A bírálatok bírálata

A XX. század elôtt a modern nemzetközi rendszereket Európában építették ki, és ezek fôként Európára vonatkoztak. Századunkban azonban e konstrukciók Európából indultak ki ugyan, de globálissá váltak, magukba foglalva Észak-Amerikát és Kelet-Ázsiát mint központi térségeket és más térségeket mint perifériákat. Ezen rendszerek lebontása ugyancsak Európában kezdôdött el. Nyílt kérdés, hogy Európa jelenleg a konstrukciós vagy a dekonstrukciós fázisban van-e. A trendeket figyelve a hangsúly inkább a dekonstrukción van.

Miért? A rövid válasz erre a kérdésre a vezetés, különösképpen az Egyesült Államok általi vezetés problémáiban keresendô. Stabil rendszereket mindig a nagyhatalmak vezetôi hoztak létre. A hatalmi felállás ma olyan, hogy csak az Egyesült Államok kezdeményezheti egy új rendszer kiépítését, habár szüksége lenne néhány más kulcsállam együttmûködésére is. Hiszen nem elég megfelelô hatalommal rendelkezni. Nem kevésbé kritikus kérdés a határozott célkitûzésekkel rendelkezô vezetés és az erôfeszítés, hogy a kijelölt pályán maradjunk. A hatalom és a vezetô pozíció abban az esetben sem lesz elegendô, ha a züllesztô erôk megszüntetik a lehetôségeket.

Ha az Egyesült Államok és Európa elitjeinek nem sikerül megegyezniük egy közös stratégiában, és nem sikerül politikai konszenzusra jutniuk, hogy képviseljék is ezt a stratégiát, a lehetôségek valószínûleg hamarább bezárulnak. Az összehangolt gondolkodásnak és az egyeztetett politikai akcióknak a hiánya a Bush-adminisztráció utolsó két évére volt jellemzô, az európai diplomácia történetének talán legjelentôsebb eredményét követôen: Németország újraegyesítése után a NATO keretein belül, és ami a modern korban példa nélküli, Németország békés beillesztése után Európába. De ez a tett átmeneti gyôzelemnek bizonyulhat, mivel Bush elnök 1991-ben elmulasztotta aktivizálni a NATO-t Jugoszláviában, és nem tervezte meg Európa keleti felének biztonsági rendezését. A lehetôségek skálája azóta csak szûkült.

A hatékony politikai akciók hiánya nem járt együtt a stratégiai gondolkodás hiányával, és kéretlen tanácsokból is volt elég. Elképzelések bôven akadtak, konszenzus viszont alig. A volt amerikai államférfiak, egyetemi oktatók és tudósok hangosak, viszont mélyen megosztottak a boszniai válság és a NATO kibôvítésének fôbb kérdéseit illetôen. A különbözô politikai elképzelések túl számosak ahhoz, hogy mindegyiket külön elemezzük, így hát néhány általános elképzelést ismertetek, melyek magukban foglalják a legtöbb variánst. Ezek kritikai szemrevételezése során nem kívánom véka alá rejteni saját politikai preferenciáimat sem.

„Mindenekelôtt Oroszország"

Az elképzelések elsô csoportja Oroszországnak elsô számú prioritást biztosít az Egyesült Államok külpolitikájában. A „mindenekelôtt Oroszország" elképzelés leghatározottabb képviselôje a Bush-adminisztráció idején Richard Nixon elnök volt. A Clinton-adminisztráción belül a jelek szerint Strobe Talbott külügyminiszterhelyettes az, aki a leghatározottabban kiáll mellette, de vélekedésével aligha áll egyedül a tisztségviselôk körében. Habár Clinton elnök egyetért Talbott nézeteivel, úgy tûnik, hogy 1994 folyamán, amikor a NATO kibôvítésének nagyobb figyelmet szentelt, eltávolodott tôlük. Fred Iklé volt védelmi helyettes államtitkár szintén a „mindenekelôtt Oroszország" táborba tartozik, és az orosz-amerikai védelmi közösség mellett foglal állást.1 A Nemzetbiztonsági Tanács korábbi tagja, Stephen Sestanovich, a Szovjetunió kiváló ismerôje óva int minden olyan amerikai politikától, mely lehetôvé tenné az orosz nacionalistáknak és szélsôségeseknek, hogy lerombolják a kezdetleges orosz demokráciát – pontosabban arra figyelmeztet, hogy a NATO kiterjesztése és a Moszkva elleni vád, hogy imperialista politikát folytat a Független Államok Közösségén belül, nem járul hozzá a demokrácia megszilárdulásához Oroszországban.2 Nixon, Iklé, Sestanovich, Talbott és Clinton nézeteinek eme nem sok jóval biztató keveréke azt jelzi, hogy ez a tábor meglovagolja a baloldal-jobboldal szembenállást az Egyesült Államok politkájában, de egy alaposabb vizsgálat nyomán felszínre kerülnek saját belsô baloldali-jobboldali árnyalatai is.

Talbott érvelése, úgy tûnik, a liberális demokráciába történô sikeres oroszországi átmenetre épül. Sestanovich osztja ezt a szemléletet, s ezen felül elutasítja az orosz hegemón szerep visszaállítását a volt Szovjetunió nagy része felett, mivel ez jelentôs veszélyt jelentene az orosz demokráciára nézvést. A cél nemes volta vitán felül áll. Az Egyesült Államok és egy demokratikus Oroszország közötti együttmûködés révén kidolgozható egy biztonsági rendszer egész Európa számára, és a nyugat-európaiak messzemenôen támogatnának egy ilyen együttmûködést. Iklé érvelése másrészt kevésbé épít az orosz demokráciára, mint a katonai együttmûködésre, s egy biztonsági kondomínium logikája szerint fogalmazódik meg.

A demokrácia melletti érvelés problémájának két vonatkozása van. Az egyik, hogy Oroszország demokráciájának sikereket kell elérnie, és ez a fejlemény korántsem bizonyos. A másik, hogy elég rövid idôn belül kell sikereket elérnie; másként a felfordulást a Balkánon és az átmenet programjainak kedvezôtlen fordulatait a Varsói Szerzôdés volt tagállamaiban nem lehet hatékony módon kezelni, hiszen a szükséges moszkvai kooperációra nem lehet majd számítani. Az Oroszország megsértésétôl való félelem tulajdonképpen megakadályozza a Nyugatot abban, hogy e problémák megoldása során egyoldalú akciókba kezdjen.

Ezek az ellentétes következtetések nem kis fejtörést okoztak a Clinton-adminisztrációnak, és talán így magyarázható az 1994. decemberi döntés a NATO kibôvítésének szorgalmazásáról. Röviden, az „Oroszország mindenekelôtt" stratégia ezen variánsának megvoltak az esélyei, és felszínre kerültek hiányosságai. Feladása azonban nem jelenti azt, hogy lemondunk Oroszországról, vagy elállunk attól, hogy elôsegítsük átmenetének sikerét. Sokkal inkább arról van szó, hogy felismertük: Európa biztonságát most kell megteremtenünk, anélkül, hogy megengednénk az orosz vétót; ha lehetséges, orosz együttmûködéssel, de ha szükséges, akkor anélkül is. Másként szólva a „mindenekelôtt Oroszország" stratégia pozitívumairól nem kell lemondani, annak ellenére, hogy indítványozói következetesen és félrevezetô módon lemondanak morális méltóságukról, amikor csendben eltûrik, hogy az oroszok a csecseneket alávetettségbe kényszerítsék.

