A kibontakozás premisszái 1989 decemberét követôen

A romániai magyarság politikai önmeghatározása jelentôs történelmi fordulópontokon mindig az adott perspektíva, az örökölt intézmények, valamint a cselekvés, illetve a döntés helyzetébe került elitek szemlélete szerint alakult.

1989 decemberében, amikor – legalábbis látszólag – a teljes közhatalmi szféra összeomlott, politikai értelemben rendkívülinek tûnô távlatok nyíltak. A Nemzeti Megmentési Front (NMF), mint újonnan alakuló államhatalmi szerv, elsô, december 22-i kiáltványában meghirdeti a nemzeti kisebbségek jogegyenlôségét, mintegy ezzel is igazodva a kivételes történelmi pillanatot jellemzô elváráshorizonthoz.¹

A politikai pluralizmus jogi keretét egy, a Nemzeti Megmentés Frontja által kibocsátott rendelet teremtette meg, kimondva a gyülekezés és szervezkedés szabadságát. Az RMDSZ jogi személyként való bejegyzésére 1990. január 26-án került sor az NMF Tanácsának 1990. január 3-i törvényrendelete, valamint egy, a két világháború közti, 1924-es – az egyesületek és alapítványok létesítésére vonatkozó – törvény alapján. A kibontakozás politikai premisszáit legátfogóbban az NMF 1990. január 5-i Nyilatkozata látszott biztosítani, amely elismerte a kisebbségek egyéni és kollektív jogait, s kilátásba helyezte – visszautalva az 1918-as Gyulafehérvári Határozatokra – az állami intézmények ennek megfelelô reformját is.

Az RMDSZ megalakulása

A romániai magyarság átfogó közképviseletét felvállaló Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalakulásának közvetlen elôzményeként három, egymástól viszonylag független kezdeményezés említhetô meg: a kolozsvári Hívó Szó, a bukaresti Kiáltvány, valamint a temesvári kezdeményezés.² Az események logikájából következôen (december 22-ét követôen a döntô események Bukarestben játszódtak le, s a Nemzeti Megmentési Front országos tanácsába neves magyar nemzetiségû személyiségeket is felvettek, így Domokos Gézát vagy az akkor az egész ország által a „temesvári forradalom" hôseként tisztelt Tôkés Lászlót) a bukaresti kezdeményezés vált meghatározóvá. Ezért az RMDSZ „alapító okiratának" az 1989. december 25-i keltezésû Kiáltványt kell tekinteni.³ A Kiáltvány az RMDSZ-t a romániai magyarság „nemzetiségi közképviseleti és érdekvédelmi szervezete"-ként határozza meg (e meghatározás tartósnak bizonyul; a késôbbi alapszabályzatok, programok is átveszik), s felhívást intéz az erdélyi magyarsághoz a „falusi, községi, városi és megyei szervezetek" megalakítására. Ezzel lényegében egy területi alapú szervezeti struktúra kialakítása felé teszi meg a döntô lépést.

Politikai szempontból két lényeges eleme van a Kiáltványnak: egyrészt meghirdeti az együttmûködést a Nemzeti Megmentési Fronttal („kinyilvánítjuk, hogy magunkévá tesszük a Nemzeti Megmentési Front – az államhatalom törvényes szerve – programját"), másrészt programatikus összefoglalót is ad a romániai magyarságot megilletô jogokról. E jogok tekintetében leszögezi, hogy az RMDSZ „a romániai magyarság önrendelkezési jogának elvi alapján áll"⁴, és szükségesnek tartja a kollektív nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását. Ugyanakkor tételesen is felsorolja a legfontosabbnak tartott jogokat s a meghozandó, szükséges intézkedéseket: új nemzetiségi Statútum kidolgozását, a nemzetiségi képviselet biztosítását a törvényhozásban, az államigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, anyanyelvi oktatási hálózat létrehozását óvodától az egyetemig, saját mûvelôdési és tudományos intézményeket, magyar rádió- és televízióadás biztosítását, a magyar nyelv használatának jogát a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, nemzetiségügyi minisztérium létrehozását.

A mozgalomszerûen alakuló RMDSZ egységes szervezeti kerete és programja több országos tanácskozás eredményeként jött létre. 1990. január 7-én Kolozsváron megtartják az Ideiglenes Intézô Bizottság elsô ülését, ezt a marosvásárhelyi (január 13.) és a sepsiszentgyörgyi (február 24-25.) küldöttgyûlések követték. Már a marosvásárhelyi küldöttértekezlet dokumentumában megfogalmazódik az igény, hogy a Szövetségnek Erdély-központúvá kell vállnia (a december 25-i Kiáltványt Bukarestben élô magyar értelmiségiek dolgozták ki, a szervezetet Bukarestben jegyezték be, bukaresti székhellyel), és hogy – mintegy ernyôszervezetként – egybe kell fognia „minden szakmai, érdekvédelmi, mûvelôdési, vallási egyesületet vagy szervezetet".⁵ A sepsiszentgyörgyi küldöttértekezlet pedig 15 tagú ideiglenes elnökséget választ (az elnök Domokos Géza, Tôkés László tiszteletbeli elnök, Király Károly pedig – aki az ideiglenes parlament szerepét betöltô Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában a nemzetiségi bizottságot is vezeti – a tanácsadó testület vezetôje).

Az önszervezôdés folyamatában a márciusi események jelentették az elsô töréspontot. A magyarellenes hangulatkeltés február második felétôl vált állandóvá: a marosvásárhelyi Bolyai Líceum ügye országos kérdéssé vált, a Vatra Româneascã gyulafehérvári nagygyûlésén Tôkés Lászlót és Király Károlyt gyalázták, március 7-én a marosvásárhelyi orvosi egyetem tüntetô diákjait sértegetik, március 15-én pedig durva provokációk zavarják meg Szatmár és Marosvásárhely ünneplô magyarságát. E fokozódó feszültségekkel terhes folyamat március 19–21-én a véres marosvásárhelyi eseményekbe torkollt, amelyek világossá tették az RMDSZ-vezetôk többsége elôtt, hogy az NMF-en belül felülkerekedett az az irányzat, amely a párt-NMF számára – az ideiglenes államhatalom szerepét betöltô szervezet 1990. január 23-án jelentette be, hogy részt vesz a választásokon – politikai legitimációt, választási tôkét kívánt teremteni és a közhatalmi intézmények reformjának megakadályozását a nacionalizmus szításával kívánta elérni.

Az RMDSZ Nagyváradon 1990. április 21-23-án megtartott I. Kongresszusa lényegében ezt a konklúziót vonja le: a román politikai környezetben egységesen és önállóan cselekvô szervezetre van szükség. Politikailag ez a Nemzeti Megmentési Fronttal való teljes szakítás kimondását jelentette, s az alakuló ellenzék elsô közös platformjának, a Temesvári Kiáltványnak az elfogadását. Ugyanez megfogalmazódott ideológiai terminusokban is: el kell kerülni annak látszatát, hogy az RMDSZ „újkommunista szervezet" (Cs. Gyímesi Éva), illetve hogy a vezetés „reformkommunista színezetû" (Katona Ádám) maradjon.⁶ A Kongresszus meghatározó személyiségei meg is jelenítették azt a polarizáltságot, amely részben a kialakult helyzetre, de egyben azokra a törésvonalakra is utal, amelyek késôbb meghatározóbb módon, egész csoportosulásokhoz kötôdôen lesznek jelen. Szôcs Gézának, az ellenzéki múlttal rendelkezô költônek elnökké választását elsôsorban a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének (MISZSZ) radikális fiataljai akarták, Domokos Géza jelöltségét viszont az RMDSZ helyi és megyei szervezeteit frissen megalakító kulturális elit derékhada támogatta. Választásra azonban nem került sor, kompromisszum született: Domokos Géza elnöki tisztsége mellett Szôcs Géza lett a szervezet fôtitkára, s e kettôsség egyben a kongresszus által megszavazott két székhelynek – Bukarestnek és Kolozsvárnak – is megfelelt. A kongresszuson az akkor vitathatatlan tekintéllyel rendelkezô, tiszteletbeli elnökké választott Tôkés László integráló szerepet töltött be. Király Károly viszont a kongresszust követôen a Szövetség marginalizált politikusává vált.⁷ Az elfogadott Alapszabályzatnak megfelelôen a kongresszus megválasztotta a 101 tagú Országos Választmányt, ez pedig a 15 tagú Elnökséget⁸

