A nem magyar kisebbségek aránya 1910 és l920 között a hivatalos statisztikai adatok szerint – a trianoni béke által rögzített államterületet a soknemzetiségû– történeti Magyarországgal összehasonlítva – 45,5 százalékról l0,4 százalékra csökkent. A két világháború közti idôszakban az ország két legnagyobb kisebbségét a németek (6,9%) és a szlovákok (l,8%) alkották. A többi kisebbség aránya nem érte el a fél százalékot sem. Az alábbiakban ezért ennek a két kisebbségnek megváltozott helyzetével, a soraikban Trianon után is folytatódó, sôt felgyorsult asszimilációs folyamatok okaival kívánunk foglalkozni.

A népszámlálási adatok szerint a trianoni és a mai országterületen a lakosság anyanyelvi összetétele 1910-1990 között a következôképpen alakult:

Mint az az 1. táblázat anyanyelvi adatsoraiból is kitûnik, a két kisebbség a 20. század folyamán két erôteljes fogyatkozási periódust élt meg. A két világháború, illetve az 1920. és 1941. évi népszámlálások között a német kisebbség száma közel 80 ezerrel, a jóval kisebb lélekszámú szlovákságé pedig közel 90 ezer fôvel csökkent és gyakorlatilag rövid két évtized alatt a magyarországi szlovák anyanyelvüek száma megfelezôdött.

A második világháborút követô, ennél is drámaibb fogyás oka a németek esetében a szovjetek által való elhurcolás, illetve a magyarországi Szövetséges Ellenôrzô Bizottság hatékony közremûködésével megszületett potsdami határozatnak megfelelôen a német kisebbség közel felének kitelepítése. A szlovákok esetében pedig a lakosságcsere-egyezmény keretében lezajlott önkéntes kitelepülés. Az 1949. évi adatok a kitelepítésektôl, meghurcolosáktól való félelem légkörében ezzel együtt távolról sem tükrözték pontosan a Magyarországon maradt német és szlovák anyanyelvüek számát, amely körülbelül 250, illetve 40 ezer lehetett. Ezt a két becsült adatot, valamint a nyelvismereti adatokat kell figyelembe vennünk az 1949-tôl napjainkig tartó asszimilációs folyamatok elemzése során.

Az asszimilációt általában olyan tömeges társadalomszociológiai és társadalomlélektani jelenségnek szokás tekinteni, amely két vagy több egymás mellett, illetve együtt élô, egymástól nyelvében és kultúrájában különbözô etnikai-nemzeti csoport kölcsönhatásában ezeknek a csoportoknak nyelvi-kulturális kiegyenlítôdését, egymáshoz való hasonulását eredményezi. Az egymás mellett élô etnikai-nemzeti csoportok kölcsönhatásában eltérô számbeli, politikai erôviszonyok, külsô behatások esetén a gyengébb csoport tagjainak nyelvcseréjéhez, kultúraváltásához vezetô többgenerációs, ritkábban egy nemzedéken belül lezajló folyamatként jelentkezik az asszimiláció.

Optimális esetben, amennyiben az akkulturációs és asszimilációs kölcsönhatásokat semmilyen hatalmi kényszer nem irányítja, elképzelhetô az egymás mellett élô csoportok tartós nyelvi-kulturális egyensúlya, amelyet tömeges két- vagy többnyelvûség és egyfajta közös többnyelvû kulturális közeg kialakulása jellemezhet.

Az esetek nagy részében azonban még a politikai, állami vagy gazdasági hatalom egyenirányúsító közremûködése nélkül is a nagyobb lélekszámú, a kedvezôbb földrajzi vagy gazdasági adottságokkal, az erôteljesebb kulturális, értelmiségi háttérrel rendelkezô stb. csoport fölényhelyzetbe kerülhet.

Az asszimilációs folyamatokat kiváltó okaik, mélységük, jellegük és eredményeik szerint különbözôképpen szokás értékelni. Az új- és legújabbkori tömeges nyelv- és kultúraváltás kiváltó okai között a munkaerô tömeges vándorlása, azaz a belsô és külsô migráció, a városiasodás, a társadalmi mobilitás, s az ezekkel együttjáró életformaváltás jelenti a legfontosabb asszimilációs tényezôket.