A kooperatív biztonság melletti érvelés problémái nem kevésbé komolyak. Elôször is az orosz hadsereget a megbukott peresztrojka-reformok és az általános hanyatlás túlságosan legyengítette ahhoz, hogy olyan típusú kapcsolatra legyen képes, amilyent Iklé és mások elképzelnek. Másodszor, az orosz hadsereg annyira belekeveredett a belpolitikába, hogy legalább annyi oka van az Egyesült Államokra mint ellenségre tekinteni, mint partnerre. Minden szilárd partneri viszony megkövetelné az Egyesült Államoktól, hogy implicit, ha nem éppen explicit módon ismételten áldását adja az antidemokratikus orosz viselkedésre, amelyre Csecsenföld csak egy példa. A közép-ázsiai és a transzkaukázusi orosz politika ugyanilyen morális és politikai terhet jelentene az Egyesült Államok számára, ha belemenne egy közös biztonsági rendezésbe.

Hagyjuk Európát, hogy vigyázzon saját magára

A nézetek egy másik csoportja lényegében azt tartalmazza, hogy hagyni kell Európát, kövesse saját biztonsági elgondolásait. Ennek a felfogásnak is több változata van, de mindegyik gyökerénél a következô elvárás húzódik meg: az Egyesült Államok ne garantálja többé Európa biztonságát. E nézet több képviselôje kiáll ugyan a NATO mellett, de ellenzi kibôvítését. Vannak viszont olyanok is, akiket tulajdonképpen nem érdekel, hogy a NATO fennmarad-e vagy sem. Ismét mások e felfogást nem koherens stratégiaként kezelik, hanem pusztán azért hivatkoznak rá, hogy költségvetési prioritásváltoztatásokat igazoljanak az Egyesült Államok belsô programjai javára.

E nézetrendszer leghangosabb képviselôi a libertáriánusok. A CATO Intézet következetes külpolitikai szóvivôje, Ted Galen Carpentier a NATO-t drága anakronizmusnak nevezi, de olyannak, amely még határozottan veszélyes is, mert képes arra, hogy az Egyesült Államokat európai háborúkba sodorja. Itt az ideje, mondja, hogy Európa maga szervezze meg saját védelmét, és megfizesse az európai béke árát.3 Owen Harries kevésbé preskriptív nézetet képvisel, de következtetése közel áll a fent említetthez, amikor azt állítja, hogy a „Nyugat", ahogyan mi ismerjük a hidegháború idôszakából, már nem létezik. Ahelyett, hogy az Atlanti Szövetség megszüntetésére hívna fel, úgy érvel, hogy fenntartásának objektív feltételei megszûntek, és a kibôvítésére, valójában pusztán a megmentésére tett erôfeszítések kudarcra vannak ítélve. A szovjet fenyegetés vagy annak megfelelôje hiányában az Európán belüli és az Atlanti-óceánt átívelô külpolitikai érdekek túlságosan is ütköznek egymással ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezetôi összeegyeztethessék ôket.4

Három tényezô teszi ezt a megközelítést olyanná, hogy nagyobb veszélyt jelenthet, mint amelyet el kíván hárítani. Az elsô: hogyha az Egyesült Államok teljes egészében az európaiakra hagyná Európa biztonságának garantálását, semmiféle nyugat-európai biztonsági közösség nem lépne helyébe. Az egyetlen állam, mely elég erôs ahhoz, hogy egy ilyen közösséget irányítson, Németország. A német irányítást viszont Franciaország és Nagy-Britannia nem fogadná el. De sem Franciaország, sem Nagy-Britannia önmagában nem képes megbirkózni egy ilyen feladattal. A francia-német kooperáció az Európai Unió keretén belül ezt a bizalmatlanságot igyekszik eloszlatni, de annak kilátásai, hogy ez az együttmûködés közös európai biztonság- és külpolitikává fejlôdjön, csekélyebbek, mint két vagy három évvel ezelôtt.

A boszniai kérdés kapcsán fény derült az ún. európai pillér létrehozásának problematikus voltára, amely olyan politikai unióra épült volna, melynek képesnek kellett volna lennie hatékony katonai hadmûveletek folytatására egységes vezetés alatt. Az Egyesült Államok passzivitásával szembesülve Franciaország, Nagy-Britannia és Németország gyorsan bebizonyították, hogy távol vannak egy közös külpolitikától, még Európában is. Horvátországnak Németország által történt korai elismerése arra késztette Franciaországot és Nagy-Britanniát, hogy elítéljék Bonnt, és hogy Szerbia oldalára álljanak. Valószínûtlen, hogy a kompetitív diplomáciának ez a régi sémája csak a volt Jugoszláviára szorítkozzék; könnyen átterjedhet Közép- és Kelet-Európára is.

A második tényezô az orosz külpolitika. Oroszország elveszített egy birodalmat, de birodalmi ambícióit még nem. Amerikai jelenlét nélkül Európában Oroszország sikeresen folytathatja azt a diplomáciai játékot, melyet most játszik – vagyis széthúzást kelt az európaiak között, és elidegeníti tôlük az Egyesült Államokat. Egy régi német CDU-vezetônek, Kurt Biedenkopfnak a volt Politbüró-tag Alexander Jakovlev 1989-ben azt mondta, hogy a hidegháború után az európaiak „Moszkva kegyeiért fognak esedezni".5 Karsten Voigt, a német SPD egyik régi vezetôje, a Bundestag tagja egy washingtoni audiencián 1993 decemberében hasonlóképpen fogalmazott: ha Németország mint Közép-Európa legkeletebbre fekvô liberális demokráciája magára marad, ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy egyezkedni kényszerül Oroszországgal Közép-Európa többi része felett. Európa számára nem egy új orosz katonai fenyegetés jelent veszélyt, hanem sokkal inkább egy orosz belsô felfordulás, fôként ha ez összekapcsolódik egy olyan külpolitikával, melynek célja Európa megosztása, miközben mindezt az Egyesült Államok tétlenül szemléli.

A harmadik tényezô katonai-technikai. Európa számára bonyolult lenne, hogy modern védelmi kapacitást építsen ki, még akkor is, ha hajlandó lenne a megfelelô pénzráfordításra. A katonai fegyverzet természete, a hadiipari bázis, az emberrel szembeni elvárások és a világûr szerepe az utóbbi négy évtizedben oly drámaian megváltoztak, hogy Európa nem képes semmi olyant elérni, ami NATO-n belüli katonai erejéhez lenne mérhetô. A változások nem csak a technológiára vonatkoznak, hanem a földrajzi térre is, mely szükséges a kísérletekhez, a felvonulásokhoz és a katonák kiképzéséhez, hogy használni tudják a modern fegyvereket. Európának nincs ilyen területe, Oroszországnak viszont van. Európában közös nyelv sincs, mely szükséges az emberek összetartásához egy modern hadseregben, mint amilyen az Egyesült Államok hadserege. Oroszországban van ilyen nyelv. Az Egyesült Államok hadserege pótolja az európaiak eme hiányosságait.6

Habár szigorú mennyiségi korlátozásoknak voltak alávetve, a NATO katonai egységei manapság elég nagy minôségi elônnyel rendelkeznek bármely potenciális ellenfelükkel szemben. Ezt a minôségi szintet fôként az Egyesült Államok hadserege biztosította. Amerikai ösztönzés nélkül az európai katonai berendezkedés nehezen tudott volna lépést tartani a dinamikus technológiai fejlôdéssel katonai téren. És fordítva, NATO-kötelezettségek nélkül valószínûleg hasoló stagnálás jellemezné az Egyesült Államok hadseregét. Azok, akik azt szorgalmazzák, hogy az Egyesült Államok bízza Európára saját védelmét, valószínûleg nem értik, miben is áll ez a katonai elôny. Ha értenék, az amerikaiak Európából történô kivonulása következményeinek felmérése jobb belátásra bírná ôket.

