– Nagy! – Jelen.
– Maléter! – Jelen.
– Losonczy! – Jelen.
– Gimes! – Jelen.
– Szilágyi! – Jelen.

A sírrepülô a hevedereket
szorosra fûzi
magán, szárnyait meg-
próbálja, próbálgatja, föl-
veszi sötét
szemüvegét és sötét
szívét, nyakában messze-
látók, a tenger távoli
szívverését katéterek-
kel puhatolja, hall-
gatja, tapogatja,
a kérdésekre,
állampolgársága, nem-
zetisége, foglalkozása,
a kérdésekre szótla-
nul válaszol: sírrepülô.
Felölti furnír ingét,
kátránypapír kabátját,
a sírrepülô testvérei a zsiráfok,
struccok és elefántok.

Felölti összedrótozott ingét,
a sírrepülô függôleges
tartásban, fölemelt fejjel átrepül
a folyókon, földön és éjszakákon,
összehúzott szemmel, mint a kiveszô
sasféleségek;

birtokaira emlékezik, s a jövôbe néz:
látja, amint Néró
fölgyújtja a már amúgyis égô Rómát.

A görcs, a szív, a gödör, a mész,
alszik a látnok, s az ékszerész
Csak a sírrepülô repül az éjben,
hordozza súlyos hátizsákját,
míg csöndben egyre több a kátrány
az öntudatban és a vérben,

a nagyszôrösi temetôben
kisötétlenek a hó alól
kifehérlenek a föld alól
a zsiráfok, vízilovak és sírrepülôk
ránk maradt ingóságai,

egész bonyolult örökségünk:
csontok, fogak és szemüveg-szilánkok,
a kátránypapír,
a mész a szemgödörben,
a lyuk a zászlón,
s a lyukak a tegnapokban
és az elhalt ideg a fogban
és az el nem halt ideg a kettôs keresztben.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]