Választások, politikai mozgástér, szervezeti struktúra – 1990-92

1990. február 1-jén megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa, a „decemberi forradalom" utáni Románia ideiglenes parlamentje, melynek felét az NMF, másik felét pedig az idôközben megalakult pártok által delegált képviselôk alkották. E Tanács által elfogadott 92/1990-es törvényrendelet alapján választották meg május 20-án Románia alkotmányozó parlamentjét és köztársasági elnökét. A kétkamarás parlament Képviselôházában 387 mandátum került kiosztásra, a Szenátus pedig 119 szenátorból állt. A választási rendszer arányos volt, a listaállítás területi és kötött; választási küszöböt ekkor még nem határoztak meg. A Szenátusba hét párt juttatott be szenátorokat, s egy független szenátor megválasztására is sor került, a Képviselôházban viszont 18 párt szerzett a választások eredményeképpen mandátumot (köztük az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum), további kilenc képviselôi hely pedig alanyi jogon jutott a nemzeti kisebbségek szervezeteinek. Az RMDSZ a szenátusi jelöltlistákra leadott szavazatokkal a helyek 10,08%-át szerezte meg, s ezzel 12 szenátori mandátumhoz jutott, a képviselôházi szavazatokkal viszont a mandátumok 7,46%-át, vagyis 29 képviselôi helyet.⁹ Az NMF mindkét házban megszerezte az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többséget. Bár az RMDSZ második legerôsebb politikai erôként jelent meg a parlamentben, mozgásterét az NMF-többség, valamint a nacionalizmusnak mint politikai legitimációt biztosító érvrendszernek a térnyerése határozta meg.

A választásokat követôen az RMDSZ politikai vezetését az Elnökség (jobbára az elnök és a fôtitkár), valamint a parlamenti csoport határozta meg. Az országos választmány csupán háromszor ülésezett: 1990. július 21-én Csíkszeredában (nyilatkozatot fogadott el a Bolyai Egyetem újraalakításáról), október 5-én Kolozsvárott (elfogadta „Az RMDSZ a demokratikus Romániáért – elvek és elvárások" címû programcsomag-tervezetet, meghallgatta az Európa Tanács strasbourgi ülésén résztvevô RMDSZ-képviselô beszámolóját) és 1991. március 2-án Szatmáron, amikor határozott a II. Kongresszus megtartásáról és formálisan is átadta döntési jogkörét az Elnökségnek (politikai kérdésekben) és a parlamenti csoportnak (alkotmányozási kérdésekben). Az így kialakult döntési mechanizmus kezdetben kielégítônek tûnt, mivel az RMDSZ politikai mozgástere nagyon beszûkült. 1990-ben fôleg az iskolák ügyében, néhány diszkriminatív törvénykezdeményezés és a nacionalista izgatás ellen kellett fellépnie.¹⁰ Politikai mozgásterének beszûkülését az NMF és a Vatra Româneascã olyan „kérdések" parlamenti napirenden tartásával érte el, mint a „Hargita-Kovászna-jelentés" vagy a marosvásárhelyi eseményeket kivizsgáló bizottság munkája. De a mozgástér növelésére is nyílt lehetôség: 1990. augusztus 6-án több ellenzéki szervezet az RMDSZ-szel közösen megalakította a Demokratikus Antitotalitárius Fórumot. A Demokratikus Antitotalitárius Fórum (késôbb, 1990. október 26-tól a Demokratikus Konvenció) számos közös fellépésre teremtett lehetôséget, s ez hozzásegítette az RMDSZ-t ahhoz, hogy a demokratikus alapértékek mellett elkötelezett szervezetként tûnjön fel a román politikai mezôben, ami egyben a politikai integráció irányába is fontos lépést jelentett.

Az RMDSZ 1991. május 24. és 26. között Marosvásárhelyen megtartott II. Kongresszusa lényegében konzerválta a helyzetnek megfelelô szervezeti struktúrát. Az új szervezeti szabályzat ugyan „a romániai magyarságot felölelô szervezetek érdekegyeztetô, közképviseleti és érdekvédelmi koalíciójaként" határozza meg a Szövetséget, s biztosítja a tagoknak a „platformszabadságot", azonban a vezetô testületének, a Küldöttek Országos Tanácsának alapszabályzatilag megállapított korporatív összetétele (tagjai: az Országos Elnökség tagjai, frakcióvezetôk, a kollektív tagok elnökei és más küldöttek) nem tette lehetôvé a különbözô vélemények egyforma súlyú és esélyû érvényesülését. A váradi kongresszuson elôrevetülô attitûdbeli megosztottság egyébként ekkorra már kontúrosabb formát öltött, s ezért a kongresszusi határozatokban is utalni kellett rá: „a Szövetségen belül az elmúlt idôszakban különféle magatartásformák is jelentkeztek, s ennek megfelelôen elfogadott programhoz mérten mérsékeltebb és radikálisabb elképzelések is megfogalmazódtak".¹¹ A „radikális – mérsékelt" törésvonalnak már a kongresszus elôtt jelentôs sajtója volt, nyilvános vitákon is megpróbálták az ellentétet tematizálni. E kongresszuson stratégiai szempontból az egyik törésvonal-megjelenítô tematizációt a romániai magyarság jogállására vonatkozó javaslat jelentette; a javaslat a „társnemzeti státusz" programba foglalására vonatkozott¹² s általában az RMDSZ „radikálisai" támogatták. A Domokos-Szôcs ellentét nyilvánossá válásával ez az ellentét a kooperatív, kompromisszumkész, ezáltal a Bukarestben eredményeket elérô politikára koncentráló és egy radikális, a jogokat egyértelmûen tételezô, a román politikai rendszer euroszanálására (tehát a külföldi nyomásra) alapozó irányzat ellentéteként jelent meg. Bár nagyon szoros szavazási eredménnyel, ismét Domokos Géza lett a Szövetség elnöke Szôcs Géza ellenében, aki viszont az egyik alelnök lett (a másik alelnök Kolumbán Gábor). Az ellentétek feloldása e kongresszuson csupán látszólagos volt. Szôcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök mellett a kongresszus – az új alapszabályzat rendelkezéseinek megfelelôen – megválasztotta a 12 tagú Országos Elnökség többi tagját is.¹³ Tôkés Lászlót ismét egyhangúan tiszteletbeli elnökké választotta a kongresszus.

Az 1992. február 9-i helyhatósági választásokon 3130 RMDSZ- önkormányzati képviselôt és polgármestert választottak meg. A települési önkormányzatokban ezzel az RMDSZ megszerezte a képviselôi mandátumok 6,53%-át és elfoglalta a polgármesteri székek 4,41%-át. A megyei önkormányzatokban megszerzett mandátumok száma még több: az összes mandátumok 7,12%-a. E választások tétje nyilván nem csupán a mandátumok egyszerû elosztása volt, hanem annál jóval több: az ellenzék ôszi, országgyûlési választásokon való elôretörésének a megalapozása. Jelentôs fejlemény továbbá a politikai piac kiszélesedése – a pártpolitika megjelenése a települési önkormányzatokban – , s ez a fordulat különösen az RMDSZ számára jelentôs, mivel a települési önkormányzatokban megszerezhetô és reálisan – hatósági eszközökkel – gyakorolható hatalom egészen más perspektívát biztosít, mint a kormánnyal szemben hosszabb távon is ellenzékinek ígérkezô pozíciókból folytatható jogkövetelô politika. E két perspektíva között olyan feszültségmezô alakult ki, amelynek feloldását csak radikális szervezeti reformmal lehetett elérni. E reform véghezvitele, mint feladat a III. (brassói) Kongresszusra várt.