Pontosan az amerikai jelenlét Európában – a NATO-n keresztül – nyújtotta Nyugat-Európának azt, ami a modern korban számára soha nem volt adott, és valószínûtlen, hogy belátható idôn belül önmaga erejébôl meg tudja szerezni. A szupranacionális politikai és katonai autoritás egyfajta pótlékáról van szó. Ennek eltávolítása egyenlô lenne az európai gazdasági integráció és politikai kooperáció lelassításával, esetleg visszafordításával, nem is szólva a katonai együttmûködés kudarcáról. A libertáriánus elképzelések eszerint gazdaságilag stagnáló és katonai szempontból nem biztonságos Európát hoznának létre. Hogy a liber-táriánusok hogyan egyeztetnének össze egy ilyen Európát az Egyesült Államok gazdaságára vonatkozó elképzeléseikkel, azt nehéz lenne megmondani.

Mindenképpen el kell ismernünk, hogy az Egyesült Államok nem játszhatja tovább régi szerepét Európában, ha az európaiak nem óhajtják. Semmilyen amerikai politika sem bátortalaníthatja el vagy kísérelheti meg megakadályozni az európaiakat azon szándékaikban, hogy „maguk vigyázzanak önmagukra". Ellenkezôleg, bátorítani kell ôket, hogy ezt az utat járják. De belekényszeríteni ôket egy ilyen helyzetbe azelôtt, mielôtt még felkészültek volna rá, és elhatározták volna, hogy felbontják az Atlanti Szövetséget, aligha járul hozzá sikerük biztosításához.

Visszatérés az erôegyensúlyhoz

A nézetek egy másik csoportja a hagyományos európai erôegyensúlyhoz való visszatérést javasolja. Henry Kissinger és bizonyos fokig Zbigniew Brzezinski, habár mindketten szorgalmazzák a NATO kibôvítését, alárendelik azt az erôegyensúlynak.7 E nézetek leghatározottabb képviselôi azonban nem szorgalmazzák vagy nem támogatják a NATO további fenntartását. Az európai és az észak-amerikai nagyhatalmak új koncertjének létrehozásával, mely hatalmak egy új kollektív biztonsági rendszer mellett köteleznék el magukat, a NATO lényegében irrelevánssá válna.8 Oroszország, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok megszerveznék Európa biztonságát, úgy kezelve azt, ahogy a nagyhatalmak a XIX. században.

Ezen elképzelés néhány híve nem formalizálja ennyire ezt a gondolatmenetet, de egy azzal egybehangzó politika mellett érvel. Owen Harries és Michael Lind jár el így, amikor ellenzi a NATO kibôvítését. Nem hiszik, hogy az Egyesült Államok megtarthatja vezetô szerepét Európában, s még kevésbé bíznak egy kibôvített NATO-ban. Habár ennek az érvelésnek van egy spengleri minôsége, Harries nyíltan tagadja, hogy tartható az Egyesült Államok hatalmáról alkotott „hanyatlás"-nézet. Inkább arról van szó, hogy Európa gazdaságilag megerôsödött, és a politikai unió esélyei jelenleg csökkentek. Az esélyek ismét megnövekednek, mihelyt Európa gazdasági helyzete megváltozik. Lind korholja a brit (pl. Colin Gray) és a kelet-európai emigránsok („többnyire lengyelek") rusz-szofóbiáját, akik félnek az orosz expanziótól, és óv attól, hogy túl határozottan bíráljuk Oroszországot csecsenföldi akciója miatt. Az etnikai szempontú becsmérlés származhat ugyan egy született amerikaitól, de a többi ·úgy hangzik, mint egy felhívás a semmittevésre az 1930-as évek Oxfordjából vagy Cambridge-ébôl.

Globális szinten a nagyhatalmi koncert néhány változatának igenis van értelme. Ez a globális rend gyakorlati megközelítésének egyetlen lehetôsége. De európai szinten ennek csak részben van jelentése. Európa biztonsági problémái elsôsorban a belsô instabilitás és a polgárháború problémái, melyeket az erôegyensúly nem fog tudni megoldani. A NATO-nak mint az európai katonai biztonság alappillérének feladása annyit jelentene, hogy azt a fajta diplomáciai versengést elevenítenénk fel, melyet a „hagyjuk Európát, hogy vigyázzon saját magára" megközelítés a múltban jelentett.

És végül az erôegyensúly-elmélet, ha önmagában szemléljük, nincs összhangban az amerikai politikai értékekkel. A NATO létrehozásának alapján álló amerikai felfogás a régi nyugat-európai Realpolitik-játék visszatérésének megelôzése volt, és habár a szövetség a szovjet erôt ellensúlyozta, az is feladata volt, hogy megoldja Nyugat-Európa problémáit Németországgal. Ez legalább annyira fontos volt, mint a szovjet terjeszkedés megelôzése. Franciaországban és Nyugat-Európa legtöbb kontinentális államában a késô 40-es években a NATO sorsáról szóló vitákban nem a szovjet fenyegetés volt a legfôbb téma. Csak az Egyesült Államok és kisebb mértékben Nagy-Britannia tekintett a Szovjetunióra mint legfôbb problémára. Franciaországban Németország volt a fô kérdés. Jean Monnet és Robert Schuman úgy tekintett a NATO-ra, mint olyan ernyôre, mely alatt a gazdasági kooperáció, amely esetleg a politikai együttmûködéshez is elvezethet, lehetségessé válik, hiszen a katonai szövetség megváltoztatja a régi erôegyensúly feltételeit. Konrad Adenauer ugyanezen a nézeten volt, és úgy tekintett a NATO-ra, mint olyan eszközre, mely lehetôvé teszi Németország függetlenségének mielôbbi visszaszerzését. A NATO-nak pontosan ezt a nyugat-európai belsô misszióját hagyják figyelmen kívül azok, akik a szovjet katonai fenyegetés megszûntével a NATO-t feleslegesnek ítélik.

A NATO-korszak jelentôs mértékû amerikai idealizmust kölcsönzött Európának a nemzetközi kapcsolatokat illetôen. Bizonyos szinten az erôegyensúlyt is létrehozta. Egy másik szinten olyan ideálokat és együttmûködési formákat inspirált, melyek addig ismeretlenek voltak a modern Európában. Miért kockáztatnánk ezeket a számottevô eredményeket? Ugyanakkor a kollektív biztonságnak és az erôegyensúlynak csak egy tágabb értelemben vett, az Atlanti óceántól az Uralig terjedô Európában van értelme.

