebbségeinek, amelyek ténylegesen is követésre lettek volna érdemesek mind a szlovén kisebbségiektôl lakott ausztriai Karintiában, mind a velencei tartományban (Olaszország). Egyre gyakrabban kezdték hangoztatni a kisebbségi jogokkal kapcsolatos vitákban a reciprocitás – amennyit ti, annyit mi – elvét.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy bár erre többször is történt már kísérlet, még mindig nincs túlélési stratégiája az itteni magyarságnak. Egyre sürgetôbbé válik az oly sokat halogatott „közösségteremtés" cseppet sem könnyû feladatának az elvégzése is. Ezekkel a problémákkal esik egybe az értelmiségi szerepvállalás egyre súlyosbodó kérdése is. A II. világháború után szinte teljesen értelmiségi nélkül marad népcsoport csak nehezen tudott magából kitermelni egy olyan ütôképes gárdát, mely érdekeit maradéktalanul képviselni tudja. „Az értelmiség hiánya már az elcsatolás óta a muravidéki magyarság rákfenéjének számít, ami követhetôen lefelé ívelô enyhe hullámzással a nyolcvanas évekig sújtotta nemzetiségi közösségünket" – írja Göncz László az itteni értelmiségi szereprôl gondolkodván, ettôl a rétegtôl várva egy részletekre is kitérô, átfogó stratégia kidolgozását.5

Hogy mennyire volt indokolt az alkotó jellegû együttélés hangoztatása, azt a délszláv válság és az új demokráciák kísérô jelenségeként szinte kötelezô jelleggel fellépô többségi nacionalizmusokon és a nemzeti türelmetlenségen mérhetjük le, melyek elfojtani látszanak minden magyar jellegû kezdeményezést. Ha csak a délszláv válság boszniai utóhatását figyeljük a több százezres nagyságrendû emberáldozattal, akkor elmondhatjuk, hogy a szlovén kisebbségpolitika mindenképpen sikeres volt. Ha a magyar kisebbségi politikát vesszük górcsô alá, már korántsem ilyen megnyugtató a válasz. A rendszerváltás után – a magyarságot ért támadásokból kifolyólag – olyan vélemények is elhangzottak, miszerint a rossz nemzetiségi politika feláldozta a kétnyelvûség és az együttélés oltárán az itteni magyarságot. Ráadásul még az alapvetô együttélési normák sem alakultak ki. A nagyszámú horvát és jugoszláv telepes által idôközben multinacionálissá vált „kétnyelvû" területen újra feszültségforrásként jelentkeztek a II. világháborús magyar bûnök, a kitelepítések emlékei, a múltbéli beidegzôdések, amelyek feltételes reflexként törnek felszínre. Így becsapottnak érzi magát mind a többség, mind a kisebbség.

2. Oktatási helyzetkép 1996-ban

Az iskoláskor elôtti nevelô-oktató intézmények kötelezô látogatása a kétnyelvû oktatásra való elôkészítés miatt a kétnyelvû területeken két évig tart. Az iskolára való felkészítés nevelôi programja 1982-tôl folyik szervezetten. Minden nevelôi tevékenység két nyelven folyik. A másik nyelv köny-nyebb elsajátítása céljából – 4 éves kortól napi 30 percben – két óvónôt foglalkoztatnak egy-egy óvodai csoportban. A nemzetiségileg vegyesen lakott területen a Lendva, illetve Pártosfalva központú nevelô-óvó intézetek hatáskörében jelenleg 10 területi, lényegében falusi óvoda mûködik. A lendvai intézet Völgyifaluban, Petesházán, Gyertyánosban, a Nafta-telepen, Hosszúfaluban, Göntérházán és Dobronakon; a pártosfalvi pedig Szentlászlón, Hodoson és Domonkosfán mûködtet óvodát. A gyermekek száma 400-500 körül mozog.

Muravidék vegyesen lakott területén jelenleg négy központi kétnyelvû általános iskola mûködik. Az 1994 ôszén alakult új Lendva Község területén a központi 1. számú Kétnyelvû Általános Iskola és kirendelt tagozatai (Gyertyánosban, Völgyifaluban, Csentében és Petesházán) mellett Dobronakon és Göntérházán mûködnek kétnyelvû általános iskolák. Az ôrségi részen, az egykori muraszombati járáshoz tartozó területen az új közigazgatási átszervezés óta a Marác Községhez (Moravske Toplice) tartozó Párosfalvi Kétnyelvû Általános Iskolában a Hodos-Sal (Salovci) község területéhez tartozó két területi iskolában, Hodoson és Domonkosfán folyik az oktatás.

Középszinten a magyar nyelv oktatása a muravidéki középiskolákban csaknem két évtizedes késéssel 1976-tól indult el kísérleti jelleggel. A lendvai fémipari középtechnikumon kívül a muraszombati község nemzetiségi területen kívül elhelyezkedô öt középiskolájában Muraszombatban, Radányban (ma: Radenci) és Battyányfalván (ma: Rakican) heti 3 órában mód nyílott magyar nyelvi képzésre. A magyar nyelv és irodalom pedig az érettségi tantárgyak között is helyet kapott. Az 1981-es új iskolareformmal és a szakirányú oktatás bevezetésével Lendván kétnyelvû középiskola nyílt, ahol a középfokú kétnyelvû oktatás került bevezetésre. Muravidék már említett középiskoláiban ugyanakkor csupán fakultatív formában vált lehetôvé a magyar nyelvi képzés. Itt jelenleg évente 40-45 középiskolás látogatja a magyar nyelvi órákat. A lendvai középiskolában jelenleg a gimnáziumi, közgazdasági és kereskedelmi tagozatokon 351 tanuló tanulja anyanyelvként vagy környezeti nyelvként a magyar nyelvet és irodalmat, illetve hungarisztikát.

A magyar szakos pedagógusképzés a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék megalapításával, tehát 1981-ben indult meg Mariborban. Az ötvenes és a hatvnanas években számos szlovéniai magyar pedagógus végzett a szabadkai tanítóképzôben, késôbb Muraszombatban is. A kétnyelvû oktatás részére a pedagógus szakkáderek képzésében nagy szerepet kell tulajdonítanunk a Maribori Pedagógiai Akadémián 1966-ban alapított magyar lektorátusnak is. A tanszék megalapítása óta kétszakos képzés keretében valósul meg a magyar pedagógusképzés magyar nyelv és irodalom szakon. Elôbb fôiskolai, 1986-tól pedig négy éves, nyolc szemeszteres képzés keretében egyetemi képesítést nyújt. A tanszékhez szervezetileg csatlakozó lektorátus évente 30-35 pedagógus, jogász, mérnök stb. hallgató számára biztosít lehetôséget anyanyelvének fejlesztésére, magyar nyelvi tudásának elmélyítésére. Az itt szerzett oklevél mind az általános iskola felsô osztályaira, mind a középiskolai oktatásra feljogosít, ahonnan évente két-három végzôs magyar szakos hallgató kerül ki. ôk, és a magyarországi felsôfokú intézményekben tanuló nemzedéktársaik – a hetvenes évek közepétôl folyamatosan évente két-három tanári pályára iratkozó államközi ösztöndíjas – biztosítják a kétnyelvû iskolák pedagógus-utánpótlását. Magyarország más egyetemi karain a végzôsök (orvos, jogász, agronómus stb.) száma ma öt-hat körül mozog. A szlovén fôváros fakultásán 1981 óta az orientalisztikai tanszéken mûködik magyar nyelvi lektorátus. A lektori órákat látogató diákok száma 30-35 között mozog.