Az 1992. szeptember 27-i választások nyomán gyökeresen megváltozott a román parlament összetétele. Ez részben annak is következménye, hogy megváltozott a választási rendszer (új választási törvényt fogadtak el; megváltozott a parlamenti mandátumok száma: a képviselôk esetében 396-ról 328-ra csökkent, amelyhez viszont hozzá kell adni a nemzeti kisebbségek képviselôinek változó számát, a Szenátusban viszont 119-rôl 143-ra növekedett; bevezették a 3%-os küszöböt, ami lecsökkentette a pártok számát és stabilizálta a pártrendszert). A részvétel alacsonyabb volt, mint 1990-ben (1990-ben 86%; 1992-ben 76%).

A szenátusban nyolc párt jutott mandátumhoz, a képviselôházban hét, de ez utóbbiakhoz hozzá kell még adni a 13 nemzeti kisebbségi szervezet képviselôit. Az RMDSZ a Képviselôházban 27, a Szenátusban pedig 12 mandátumot szerzett; e helyek a képviselôháziaknak 7,91%-át, a szenátusiakénak pedig 8,39%-át teszik ki.

Az új parlamenti erôviszonyok között az RMDSZ helyzete lényegesen nem változott meg. A választásokat megnyerô Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja (mely a parlamenti székek 34%-át szerezte meg) nem tudta megkötni a „nagykoalíciót" a második helyre befutó Demokratikus Konvencióval, ezért formálisan kisebbségi kormányzásra kényszerült, de már ekkor élvezte a posztkommunista és nacionalista pártok támogatását – ennek „ellenértékét" kliensi rendszerén keresztül törlesztette –, s amelyekkel késôbb, 1995-ben formálisan is koalíciós egyezményt kötött. Az RMDSZ politikai mozgásterét továbbra is ez a nacionalista és posztkommunista blokk szûkítette be, az RMDSZ kizárása a Demokratikus Konvencióból pedig csak tovább szûkítette ezt a mozgásteret. Viszont nôtt a Szövetség politikai mozgástere a nemzetközi politikában: 1993. május 20-án az EDU (Európai Demokratikus Unió – a konzervatív európai pártok nemzetközi pártszövetsége) teljes jogú tagjává választják, ugyanekkor választja tagjává a FUEV a Flensburgban megtartott kongresszusán. 1994. július 31-én pedig tagja lesz az UNPO-nak, vagyis a Képviselet Nélküli Nemzetek és Népek Szervezetének. Románia Európa Tanácsba való felvételének az elôzményei – az 1993-as RMDSZ Memorandum Románia ET-tagságáról –, majd az ET Parlamenti Közgyûlésében hatékonyan fellépô Frunda György eredményei, s nem utolsósorban Tôkés László amerikai útjai mind azt látszottak igazolni az RMDSZ belsô nyilvánossága elôtt, hogy az európai integrációs folyamatok által kialakított erôtérben az RMDSZ-nek van mozgástere. E mozgástér is fokozta a román-magyar alapszerzôdéssel szembeni elvárásokat.

Belsô pluralizmus: az RMDSZ önkormányzati modellje – 1993-95

a.) A pluralizmus belsô tényezôi

Románia alkotmányának hatályba lépése (1991. december 8.) és a helyhatósági választások (1992. február 9.) közötti idôszak egy újabb – bár nehezebben kitapintható – töréspont az RMDSZ történetében. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a létezô alkotmányos keretek között a romániai magyarság helyzetének jogi-politikai rendezése csak egy hosszabb távú folyamat eredménye lehet, amelyre a professzionalizálódó politikai elitnek be is kell rendezkednie. Az RMDSZ-en belül artikulálódtak a politikai pozíciókhoz kötôdô szervezeti érdekek, amelyek speciális viszonyok kialakítására ösztönözték az RMDSZ egzisztenciális elônyei és presztízsjavakban való részesedése folytán kiváló politikai elitjét az RMDSZ tagságával szemben, azaz a „mozgalmi RMDSZ"-t fenntartó, alsóbb szintû tisztségviselôkkel valamint a különbözô civil társadalmi szervezôdések révén az RMDSZ-bôl kilépô értelmiségiekkel kellett egy újfajta viszonyt kialakítani. Ezek az érdekviszonyok a helyi önkormányzatokban megjelenô képviseleti elit megjelenésével csak még bonyolultabbakká váltak. Ugyanakkor a román választójogi rendszer szükségessé tette az egyetlen politikai szervezet révén történô érdekvédelmet, mivel a választási küszöb (3%) csak a magyarság egészét képviselô politikai szervezetnek ad esélyt parlamenti képviselet megszerzésére. Az „egységes politikai érdekképviselet" egyébként politikai hagyomány is az RMDSZ számára: a két világháború közötti Országos Magyar Párt is ennek ideológiájára alapozta tevékenységét.

A politikai erôtér-szervezôdések kialakulását a plurális értékrend tagoltabb megjelenését kezdetben az egyes területi sajátosságokhoz és szervezeti erôforrásokhoz kötô érdekcsoportok, valamint a „kulturális politizálás" különbözô irányzatainak a vitája jelzi. Az érdekcsoportok és nézetközösségek vitáira kezdetben azok a konfliktusok a jellemzôek, amelyeket az adott szervezeti struktúrában semmiképp sem lehetett kezelni. Ide sorolható az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportja 1991 októberi kezdeményezése, amellyel az agyagfalvi székely nemzetgyûlés évfordulója kapcsán egy olyan radikális – „önrendelkezési" – autonómia-politika elsô nézetei fogalmazódtak meg, amelyek szembekerültek az RMDSZ-ben uralkodó „érdekvédelmi" szemlélettel.¹⁴ A másik ilyen – „táborok alakulását" kirajzoló – válságot az RMDSZ Hargita megyei képviselô- és szenátorjelölt-listáinak az összeállítása váltotta ki az 1992-es ôszi választások idején. Mivel a Hargita megye területén mûködô három területi (széki) – az udvarhelyi, a csíki és a gyergyói – választmányok nem tudtak idejében egyezségre jutni a közös megyei jelöltlista helyeinek az elosztásában, a kérdés megoldása az Országos Elnökségre hárult. A döntés során feloldhatatlan konfliktus alakult ki a végleges listát összeállító elnökségi tagok (Tôkés László tiszteletbeli elnök, Kolumbán Gábor és Szôcs Géza alelnökök, Borbély Imre, Csapó József, Béres András, Patrubány Miklós, Beder Tibor és Toró T. Tibor) és az azt utólag módosító (az Elnökség ülésén részt nem vevô) Domokos Géza között (akit az elnökségen belül egyedül Tokay György támogatott egyértelmûen).

b.) Társszervezetek, platformok

A belsô pluralizmus kifejezôdésére – bár az deklaratíve elfogadott volt – szervezeti megoldások a III. Kongresszusig lényegében nem léteztek. Az RMDSZ korábban csupán egyetlen szervezet, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) integrálására vonatkozóan hozott konkrét határozatokat.