Demokratikus béke

Az európai biztonságról vallott nézetek egy másik csoportja erôteljesen támaszkodik az Egyesült Államok külpolitikájának idealista komponensére. Bruce Russett álláspontja abból az empirikus tapasztalatból indul ki, hogy a demokráciák nem harcolnak egymás ellen. Mindezt a demokratikus ideálokkal és a politika formálásában történô demokratikus részvétellel magyarázza. Európa biztonsági problémáinak megoldása a több demokrácia, vonja le Russett a következtetést. Ennek a nézetnek a variációi is fellelhetôk, és a „mindenekelôtt Oroszország"-elképzelés összeegyeztethetô vele. Ha Európában az Atlanti-óceántól az Uralig demokráciák lennének – és ezen a területen minden ország demokráciát próbál létrehozni –, a biztonsági problémák megoldódnának.

Könnyû ezt a nézetet mint túlzottan idea-lisztikusat elutasítani. De az érvelésben van igazság, habár néha oly módon artikulálódik, hogy összekeveredik az ok az okozattal. Nem egyértelmû helyzetekben, amikor különbözô országok háborúztak egymással – például Amerika Nagy-Britanniával 1812-ben vagy Németország Nagy-Britanniával és Franciaországgal 1914-ben –, a háborús cselekményeket kezdeményezô államot ez az érvelés úgy tünteti fel, mint nem igazán demokratikusat. Ez közel áll ahhoz az érveléshez, hogy egy ország nem demokratikus, ha háborús cselekményeket kezdeményez, és ez olyan standard, amely alapján az Egyesült Államok néhány múltbeli alkalommal nem demokratikusnak minôsülne. Vagy úgy is szokás érvelni, hogy ezekben az esetekben egy demokrácia a másik országot nem demokratikusként „fogja fel". Bármennyire is érvényes ez az elemzés, a jövôbeni biztonságot erre a változékony „felfogás"-ra alapozná. Félretéve a szôrszálhasogatást, el kell ismernünk, hogy a demokráciák abbéli hajlandósága, hogy a vitás kérdéseket háború útján rendezzék, sokkal kisebb, és ez olyan összefüggés, amely túl erôs ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni. Ezen az alapon az Egyesült Államok szövetségi rendszerébe tartozó demokráciák csaknem tökéletesen együttmûködtek a háborút követôen. A gazdasági összefonódás gyorsan terjedt az ezen rendszerhez tartozó piacgazdaságok között, és nemzetközi szervezetek születtek, hogy elôsegítsék a demokratikus államok politikai, gazdasági és katonai együttmûködését.

Néhány megfigyelô ezt a háború utáni helyzetet amerikai birodalomnak nevezte. Jól ismert Paul Kennedy figyelmeztetése, hogy – akárcsak a korábbi birodalmak – ez is áldozatául esik majd a „birodalmi túlerôltetésnek". Az amerikai libertáriánusok és más hazai csoportosulások gyakran hivatkoznak erre, fôként azok, akik a katonai költségvetésbôl több pénzt akarnak átemelni a szociális programok fejezetbe. Hogy az amerikai rendszer besorolása a „birodalom" kategóriába helyes-e vagy sem, az vitatható, de ha helyes, akkor egy új típusú birodalomról van szó. Ahelyett, hogy az Egyesült Államokat komoly katonai kiadásokkal terhelte volna meg, gazdaságos elképzelésnek bizonyult. Az Egyesült Államok katonai kiadásainak tiszta haszna aligha tekinthetô deficitnek. Enélkül és a szövetségek nélkül, melyeket fenntartottunk, az észak-amerikai, nyugat-európai és északkelet-ázsiai háromszög virágzó gazdasági régiói nem jöttek volna létre. 1994 decemberében a Egyesült Államok Kereskedelmi Kamarájában tartott beszédében a kereskedelmi miniszter azt állította, hogy az Egyesült Államok vállalatai Európában évente 850 milliárd USD-t forgalmaznak, és ennek nyeresége 30 milliárd USD. E vállalatok ugyanakkor az Egyesült Államokban 650 milliárdot forgalmaznak javakban és szolgáltatásokban. Az Egyesült Államok 110 milliárd USD-nyit exportál Európába, és az Egyesült Államokban mûködô európai cégek három millió amerikait alkalmaznak. Ted Galen Carpenter megdöbben azon, hogy az Egyesült Államok védelmi kiadásaiból az európai erôk fenntartására 90 milliárd USD-t fordítanak. A valós számok, ha összevetnénk ôket azokkal a kiadásokkal, melyek akkor merülnének fel, ha az amerikai csapatok nem lennének Európában, tulajdonképpen jóval alacsonyabbak. Az említett háromszög régiói többségének biztonságáért fizetett ár semmiképpen sem túl magas. Mi több, ha az egymással kereskedô demokráciák e rendszerének ázsiai részét, továbbá az európai-kelet-ázsiai kereskedelem hozadékát is beszámítanánk, a haszon sokkal nagyobb lenne.

Az Egyesült Államok katonai szövetségeinek ernyôje nélkül ez a háború utáni, példa nélkül álló gazdasági virágzás aligha folytatódik. Amint azt a Nobel-díjas közgazdász, Douglass C. North kifejtette, ha a kormányok jogot, rendet és ideológiai konszenzust biztosítanak, a gazdasági vállalkozások tranzakcióinak kiadásai alacsonyabbak lesznek, ami nagyobb növekedést tesz lehetôvé. Az Egyesült Államok szövetségi rendszere kiterjesztette és nemzetközi szintre emelte ezt az elvet, és hatékonyan csökkentette a nemzetközi kereskedelem tranzakciós kiadásait a háromszög régióiban. Akik lebontanák a régi biztonsági rendszert, inkább növelnék a kölcsönös gazdasági függôség tranzakciós kiadásait, semmint hogy fenntartanák a jelenlegi konjunktúrát. És az új erôegyensúly-rendszer hívei ennek a rendszernek a katonai kiadásait ugyanakkorának vagy még nagyobbnak találnák, mint a régebbi kiadásokat. Sôt, mi több, a gazdasági tranzakciók költségei az új biztonsági rendszerben, ha az Egyesült Államok hadserege kivonulna Európából és Kelet-Ázsiából, a kereskedelem bizonyos területein bizonyára egyre növekednének.

Az állítás érvényes: ez az amerikai birodalom jövedelmezô vállalkozás minden tagja számára. És pontosan ez az, amiért kívülálló államok be akarnak kerülni. Mexikó felülkerekedett hagyományos amerikaellenes érzelmein, és kiharcolta magának a bekerülést a NAFTA-ba. Nem csoda, hogy számos közép-európai állam csatlakozni kíván a NATO-hoz és az EU-hoz. Ha tagjai kezdik elhagyni az amerikai birodalmat, tudni fogjuk, hogy a tagság tranzakciós költségei túlságosan megnövekedtek, és a „birodalmi túlerôltetés" valós probléma lenne, amennyiben megpróbálnánk megállítani ôket.