Az elsô lényegi változás a kétnyelvû pedagógiai gyakorlatban a rendszerváltással következett be. Az 1990/91-es tanévtôl az általános iskolákban és az egyetlen ilyen jellegû középiskolában az eddigi vegyes csoportokban történô magyar nyelvtanítás homogén magyar, illetve szlovén csoportokban történik. A magyar nyelvnek mint a környezet nyelvének a tanítása (a vegyes házasságokból származó gyerekek mintegy 1/3-a is ide jár) is szisztematikusan folyik. Ezzel azonban még korántsem oldódott meg a kétnyelvû oktatás sorsa. Továbbra is gondot jelentenek a megfelelô tankönyvek, illetve ezek hiánya. 1990-tôl ugyanis zömében az anyaországból behozott tankönyvekbôl tanulhatnák a muravidéki iskolák tanulói a magyar nyelvet és irodalmat. Nem véletlenül használtuk a feltételes módot. Kiderült ugyanis, hogy a hazai kétnyelvû szlovén-magyar, valamint a vajdasági tankönyvkiadó (Fórum) által kibocsátott tankönyvekhez szokott tanulók nyelvi szintje olyan alacsony, hogy ezek a tankönyvek jobbára használhatatlanok. Ezért – a budapesti Kodolányi Intézet aktív közremûködésével – már elkezdôdött a vegyes házasságokból kikerülô „kétnyelvû" gyermekek hungarológiai oktatásához szükséges tankönyvek elôkészítése. A „környezetnyelvi magyar" tankönyvek az általános iskola két évfolyamára az alsó tagozaton már el is készültek.

Az oktatás és nevelés területén is a válság jelei mutatkoznak – a kétnyelvû oktatás három évtizedes eredményességét is kétségbe vonó nézetek kapnak hangot az utóbbi idôkben. Fôleg az identitástudat kialakítására fordított kevés gondot a központi irányításnak alávetett pedagógiai gyakorlat, az öntudatot a nyelvi neveléssel egyenlítve ki, a többségi nemzet nyelvének elsajátítását tûzve ki elsôrendû szempontnak. Az identitástudat kiépítése a családi nevelés mnellett az oktatásügyre háruló legfontosabb feladat. A Muravidéken tapasztalható nagyafokú identitásvesztésbôl pedig az a következtetés vonható le, hogy a konyhanyelv szintjén történô nyelvi „képzést" leginkább a rossz értelemben vett nyelvmûvelés és a fakultatív nyelvoktatás egyik formájaként foghatjuk fel. Ehhez mérhetôek az eredmények is. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a hatvanas évek közepéig az itteni magyarság körében egyetlen egyetemi végzettségû szakember sem akadt, a családi öntudatnevelés pedig a vegyes házasságok miatt – ritka kivételektôl eltekintve – úgyis lehetetlenné vált, akkor a kétnyelvû oktatás sikerességérôl is beszélhetnénk. Ezzel azonban ismét csak elodáznánk a probléma megoldását és azoknak a rövid távú megoldásoknak a számát szaporítanánk, amelyek eddig sem bizonyultak megfelelôknek. A tabutémaként kezelt kétnyelvû oktatás gyökeres átalakítására az erôsen megosztott nemzetiségi politika és az oktatásügy miatt pedig még néhány évig várni kell. Újabb lehetôséget jelentettek volna a privát iskolák, ez azonban a kétnyelvû oktatás politikai „védettsége" miatt a kétnyelvû területen lehetetlen.

3. Vallásos élet, felekezeti megoszlás

Már a településterületi, illetve társadalomszerkezeti vizsgálódásból is kitûnt, hogy a muravidéki magyarság a vallási és felekezeti megoszlás tekintetében háromnegyed részben római katolikus vallású. E megállapítás fokozottan érvényes a Lendva-vidéki részre, ahol az utolsó, 1921-es felekezeti szempontokat is figyelembe vevô népszámlálás a 9 421 római katolikus hívô mellett 221 evangelikus és 279 zsidó vallásút számolt össze.6

A magyarok e vidéken való letelepedése után, a keresztény vallás eltejedésével a magyar hívek többségét tömörítô alsólendvai plébánia elôbb a veszprémi püspökséghez tartozott, majd 1094-ben I. Szent László a zágrábi püspökséghez csatolta. Ezt követôen csaknem hét évszazadik ehhez a püspökséghez tartozott. 1977-tôl a szombathelyi, 1923 után pedig a maribori püspökséghez került. A püspökségnek három muravidéki plébániájában – az alsólendvai mellett a dobronakiban és a muraszombatiban – laknak a magyar hívek. A történelmi Hetés területérôl a híveket a dobronaki plébániatemplom tömöríti, szám szerint kilenc falu híveit. Az ôrségi terület szórványmagyarságát a muraszombati plébánia fogja össze.

Említettük már, hogy az ôrség egykor Zala és Vas megyéhez, ma Szlovéniához tartozó részén a reformáció mozgalmas idôszakában elôbb kálvinisták, késôbb azonban lutheránus felekezetek alakultak. Az evangélikus egyház jeleneleg mintegy 20-25 ezer hívôt számlál, ezért sem püspökséggel, sem teológiai fakultással nem redenlekezik. Annál kiterjedtebb kapcsolatot alakítottak ki a szlovákiai lutheránus egyházzal (innen kapják a lelkészi utánpótlást is), valamint a horvátországi és a vajdasági gyülekezetekkel. Szécsiszentlászlón (ma: Szentlászló-Motvarjevci) kálvinista gyülekezet mûködik, a lelkészhiány miatt azonban sok gondja van a havonként egyszeri szertartás megszervezésével.7

Ejtsünk még néhány szót a kétnyelvû oktatásnak és a kétnyelvûségnek mint az együttélés egyetlen zálogának az egyházra gyakorolt hatásáról. A II. világháború után ugyanis a szlovéniai magyarság nemcsak magyar anyanyelvû értelmiségét, de a lelkészeit is elveszítette. A tanítósághoz hasonlóan a magyar anyanyelvû papaságra is rendkívül nagy nyomást gyakorolt a szlovén többségi egyház. Nem is beszélve arról, hogy a vidék magyarellenes papsága, az elszakadást szorgalmazó hírhedt Klekl plébános az alsólendvai fára tôszomszédságában lévô Cserföldön (Crenšovci) tevékenykedett. Helytörténeti források feljegyeztek egy olyan esetet, melyhez hasonló több is akadhatott.

A délszláv államban az alsólendvai és a dobronaki hívek a megszállás 22 éve alatt rendre megünnepelték augusztus 20-át, Szent István király ünnepét. Ez ellen lépett fel 1933-ban elôbb a központi Slovanec címû lap, majd néhány héttel késôbb a cserföldi megjelenésû Novine, melynek egyik szerkesztôje éppen Klekl József plébános volt, provokációként értelmezve a „többségi" szlovén hívekkel szemben az ilyen eljárást. „Érvélésük szerint a lendvai és a dobronaki plébánia hívei nagy többségükben szlovén (nemzetiségûek) és ezért nem (...) jogos a magyarok Szent-István-napi ünneplése."8 A hirtelen arányváltozást természetesen az 1931-es népszámlálási adatok meghamisításával érték el a hatóságok. Csak ezzel lehet magyarázni a tíz évvel ezelôtti magyar hívek számarányának csaknem felére való csökkenését. Ennek bizonyítására elég az 1961-es összeírás adatait felhozni. Ekkor a lendvai plébánia területén 5 951 magyar nemzetiségû katolikus vallású hívet írtak össze.