A magyar nyelv szerencsés módon meg tudja különböztetni az asszimiláció spontán válfajait a kikényszerített formáktól, illetve a fent említett történelmi folyamatok legtöbbször szükségszerû kísérôjelenségeként megfigyelhetô nyelvváltást azoktól a hatalmi technikáktól, amelyek a nyelvcserét felgyorsítani és visszafordíthatatlanná tenni kívánnák. Magyarosodásról és magyarosításról, elszlovákosodásról és szlovákosításról szoktunk például beszélni a két nemzet között lezajlott asszimilációs jelenségek kapcsán.

A történeti magyar állam megszûnése a trianoni Magyarország területén maradt kisebbségek számára is egészen új szituációt jelentett. Részben azért, mert 1918 elôtt a Kárpát-medencei egységes államterületen belül a németek a térség német csoportjaival, a szlovákok pedig a kompakt szlovák etnikai régióban kibontakozott nemzeti mozgalommal intenzív kapcsolatban álltak. Másrészt azért, mert a nemzetiségi kérdés jelentôsége nagy mértékben csökkent, illetve a magyarországi kisebbségek problémája a magyar kisebbségek létrejöttével a budapesti kormánypolitikában átértelmezôdött.

Az elmúlt években többen is megpróbálták elemezni, miért nem sikerült az 1918 utáni trianoni Magyarország kisebbségeinek asszimilációját megfékezni és megállítani. A 20. századi magyarországi asszimilációs folyamatokat vizsgálva alapvetôen négy okcsoportot lehet elkülöníteni:

1. A természetes magyarosodást elsôsorban a magyarországi kisebbségek történeti, településszerkezeti sajátosságaival, valamint a többségi magyar társadalommal való konliktusmentes együttéléssel, az akkulturációs folyamatokkal, a kétnyelvûséggel és a vegyesházasságok nagy számával magyarázható.

2. A magyar állam által foganatosított magyarosító intézkedések fôként az iskola- és a nyelvpolitika területén mutathatók ki, mégpedig mind a két világháború közötti korszakban, mind pedig a Kádár-korszak kezdeti szakaszában.

3. A magyarországi németek és szlovákok fogyásának, akárcsak a soraikban lezajlott asszimilációs folyamatok felgyorsulásának legfontosabb okát egyértelmûen az 1945-1948 között végrehajtott német kitelepítésben, illetve a csehszlovák-magyar lakosságcserében és következményeikben, egyértelmûen negatív társadalomlélektani, vagyoni, politikai, nyelvi-kulturális mellék- és utóhatásaiban jelölhetjük meg: ezek a telepítési akciók jelentették a kezdetet a két kisebbség helyi közösségeinek felszámolásában, megfélemlítésébem, a faluról való tömeges elvándorlásban, valamint az anyanyelv és a hagyományos kultúra feladásában. A magyar állam a két telepítés kezdeményezésében és végrehajtásában eltérô mértékben volt érdekelt, illetve ellenérdekelt:

4. A német és szlovák kisebbség asszimilációjának (elmagyarosodásának és elmagyarosításának) okait a fentiek figyelembevételével az asszimilációs folyamatok a 20. századi magyarországi társadalom-és gazdaságtörténeti folyamatok következményeivel is szükséges kiegészíteni: hiszen a Trianon óta eltelt közel nyolc évtized alatt Magyarország társadalmi-fogalkozási és társadalmi térszerkezete éppúgy átalakult, mint a termelés struktúrája és a települések hálózata. Mindezek a folyamatok szintén jelentôs mértékben hozzájárultak a két kisebbség asszimilációjához.