Az amerikai jelenlét Európában több, mint idealizmus; kifizetôdik. Kifizetôdik részben azért, mert az idealizmus alacsonyabb tranzakciós költségekhez vezet; de ugyanakkor van mindennek egy reális összetevôje is. Európa nagyobbik fele még nem demokratikus, és egyes részei, úgy tûnik, képtelenek demokráciát létrehozni. Az erôpolitikán alapuló nézet figyelmen kívül hagyja az idealista komponenst. Russett azon óhaja, hogy „ragadjuk meg a demokratikus békét", a figyelmen kívül hagyott problémát veti fel. Közép-Európa mely részei várhatják valójában, hogy a NATO védernyôje alá kerüljenek, és hogy ez átsegítse ôket a demokráciába és piacgazdaságba történô átmenet fájdalmas folyamatán? Ehhez a kérdéshez kapcsolódik, hogy mi történik a jelenlegi NATO-térséggel és az európai egyesülési erôfeszítésekkel, ha nem teszünk kísérletet a NATO kibôvítésére, vagy ha hagyjuk a NATO-t elsorvadni, miközben a Nyugat kénytelen-kelletlen belesodródik egy egész Európára kiterjedô, tisztán az erôegyensúlyon alapuló játékba.

Most bôvítsük ki a NATO-t!

A fenti nézetek mindegyikével nyilván szembenáll az a megfontolás, hogy a NATO-t nemcsak meg kell ôrizni, hanem ki is kell bôvíteni. Richard Lugar és Mitch McConnell szenátorok, Zbigniew Brzezin-ski, Samuel Huntington és Henry Kissinger a leginkább említésre méltó, de korántsem egyedüli propagátorai a NATO kiterjesztésének. A többi csoporthoz hasonlóan az expanzionisták sincsenek azonos véleményen a megvalósítás részleteit illetôen. A véleménykülönbségeket a legjobban a miért, kicsoda, mikor és milyen eszközökkel bôvítsük ki a NATO-t kérdésekre adott válaszaikon keresztül érthetjük meg.

Miért? Az alapvetô különbség a bôvítés hívei között abban a hangsúlyeltolódásban áll, melynek során egyesek a biztonságot veszélyeztetô külsô katonai fenyegetést emelik ki, mások pedig a leendô új tagok belsô fejlôdési problémáit. A Közép-Európát veszélyeztetô új orosz katonai fenyegetés lehetôségét többen különbözôképpen ítélik meg. S még ha Oroszország nem is jelent katonai fenyegetést, félelem uralkodik az új orosz diplomácia közép-európai beavatkozása miatt. Az új katonai fenyegetés különösen gyenge érv, amely alkalmatlan arra, hogy bárkit is meggyôzzön, aki ismeri az orosz hadsereg állapotát és annak ipari bázisát. Habár máris nyilvánvaló jelei vannak az új orosz imperializmusnak Közép-Ázsiában és a transz-kaukázusi területeken, ez a birodalom olyan tehertétel, mely meggátolja az orosz hadsereg komoly modernizációját, ami tulajdonképpen fenyegetést jelenthetne Közép-Európa számára.

Sokkal jobb érvet találunk a NATO kibôvítése mellett, ha visszanyúlunk a kezdetekhez. A NATO megalkotói Nyugat-Európa belsô politikai és gazdasági helyzetébôl indultak ki. Miközben nemzeti indítékaik egy másik állam ellen irányultak – Németország mihamarább függetlenséget akart, Franciaország elébe akart menni egy új német katonai fenyegetésnek –, mindkét ország vezetôi megértették, hogy az Egyesült Államok katonai jelenléte egy atlanti szövetségi struktúra keretében létrehozza majd a gazdasági talpraálláshoz és az új államközi kapcsolatok építéséhez szükséges biztonságot és politikai környezetet. Hogy eljátszhassa szerepét, az Egyesült Államoknak nemcsak katonai hegemónnak kellett lennie, hanem politikai ideológiáját is Európába kellett vinnie. A NATO tisztán realista amerikai felfogása bukásra lett volna ítélve.

Ha az újonnan csatlakozó közép-európai országok sikeres piacgazdaságot és liberális demokráciákat hoznak létre a NATO-n belül, akkor külpolitikájuk is meg fog változni. Az új közép-európai tagok nem engedhetik meg maguknak, hogy a Németország és Oroszország, a Franciaország és Németország vagy a Nagy-Britannia és Németország közötti kompetitív diplomácia játékszereivé váljanak. És nem térhetnek vissza két világháború közötti irredenta politikájukhoz és az etnikai politika sémáihoz sem. A NATO kibôvítése kudarccal végzôdne, ha nem sikerülne kiiktatni ezeket a régi sémákat. Nyugat-Európában ez sikerült.

Elvileg természetesen a külsô katonai biztonság garantálása is a kibôvített NATO feladatai közé tartozik. De ilyen kihívás ma nem létezik. Elsô helyen kiemelni ezt any-nyit jelent, hogy eltorzítjuk a helyzetet, és az amerikai vitát olyan irányba tereljük, amely megalapozatlan félelmeket ébreszt, felidézve az amerikai katona képét, aki meghal Lengyelország keleti határán. A katonai kihívás azonban hosszú távon visszatérhet, ha nem bôvítjük ki a NATO-t.

Ki? A válaszok köre a három vagy négy közép-európai államtól ezen államok mindegyikéig, majd a balti köztársaságokig, Fehéroroszországig, Ukrajnáig vagy éppen Oroszországig terjed. Ha a NATO elsôdleges célja az, hogy kiterjesszen egy ernyôt az új tagok fölé, amely alatt azok gyorsabban alakulnak át Nyugat-Európa belpolitikai és államközi kapcsolatai szerkezetének mintájára, akkor könnyen megállapíthatjuk, mely államok a megfelelô pályázók a tagságra. Lengyelországnak, a Cseh Köztársaságnak és Magyarországnak vannak komoly kilátásai ilyen átmenetre. Szlovákia, melyet gyakran emlegetnek ebben a csoportban, kérdéses, de mivel összefüggô határt biztosítana a jelenlegi NATO-tagok és Magyarország között, végül is számításba kellene venni. Románia és Bulgária belsô fejlôdése túlságosan problematikus ma ahhoz, hogy a NATO befogadja ôket. Ugyanez érvényes Ukrajnára és Fehéroroszországra is. Habár megfelelô érvek szólnak a balti államok felvétele mellett, ki kellene hagyni ôket. Úgy tûnik, a legnehezebben elbírálható folyamodványok tulajdonképpen Svédországból és Ausztriából érkeznek. E két országot nehéz elutasítani, mivel mindkettô szilárd demokrácia, és tagja az Európai Uniónak is. Valószínûleg be kellene fogadni ôket, habár nem kell sietni korai felvételükkel, hiszen az nem sürgôsebb, mint más esetekben, például a balti államokéban.

Mi a helyzet Oroszországgal? Kissinger és Brzezinski a tagsága ellen érvelt, lényegében azt állítva, hogy az megszüntetné a szövetség európai jellegét, és meggyengítené belsô szerkezetét. Oroszország emellett nem mutat komoly érdeklôdést a csatlakozásra. Oroszország beillesztése egy hidegháború utáni biztonsági struktúrába globális feladat, és nem csupán európai biztonsági probléma. E kérdés kapcsán a kollektív biztonság és az új nagyhatalmi koncert hívei érvelnek a legjobban, de az új rendszernek magában kell foglalnia Kelet-Ázsiát és a Közép-Keletet is, nem csak az Uralig terjedô Európát.

