Negyven esztendôvel ezelôtt tört ki a magyar forradalom, s erre az egész világ felfigyelt: egy, a jaltai alku folyományaként a szovjet érdekszférába masszívan betagolt kis ország elhanyagolható számú népességgel, nem túlságosan barátságos szomszédok gyûrûjûben szemfordult az ôt megszállva tartó világhatalommal, s annak fegyveres erejével. Önveszejtô vállalkozás, mondhatja erre a józan kívülálló, s ha gyakorlatiasan próbálunk gondolkodni, igazat kell adnunk ennek a vélekedésnek. Történelmi tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy kis és nagy elôrelépéseinket mindig tragikus leveretések elôzték meg. Így volt ez 1956-ban és az azt követô évtizedekben is.

Magyarországon az elsô szabad választások óta folyik a vita arról, hogy kié ‘56 öröksége. A reforkommunistáké, a legendává vált fegyveres szabadságharcosoké, az újjáalakult polgári pártoké, vagy a munkástanácsoké? A szabad cselekvés pillanata rövid volt, a forradalom beteljesületlen, ezért maradhatott meg az összefogás gyönyörû villámfényének. Éppen ezért az elôbb említettek, még ha reményeik 1990 után sem teljesedhettek be maradéktalanul, egyaránt a magukénak mondhatják 1956-ot. Azzal a megszorítással, hogy a kommunizmus híveinek csalódniuk kellett: a rendszer sem a magyar és a lengyel ’56, sem a cseh ‘68 leverése után nem bizonyult javíthatónak, a kísérlet, melyet milliók szenvedése és elnyomása övezett, nem vált be.

Felemelô, s a szolidaritás eszméjét erôsítô érzés, hogy az esztelen vállalkozás mellett sok, egzisztenciáját, vagy éppen az életét is kockára tevô nem-magyar is kiállt. Az utóbbi években hallhattunk olyan oroszokról, románokról, csehekrôl és szlovákokról, akik különbözô módon nyilvánították ki rokonszenvüket a magyar szabadságharc mellett. Illesse ôket hála!

Megejtô romanticizmusában külön fejezete a magyar forradalomnak a határokon túl élô magyarok részvétele és áldozata. Költôi metaforákban már jó ideje hangoztatható a „haza a magasban", azaz a kulturális nemzet eszméje. Politikai értelemben azonban ez a mai napig vita tárgya, s amióta elhangzott néhai Antall József miniszterelnök kijelentése, miszerint ô „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke" kíván lenni, mondatát azóta is vitatják, s alkalmasint félremagyarázzák. Az értelmezés mindenkinek szíve joga, egy azonban vitathatatlan tény: ‘56-ban a szomszédos országok magyarjai is cselekvôen reagáltak a budapesti eseményekre. Hol úgy, hogy a kolozsvári egyetemen a magyar tudományosságot kívánták az azt megilletô jogokba visszaállítani, hol úgy, hogy a kárpátaljai Nagyszôllôsön tiltakoztak röpcédulákon a szovjet intervenció ellen, vagy említhetô a pozsonyi egyetemisták megmozdulása is. Ezekre a fiatalokra is áll Csoóri Sándor meghatározása: érdekeik ellen voltak magyarok. Történelmi szerencsénknek nevezhetjük, hogy nemzeti érzelmeik nyílt megvallása mellett egyúttal a progresszió oldalán is letették voksukat. E két fogalom ugyanis a szovjet megszállás alatt lévô Közép-Európában akkor éppen egybeesett.

Nem közömbös az sem, hogy a rebellisek milyen elôzmények után vállalták a forradalmi cselekvést. Romániában a Maniu-gárdák szörnyû székelyföldi vérengzései és a Magyar Népi Közösség szétverése, Szlovákiában a deportálások és a jogfosztottság esztendei, Kárpátalján pedig a Gulag haláltáborainak borzalmai után. Nem késlekedett a megtorlás sem: a bukaresti vezetésnek a magyar oktatási rendszer szétveréséhez éppen kapóra jött a magyar forradalom melletti rokonszenvnyilvánítás, Kárpátalján pedig a magyarok megfélemlítéséhez szolgáltatott kiváló érvet az ösztönös összefogás mozgalma. S ami a személyes sorsokat illeti: hoszszabb-rövidebb börtönbüntetés, a cinikusan javító-nevelô munkatáboroknak nevezett agymosoda és a halál.

A személyes és közösségi áldozat azonban sohasem öncél. Ezeknek is köszönhetô, hogy sem Magyarországon, sem pedig az utódállamokba került magyarság körében nem szûnt meg a szuverenitás utáni igény, illetve az önazonosság megôrzésének kívánalma. Ezt bizonyítják az 1989 és 1991 közötti események is. A magyarországi politikai változásokra a szomszédos országok demokratikus ellenzéki mozgalmai mellett az ott élô magyarok is érzékenyen reagáltak. Mozgalmaik, szervezeteik és pártjaik a magyar politikai hagyomány demokratikus fonalát vették föl, s nem túlzás azt állítani, hogy országosan (Romániában az RMDSz) és regionálisan (a korabeli Csehszlovákiában a magyar mozgalmak, Kárpátalján a KMKSz) a kulturált politizáláshoz példát adtak a többségi nemzeteknek. Sajnálatos, hogy a demokrácia jegyében fogant összefoggás tûnékenynek bizonyult, s ma méltatlan bozótharcokba bonyolódva erôszakos nacionalista kurzusokkal kell megküzdeniük. Helyzetük, helyzetünk azonban mégsem reménytelen, hiszen az euroatlanti integrációt óhajtó térség országai nem engedhetik meg maguknak az agresszív nemzeti elfogultság buta kórját, s ha csatlakozási törekvéseik ôszinték, akkor demokráciaszintjüket is emelniük kell. Ennek pedig a többségi, és a kisebbségi népek, esetünkben a határainkon túl élô magyar nemzetrészek egyaránt hasznát láthatják.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]