Általában a magyarországi kisebbségekkel foglalkozó etnodemográiai elemzések, akárcsak a szomszéd országokban mindmág fel-felhangzó politikailag motivált durva támadás nem veszik figyelembe ezeknek a csoportoknak a tipológiai sajátosságait. A magyarországi nemzeti kisebbségek, köztük a németek és a szlovákok is nem a 20. század elején alakultak ki, mégha természetesen a trianoni határok számukra is új politikai kereteket jelentettek. Kisebbségi státuszuk azonban a mai Magyarország területén élô német és szlovák közösség esetében a l7. század végi, illetve a 18. század eleji betelepítésekre-betelepülésekre vezethetô vissza. Szemben a trianoni döntések nyomán saját akaratuk ellenére, kényszerkisebbségekként kialakult szomszédos országokbeli magyar közösségekkel, a magyarországi népcsoportok olyan történeti kisebbségként definiálhatóak, amelyeknek kialakulásuk idején még nem lehetett a szó mai értelmében vett nemzeti tudata. Identitásukban éppen ezért az etnikai-kulturális, nyelvi, származási, regionális motívumok mellett a történeti és a trianoni Magyarországhoz való kapcsolódás elemei, az úgynevezett hungarus-tudat komponensei is mindenkor fontos szerepet játszottak.

Településszerkezeti sajátosságok

A két világháború közti magyarországi kisebbségpolitika dilemmáival, zsákutcáival és a magyarosítást szorgalmazó törekvéseivel ezúttal nem kívánunk külön foglalkozni, mert ezekrôl viszonylag többet tudunk, mint az asszimiláció egyéb kiváltó okairól. Ezúttal inkább néhány olyan társadalomtörténeti jelenségrôl szeretnénk szólni, amely a két vizsgált kisebbségi közösségen belül komoly asszimilációs mozgásokat idézett elô.

Mind a német, mind pedig a szlovák kisebbség legnagyobb tömegei a 17-18. századi kolonizációk során azokon a vidékeken települtek le, amelyek még napjainkban is kisebbségi jellegû régióknak számítanak Magyarországon. Jóllehet az „Ungarndeutsch" és „Donauschwab" koncepciók közti kapcsolatot, illetve különbözôséget maga Bleyer Jakab is koronként másként értelmezte, a Trianon utáni Magyarországon fôként a Baranya és Tolna megye (azaz a Schwäbische Türkei) területe, Budapest és környéke, valamint Bács-Bodrog megye és Nyugat-Magyarország bizonyult a német kisebbség szempontjából meghatározónak.

A szlovák kisebbség számára Békés és Csanád megyék többé-kevésbé összefüggô szlovák enklávéja, valamint a nógrádi szlovák zóna mellett szintén a fôváros és Budapest körüli szlovák településhálózat jelentette a legfontosabb területeket. A két kisebbség közti számbeli és településszerkezeti különbséget is jól mutatja ugyanakkor, hogy a németek összesen öt megyében

(Baranya–34,7%, Bács-Bodrog–25,7%, Tolna–24,8%, Gyôr-Sopron-Pozsony–12,9% és Komárom-Esztergom–10,5%) haladták meg az összlakosság tíz százalékát, addig a szlovákok mindössze egyedül Békés megyében (12,9%). Ráadásul a Pest megyei németség – bár lélekszáma az összes megye közül a legmagasabb volt (93 875 fô), az összlakosságnak mindössze 6,9 százalékát jelentette.

A korabeli statisztikai feldolgozásokból kitûnik, hogy a két világháború között sem a németek, sem pedig a szlovákok egyetlen városban sem éltek többségben. A községeket Kovács Alajos kimutatásai szerint összehasonlítva azt látjuk, hogy a németek 292 községben, a szlovákok viszont mindössze 19 községben alkották a helyi népesség többségét.

A korabeli magyar statisztikai irodalom kimutatásai szerint a legnagyobb arányú asszimilációs veszteségeket – a városok egyre csekélyebb súlyú kisebbségi csoportjai mellett – fôként a helyi közösségekben is számbeli kisebbséget alkotó német, illetve szlovák diaszpórák szenvedték el. A trianoni Magyarország területén a német kisebbségnek 1910-ben még egynegyede városokban lakott, 1930-ban viszont már csupán egyhatoda. A szlovákok esetében Békéscsaba húszezer körüli szlovák lakosságának köszönhetôen a szlovák városlakók arányszáma 1910-1930 között mindvégig körülbelül egyharmadnyi maradt.