Az ilyen és ehhez hasonló intézkedések és az ideológiai kiközösítô magatartás lassanként azt eredményezték, hogy a muravidéki magyarságból a második világháború után csupán egy magyar származású papnövendék került ki. A szlovén papság ugyan mindent megtett, hogy a magyar fárákba a magyar nyelvet megfelelô szinten elsajátító káplánokat küldjön, de az eredmény így is lesújtó, és továbbra is kétnyelvû oktatáshoz hasonló horderejû problémának számít a muravidéki magyar kisebbség hitélete. Míg ugyanis a felvidéki, az erdélyi és a vajdasági egyházak öntudatôrzô és nevelô tevékenysége, szerepe vitathatatlan tény, a szlovéniai magyarság esetében azonban, sajnos, lelkészeinek túlnyomó többsége szlovén nemzetiségû, a kevés kivételt képezô magyar nemzetiségû pedig szlovén teológiai egyetemre járt, így a magyar egyháztörténeti értékeket szlovén mûveltsége jóvoltából már nem is ismeri. Az öntutatra való nevelés szerpe ily módon teljes mértékben kiesett a „látókörükbôl", s ha volt is, az elhanyagolhatóan csekély mértékû.9

4. Kulturális intézmények, belsô nyilvánosság

4.1. A kisebbségi sajtó

1921-ben itt készült a Novine címû katolikus hetilap, amely késôbb a politikai hatalomszerzés legfôbb eszköze lett Klekl József szlovén képviselô és plébános kezében. Hogy mennyire tisztában volt a sajtó által történô manipulációs lehetôségekkel, arra talán a legszebb példa az, hogy – a magyar polgárok szavazataira számítva – hamarosan magyar nyelvû testvére is született a Novine-nak, a Népújság.

A Novine példáját követve Muraszombatban is párhuzamos lapkiadásba fogott Benko József nagykereskedô és vágóhídtulajdonos, aki szintén nagy figyelmet szentelt a politikai hatásgyakorlásnak. Szlovén nyelven Môrszka Krajina címmel hetilapot jelentetett meg, amely elôbb kétnyelvûen majd késôbb magyarul is megjelent Muravidék címmel. A vallási, politikai és kulturális hetilapból 1927-ben politikai, gazdasági és társadalmi hetilap lett, a harmincas évek fordulóján pedig magát Murántúl és Muraköz heti értesítôjének nevezi.

Ugyancsak rövid életû volt a Hartner Nándor által szerkesztett, és valószínûleg apja, Hartner Géza által pénzelt radikális hetilap, a Szabadság is. Hartner, Muravidék legmódosabb nagybirtokosa, az elcsatolás elôtt országgyûlési képviselô volt a magyar parlamentben. Fôleg a központi pártok képviselôjeként próbálkozott politikai hatalmát is megszilárdítani. Mivel ez sehogyan sem sikerült neki, az 1925-ös országos választásokra megalapította a Muravidéki Kisgazda Pártot. Ilyen célzattal jelent meg 1923. május 20-án a Szabadság elsô száma, amely fôleg a megalapítás évében és 1924-ben tûnt ki harcos magatartásával, s nem egy esetben kiállt a magyarság ügye mellett a jogfosztottság kezdeti idôszakában.

A két világháború közötti muravidéki magyar sajtó, mint említettük, a gyakori, egymást érô választásokhoz és a pártérdekekhez kapcsolódik szorosan. A laptulajdonosok a gyors sajtóval elsôsorban saját párt- és gazdasági érdekeiket kívánták szolgálni. Téves azonban az a felfogás, amelyet az ellenzék és a szlovén szakirodalom hangsúlyoz, miszerint ezek a magyar lapok kizárólag az itt élô, trianoni döntés által kisebbségi sorba került magyarság érdekeit szolgálták volna. Sokkal inkább a kisebbség szavazatainak megszerzésére irányultak a lapalapítási kísérletek, annál is inkább, mert a tízezres lélekszámú kisebbség a választások kimenetelét illetôen komoly tényezônek számított.10

Egy lap azért mégis akadt, amely az említett fô szempont mellett a kisebbség problémáira is nagy súlyt fektetett. Ez a már említett, vasárnaponként megjelenô Szabadság volt, amelynek fôleg vezércikkei tértek el a szokásostól; ezek nyílt állásfoglalások a muravidéki magyarság ügye mellett. Helyet kap benne a magyarság hétköznapi problémái mellett a gazdasági és társadalmi helyzet értékelése is. A politikai sérelmek és követelések ismételgetésével kétségtelenül egyfajta helyzettudat kialakítására tesz kísérletet. Nagy erénye továbbá, hogy nem ragad meg egyetlen témánál, mint például a földreform, hanem a kisebbségi lét szinte minden területérôl készít tünetjelzéseket, némely esetben részletes, elemzô cikket is közöl. Nem véletlenül tiltják be a jugoszláv hatóságok a Szabadság megjelenését, hiszen három évfolyama alatt többször felhívta magára a figyelmet harcos magatartásával.11

A harmincas évek elején elôbb a klerikálisok lapja, a Népújság szûnik meg elôfizetôk hiányában, majd a Kühar és a liberálisok lapja (Muravidék) is követi 1932-ben. Így a muravidéki magyarság nyomtatott sajtó nélkül maradt. Új lapalapítási kísérlet, ha lett is volna, akkor sem engedélyezte volna a diktatórikus jugoszláv állam.

A szlovéniai magyarság sajtójának vizsgálatakor a kutatónak joggal lehet hiányérzete: hosszú, több mint egy évtizedes hiátus tátong a háború alatt megjelent utolsó magyar sajtótermék megszüntetésétôl a Népújság megjelenéséig, mely máig az itt élô magyarság egyetlen hetilapja. A Népújság 1958 januárjától jelenik meg önálló magyar sajtótermékként, miután két évig a Pomurski vestnik (Muravidéki Értesítô) mellékleteként már 1956 januárjától folyamatosan, fordításban közölt híreket a magyar kisebbség életébôl. A Népújság nevet viselô melléklet magyar munkatársai tulajdonképpen fordítói szolgálatot teljesítettek. Különösen nagy hangsúly esett a politikai „képzésre", a magyarság megnyerésére, az új rendszer iránti lojalitásának kiépítésére.

A lap azonban még jó ideig, lépten-nyomon a muravidéki magyarok bizalmatlanságával találkozott. Gyakran illették azzal a – jogosnak mondható – váddal, hogy a kommunista iedológia szócsövének számít. Némi változást a lap életében az hozott, hogy 1964-tôl költségvetését már nem a községi, hanem a köztársasági szervek biztosították. Határozat született arról is, hogy az aktualitás fokozása és az olvasók toborzása érdekében két magyar újságíró felvételét kell meghirdetni, a kéthetenkénti megjelenést pedig hetire cserélni fel.12

A legnagyobb problémát a képzett szakemberállomány hiánya jelentette. Végül ez a probléma is megoldódott, vajdasági magyar újságíró alkalmazásával. A Népújság e számait lapozgatva a mai kutató nem talál egyebet, mint amirôl a föntiekben már szó esett: a négy oldal ténylegesen is a legfontosabb hírek, események közlését tartalmazza. A nyelvi szint emelése azonban mindenképpen figyelemre méltó.