Globális szinten Oroszországot be lehetne venni a G-7 csoportba, amely ma a liberális, demokratikus, piacgazdasággal rendelkezô államok egyetlen globális fóruma. Habár a G-7 azért jött létre, hogy gazdasági kérdésekkel foglalkozzon, egyre több politikai kérdés kerül napirendjére. Ellentétben az ENSZ Biztonsági Tanácsával, ahol az állandó tagok sorába Kína is beletartozik, tehát egy olyan állam, amely nem vallja magáénak a nemzetközi kapcsolatok nyugati elveit oly mértékben, amilyen mértékben azokat a G-7 államai magukénak vallják, és ahonnan az új nagyhatalmak, vagyis Németország és Japán ki vannak zárva, egy G-8 képviselné mindazon nagyhatalmakat, amelyek a liberális demokrácia és a piacgazdaság elkötelezettjei. Oroszország tagságának feltétele a piacgazdaság és a demokrácia felé történô folyamatos fejlôdés kellene, hogy legyen.

Európai szinten az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) keretén belül lehetne egy biztonsági tanácsot létrehozni, mely Oroszországból, Németországból, Franciaországból és Nagy-Britanniából állna. Az ezen államok közötti egyetértés, hogy megôrizzék a békét, az európai kollektív biztonság szilárd alapját képezné. Egyetértés hiányában az EBESZ nem tudna cselekedni, és nem is kellene cselekednie. Ilyen körülmények között a NATO a katonai akciók hátterévé válna. Másként szólva egy nagyhatalmi csoport az EBESZ keretein belül az intézményes nyitás révén biztosítaná Oroszország számára, hogy kellô mértékben részt vegyen Európa biztonságának alakításában, és leállítson bármely általa ellenzett EBESZ-akciót. Ez nagyjából minden, amit a következô évtizedben tenni lehet Oroszország helyének megtalálása érdekében. Oroszország azon határozott igénye, hogy a G-7 tagjává váljon, azt jelzi, hogy ha a NATO korlátozott kibôvítése összekapcsolódna egyrészt G-7 tagságával, másrészt részvételével az EBESZ biztonsági tanácsában, az orosz vezetôket a NATO-bôvítés kevésbé irritálná. És azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy néhány orosz demokrata tulajdonképpen helyesli a NATO kibôvítését egy közép-európai destabilizáló vákuum kialakulásának megelôzése érdekében. A „mindenekelôtt Oroszország" nézet hívei nem értik meg, hogy céljukat, a demokratikus Oroszország létrehozását a „bôvítsük ki a NATO-t" nézet sokkal inkább szolgálná, mint a sajátjuk.

Hozzá kell tennünk, hogy mindhárom megoldás – korlátozott NATO-bôvítés, egy EBESZ biztonsági tanács és a G-8 – javítaná Ukrajna, Fehéroroszország és a balti államok biztonsági környezetét is. A helyzet bizonyára jobb lenne, mint a jelenlegi, mivel Oroszországot arra ösztönözné, hogy a G-8 és az EBESZ biztonsági szabályai szerint viselkedjen.

Mikor? A halogatás nem válasz, habár sokan érvelnek mellette. A visegrádi hármakat vagy éppenséggel négyeket az 1993-as NATO-csúcson fel kellett volna venni. Eduard Shevarnadze mondta, hogy a NATO-t könnyebb lesz korábban kibôvíteni, mint késôbb. Az orosz keményvonalasok jól tudják ezt, és ez magyarázza fenyegetô taktikájukat, vészkiáltásaikat és a nyugati vezetôk és tudósok befolyásolására tett erôfeszítéseiket. Ha elég távolra tudják kitolni a bôvítés idôpontját, nemcsak azt remélhetik, hogy meglesz az az elégtételük, hogy lehetetlenné tették a visegrádiak NATO-csatlakozását, hanem azt is, hogy újra visszahozzák a kompetitív diplomácia régi sémáit Nyugat-Európába. A nyugati hezitálás, mely a Jelcin politikai ellenzékének felbátorításától való félelemre épül, tulajdonképpen erôsíti ezt az ellenzéket. Ez, sokkal inkább, mint Jelcin, saját javára fordíthatja a halasztást, és meg is teszi.

Milyen kritériumok alapján? Ez a kérdés összekapcsolódik a „mikor?" kérdésével. A nyugati katonai szakértôk részletesebb kritériumrendszert részesítenek elônyben, de így tesz néhány politikus is a Clinton-adminisztrációból, egyébként éppen azok, akik az Egyesült Államok politikáját a kiterjesztés irányába fordították. Olyan kritériumokat javasolva, melyek jelentôs reformokat és a potenciális tagok hadseregének a NATO szintjéhez közelítô minôségét követelik meg, a bôvítés elhalasztódik. Ráadásul a közép-európai potenciális új tagok rossz gazdasági helyzetben vannak, a nagyobb katonai terhek vállalása gazdasági reformjaiktól vonja el a forrásokat. Nem olyan nagyon sürgôs a lengyel, a cseh és a magyar katonai erôk színvonalának radikális növelése, legalábbis nem a NATO-hoz csatlakozó spanyol hadsereg akkori színvonala fölé. Ha 1949-ben ilyen katonai feltételrendszert érvényesítettek volna, a NATO nem jött volna létre. A katonai kritériumok valójában figyelemelterelô kísérletek.

A politikai és a gazdasági kritériumokkal más a helyzet. Ezeknek mérlegelés tárgyát kell képezniük, hiszen azt mutatják, hogy milyenek a potenciális tagok kilátásai a reformok folytatására. Ha egy új tag felvétele nem lenne kockázatos, a felvétel mellett szóló érvek gyengébbek lennének. Jelentôsen megnövelni annak az esélyét, hogy egy korábbi diktatúra mély demokratikus gyökereket eresszen, és nem várni addig, amíg a demokrácia magától gyökerezik meg, nos, ez volt a cél 1949-ben Nyugat-Európában, és ennek kellene lennie ma Közép-Európában is.

A NATO azon szerepének kiemelése, hogy belsô reformokat segít elô, nem jelenti azt, hogy a külsô biztonsági megfontolásokat el kellene felejteni. A NATO esetleg túl naggyá válik ahhoz, hogy megtarthassa belsô katonai koherenciáját. Ha túl sok, a görög-török vitás kérdésekhez hasonló nehéz belsô problémát épít magába, az töréshez vezethet a szervezeten belül. Ezért elôbb, és valószínûleg kizárólag Közép-Európa felé kellene terjeszkednie, ahol a szövetség hagyományosan a legsebezhetôbbnek bizonyult. Senki sem lehet biztos abban, hogy az oroszországi, ukrajnai és fehéroroszországi események következményeként nem épül esetleg egy új fal Európában. A NATO-nak tehát olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy biztosítani tudja: a megosztott Európa nem zárkózik el a kontinens középsô régiójától, amelynek a legerôsebbek a történelmi kötôdései Nyugat-Európához.

Fennmaradhat-e a NATO jelenlegi állapotában?