A MISZSZ az RMDSZ helyi szervezeteivel egyidôben megalakuló ifjúsági szervezetek (helyi elnevezéseik szerint: MADISZ, MIDESZ, TEMISZ, SZISZ stb.) tömörüléseként jött létre. Az egyetlen ifjúsági „fedôszervezet" gondolata már nagyon korán megszületett, az erre vonatkozó felhívást 1990 január elején fogalmazták meg Kézdivásárhelyen. Ezt követôen alakult meg a MISZSZ 1990. február 18-án Sepsiszentgyörgyön, 21 szervezet részvételével. Elsô kongresszusára Marosvásárhelyen kerül sor – ezen 30 szervezet képviseltette magát –, mely egy szándéknyilatkozatot fogalmazott meg, és elfogadta az elsô alapszabályzatot. A MISZSZ hamarosan képviseleti helyet kapott az RMDSZ Ideiglenes Intézôbizottságában is. Már az RMDSZ elsô kongresszusa programba foglalja, hogy a MISZSZ „partneri társszövetség", ugyanakkor radikális fiatal politikusok (Szilágyi Zsolt) azt is megfogalmazták, hogy a szervezetnek a konstruktív ellenzék szerepét kell betöltenie. A váradi RMDSZ-kongresszus még csupán a program szintjén szorgalmazta, hogy az ifjúsági szervezetek képviselôi vegyenek részt az RMDSZ vezetésében minden szinten, a második kongresszussal kezdôdôen azonban alapszabályzati rendelkezések is vonatkoznak erre: a marosvásárhelyi kongresszus úgy határozott, hogy a Küldöttek Országos Tanácsában a mandátumok 15%-át a MISZSZ-nek kell fenntartani, a brassói kongresszus a Szövetségi Képviselôk Tanácsában biztosítja a helyek 15%-át a MISZSZ-nek és az OMDSZ-nek, s a IV. Kongresszus (Kolozsvár, 1995. május 26-28.) is hozott egy hasonló határozatot az ifjúsági szervezetek javára. A MISZSZ 1990 és 1993 közötti elnöke, Toró T. Tibor ebben az idôszakban a Szövetség életében is jelentôs politikai szerepet töltött be, köréje csoportosultak azok a fiatal politikusok, akik a politizálás generációs alapon való megújítását is szem elôtt tartották. A MISZSZ alapdilemmája is ez volt egyébként: maradjon-e meg érdekvédelmi rétegszervezetnek, vagy alakuljon át egy generáció markáns arculatú politikai irányzatává. A dilemma feloldására a MISZSZ negyedik, Félixfürdôn megtartott kongresszusán került sor 1993. december 10-12-én. A szervezet politizáló része megalakította a Reform Tömörülést, amely egy, „a nemzeti értékek iránt elkötelezett szabadelvû eszmerendszert" kívánt képviselni. Az RMDSZ-platformmá vált Reform Tömörülés Toró T. Tibort választotta elnökéül. A MISZSZ depolitizált, mozgalmi szárnya 1994 januárjában egy újabb tanácskozáson elfogadta új alapszabályzatát és megválasztotta a mozgalom új elnökét a csíkszeredai Tamás László személyében. Mind a Reform Tömörülés, mind az újjáalakult mozgalom Szôcs Gézát választotta tiszteletbeli elnökéül. E döntés a két szárny egységét volt hivatott demonstrálni.

Az RMDSZ jogi személyként is bejegyzett politikai partnerei: a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt (RMKDP), a Romániai Magyar Kisgazda Párt (RMKGP) valamint a Romániai Magyar Dolgozók Egyesülete.¹⁵ A brassói kongresszusig e társszervezetek partneri kapcsolata az RMDSZ-szel vezetô politikusaik és tagjaik RMDSZ-tagsága, illetve a Szövetség politikai tevékenységébe való bekapcsolódása révén valósult meg. A III. Kongresszuson hozott határozatok alapján a „társult tagok"-nak nevezett partneri szervezetek képviseleti jogot is kaptak a Szövetség döntéshozó testületében, a Szövetségi Képviselôk Tanácsában; így kapott SZKT-mandátumot Mihály József, az RMKGP elnöke és Kiss Kálmán, az RMKDP fôtitkára. Hangsúlyosabb jelenléte a Szövetség politikájában csupán az RMKDP-nek volt, ez két parlamenti képviselôje – Bárányi Ferenc, a román Képviselôház egészségügyi szakbizottságának elnöke és Hajdú Gábor szenátor – tevékenységének az eredménye. (Bárányi Ferencet az RMKDP 1993. február 6-7-én, Marosvásárhelyt megtartott kongresszusa alelnökévé választotta). A Romániai Magyar Dolgozók Egyesülete az RMDSZ Szociáldemokrata Újbaloldali Tömörülése-platformmal együttmûködve fejti ki tevékenységét.

E társszervezetekkel való partneri kapcsolat történetébôl az tûnik ki, hogy az RMDSZ-szel való együttmûködés tulajdonképpen megakadályozta e kisebb pártok, szervezetek önnálló arculatának, saját politikai identitásának a kialakulását. Az 1996 márciusában elfogadott párttörvény pedig még e két párt létét is megkérdôjelezheti a pártok bejegyzéséhez/újrabejegyzéséhez támasztott, elég nehezen teljesíthetô feltételei révén.¹⁶

Önálló politikai arculatot inkább a jogi személyiség nélküli platformoknak sikerült kialakítaniuk. A platformok mûködése – több korábbi javaslat és a pluralizmus tényének deklaratív elfogadása után – igazából az 1992 októberi, kolozsvári KOT-ülés nyomán vált elfogadottá, mely határozatot hozott a Politikai Egyeztetô Kerekasztal létrehozásáról. A Politikai Egyeztetô Kerekasztal feladata az volt, hogy a brassói kongresszuson meghozandó döntéseket az RMDSZ belsô csoportosulásai közötti egyeztetéssel elôkészítse. E csoportosulások között már jelen voltak az önmagukat platformként bejelentô tömörülések (Szabadelvû Kör, Erdélyi Magyar Kezdeményezés), de az RMDSZ status quo-jából adódóan hatalmi-döntési pozícióban levô csoportok is (ez utóbbiak közé lényegében a szenátusi és képviselôházi frakció Domokos Gézát támogató képviselôi tartoztak).

Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés (EMK) platformot az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportjához (a Csoport 1991 végén felbomlott) tartozó politikusok, RMDSZ-tisztségviselôk hozták létre. Alakuló ülésére – több, székelyföldi egyeztetést követôen – Kolozsvárott került sor 1992. március 14-én. Az alapítók szándéknyilatkozata szerint¹⁷ az EMK az RMDSZ „keresztény-nemzeti" platformjaként kíván mûködni, s kezdeményezi „a nemzeti önrendelkezés megvalósítását". E politikai irányvonalát következetesen tartotta is: az autonómiatervezetek vitái során az önrendelkezés elvére közvetlenül építô Csapó-tervezetet támogatta. A platform Székelyföld-centrikus, szorgalmazza Székelyföld területi autonómiáját. Szövetségen belüli politikai stratégiáját az adott pillanatban marginálisnak tûnô, de hatásos megfogalmazásokat lehetôvé tevô kérdések megragadása, újratematizálása jellemzi. Tevékenységében az egyházakkal való együttmûködésre kíván alapozni. A brassói kongresszust követôen a Szövetségi Képviselôk Tanácsában frakciót hozott létre.

A Szabadelvû Kör (SZK) kezdeményezô csoportja kolozsvári; itt került sor 1992-ben az elsô „szabadelvû megbeszélésekre".

A szabadelvû csoportosulás kezdeményezte a Politikai Egyeztetô Kerekasztal létrehozását 1992 végén, s nagy szerepe volt a harmadik kongresszuson elfogadtatott intézményi reform megtervezésében és keresztülvitelében.¹⁸ A platform elsô Országos Programadó Gyûlését Csíkszeredában tartotta meg 1994. március 25-27-én, amelyen elfogadta programjának elveit – külön fejezetekben fogalmazva meg a kollektív jogok helyét a szabadelvû gondolkodásban –, mûködési szabályzatát és megválasztotta tisztségviselôit (elnök: Eckstein-Kovács Péter, alelnökök: Zsigmond László, Kolumbán Gábor, Szilágyi Zsolt, Birtalan Ákos, Egyed Péter). Az SZK stratégiája a létezô települési és megyei önkormányzatokra irányul, azok minél hatékonyabb mûködését célozza (az SZK tagjai fôleg önkormányzati képviselôk, illetve az önkormányzatiság kérdéseivel elméletileg is foglalkozó szakemberek). A szabadelvûek az autonómiát inkább „társadalomszervezési elvnek" tekintik, amelyet pragmatikusan kell alkalmazni. A Szövetség belsô politikai életében is egy pragmatikus közvetítô szerepet kívántak felvállalni, ez a törekvés – a „szakértôi", és nem ideologikus arculat – azonban hátrányosan hatott a platform késôbbi helyzetére; a markáns arculatot inkább igénylô tagok kiléptek a platformból.