1971-tôl azonban újabb változás történt, ekkor ugyanis a lap „bázisközelbe", Lendvára került. A szakember-probléma azonban még két évig aktuális maradt, s ekkor sikerült ismét az újságírók számát a minimális kettôre emelni. A lap az 1975-ös év után kezdett nagyobb lépésekkel haladni és fejlôdni. Akkor új munkatársakat kapott, és hat oldalra bôvült. Az oldalszám növelése kétségtelenül a lap tartalmi bôvülésével járt együtt. Az 1974-es 4,4 oldalas átlagterjedelem 1977-re 7,3 oldalra emelkedett. A tartalmi és mennyiségi változások természetesen az olvasótábor párhuzamos növekedését erdményezték. Számokkal kifejezve: míg a Népújságnak 1970-ben csupán 740 rendes elôfizetôje van, addig ez a szám 1977-ben ezerrel lett több, szám szerint 1 740. Az arányok szemléltetésére nem árt még egy statisztikai adatot felhozni: az 1981-es népszámlálás adatai alapján az elôfizetôk és a szlovéniai magyarság számarányának összevetése azt mutatja, hogy 4,5 magyar lakosra jut egy példány. A nyolcvanas években ez a számarány lényegesen nem változott, ami arra enged következetetni, hogy lényegesebb minôségi változás sem történt a lap színvonalában. A felelôs szerkesztô tisztában volt azzal, hogy a lap a munkatársak legnagyobb igyekezete mellett sem képes kielégíteni a magyarság tájékoztatási szükségleteit és igényeit, ezért a lap tartalmi koncepcióját úgy próbálták megfogalmazni, hogy „legalább nagy vonalakban tájékoztasson a lendvai és a muraszombati község idôszerû társadalmi, politikai, gazdasági és mûvelôdési eseményeirôl, amelyek érintik a magyar nemzetiség tagjait".13 Az oly sokat hangoztatott nyelvmegôrzô szerepnek is csak részben tudott eleget tenni a politikai frázisok és a steril ideológiai terminológia miatt, nem is beszélve a töméntelen nyelvi botlásról és dagályos, körülírással túlbonyolított fogalmazásól. Elemzô, kritikai élû cikk, illetve glossza vagy esszé szinte ismeretlen fogalomnak számítottak a lap életében.

Némileg változott a helyzet a nyolcvanas évek végén, amikor a Népújság tájékán is szabadabb szelek kezdhettek fújdogálni. Az elsô figyelemre méltó lépést a régi újság-jellegrôl a reviális, s ezáltal „kezelhetôbb" formára való áttérés jelentette. Az áttörésre azonban 1993-ig kellett várni, amikor a Magyar Tájékoztatási Intézet megalapításával a független sajtó gazdasági feltételei megteremtôdtek. E lépés a „dúló" privatizáció miatt vált szükségessé. A szlovén tájékoztatási vállalattól (VENERA) való elszakadás és az önálló Magyar Tájékoztatási Intézet megalapítása – így utólag – jó döntésnek bizonyult. Az intézet és a Népújság olyan infrastruktúrára (számítógépes szedés és tördelés stb.) és szellemi kapacitásra (fiatal újságírógárda) tett szert, amely az ezredfordulón túlra is biztosítja függetlenségét és megjelenését. 1995 ôszétôl a Népújság hetente 2 000 példányban, 24 oldalon, színes borítóval, új köntösben jelenik meg. Elôfizetôinek száma 1 900 körül mozog, így a lap szabadpiaci árusítása minimális. 1994-tôl a Népújság szerkesztésében és szervezésében jelenik meg a Kelepelô címû gyermek- és ifjúsági lap kéthavonként, évente négy-öt alkalommal.

4.2. A rádió és a televízió

A tömegtájékoztatás másik fontos területe a rádió és a televízió. Az elsô magyar nyelvû adás a Muraszombati Rádió hullámhosszán 1958. november 29-én hangzott el, tehát majdnem egy évvel a Népújság önálló lapként való megjelenése után. A hét négy napján sugárzott félórás mûsorban és a vasárnapi, csaknem egy teljes órában – „helyszûke miatt" – csak a legfontosabb tájékoztatási jellegû mûsorok és a nagy népszerûségnek örvendô zenés üdvözletek kaphattak helyet. A „szerkesztési elvek" is megegyeztek az újságéival, és húsz évig alig változtak, akárcsak a mûsor idôtartama.14 Ezért fölösleges lenne újra felsorolni azokat a problémákat és hiányosságokat, amelyek a magyar nyelvû rádióadások mindennapjait meghatározták. Változás csak 1979 végén történt: az eddigi félórás mûsoridô most teljes egy órára volt módosítható, a hét elsô napjának kivételével, amely továbbra is szünnapnak maradt meg. A technikai fejlôdés és az új igények azonban csakhamar bizonyossá tették, hogy a nyolcvanas évek végére teljesen elhasználódott a stúdióberendezés, és minôségi adást készíteni lehetetlen. A köztársasági szervekkel való hosszabb huzavona után új helyiségeket és egy új, minden igényt kielégítô stúdiófelszerelést kapott a lendvai magyar stúdió. 1991 februárjától új hullámhosszon sugározzák a magyar mûsorokat, ugyancsak azóta változott át a rádió neve is Muravidéki Magyar Rádióra, ezzel is hangsúlyozva önálló jellegét. A heti hat óra mûsoridô ezáltal elôbb napi öt és fél órára, vasárnapi hét órára, majd 1993-tól a hétköznapi, délelôtti adások bevezetésével hét és fél órára volt bôvíthetô. A rádió mûsorpolitikája az igényeknek megfelelôen alakult, törekvései között szerepel a tájékoztatáson és a szórakoztató jellegû mûsorokon kívûl az ismeretterjesztés, a hagyományôrzés és egyéb gyakorlati tanácsokkal szolgáló mûsorok sugárzása, például a mezôgazdaság, a szôlészet és a borászat területérôl. Ugyancsak fontos szerepet tölt be a kisebbség politikai életét és eseményeit érintô-értékelô-kommentáló „Vasárnaptól vasárnapig a nemzetiségi politikában" címû mûsor. A Muravidéki Magyar Rádió jelenlegi mûsorideje hétköznap 8, a hét végén 7-7 órát tesz ki, tehát heti 54 óra.

A nemzetiségi médiák közül a legfiatalabb a Ljubljanai TV magyar nyelvû adása Hidak-Mostovi címmel. Az elsô magyar nyelvû mûsort 1978 októberében sugározták szlovén kollégák közremûködésével. A havonként jelentkezô, félórás, magazin jellegû mûsor két évvel késôbb átkerült a Ljubljanai TV muraszombati szerkesztôségének hatáskörébe, melynek munkatársai – tekintettel arra, hogy a magyar nyelvet nem is beszélték – nem mindig tudták ellátni feladatukat. A kilencvenes évek elején széles körû akció indult a magyar tévéadások kérdésének rendezésére. Mind a Szlovén, mind a Magyar Televízió vezetôsége hajlandóságot mutatott arra, hogy Lendván TV-stúdiót létesítsen, természetesen a felszerelés és a berendezés, valamint a szakemberállomány költségeit közösen vállalva. A studiót 1992 ôszén adták át, azóta a Hidak-Mostovi TV-adás itt készül, mûsorideje heti fél órára bôvült.15