Az európai biztonságra vonatkozó különbözô nézetek mindegyikében van egy pont, amely közös. Lugar szenátor fogalmazta ezt meg a legtömörebben: „a NATO-nak ki kell bôvülnie, vagy kivonják a forgalomból". Egyértelmû, hogy a liber-táriánusok és a kollektív biztonság hívei készek elfogadni a kivonást a forgalomból. A „mindenekelôtt Oroszország" nézetet vallók nem, és legtöbbjük azt hiszi, hogy a NATO életképes maradhat jelenlegi határain belül is. Fred Iklé kivétel, amennyiben úgy véli, hogy akkor vonják ki a forgalomból, ha kibôvítik. A „bôvítés" természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a tagok száma növekszik, hanem azt is, hogy a NATO felkészül hadmûveletek folytatására hagyományos határain kívül, más céllal is, mint a védekezés egy szovjet támadás ellen.

A volt Jugoszlávia a legnagyobb „határon túli" kihívás. A boszniai válság még nem terjedt át a volt Jugoszlávia területén túlra, és Owen Harriesnek valószínûleg igaza van, hogy nem is fog, mégha hosszú ideig el is húzódik. Ugyanakkor kiterjedt két nemzetközi dimenzióra is. Elôször, morálisan egészségtelen légkört teremtett Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, hiszen a közönség tévén láthatta a mészárlásokat, és megszokta, hogy semmilyen felelôsséggel sem tartozik azokért. A NATO és az Egyesült Államok külpolitikájának idealizmusa így nevetség tárgyává vált. Másodszor, megrontotta a diplomáciai kapcsolatokat Nyugat-Európa államai, az Egyesült Államok és Oroszország között. Az új erôegyensúly-stratégia hívei számára Boszniát úgy lehet kezelni, hogy falat vonunk köréje, a libertáriánusok és azok számára, akik szerint hagyni kellene, hogy Európa maga oldja meg problémáit, Bosznia figyelmen kívül hagyható. Minden más megközelítésben sürgôsen megoldandó problémáról van szó.

Ki lehet-e bôvíteni a NATO-t anélkül, hogy érdemben foglalkoznánk Boszniával? A bôvítés néhány híve, úgy tûnik, azt hiszi, hogy igen, és a Clinton-kormányzat új politikáját, mely a fokozatos bôvítést szorgalmazza, úgy harangozták be, mintha a két kérdés szétválasztható lenne. De ez valószínûleg lehetetlen. A boszniai kérdés megoldását az európaiakra hagyva az Egyesült Államok vezetése hagyta a NATO-t lezülleni, és kitette az európai vezetôk eleddig példa nélkül álló bírálatainak és lesújtó véleményének. A szövetség ilyen hangulattal való átitatása sajnálatos módon csökkenti Washington lehetôségeit, hogy meggyôzze az európai NATO-fôvárosok mindegyikét a NATO közép-európai kibôvítésének szükségességérôl. Valójában az Egyesült Államoknak kell határozottságot mutatnia a boszniai kérdés kezelése során azért, hogy visszaszerezze az európaiak bizalmát. Az európaiaknak bízniuk kell abban, hogy Washington tudja, mit tesz, amikor a NATO kibôvítését sürgeti.

A jugoszláv dezintegráció bármely megoldásának legalább a következô elemeket kell tartalmaznia. Elôször: a katonai egyensúlyt a helyszínen meg kell változtatni, nemcsak Boszniában, hanem a volt Jugoszlávia más területein is. Ez annyit jelent, hogy megfelelô nagyságú békefenntartó erôt kell telepíteni – 150000-tôl 200000 emberig –, melynek nem több, mint egyharmada amerikai erô. Másodszor: az új katonai egyensúlyt hosszú ideig fenn kell tartani, egy generáción keresztül vagy tovább. Harmadszor: a beavatkozást végzô erôknek idôvel „béketeremtô", valamint „békefenntartó" szerepet kell játszaniuk. Negyedszer: a hadmûveletek ellenôrzése nem maradhat az Egyesült Államok kezében. Az ellenôrzést teljes egészében a NATO hatáskörébe kell utalni. Ötödször: a nyugati vezetôknek hazai támogatást kell szerezniük e politika számára. A közvéleménykutatások követése nem vezetés. Azok megváltoztatása ellenben igen.

A NATO „határon túli" hadmûveleteinek kérdése természetesen túlmutat Bosznián. A következô évtizedben másutt is igény formálódhat ilyen hadmûveletekre. Az Egyesült Államok minden virtuális szerepvállalása során Európában, a mediterrán térségben és a Közép-Keleten a hadmûveleteknek sokoldalúaknak kell lenniük, akárcsak az Öböl-háborúban. A modern koalíciós katonai hadmûveletek igencsak bonyolultak. Nem lehet ôket egyik pillanatról a másikra összetákolni. A NATO kínálja az egyetlen intézményes keretet, ahol a fárasztó, bonyolult és fejlett technikát igénylô részleteket ki lehet dolgozni. A NATO katonai struktúrájának tehát kulcsszerepe van abban, hogy megmaradjon az a kivételes katonai erôfölény, melyet az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak vezetôi adottnak tekintenek. Ha a NATO abbahagyja a kemény munkát ezen a technikai feladaton, amelyet soha nem lehet tökéletesen teljesíteni, és amely az új katonai technológiák fényében állandóan változik, a Nyugat katonai ereje jelentôs mértékben csökkenni fog. A közvélemény és a média nem veszi majd észre ezt a hanyatlást mindaddig, amíg nem keletkezik válság, és a katonai realitások a felelôtlen katonai válaszlépések következtében az érdeklôdés homlokterébe nem kerülnek.

Azon kísérlet, hogy a NATO-t többé-kevésbé megôrizzük jelenlegi állapotában, úgy tûnik, kudarcra van ítélve. Korábbi stratégiai környezete alapvetô változásokon ment keresztül, és ez alapos változtatásokat tesz szükségessé az atlanti szövetségen belül. Ugyanakkor a politikai, a stratégiai és a haditechnikai folyamatosság megköveteli, hogy ne vigyük túlzásba a változtatásokat. Néhány bíráló, aki „új gondolkodásra" szólít fel, úgy érvel, hogy a szovjet hadsereg eltûnése feleslegessé teszi a NATO-t. De „új"-e ez a gondolkodás, vagy „régi"? A szovjet fenyegetésre való összpontosítás a hidegháborús gondolkodást jellemezte. A valóban új gondolkodás megköveteli, hogy mielôtt lemondunk a NATO-ról, folyamatosan új célokat keressünk számára.

Lehetséges-e konszenzus?

Az európára vonatkozó amerikai nézetek skálája olyan széles, hogy a konszenzus nem tûnik lehetségesnek. Számos összeilleszthetetlen pont létezik, és néhány esetben az eltérések alapvetôek. Különösen a „hagyjuk Európát, hogy vigyázzon saját magára" iskola különül el mint biztos út az Egyesült Államok izolacionizmusa felé, függetlenül attól, hogy e nézet követôi elismerik-e ezt vagy sem. A többi vélemény alaposabb vizsgálata egymást átfedô eszméket és képességeket fog feltárni. Ezen vélemények mindegyike olyan amerikai politikára épít, mely szerepet vállal Európában. A „mindenekelôtt Oroszország" stratégia nagyon fontos célt állít elôtérbe, melyet támogatni kell. Az erôegyensúly-stratégia egyik változata rámutat az összeurópai szinten adott egyetlen lehetôségre. A „demokratikus béke" stratégiája egyforma kényszerítô erôvel bír a NATO-államok és más stabil európai demokráciák számára. A „most bôvítsük ki a NATO-t" stratégia megfelelôbb útnak bizonyulhat az orosz demokrácia bátorítására, mint a „mindenekelôtt Oroszország" stratégia, és kombinálja a „demokratikus béke" idealizmusát az „erôegyensúly" realizmusával. Elvileg tehát a konszenzus alapjai adottak.