A Szociáldemokrata Újbaloldali Tömörülés 1993 júniusában lépett színre, programját és alapszabályzatát az 1993. december 18-án Kolozsvárott tartott megyeközi tanácskozásán véglegesítették. A Tömörülés az RMDSZ programjának megfelelôen kívánt tevékenykedni, de ezen belül hangsúlyosabban akarta képviselni „a szociálisan hátrányos helyzetû csoportok – munkanélküliek, nyugdíjasok – gazdasági-társadalmi érdekeinek politikai védelmezését".¹⁹ A platform elnöke Dáné Tibor, politikai stratégiája még nem alakult ki felismerhetô módon.

c.) Az önkormányzati modell

Az RMDSZ III. Kongresszusa, melyet Brassóban tartottak meg 1993. január 15-17-én alapvetô fordulatot hozott a Szövetség életében. E fordulat a romániai magyarság önálló politikai alanyiságának – programba foglalt – tételébôl levont, a szervezeti struktúra vonatkozásában radikálisan érvényesített reform eredménye. A koncepció mögött az az – ideologikus volta miatt már közvetlenül a kongresszust követôen is bírált²⁰ – feltételezés állt, hogy a romániai magyarok önálló politikai akarata mögött egy de facto külön társadalom áll.

A szervezeti reformkoncepció az ún. „állammodell-elvet" követte, azaz a hatalmi ágak szétválasztásának megfelelô struktúrákat hozott létre az RMDSZ-en belül. A Szövetség legfôbb döntéshozó („törvényhozó") szerve a Szövetségi Képviselôk Tanácsa (SZKT), az operatív vezetés (a „felelôs kormányzat" fogalmának megfelelôen) az Ügyvezetô Elnökség feladata, a szövetségi elnök pedig – akit a kongresszus választ meg – képviseli a Szövetséget, javaslatot tesz a Képviselôk Tanácsának az ügyvezetô elnök személyére vonatkozóan, és részt is vesz (vehet) – tanácskozási és indítványozási joggal – e testület ülésein. A szervezeti reformot a belsô választások („szövetségi tisztújítás általános és titkos, lehetôleg közvetlen választással") megtartása zárta volna le (a kongresszus úgy határozott, hogy e választásokat a határozat meghozatalától számított két éven belül kell megszervezni).²¹

A kongresszus nagy szótöbbséggel Markó Bélát választotta a Szövetség elnökéül (egyetlen ellenjelöltje a Brassó megyei szervezet elnöke, Mina László volt). E választás – Domokos Géza és Szôcs Géza további szerep-nemvállalását követôen – egy új politikai egyensúlyi helyzet kialakulását ígérte. A Kongresszus egyben ismét a Szövetség tiszteletbeli elnökévé választotta Tôkés Lászlót. A tiszteletbeli elnök a szövetségi elnökhöz hasonló képviseleti jogot kapott, s számára is biztosított a legfôbb döntéshozó testületek munkájába való bekapcsolódás lehetôsége, tanácskozási joggal. Ezzel azonban egy újabb polarizáció feltételei is megteremtôdtek.

Az SZKT a kongresszuson megválasztott 21 képviselô mellett a parlamenti képviselôkbôl és a megyei önkormányzati konferenciák által megválasztott települési és megyei önkormányzati képviselôkbôl áll. Az önkormányzati konferenciák által intézményesített választási mechanizmus jelentôs változást készített elô, mert egy újabb elitréteget – az egy évvel korábban megválasztott önkormányzati képviselôkét – hozta be az RMDSZ belsô „politikai piacára". A 134 tagú SZKT igyekezett e piac mûködésének formai feltételeit is megteremteni. Már elsô (Gyergyószentmiklóson 1993 februárjában megtartott) ülésén szabályozta a frakciók létrehozásának és mûködésének rendjét, majd a következô ülésen elfogadott mûködési szabályzat (a „házszabály") révén létrehozta az Egyeztetô Kerekasztal intézményét (beemelve ezzel az SZKT mûködésébe a kongresszus elôkészitése során oly hasznosnak bizonyult Politikai Egyeztetô Kerekasztal pozitív tapasztalatát), mely a konszenzusorientált döntések meghozatalának lehetett volna hatékony eszköze; s végül a testület vezetô szervének, az Állandó Bizottságnak a megválasztásakor szem elôtt tartotta a politikai reprezentativitás szükségességét is. Ugyanakkor az SZKT elsô döntései között (3. sz. Határozat) szerepelt a privatizáció elôkészítésébe való bekapcsolódás, amelynek a végrehajtására csak a helyi szervezetek aktív részvételével kerülhetett volna sor. E határozat végre nem hajtása azonban már a kezdet kezdetén rávilágított arra, hogy az Ügyvezetô Elnökség végrehajtási eszköztára nagyon szegényes, s hogy az így kiépített „állam-modell"-ben a végrehajtáshoz helyi szervezeti erôforrások nem léteznek.

Markó Béla szövetségi elnök Takács Csaba Hunyad megyei képviselôt javasolta ügyvezetô elnöknek. Az ügyvezetô elnökség SZKT által (titkos szavazással) megerôsített további tagjai: Bodó Barna (politikai alelnök), Somai József (szervezési alelnök), Magyari Nándor László (önkormányzati alelnök), Fischer Fülöp Ildikó (ifjúság- és oktatásügyi alelnök), Kötô József (mûvelôdési és egyházügyi alelnök) és György Béla Zsolt (gazdasági alelnök).

Az Ügyvezetô Elnökség fôosztályai elsôdleges feladatuknak a kongresszusi határozatokból származó szakpolitikai programok elkészítését és végrehajtását tekintették. A Képviselôk Tanácsának e szakpolitikai munkához kellett biztosítania a politikailag iránymutató és integráló döntéseket. A szervezeti reform folytatására vonatkozó döntések azonban folyamatosan elhalasztódtak; ennek legkirívóbb példája a belsô választások szabályozására és megszervezésére vonatkozó határozat meghozatalának majdnem kétéves története. A belsô választások elôkészítéséhez az elsô tanulmányokat az Ügyvezetô Elnökség 1994 júniusában készítette el. Az elméleti elôkészítô munka az Önkormányzati Fôosztályon és a Politikai Fôosztályon folyt.²² A belsô választási rendszer koncepciójáról számos tanácskozás tartottak (a platformok képviselôivel a politikai jellegû alapkérdésekrôl, a területi szervezetek tisztségviselôivel a végrehajtás körülményeirôl), s az SZKT ülésein többször is napirendre került a kérdés. A belsô tisztújítás közvetlen választások útján való szabályozását és e választásoknak a brassói kongresszus által megszabott határidôn belüli megtartását a Reform Tömörülés, a Szabadelvû Kör és az Erdélyi Magyar Kezdeményezés sürgette, a döntés meghozatalát a szervezeti status quo-ban érdekelt helyi és megyei tisztségviselôk fékezték le, s a halasztást a parlamenti csoport nagyobbik része is támogatta. A kérdés így politikai természetûvé vált, fôleg azáltal, hogy a közvetlen belsô választások mihamarabbi megszervezését ugyanazok a frakciók támogatták, amelyek az autonómia-statútumok elfogadását is szorgalmazták.