4.3. Tudomány, mûvészet, könyvkiadás

A szlovéniai magyarság önálló életében mûvészeti téren nem tudott az erdélyihez vagy a felvidékihez hasonló, önálló szellemiséget prezentáló mûveket létrehozni, de fôleg a képzômûvészet és az irodalom terén már a muravidéki magyarságnak is van néhány jelentôs alkotója. A kibontakozó irodalmi élet ismérvei már közel három évtizeddel ezelôtt irodalomteremtô szándékkal vannak jelen, mint a muravidéki magyarság mûvelôdési tevékenységének elvitathatatlan és legfôbb értékei. Az „áttörésre" azonban még várni kell. Ha a muravidéki könyvkiadás mennyiségi mutatóit vesszük szemügyre, az eredmény csöppet sem lehangoló: az elmúlt évtized folyamán éventenégy-öt szépirodalmi és egyéb, tudományos jellegû mû látott napvilágot. A szépirodalmi jellegû könyvek mellett helytörténeti és néprajzi tárgyú kiadványok is megjelentek. A tudományos irodalmat a különbözô dialektológiai munkák képviselik. Itt jegyezzük meg, hogy a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának Magyar Intézetében is csak az utóbbi évtizedben indult meg a kutatómunka. Rendszerességrôl azonban itt sem beszélhetünk.16

A mûvelôdési és az egyesületi élet megszervezése, a könyvkiadás és az egyéb anyanyelvápolással és identitás-megtartással összefüggô tevékenység az 1994-ben megalakult Magyar Nemzetiségi Mûvelôdési Intézetre hárul. Fôleg a mûkedvelô tevékenység rendkívûl szerteágazó és sokszínû. Az intézet a mûködéséhez szükséges anyagi eszközöket az állami költségvetésbôl kapja.

Az irodalmi, a tudományos és a mûvelôdési élet eredményei az 1988 óta évente kétszer jelentkezô Muratájban és a három és fél évtizedes múltra visszatekintô évkönyvben, a Naptárban jelennek meg.

5. Kisebbségi különjogok

5.1. Általános megjegyzés

Említettük már, hogy a magyarság önszervezôdése nagy késéssel ugyn, de a hatvanas évek közepétôl mégiscsak elkezdôdött. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt annak a konjunktúrának, amely azidôtájt nemcsak Jugoszláviában, hanem szinte egész Európában, így a keleti blokk államaiban is éreztette hatását. (A „Prágai Tavasz" utóhatása a délszláv állam tagköztársaságaiban, elôbb Szlovéniában, majd Horvátországban is erôs politikai hullámverést okozott.) Ennek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye a példaértékûnek tartott, a kisebbségi jogok tekintetében némely esetben sokáig az európai normákon is túltevô Alkotmány.

5.2. Az 1974-es Alkotmány

Hogy kisebbségi szempontból miben különbözött az 1974-es Alkotmány az addigiaktól? Elsôsorban abban, hogy már az alapelvekben a szlovén „állam" területén élô magyar és olasz ôshonos kisebbségeket államalkotó tényezôként határozta meg. Ezenkívûl már ebben megfogalmazást nyert az olasz és a magyar nemzetiségû „dolgozók és polgárok" egyenrangú joggyakorlása mellett a nemzeti kisebbségek különjogokkal való felruházása.17

Az Alkotmánynak az állampolgári szabadságságjogokról és kötelességekrôl szóló általános rendelkezéseket tartalmazó fejezetében esik bôvebben is szó a „nemzetiségi" különjogokról. A 250. szakasz a két kisebbség szabad nyelvhasználatának, saját (kulturális) szervezetek alapításának és a nemzetiségi szimbólumok használatának jogát tartalmazza.

A nemzetiségi területen (értsd: kétnyelvû terület vagy nemzetiségileg vegyesen lakott terület) a magyar és az olasz egyenlô a szlovénnel. A nyelvi egyenjogúság és az anyanyelvi nevelés tekintetében az alkotmány többféle lehetôséget is fölcsillantott, ezeket törvénnyel kívánták szentesíteni. Az alternatívák között az óvodai és az iskolai kétnyelvû oktatás csak mint lehetséges változat szerepel, azzal a kiegészítéssel, hogy a szlovén, illetve a magyar nyelv kötelezô tantárgyként szerepel a nemzetiségiek iskoláiban, nevelô-óvó intézeteiben és fordítva. A szlovén iskolákban ugyanis kötelezô a magyar nyelv. Érdekessége ennek a fejezetnek az, hogy ez utóbbi kiegészítésben az olasz kisebbségi iskola már nem is szerepel. (Az olasz kisebbségiek által lakott Tengermelléken ugyanis továbbra is kitartottak az egynyelvû olasz iskolák mellett.) Az említett szakasz a nevelési-oktatási kötelezettségvállalás mellett a kisebbségi sajtó és a nyilvános tájékoztatás, valamint a könyvkiadás és a mûvelôdési tevékenység más formáinak és a szakkáderképzésnek a támogatására is kiterjed. Az alkotmány 250. szakaszának nagyon fontos fejezete az, mely a kisebbségek egymással és saját anyaországukkal történô kapcsolatainak fontosságát hangsúlyozza. E jogok érvényesítését és a kötelezettségeket törvénnyel, statútumokkal és egyéb általános aktusokkal kívánták egyengetni.

A 251. szakasz a fenti jogok gyakorlati megvalósítását elôsegítendô arról rendelkezik, hogy a kétnyelvû területen élô kisebbségek – más köztársaságok és autonóm tartományok törvényhozási gyakorlatától eltérôen – az egyéb, fôleg a nem gazdasági szféra területén alapítható (oktatás, mûvelôdés, szociális gondozás stb.) önigazgatási érdekközösségek mintájára külön, nemzetiségi alapon mûködô mûvelôdési és oktatási érdekszervezeteket alapíthatnak. A kétnyelvû területeken a kisebbségi különjogok – az alkotmánnyal összhangban – a nemzetiségi területre vonatkozó községi (járási) szintû statútumokban részleges kiegészítô megjegyzésekkel emelkedtek törvényi rangra. A községi képviselôtestület tanácsai mellett negyedik tanácsként egyenjogú döntéshozatali joggal (szükség esetén vétójoggal!) rendelkezett a magyar nemzetiségi érdekközösség az ôt érintô kérdésekben az oktatás, a nevelés, a mûvelôdés, a nemzetiségi tájékoztatás, a könyvkiadás és az anyaországgal való kapcsolatok területén. A politikai és a társadalmi élet egyéb területein fölvetôdô kérdések továbbra is a nemzetiségi bizottságok hatáskörébe tartoztak.18

Az 1974-es Alkotmány azonban nemcsak a szlovéniai magyar kisebbség, hanem a nagy tömbben élô koszovói albánok és a soknemzetiségû Vajdaság – a délvidéki magyarok – számára jelentette rövid ideig az autonómia e sajátos változatának ígéretét. Ebbôl azonban semmi sem valósult meg. Sôt, az úgynevezett bársonyos forradalommal (joghurt-forradalom) az autonómiát egy despotikus alapokon nyugvó, diktatorikus rendszer kezdte fölváltani. Ez a nagyszerb törekvéseket támogató politika nemcsak a kisebbségek számára kezdett óriási teher lenni, hanem az akkor már laza szövetséggé vált köztársaságok számára is. Az 1989 szeptemberében végrehajtott szerb alkotmánymódosító akcióra, amely a szövetségi parlamentben a szavazati fölény megszerzésére irányult, Szlovénia alkotmánykiegészítéssel válaszolt. Ezzel saját alkotmányát a szövetségi alkotmány fölé helyezte.