A belsô migráció hatásai

Ha a két kisebbség migrációs mutatóit vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a falusi lakosság túlsúlya a viszonylag csekély belsô és külsô migrációban is tükrözôdik. Figyelemreméltó az 1920. illetve 1930 évi népszámlálások által regisztrált „külföldön" születettek arányszáma közötti igen jelentôs eltérés, ami – különösen a németek esetében – korabeli elemzések szerint igen nagy mértékben az ország felbomlása utáni erdélyi, felvidéki német menekültek jelentôs részének visszatérésével magyarázható. A trianoni békeszerzôdés 64-65. cikkelyében biztosított opciós joggal valamennyi magyarországi kisebbség tagjai ugyancsak nagy számban éltek, ami például némely dél-magyarországi szerb település esetében a községek részbeni és átmeneti elnéptelenedéséhez vezetett.

A falusi környezetben élô német és szlovák kisebbségek két világháború közti belsô migrációs mozgásairól, azok okairól mindmáig igen kevés adat áll rendelkezésünkre. Az említett statisztikai irodalom például egyedül a baranyai németség, illetve a Békés és Szatmár megyei szlovákság migrációs problémáit tárgyalta érintôlegesen. A baranyai „svábkérdést" a két világháború között a népi írók emelték be a magyar politikai közgondolkodásba. A megye 1920-1930 közötti l5 ezres népszaporulatból 60 százalék a németekre esett, holott a németek aránya a megyén belül mindössze 37% volt. Ennek az egyetlen adatnak az alapján, s némely régi református magyar község fokozatos elnémetesedését észlelve, a népi írók a magyar nemzethalál vízióját rajzolták fel és azt a svábkérdéssel, illetve a fenyegetô német expanzió problémájával kötötték össze.

A korabeli magyar és német statisztikai irodalom azonban meggyôzôen mutatja, hogy a baranyai németek migrációs és asszimilációs veszteségei – a fôváros és mindenekelôtt Pécs egyre erôteljesebb felvevô és magyarosító hatása jórészt ellensúlyozta a németek kedvezô populációs fejlôdését. Gottlob Schuon Tolna megye német településeirôl készített demográfiai elemzése szerint például Bonyhád esetében a közel félezer fônyi elvándorlás oka „a Hidas és Püspöknádasd községek területén kialakított házhelyekre való átköltözés". Hôgyész és Mórágy esetében „a gazdálkodási kedv csökkenése", illetve a kanadai kivándorlás, Püspöknádasd esetében pedig egyszerûen „a városba költözés" miatt csökkent a német lakosság száma.

Ami a két kisebbség foglalkozási struktúrájának alakulását illeti a vizsgált periódusban, a népszámlálási adatok tanúsága szerint az 1920-1930. évi adatok összehasonlítása alapján mind a németek, mind pedig a szlovákok esetében az agrárjelleg konzerválódását, a szlovákok esetében ráadásul annak megerôsödését figyelhetjük meg. Ugyanakkor mind az agrárnépességen belül, mind pedig az ipari foglalkozásúak között a két kisebbséghez tartozók körében nagyobb volt az „önállóak", vagyis az önálló földbirtokkal, illetve kereskedelmi vagy ipari vállalattal rendelkezôk aránya az országos átlagnál. Ugyanakkor a magyarokénál jóval kisebb volt a „munkásság", azaz a földnélküli agrárkeresôk és az iparban alkalmazottak aránya.

A két kisebbség esetében a legnagyobb mérvû csökkenést az összmagyarországi foglalkozási struktúra fô ágazatain belül az iparral foglalkozó németeknél láthatjuk: az ô arányszámuk 8,3%-ról 5,5%-ra csökkent. Mindez a németség összlétszámának radikális fogyása miatt magának a német kisebbségnek a foglalkozási szerkezetén belül nem okozott lényeges változást, de a magyarosodás fô társadalmi hátterét mégis élesen megvilágítja.