Az is fékezte a Képviselôk Tanácsának a munkáját, hogy számos kérdésben nyilatkozatot, állásfoglalást kellett megfogalmaznia. A tanügyi törvénnyel vagy az alapszerzôdéssel kapcsolatos kérdések természetesen a romániai magyarság egészét érintô, „stratégiai" kérdések, melyekre vonatkozóan valóban az RMDSZ legfelsôbb fórumainak kell állást foglalniuk. Viszont számos helyi válság (a prefektus-ügy Hargita és Kovászna megyében, a marosvásárhelyi Antonescu-szobor ügye) a megyei szervezetek kérésére lett országos üggyé: az RMDSZ megyei szintû testületei nem érezték elég „súlyos" állásfoglalásnak, ha a nyilatkozat csupán helyi vagy megyei szinten hangzik el.

Számos nyilatkozat, állásfoglalás a szövetségi elnök vagy az ügyvezetô elnökség álláspontjának utólagos megerôsítéseként (néha ezek finom korrekciójaként) született meg. Az RMDSZ Memorandumát Románia felvételérôl az Európa Tanácsba, melyet Markó Béla szövetségi elnök és Takács Csaba ügyvezetô elnök jegyzett 1993. augusztus 26-án,²³ a Képviselôk Tanácsa elvi állásfoglalással erôsítette meg 1993. szeptember 25-én.²⁴ Hasonló módon történt az alapszerzôdéssel kapcsolatos RMDSZ-állásfoglalás megerôsítése is.

Jelentôs mértékben lekötötte a Szövetségi Képviselôk Tanácsát a belsô konfliktusok kezelése. Ezek sorában mindenekelôtt a Tôkés László tiszteletbeli elnök és a parlamenti frakciók meghatározó személyiségei (Verestóy Attila, Tokay György, Szabó Károly, Frunda György képviselôk) köré csoportosuló képviselôk között kirobbant konfliktusokat kell megemlíteni: az „etnikai tisztogatás" vitáját²⁵, az ún. Neptun-ügyet, valamint a „Nagy Benedek-ügyet". Ezek közül a Neptun-ügy volt fôként az, amely a legtovább elhúzódott. Kirobbanása az amerikai Project on Ethnic Relations Alapítvány kelet-európai konfliktus-menedzselô tevékenységéhez kötôdik. Az alapítvány nem csupán egy civiltársadalmi kezdeményezésként volt jelen a régióban, hanem – mint utóbb kiderült – amerikai kormányzati érdekek képviselôjeként is. A PER szervezésében 1992-ben két „speciális találkozóra"²⁶ került sor Romániában, amelyeket 1993-ban – a brassói kongresszust követô idôszakban – újabb kettô követett: a svájci Gerzensee-ben és a román tengerparti üdülôhelyen, Neptunon. E nem hivatalosnak tekintett tanácskozásokon három RMDSZ-politikus – Tokay György, Frunda György és Borbély László – vett részt a román kormányzat és az államelnöki hivatal legbefolyásosabb munkatársaival, Traian Chebeleu elnöki szóvivôvel, Viorel Hrebenciuc-kal, a román kormány fôtitkárával. A megbeszéléseken született javaslatokat az amerikai sajtó „román-magyar egyezményekként" mutatta be. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Tôkés László (akinek a beállítottságát Tokay György az amerikai sajtóban a megegyezések egyik akadályaként jellemzezte) erélyesen bírálta a tanácskozásokon résztvevô három politikust, akik ezzel az RMDSZ-nek „politikai kárt" okoztak. Bíráló közleményt tett közzé az Ügyvezetô Elnökség is, majd a MISZSZ és az EMK. A hosszan elnyúló nyilatkozatháború egyértelmûvé tette, hogy: 1.) az RMDSZ (informális) döntéshozó centruma a brassói kongresszust követôen a parlamenti csoporton kívülre került (Domokos Géza elnöksége alatt az ilyen megbeszéléseken való részvétel nem okozott „legitimitási válságot"); 2.) az RMDSZ vezetô testületeiben Tôkés László körül egy markáns jobboldali csoportosulás jött létre, amely politizálási stílusában is eltér a pragmatikus, az „apró lépések taktikájában" bízó csoportoktól. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy ezek a konfliktusok nem csupán a szervezetileg megjeleníthetôvé vált ideológiai pluralizmus fejleményei, hanem a Szövetségen belüli hatalmi pozíciók (erôforrások) megszerzéséért illetve megtartásáért folytatott harc következményei is.

Az RMDSZ IV. Kongresszusán (1995. május 26-28., Kolozsvár) hozott alapszabályzat-módosítás lényegében e harc konzekvenciáit vonta le, és a szervezeten belüli status quo-ban érdekelt csoportoknak kedvezett: nem a platformoknak, hanem (például) a szervezet középszintû (megyei) vezetôinek.²⁷

Az autonómia kérdése

A romániai magyarság jogállása, megfogalmazásának politikai igénye lényegében már az RMDSZ megalakulásának pillanatában megjelent. A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum" kidolgozását szorgalmazta (a Kiáltvány szerkesztôi a statútumon ekkor még valószínûleg egy, az 1945. február 6-i Nemzetiségi Statútum mintájára megszerkesztett kisebbségi törvényt értettek), de a törvényjavaslat megszerkesztésére sokáig nem került sor. A váradi kongresszuson elfogadott program „a társadalmi csoportok és mindenféle kisebbségek kollektív jogainak és szabadságjogainak alkotmányba foglalását" rögzíti célként. Ennek „legmegfelelôbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása", melynek keretein belül lehetôség nyílik az anyanyelv szabad használatára a közigazgatásban és közéletben, valamint az óvodától egyetemig terjedô anyanyelvi közoktatás megszervezésére. A program ugyanakkor távlati célként „az önkormányzati rendszer csúcsszerveként mûködô... kisebbségi parlament tervét" jelöli meg.²⁸ A marosvásárhelyi kongresszuson elfogadott program már tartalmaz általánosságokat az autonómiáról: egyrészt alkotmányjogi terminusokat vezet be a romániai magyarság önmeghatározására (a romániai magyarság önmagát „államalkotó tényezônek" tekinti), másrészt a kisebbség önszervezôdésének biztosítását „a helyi önkormányzat elve alapján" tartja megvalósíthatónak, s bár utal a „személyi és kulturális autonómiára" mint a romániai magyarságot kisebbségi társadalommá összefogó önkormányzatra, konkrét célul „a magyar kisebbség autonóm közmûvelôdési intézményhálózatának kifejlesztését" tûzi ki.²⁹

Ugyanakkor a marosvásárhelyi kongresszuson vált ismertté – nem hivatalos dokumentumként – Szôcs Géza „Nemzetiségi törvénytervezet"-csomagja. E csomag egyrészt kiegészítô javaslatokat fogalmaz meg Románia alkotmányos téziseihez (az identitáshoz való jogot, a kisebbségi közösségek autonómiáját, valamint jogát az információhoz), másrészt tartalmaz egy törvénytervezetet „a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekrôl és az ezekhez tartozó személyekrôl", mely tulajdonképpen egy kerettörvény: statuálja a közösségi és egyéni jogokat³⁰, de egyben néhány autonómiára vonatkozó tézist is megfogalmaz. Konceptuális szempontból, a késôbbi tervezetek vonatkozásában a csomag két fontos mozzanatot tartalmaz: 1.) az autonómia közjogi testületek révén valósul meg; 2.) a Statútum az autonóm köztestületek által meghozott jogszabály, melyet az illetô nemzeti/etnikai/nyelvi közösség választott képviselôi dolgoznak ki, s törvényként Románia parlamentje iktat. Az autonómia közjogi/államjogi koncepciójának kiérlelésében fontos szerepe volt a „társnemzet-vitának". A „társnemzet" fogalma a marosvásárhelyi kongresszust megelôzô viták során merült fel, a fogalom ideologikus pályát is befutott Borbély Imre cikkei nyomán.