A demokratikus rendszerváltás fontos szakaszában, alig egy évvel késôbb került elfogadásra a szlovén képviselôházban az a szándéknyilatkozat, amelyben már benne foglaltatnak az új, 1992 decemberében elfogadott alkotmány csírái. Ennek egyik, kisebbségi szempontból is érdekes fejezetében ez áll: „A szlovén állam biztosítja az olasz és a magyar nemzetiségnek az önálló Szlovén Köztársaságban ... az alkotmányban és a törvényekben, valamint a Jugoszláv SzSzK-val kötött és jóváhagyott nemzetközi aktusokban megállapított jogait."19

5.3. A rendszerváltás után

Az 1991 decemberében elfogadott alkotmány az eddigi normákhoz viszonyítva két újdonsággal is szolgált. Egyik – mely amolyan vészjósló elôrejelzésként hatott az alkotmány elfogadási idôszakában – az, hogy a magyar és az olasz kisebbség többé nem államalkotó tényezô. Az Általános rendelkezések 5. szakasza az ôshonos magyar és olasz kisebbség védelmének biztosításáról szól. A másik, amelyet a magyar kisebbségi politika az új alkotmány egyik legfontosabb erényének tart, a kisebbségi képviselôk vétójoga. „Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek képviselôinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el" – áll a 64. szakasz ötödik bekezdésében.20 Az új kétkamarás parlamentben a törvényhozásban a két nemzeti közösség (kisebbség) számára egy-egy alanyi jogon biztosított képviseleti hely van fenntartva.

Beigazolódott viszont egyes politikusok abbéli félelme, miszerint a közigazgatás átszervezésével a helyi önkormányzatban a kisebbségi jogok megvalósítása esetleg akadályokba ütközhet.21

6. Gazdasági helyzet

6.1. Általános helyzetkép

Az elcsatolás utáni idôszakban a szlovén hatalmi szervek legfôbb igyekezete arra irányult, hogy Magyarországgal mindenféle politikai és gazdasági kapcsolatot megszakítsanak. Elsô lépésként mindenféle vasúti összeköttetést megszüntettek Magyarországgal, majd megépítették a verzseji Mura-hidat. A hegyvidéki szlovén parasztoknak megélhetést biztosító magyarországi kenyérkeresési lehetôségtôl való elesést a grófi földek felosztásával próbálták kompenzálni. A hazai szlovén nemzetiségû lakosokon kívûl ezekbôl még a Tenger-mellékrôl idetelepített kolonisták részesedhettek.

Az alapvetôen ágrárjellegû vidéken nemcsak a mezôgazdaságban, hanem a viszonylag fejlett iparban is negatív folyamatok kezdtek eluralkodni. A fokozódó bizonytalanság, késôbb pedig a határok átjárhatatlansága miatt keletkezett nyersanyaghiány, a vidék iparát nagymértékben meghatározó zsidó tôkét is hamarosan menekülésre késztette. Így a gyárak nagy része a gazdasági válság idejére tönkrement, s a mezôgazdaságban is siralmas viszonyok uralkodtak. A kilátástalan helyzet pedig elindította a kivándorlók immár második hullámát, melynek következtében a muravidéki magyarság száma 1000-2000 fôvel lett kevesebb.22

6.2 Kitelepítések, atrocitások

A II. világháború után kezdôdött minden elölrôl. A szlovéniai magyarságra pedig ugyanolyan sors várt, mint más utódállamokba került testvéreinek bármelyikére. A „bûnös nemzet" stigmájával megpecsételt kis népcsoport alig negyedszázaddal az elsô tragikus törés után ismét lefejeztetett. A Vörös Hadsereg ezt a területet a jugoszláv partizánhadsereg szövetségeseként szabadította fel, ezért már a háború befejezése elôtt minden kétség eloszlott afelôl, hogy a háború befejeztével hova fog tartozni. Az itteni magyarságra is, akár a többi utódállamba rekedt testvérére, legyen az a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján vagy éppen a Vajdaságban, nehéz hónapok, évek vártak. Olyanok, amelyekrôl sem a hivatalos történetírás, sem a politika a legutóbbi idôkig nem beszélt. A teljes jogfosztottság idôszakában a szlovéniai magyarságnak is atrocitásokban volt része. Ezek közül a legemlékezetesebb az 1945 júniusában végrehajtott tömeges deportálás, amikor szám szerint 558 magyart hurcoltak el a hrastoveci gyûjtôtáborba. Az internáltak egyharmadát tizenöt éven aluli gyerekek, 44 százalékát pedig nôk tették ki. 23

Jellemzô továbbá a petesháziak esete is, akiket a falu határában található olajmezôre való hivatkozással 1948 végén „tûzvédelmi okokból" ûztek el otthonaikból. Három nap állt a kitelepítettek rendelkezésére, hogy otthonaikat elhagyják, az ellenszegülôket a belügyi szervek emberei (UDBA) letartóztatták és a lendvai börtönbe szállították. Az elûzött családok tagjai rokonoknál, ismerôsöknél vagy a szôlôhegyen, a pincékben húzódtak meg. A kôolajipari vállalat késôbb minimális kárpótlást fizetett az okozott károkért.24

A háborús bûnösök felett rögtönítélô bíróság ítélkezett. A bûnösök száma azonban igen kevésre tehetô. Ugyancsak emlékezetesek az 1947 májusában történt deportálások, amikor Lendva-vidék és a muraszombati község falvaiból szállítottak el családokat minden ingóságukkal együtt Fedrengbe, Stari logba és Kocevje környékére, ahol csekély fizetés, élelmiszerjegy ellenében dolgoztak évekig. Meg kell említeni továbbá a különbözô hazai gyûjtôtáborokat is, hivatalos nevükön átnevelô táborokat, amelyek közül a folóci (Filovci) volt a leghírhedtebb. A deportálások, internálások a becslés szerint kb. 1 000-2 000 embert érintettek, tehát az összlakosság 10-13 százalékát. Egyes vélemények szerint számbeli egyezés mutatható ki a hrastoveci-stenthali és a háború alatti sárvári, szlovén telepesek deportálására létesített internálótábor számarányai között. A különbözô táborokban uralkodó embertelen viszonyokról csak szóbeli közlésbôl tájékozódhatunk.

A föntiekhez kívánkozik még az a II. világháború befejezô idôszakából származó hadtörténeti tény, mely szerint a visszavonuló német csapatok a hadsereg üzem-anyagutánpótlását biztosító zalai olajmezôket az utolsó emberig kívánta védeni. Így a Lendva-vidék tôszomszédságában dúló elkeseredett harcok a civil lakosság körében is nagy emberáldozatot követeltek.