A nyelvismereti statisztikák mint az asszimilációs folyamatok fontos forrása

Ahhoz, hogy a magyarországi kisebbségek számáról, s az annak fogyását okozó asszimilációs jelenségekrôl hozzávetôleg pontos képet kapjunk, elengedhetetlen, hogy legalább a magyar népszámlálási adatfelvételek három összemérhetô adatsorát, az anyanyelvi, a nemzetiségi és a nyelvismereti adatokat összevessük, mégpedig lehetôleg minél részletesebb területi bontásban.

A magyarországi nemzeti kisebbségek, fentebb jelzett tipológiai sajátosságaik miatt lényegesen eltérô identitásszerkezettel rendelkeznek, mint például az a kisebbségtípus, amelybe a szlovákiai, romániai vagy a szerbiai és kárpátaljai magyar közösségek tartoznak. Önazonosság-tudatukban kitüntetett szerepe van a származástudatnak, a hagyományoknak, a többségi közösségtôl eltérô életmódnak, a regionalitásnak és a szükebb szülôföldhöz való ragaszkodásnak. Ezekkel együtt, s a fiatalabb generációk esetében szinte már csupán a fentieket kiegészítve jelentkezik a nyelvi különbözôség mint identitásépítô tényezô. Az anyanyelvet a magyarországi kisebbségekhez tartozók többsége gyakran már csupán familiáris közegben, illetve másodnyelvi funkciókban használja. Jórészt a magyar nyelv egyre általánosabb dominanciája magyarázza, hogy a kisebbségi jellegû régiókban mindmáig kimutathatóan nagyobb az ott élô kisebbségek anyanyelvének ismerete a magukat magyar anyanyelvüeknek vallók körében, mint az ország más területein. Ebbôl a szempontból érdemes szemügyre vennünk a németek és szlovákok által legnagyobb arányban lakott három-három megye, illetve a fôváros anyanyelvi és nyelvismereti adatainak alakulását.

A két táblázatban szereplô megyék összehasonlításából, illetve a két kisebbség adatsorainak összevetésébôl több fontos következtetés is levonható. Szembetûnô, hogy a német kisebbség asszimilációs folyamatai a szlovákétól eltérôen az utóbbi két évtizedben lelassulni, sôt mi több megállni látszanak. A német nyelv, Németország presztizsének egyre érezhetôbb hatása mellett minden bizonnyal a magyarországi német kisebbségnek már hosszabb ideje kimutatható hathatós önszervezôdése is közrejátszik abban, hogy a német anyanyelvûek száma és a németül beszélô baranyai, tolnai, Pest megyei magyarok száma nem csökken tovább. E helyütt is szeretnénk felhívni a figyelmet annak fontosságára, hogy a 2001. évi népszámlálás elôkészületei során az eddigi hazai és külföldi tapasztalatok alapján fokozott mértékben jó elôre ki kellene dolgozni az anyanyelvi-nyelvismereti-nyelvhasználati adatok minél részletesebb begyûjtésének és feldolgozásának módszertanát. Ebben a munkában az önkormányzati modell elônyeit maximálisan kihasználva minél gyorsabban be kellene vonni az országos kisebbségi önkormányzatok képviselôit, illetve a magyarországi kisebbségek tudományos mûhelyeinek munkatársait is. Aligha kívánatos ugyanis bárki számára, hogy a következô népszámlálás nemzetiségi adatait a korábbi évtizedek hagyományos bizalmatlansága fogadja majd. Éppen a magyar etnodemográfia igen fontos kezdeményezései és eredményei jelenthetik a szakmai alapot ahhoz, hogy a sajátos típust alkotó magyarországi nemzeti kisebbségek számát, belsô nyelvi-nyelvhasználati és tudati differenciáltságuk figyelembevételével mindenki számára elfogadható módszerekkel tárja fel a 21. század elsô magyarországi népszámlálása.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]