Az autonómia-koncepciók változatai, és fôként az ezekre alapozó politikai kezdeményezések tovább mélyítették az RMDSZ-en belüli törésvonalakat. E tekintetben fordulópontot jelentett az RMDSZ Székelyföldi Politikai Csoportjának a fellépése, mely csoport 1991 októberében, az 1848-as agyagfalvi székely nemzetgyûlés évfordulójának a megünneplését össze kívánta kapcsolni egy – az önrendelkezés elve alapján megvalósuló, székelyföldi területi autonómiára vonatkozó – referendum megszervezésével. E kezdeményezés RMDSZ-en belüli vitájára a Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) 1991. október 5-i, aradi ülésén került sor. Mivel e kezdeményezés egybeesett az új román alkotmánytervezet vitájával (melyre 1991. szeptember 10. és november 14. között került sor), a „Hargita-Kovászna jelentés" által kialakított magyarellenes sajtókampánnyal, a helyhatósági törvény parlamenti vitájával, valamint a Petre Roman kormányának bukását követôen az ellenzéki pártoknak – köztük az RMDSZ-nek is – megtett koalíciós javaslattal (az aradi KOT-on a kormányzásban való esetleges részvétel napirendi pontként is szerepelt), azok a Domokos Géza köré csoportosuló RMDSZ-képviselôk és szenátorok, akik a román belpolitika viszonyai között a parlamenti politizálást egyedüli útját tartották célravezetônek, az RMDSZ esélyeit rontó, radikális politikaként ítélték el a kezdeményezést.³¹ Minthogy e vita a román sajtó közvetítésével az országos közvélemény elé került, s a román kormány ennek nyomán be is tiltotta az agyagfalvi ünnepséget (sôt, katonai erôdemonstrációra is sor került Hargita megye e vidékén), a már korábban tematizálódott „radikális-mérsékelt" ellentét újabb kontextuális elemekkel bôvült, melyek a késôbbi autonómia-vitákban a stratégiát érintô kérdésekként tértek vissza.

Románia új alkotmányának érvénybe lépésével (1991. december 8.) új helyzet teremtôdött: az autonómia-törekvéseket be kellett illeszteni a létezô alkotmányos keretekbe. Ez tovább élezte a koncepciók közötti ellentéteket: a kisebbségi jogi megközelítés ugyanis beilleszthetô a kialakult alkotmányos keretek közé, az autonómia azonban csak részben. Az 1992-es februári helyhatósági választásokat követôen a települési és megyei önkormányzatokban szerephez jutott helyi elit tapasztalata kétségtelenül további szempontokkal gazdagította az autonómia-koncepció megfogalmazását célzó törekvéseket. A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 25-i ülésén elfogadott Nyilatkozat a nemzeti kérdésrôl, az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozat a „belsô önrendelkezés" koncepciójára alapozó autonómia-stratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. A Kolozsvári Nyilatkozat a „belsô önrendelkezés" elvét „egyetemlegesen elôremutató" elvként tételezi, melyet egyaránt igazol az európai demokráciák gyakorlata és az erdélyi hagyomány.

A Csapó József által kidolgozott Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezésérôl (1992. dec. 31.), bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belsô önrendelkezés" koncepciójának elsô megalapozási kísérleteként megpróbálja összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat, ezen kívül még megfogalmaz alkotmánymódosító javaslatokat is. Itt jelenik meg elôször a késôbbi RMDSZ-dokumentumokban gyakran visszatérô autonómiaforma-hármas: a személyi elvû autonómia, a helyi közösségek autonómiája és a regionális autonómia. E Memorandum, egészében véve, tulajdonképpen egy csomag, mely az alkotmánymódosító tézisek mellett egy kisebbségi törvény és egy nyelvtörvény elemeit is tartalmazza. Szembetûnô ugyanakkor, hogy nem konkretizálja a romániai hatalmi struktúrákhoz és belsô jogi rendszerhez való kapcsolódást és érintkezést.

Az RMDSZ III. – brassói – kongresszusán elfogadott program ugyan látszólag visszalépést is tartalmaz – az önmeghatározással kapcsolatos vitában „a romániai magyar nemzeti kisebbség" kifejezés vált elfogadottá –, azonban hivatkozás történik a „belsô önrendelkezés" jogára, valamint arra, hogy a Romániában élô magyarság „önmagát mint ôshonos közösséget államalkotó tényezônek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társának tekinti".³² A kongresszust követôen az elsô jelentôs politikai dokumentum, mely a romániai magyarság jogállására vonatkozó megfogalmazásokat tartalmaz az 1993. augusztus 26-i keltezéssel közzétett „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség memoranduma Románia felvételérôl az Európa Tanácsba" volt.³³ A román pártpolitikában is nagy vihart kavaró dokumentum szintén „a nemzeti kisebbségek államalkotó tényezôként való elismerését" igényli, az intézményes megoldások tekintetében pedig olyan államhatalmi struktúra – minisztérium, államtitkárság – létrehozását sürgeti, „amelynek feladata a kisebbségi intézményhálózat felügyelete, kisebbségi irányítás alatt". Része ennek az intézményhálózatnak az önálló magyar nyelvû iskolahálózat, mely az oktatási törvény által külön szavatolt „önálló, kisebbségek által irányított anyanyelvi iskolahálózat kiépítését minden szinten és formában" foglalja magába.

1993. november 14-én fogadta el a Szövetségi Képviselôk Tanácsa a nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl szóló törvénytervezetet,³⁴ mely az RMDSZ egyetlen hivatalos törvényjavaslata, s amelyet ekként iktatott is az RMDSZ parlamenti csoportja a román parlament képviselôházában. A tervezet tulajdonképpen egy kerettörvény, mely külön határozza meg az egyéni kisebbségi jogokat és a közösségi jogokat. A „belsô önrendelkezéshez" való jog e közösségi jogok közé tartozik. A tervezet alapkoncepciója az, hogy megkülönbözteti a nemzeti kisebbségeket az autonóm közösségektôl: „autonóm közösség az a nemzeti kisebbség, amely saját elhatározásból a belsô önrendelkezés elve alapján gyakorolja jogait" (1. szakasz). „A magukat autonóm közösségként meghatározó nemzeti kisebbségeket megilleti a hozzájuk tartozó személyek egyéni kisebbségi jogain alapuló személyi autonómia" (2. szakasz). A személyi elvû autonómiáról a törvénytervezet 51-53. szakasza rendelkezik részletesebben: a „személyi autonómia keretében a közösséget önigazgatási és végrehajtási jog illeti meg az oktatás, a kultúra, a társadalmi és szociális tevékenység és a tájékoztatás terén". Az önigazgatás megfelelô hatásköreivel rendelkezô testületeket és tisztségviselôket az autonóm közösség választja meg „szabad és idôszakos választásokon" (52. szakasz). Az így létrejövô önkormányzat kidolgozza saját statútumát, mely törvényerôvel bír. A személyi (elvû) autonómia mellett a törvényjavaslat további két autonómiaformát is meghatároz. A helyi önigazgatási autonómia a „sajátos státuszú önkormányzatok" révén valósul meg. E státuszt törvényben szabályozott módon azok a helyi önkormányzatok kaphatják meg, amelyek lakosságának többségét valamely nemzeti kisebbséghez vagy autonóm közösséghez tartozó személyek alkotják (54. szakasz). Végül, a harmadik autonómiaforma, a regionális autonómia a sajátos státuszú önkormányzatok társulása révén jön létre; e társulás joga a sajátos státuszú közigazgatási egységeket – pl. a helyi önkormányzatokat – illeti meg. Az 59. szakasz szerint „a regionális autonómiát gyakorló autonóm közösség maga határozza meg önkormányzatának szervezeti és mûködési szabályzatát".