6.3. A gazdasági mozgások és az elvárások

A háború után az alapjában agrár-vidéken a csaknem egy évtizedig tartó beszolgáltatások és a rosszul kivitelezett szövetkezesítés tovább gyengítették a magyar lakosság gazdasági erejét. A lendvai népbizottság 1956-ban kiadott rendelete alapján a közbirtokossági legelôk a szövetkezet tulajdonába kerültek át. Ez az intézkedés a magyar lakosságú falvakban 1 200 hektárt érintett.25

A másik problémát a négy-öt hektáros törpegazdaságokban jelentkezô munkaerô-felesleg és az ebbôl származó perspektívátlanság jeletette. Ezt az akkorra már általánossá váló problémát a jugoszláv hatóságok külföldi munkaválalással próbálták megoldani. A hatvanas évek elejétôl az évtized végére már közel kétezer vendégmunkást jegyeztek a lendvai járás területérôl, a következô másfél évtizedben pedig számuk megduplázódott. Így 1975-ben a járás ipari foglalkoztatottjainak száma csaknem kiegyenlítôdött a Nyugat-Európa országaiban dolgozó vendégmunkások számával. Bár a nyolcvanas években az új ipari létesítményeknek köszönhetôen ezeknek mintegy fele hazatért, a többiek (közöttük szép számban magyarok is) szülôföldjüktôl távol kénytelenek leélni életüket. Ezek nyugdíjas korukra ugyan ismét hazatérnek, de az új körülményekhez szokott gyerekeik (fôleg, ha ott is születtek) már nemigen. Nem elhanyagolható azoknak a száma sem, akik gazdasági okokból a szlovén ipari centrumokban, illetve a szlovén fôvárosban voltak kénytelenek munkahely után nézni, és késôbb itt alapítottak családot. A szlovéniai magyarság szempontjából azonban ôket is a veszteséglistán kell emlegetnünk.26

Említettük már, hogy a szlovéniai magyarság nem tudott bekapcsolódni a szövetkezeti növénytermesztésbe, sem a párhuzamos gazdasági ágazatként futó állattenyésztésbe. Valamivel jobban jártak azok a szövetkezetek által is támogatott „védett" gazdaságok, amelyeket a rendszer a szövetkezeti mozgalom „parádés lovainak" szánt. Ami a magántemelôi szektort illeti, az önellátásra berendezkedett parasztságon belül az elvándorlás és az elöregedés miatt a tisztán mezôgazdaságból élôk számaránya a minimálisra esett vissza. (1991-ben az akkori lendvai járás területén mindössze 400-at számoltak össze.) A nemzetiségileg vegyesen lakott területen a néhány mezôgazdasági agrárcégen és szövetkezeten kívül csupán a Marác községhez tartozó Martosfalván alakult ki kisebb ipari centrum, így a lakokosság ingázásra kényszerült. Ez Lendva esetében nem járt különösebb megrázkódtatással, hiszen a városba költözés a magyarság kulturális centrumába való áttelepedést jelentette. Nem így a volt mura-szombati járásban, ahol a határ menti kis településekbôl a járási székhelyre való költözés a távolság és a város szinte teljes el-szlovénesedése miatt egyenlô volt a Szlovénia belsejébe való költözéssel.

Lényeges változást gazdasági téren a szlovéniai magyarság esetében a rendszerváltás sem hozott. A fô problémát a tôkehitelek iránti bizalmatlanság és a vállalkozói kedv hiánya jelenti. Egy-két kivételtôl eltekintve a szlovéniai magyarság a gazdasági perspektívát nélkülözô önellátásra rendezkedett be.

7.Záró megjegyzések

7.1. A kisebbségi jogok és az asszimiláció

A kárpát-medencei magyarok közül a szlovéniai magyarság köreiben uralkozó asszimilációs trendek meglepô hasonlóságot mutatnak a burgenlandi magyarokéval. Sajnos, mindkét népcsoport esetében hasonló, negatív folyamatokról beszélhetünk. A Trianon utáni idôszakban ugyanis a 20 ezer fônyi magyarság mára felére csökkent, a hivatalos statisztikák meg még ennél is kevesebbrôl szólnak. A tízéves idôközre esô asszimilációs ráta az utóbbi 30-40 évben két számjegyûre duzzadt (10-13 százalék). A demográfiai vizsgálódások kimutatták, hogy e nagyfokú lakosságfogyatkozást fôleg három tényezô váltja ki. Elsô helyen mindenképpen a kedvezôtlen népszaporulatot kell említenünk. (A magyar lakosság korfája ugyanis jóval meghaladja a kritikusnak számító 100-as értéket, sôt 1981-ben már 130 fölé emelkedett.) Az öregedési index mutatói a lakosság elöregedésérôl beszélnek, s már a természetes reprodukció sem biztosított. A második helyre a természetes asszimiláció, harmadikra pedig a már említett kivándorlás kerül.

A kedvezôtlen depopuláció okait kutatva a szakemberek elsô helyen a kedvezôtlen gazdasági helyzetet említik. Ez azonban csak részben fogadható el, hiszen a 60-as évek végétôl tapasztalható viszonylagos jólét a természetes asszimiláció másik melegágya. Ez ellen már nehezebb megtalálni a megfelelô módszert.

Az 1994 végén megtartott választás az eddigi, inkább járásnak (akár kis tartománynak) nevezhetô „községeket" az eddiginél jóval kisebb egységekre tagolta. Új községet alapíthatott minden olyan település, akár önállóan is, amely rendelkezett a minimálisnak számító ötezres lélekszámmal (egyes esetekben ennél kevesebb is elegendô volt), és hozzá a közigazgatási infrastruktúra alapvetô kellékeivel (pl. posta, bank, anyakönyvi hivatal, egészségügyi állomás). Ezzel összhangban az eddigi lendvai, illetve muraszombati község „kétnyelvû területén" (etnikailag vegyesen lakott terület némi magyar többséggel) négy új község alakult volna. Ezek közül a lendvai község részét képezô dobronaki járt a legjobban. Ez, bár a függetlenedés nem sikerült, továbbra is magyar többségû önigazgatási (önkormányzati) egységhez került. Az ôrségi részen, a volt muraszombati járás határ menti magyar települései számára nemcsak hogy nem sikerült az új községalapítás, de a pártosfalvai központú nemzetiségi terület önkényesen olyan körzethez került, melyhez eddig nem is gravitált. Némileg jobban járt Hodos (ôrihodos), mely a szomszédos Salovci településsel együtt alkot községet. A vegyesen lakott terület újonnan alakult községeiben a szlovén-magyar, illetve más nemzetiségû számarányt tekintve a lendvaiban a helyzet kielégítô, hiszen az 1991-es népszámlálás adatait a mai állapotokra „lebontva" 5 983 szlovén, 6 254 magyar és 1 650 más nemzetiségû mellett a magyarok részesedése 45 százalék körül mozog. Marác Községben (Moravske Toplice) a 6 798 lakosnak csupán 14 százaléka magyar nemzetiségû (475). Némileg jobb a helyzet Hodos-Sal Községben, itt a 2 606 fôs összlakosságnak egyötöde magyar, azaz 20,68 százalék (539 fô). Ilyen összetétel mellett – talán mondani sem kell – a magyarság képviselôi csak nagy erôfeszítések árán tudnak bekapcsolódni a községi döntéshozatalba, ahol szintén biztosítva van a képviselet, de itt már pártérdekeknek van alávetve a kisebbségi politika.27

A kilencvenes tömörítési kísérlet révén a nemzeti kisebbség tömbösítését szolgáló, az egész kétnyelvû területen élô muravidéki magyarság érdekeit felvállaló Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség is atomizálódásra lett ítélve. A magyar nyelvû ügykezelés – a bírósági tárgyalások anyanyelven való lefolytatása és a végzések anyanyelven történô kiadása mellett – a közigazgatásban büszkélkedhet a legkevesebb eredménnyel. Az új intézkedések tovább rontják a magyar nyelvû ügykezelés megvalósulásának esélyét, így a nyelvi egyenjogúság ellenére a közigazgatásból a magyar immár teljesen kiszorulni látszik. A kisebbségi nyelvhez és a kisebbséggel való együttéléshez eddig még nem szokott többségi nemzet körében feszültségteremtô erô is lehet az „etnikai határok" figyelmen kívül hagyása. Fôleg akkor, ha a kisebbségek hangukat is hallatják, jogos sérelmeiket hangoztatván.