A nemzeti kisebbségekrôl és autonóm közösségekrôl szóló törvénytervezetnek volt alternatívája is: vele párhuzamosan készült el Szilágyi N. Sándor egyéni törvényjavaslata „Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttélésérôl" címmel. A tervezet ugyan még a szerzô bevallása szerint is „az RMDSZ munkacsoportja által kidolgozott kisebbségi törvénytervezet után – és részben annak hatására – készült"³⁵, de koncepciójában alapvetôen eltér attól, mivel szakítani kíván azzal a felfogásmóddal, mely „a hagyományos hegemonista nemzetállam paradigmájában maradva próbálja rendezni csakis a kisebbségek számára a nemzeti identitással kapcsolatos jogok kérdését", és amely a többség vonatkozásában azt tekinti kiindulópontnak, hogy „a jogok a többség számára automatikusan kijárnak".³⁶ Ezért a nemzeti identitással kapcsolatos jogok gyakorlati érvényesítésének részletes szabályozását abból kiindulva fogalmazza meg, hogy Romániában több nemzeti közösség él, amelyeknek helyzetét területi és demográfiai (számbeliségi) szempontok szerint jogilag is definiálni kell, s a szabályozást csakis ezekre a definiált helyzetekre alapozva lehet kidolgozni.³⁷

Mind az RMDSZ-törvénytervezetének vitájából, mind pedig az alternatív javaslatok összehasonlításából kitûnik az, hogy az autonómiakoncepciók különbözôsége mögött lényeges szemléleti ellentétek húzodnak meg. Mivel az RMDSZ hivatalosan is törvényjavaslatként iktatott tervezete a Statútum alapján mûködô, közjogi autonómiák irányába terelte a belsô politikai vitákat, e kontroverziák a statútumok mibenléte és intézménymeghatározó szerepe körül kezdtek kibontakozni. 1994 második felében két kezdeményezésre kerül sor. Csapó József az Erdélyi Naplóban közzétette a három autonómiaformára vonatkozó statútum-tervezetét.³⁸ A másik kezdeményezésre Bodó Barna ügyvezetô alelnök vezetésével került sor a Politikai Fôosztályon. Ennek célja a statútum-viták szakmai megalapozása, valamint azon kérdések megfogalmazása volt, amelyek politikai szintû döntéseket igényeltek és a statútumok jogi kodifikációjához szolgáltak alapul. A két kezdeményezés a Szövetségi Képviselôk Tanácsának 1995. október elsejei ülésén hozott határozatával egy bizottság munkájában kapcsolódott össze.³⁹ E bizottság – bár tagjai között nem alakult ki konszenzus jónéhány alapvetô politikai kérdés tekintetében (mi a statútum, ki a jogalany a különbözô autonómiaformák esetében, hogyan kapcsolódnak az önkormányzat intézményei létezô államhatalmi intézményekhez, közjogi struktúrákhoz stb.) – Csapó József három tervezetét fogadta el alapváltozatként, amelyeket átdolgozott és a Szövetségi Képviselôk Tanácsának 1995. február 25-26-i ülése elé terjesztett. A bizottságon belüli ellentéteket a tervezetek politikai vitája nem tudta feloldani, ezért a döntést az SZKT elhalasztotta, de egyben további testületek (a parlamenti frakciók és az ügyvezetô elnökség) álláspontját is kérte a tervezetekrôl. Ugyanakkor az Állandó Bizottság elnökének javaslatára további változatok beterjesztésére is maradt lehetôség. Így az 1995. április 8-9-i SZKT-ülésen további három tervezetet is bemutattak: Bakk Miklós személyi elvû önkormányzatokról szóló törvénytervezetét, a Politikai Fôosztály „A Romániai Magyar Nemzeti Közösség Személyi Elvû Autonómiájának statútum"-tervezetét (szerzôi: Szász Alpár Zoltán és Bodó Barna), valamint Szilágyi N. Sándor korábbi tervezetének egy átdolgozott változatát. A Csapó József nevével fémjelzett különbizottsági változat elsôsorban a belsô önrendelkezés koncepciójára alapoz, Bakk Miklós tervezete kísérlet arra vonatkozóan, hogy az autonómiastatútumokat belsô, alkotmányfejlôdési lehetôségekbôl levezetve közelítse meg (s így teremtsen tárgyalási alapot román politikai erôkkel), a Politikai Fôosztály tervezete viszont megpróbált közvetíteni a két változat között. Végül, a Szilágyi N. Sándor által benyújtott változat nem más, mint a szerzô korábbi törvényjavaslatának átdolgozott változata, kiegészítve az „önadminisztráló nemzeti közösségek" státuszára vonatkozó rendelkezésekkel.

Minthogy e tervezetek vitájában nem vált világossá pontosan, hogy e kérdéskörben hol húzodik a határvonal a szakmai és a politikai szint között⁴⁰, s mivel a politikailag is megosztott Szövetségi Képviselôk Tanácsában az általános vitának nem sikerült egyértelmûvé tennie azt, hogy a különbözô változatok milyen stratégiai elképzeléseket jelenítenek meg, szinte törvényszerûen következett, hogy a döntést el kellett halasztani; a Képviselôk Tanácsának 1995. április 7-8-i ülésén csupán az a határozat született, hogy az autonómia-vita eddigi eredményeit bele kell foglalni a közelgô kongresszus elé terjesztendô új programtervezetbe.

Az RMDSZ negyedik kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megôrzésének érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ⁴¹) és rögzítette azt a három autonómiaformát, amelyeknek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSz törekedni fog. E három autonómiaforma: a személyi elvû autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre".⁴²

Az autonómia kodifikált szövegeire vonatkozó döntés folyamatos halasztása a „radikális-mérsékelt" törésvonal mentén újra polarizálta a Képviselôk Tanácsát. A „radikális autonomista" álláspont szerint nem a statútum szakmai kidolgozottsága, hanem politikai súlya az elsôdleges, ezért nem indokolt szakmai szempontokra való hivatkozással halasztani a döntést. A kongresszust követôen a személyi elvû autonómia kérdése ebben a polarizált helyzetben került újból – az SZKT tagjai több mint egyharmadának a támogatásával – napirendre. Csapó József újabb, 1995 augusztusi tervezetváltozatának politikai támogatottsága azonban nem gyorsította fel az SZKT által jóváhagyható, kodifikált szövegváltozat kidolgozását, s a román-magyar alapszerzôdés megkötését követô helyzetben az RMDSZ-en belüli irányzatok talán újra is fogják fogalmazni az autonómiapolitika prioritásait.

Az egységes autonómiakoncepció kidolgozatlansága a politikai diszkurzus alakulását is meghatározta. Az autonómiákról folyó viták hatástörténete három irányban követhetô nyomon: 1. az RMDSZ belsô vitáiban újabb kontextuális elemekkel árnyalta a „radikális-mérsékelt" ellentétet: az „autonomista" és a „kisebbségi" politizálás ideologikus ellentétével bôvítette ki azt; 2. a román politikai érvrendszerbe bevitte az „etnikai alapú„ autonómiák elutasítását, s ez az érvelési mód határozta meg a román kormány és az ellenzéki pártok zömének viszonyát az Európa Tanács 120l-es ajánlásához; 3. a politika szakértôi és civiltársadalmi háttere számára kihívást jelentett a nemzetközi jog és gyakorlat áttekintésére, az autonómiákkal kapcsolatos jogok politológiai elemzésére. Az RMDSZ-nek nem sikerült megteremtenie az ehhez szükséges szakértôi hátteret, azonban a tusnádi tanácskozást követôen a Román Helsinki Bizottság mellett mûködô szakértôi csoport (az ún. „Gabriel Andreescu-csoport") nemzetközileg is elismert kritikai elemzéseket tett közzé az RMDSZ kisebbségi törvénytervezetérôl, majd autonómiatörekvéseirôl.⁴³

(A tanulmány az 1997-ben megjelenô Magyar nemzeti kisebbségek Kelet-Közép-Európában c. kötet számára készült.)

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]