„Az esélyeket és lehetôségeket latolgatva valószínûleg azoknak van igazuk, akik a Szlovéniában élô magyarság jövôjét, sorsát attól teszik függüvé, hogy milyen mértékben tudja kihasználni alkotmányos jogait, és mennyire tud a megváltozott viszonyok között saját sorsának irányítójává válni. Ehhez továbbra is mind a többségi szlovén nép, mind az anyaország sokoldalú és folyamatos támogatására lesz szüksége. Ez a többségi állam részérôl egyelôre biztosítottnak látszik ami a könyvkiadást, a mûvelôdési élet szervezését, a sajtó pénzelését illeti" – mondta e sorok írója a 90-es évekbeli perspektívákat latolgatva. Az anyaországból azonban – tekintettel az ország gazdasági gondjaira – 1994 óta ez a támogatás a minimálisra csökkent. Így a feladat oroszlánrésze változatlanul magára a magyar kisebbségre, illetôleg az értelmiségire hárul. A kérdés továbbra is az: akarja-e, tudja-e vállalni a rá kiszabott feladat súlyát?28

A két ország közötti gazdasági kapcsolatok fellendülése jó ütemben halad, s már az önállódodás elsô hónapjaiban a korábbi többszörösére duzzadt az árucsere, bár még mindig sok az adminisztrációs és egyéb gát. A határátkelôk ügyének rendezése, ezek kapacitásbôvítése azóta van napirenden, amióta a délszláv válság kicsúcsosodásával a két ország áruszállítása, az ugyancsak megnövekedett utasforgalommal együtt az amúgy is megterhelt, a maga nemében egyetlen Hosszúfalu-Rédics nemzetközi határátkelôn bonyolódik le. A Lendvát Rédiccsel összekötô vasúti kapcsolat megteremtése (néhány kilométernyi sínpár lerakását jelentené) is túlságosan lassú ütemben halad. Hasonlóképpen nem született végsô döntés a két országot összekötô autóút nyomvonalának kérdésében sem.

Szlovénia és Magyarország között jelenleg vitás kérdés nem akad. S ami gazdasági téren csak nehézkesen valósul meg, kulturális téren a két ország között a régióban már megvalósult. Zala és Vas megye között a kulturális együttmûködés már több évtizedes múltra tekint vissza. Az 1992 novemberében aláírt szlovén-magyar kisebbségi egyezmény és az 1994-ben minkét fél részérôl ratifikált alapszerzôdés mintájára a Muravidéki Magyar Önigazgatási Közösség évente aláírja a kulturális együttmûködésrôl szóló megállapodást. Az alapszerzôdésbôl eredô kötelezettségeket a már mûködô kormányközi kisebbségi vegyesbizottság évenként legalább egyszer tárgyalásokon értékeli.29

A fentiekbôl kitûnik: a pozitív diszkriminációra épülô szlovén kissebségpolitika és a már két évtizede mûködô kulturális autonómia sem jelent garanciát, sem megnyugtató válasszal szolgálni nem tud a kis létszámú magyarság jövôjét illetôen. Ennek legfôbb okát az önkormányzati szintû autonómia meg nem valósítható voltában kell keresni. Mindhárom község esetében ugyanis 50 százalék alá süllyedt a magyarság lélekszáma. A rendszerváltással megalakult rendkívül agresszív pártok hazai tevékenysége miatt a Nemzetiségi Önigazgatási Közösség már a szlovéniai magyarság képviseletét sem képes maradéktalanul ellátni, a magyarság politikai mozgósítására pedig már régóta nem fektet hangsúlyt. A bôvülô lehetôségel közül az egyedüli sikerrel kecsegtetô a különbözô, nemzetiségi alapon mûködô intézetek alapítása (Mûvelôdési Intézet, Tájékoztatási Intézet, Várgalériai Intézet). Hogy ezek mennyiben tudnak hozzájárulni a kisebbség megmaradásához, arról még korai lenne beszélni.

(A tanulmány a megjelenés alatt álló Magyar nemzeti kissebségek Kelet-Közép Európában c. kötet számára készült.)

Jegyzetek

1 Göncz László: A magyarok fogyatkozása a Muravidéken. Muratáj, 1992/1-2., 53. o.

2 Székely András Bertalan: „ezért mind küzdeni kell" (Életút a szlovéniai magyarság tudatában). Vas Megyei Pedagógiai Intézet, Szombathely, 1990, 49-53. o.

3 Varga Sándor: Összefoglaló...a nemzeti bizottság 15 éves munkájáról. In: Nemzetiségi politika – nemzetiségi jog, MNÖÉK, Lendva, 1978, 42. o.

4 Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. Hazánk, Gyôr, 1994 (bôvített kiad. 1996), 25-27. o.

5 Lásd Göncz László, Naptár, 1996, 62-66. o.

6 Varga Sándor: A lendvai plébánia történetébôl. Hazánk, Gyôr, 1992, 13. o.

7 Székely András Bertalan: A Rábától a Muráig (Nemzetiségiek egy határ két oldalán), Püski, Budapest, 1992, 96. o.

8 Varga Sándor: A lendvai plébánia..., 19. o.

9 Bence Lajos: Írott szóval..., 141. o.

10 Pivar Ella: Muravidéki magyar sajtótermékek a két világháború között. Naptár 85. Pomurska zalozba, Murska Sobota, 1984, 101-102. o.

11 Bence Lajos: Írott szóval..., 55-56. o.

12 Báti Konc Zsuzsa: A magyar nyelvû tájékoztatásról Szlovéniában. In: Nemzetiségi politika – nemzetiségi jog. MNÖÉk, Lendva, 1978, 38-45. o.

13 Varga Sándor: Nemzetiségi tájékoztatási eszközök. Naptár 86. Pomurska zalozba, Murska Sobota, 1985, 32-35. o.

14 Báti Konc Zsuzsa: A magyar nyelvû..., 45. o.

15 Bence Lajos: Írott szóval..., 64-67. o.

16 Bence Lajos: Írott szóval..., 129. o.

17 Az SzSzK Alkotmánya, 1975, 33.

18 Az SzSzK Alkotmánya, 1975, 141-142.

19 Hajós Ferenc: Új alkotmányok – új jogok? Naptár 92, Szlovéniai Magyar Írócsoport, Lendva, 1991, 101. o.

20 A Szlovén Köztársaság Alkotmánya, 1992, 29.

21 Hajós Ferenc: Új alkotmányok..., 103. o.

22 Bence Lajos: Írott szóval..., 12-13. o.

23 Tarján G. Gábor: A kisebbség csak kisebbség még a pokolban is. Muratáj, 1993. 1-2. sz. 80-82. o.

24 Vida Stefan: A petesháziak kitelepítése. In: A kôolajbányászat. Lendvai Füzetek, Lendva, 1990. 24-35. o

25 Tarján G. Gábor: A kisebbség csak kisebbség..., 83. o.

26 Bence Lajos: Írott szóval..., 36. o.

27 Krajevni leksikon Slovenije (Szlovénia helységmutató lexikona), DZ. Ljubljana, 1995, 636-637. o.

28 Bence Lajos: Írott szóval..., 135-152. o.

29 Székely András Bertalan : Magyar-szlovén kapcsolatok. Társadalmi Szemle, 1996/5., 64-65. o.


[Vissza az Pro Minoritate
honlapjához]
[Vissza a HHRF
honlapjához]


Ezt az oldalt a Magyar Emberi Jogok Alapítvány készítette
a Pro Minoritate Alapítvány számára