Elismerve ennek az alapnak a létezését, a konszenzus kialakítása kompromisszumokat követel, melyeket néhány esetben nehéz lesz elérni. A legnehezebb kérdés a megegyezés azok között, akik kitartanak amellett, hogy a NATO-t nem kell kibôvíteni, és a szervezetnek nem kell „határon túli" hadmûveleteket folytatnia, különösen nem a volt Jugoszláviában, valamint akik amellett kardoskodnak, hogy minderre szükség van. Egyesek azt állítják, hogy lehetséges a NATO Közép-Európa irányában történô bôvítése úgy is, hogy a boszniai válságot lényegében figyelmen kívül hagyjuk, s így kényszeredetten támogatják az új amerikai kezdeményezést a NATO bôvítésére. De ez a vélekedés valószínûleg megdôl az európaiaknak az Egyesült Államok Bosznia-politikájával való elégedetlensége miatt. Konszenzust viszont ott kell elérni, ahol lehet, és minél hamarább sikerül, annál hamarább lehet majd közös stratégiai kontextusba helyezni és jobban megérteni a NATO bôvítésérôl és a jelenlegi területén kívüli hadmûveletek folytatásáról szóló vitát.

A jelenlegi kihívás figyelemre méltó abból a szempontból, hogy kiderült: a vezetés szinte teljes egészében közösséget vállal az Egyesült Államokkal. Egyetlen európai vezetô sem erôszakolhatja Európa politikai integrációját; egyetlen európai vezetô sem biztosíthatja e folyamat visszafordíthatatlanságát. Egyetlen európai vezetô sem biztosíthatja a demokratikus átmenetet és a piacgazdaságra történô átállást Közép-Európa egészében. S még kevésbé valószínû, hogy Jelcin elnök képes biztosítani az átmenetet Oroszországban. Az Egyesült Államok vezetôi ezzel szemben megelôzhetik ezen folyamatok némelyikének visszafordulását, s ha nincs amerikai vezetés, e folyamatok többsége visszafordul majd – nem hirtelen, hanem hosszabb távon.

A vita, mely arról folyik, hogy mi a szerepe a történelemben a „hatalmas személytelen erônek" (E. H. Carr) és a vezetônek, régi és többnyire értelmetlen. Mindkettô teszi a magáét, s habár a vezetôket gyakran maguk alá temetik a hatalmas személytelen erôk, az erôs vezetônek néha megadatik, hogy uralja az eseményeket. A II. világháború végén Sztálinnak és Trumannak is megadatott ez a lehetôség Európában. Ma csak az Egyesült Államok vezetôje van ilyen helyzetben.

1 Fred Iklé: Comrades in Arms, in: The National Interest, 1991/Tél, 22-32. o.; újabban: How to Ruin NATO, in: The New York Times, 1995. jan. 11., 21. o. A „mindenekelôtt Oroszország" többi lelkes hívével ellentétben Iklé inkább az orosz hadseregbe szeretett bele, semmint az orosz demokráciába.

2 Stephen Sestanovich: Giving Russia Its Due, in: The National Interest, 1994/Nyár, 3-13. o. Ld. még ostoba nézeteit az orosz demokrácia kilátásairól: Russia Turns the Corner, in: Foreign Affairs, 1994/Január-Február, 83-98. o.

Ld. Beyond NATO: Staying Out of Europe`s Wars, Washington D. C., CATO Institute, 1994, 1-9. o.

3 Owen Harries: The Collapse of the West, in: Foreign Affairs, 1993/Szeptember-Október, 41-53. o.

Biedenkopf a szerzônek Washingtonban 1993 decemberében evidenciaként említette ezt, arra az esetre, ha Európa úgy politizálna, hogy a NATO vezetésében az Egyesült Államoknak nem lennének erôs pozíciói.

Ld. William E. Odom: America`s Military Revolution, Washington D. C., American University Press, 1993, 4. és 6. fejezet, melyek részletesen kifejtik ezt a nézetet.

4 Henry Kissinger: Expand NATO Now, in: Washington Post, 1994. dec. 19. és Zbigniew Brzezinski: A Plan for Europe, in: Foreign Affairs, 1995/Január-Február, 26-42. o.

5 Charles A. és Clifford A. Kuchan: Concerts, Collective Security and the Future of Europe, in: International Security, 1991/Nyár, 114-61. o. A szerzôk megbirkóznak az erôegyensúly-elmélettel, fölhasználva a nemzetközi kapcsolatok elméletét és a kollektív biztonság fogalmát. Elképzelésükben a NATO-nak nem szánnak szerepet.

6 Owen Harries: My So-called Foreign Policy, in: The New Republic, 1994. okt. 10., 25-31. o. és Michael Lind: Let`s Appease Russia, in: The New Republic, 1995. jan. 9. és 16., 28-31. o.

Harries érvelésének egyik mellékszála az európai vezetôk és közvélemény elerôtlenedésével foglalkozik, amely annak következménye, hogy hagyják az Egyesült Államokat, hogy viselje a felelôsséget Európa biztonságáért. Harriesnek igaza van ebben a kérdésben, de az következik-e ebbôl, hogy hagyjuk Európát diplomáciai káoszba hullani vagy éppenséggel háborúba sodródni azért, hogy leküzdje erôtlenségét? Néhány európai értelmiségi és az elit néhány tagja arra szavazna, hogy vállalni kell ezt a kockázatot, de az európai közönség bizonyára másként érez.

7 Roy Willis: France, Germany and the New Europe 1945-1967, Stanford CA, Stanford University Press, 1968. Ez a munka betekintést nyújt az európai gondolkodásba a NATO eredeti céljait illetôen, melyekrôl fôként Németországban és Franciaországban oly gyakran megfeledkeztek.

8 Bruce Russett: Grasping the Democratic Peace: Principles for a Post-Cold War World, Princeton NJ, Princeton University Press, 1994.

Ld. John M. Owen érvelését: How Liberalism Produces Democratic Peace, in: International Security, 1994/Ôsz, 87-125. o.

Ld.: Structure and Change in Economic History, New York, W. W. Norton, 1981, különösen az 1-4. fejezetek.

9 Szergej Blagovolin: Oroszország kül- és katonapolitikájáról, in: Svobodnaja misl`, 1992/18, 3-14. o. és Dmitrij Trenin: Akar-e a NATO Kelet felé terjeszkedni?, in: Novoje Vremja, 1993/Október, No. 43, 3-6. o.

10 A liberális reformok Oroszországban soha nem voltak sikeresek a kelet-nyugati enyhülés idôszakaiban vagy akkor, amikor a Nyugat békülékenyen viszonyult az orosz autokratikus törekvésekhez s késôbb kommunizmushoz. Az orosz nyugatosok számára csak akkor nyíltak lehetôségek, ha Oroszország katonai vereséget szenvedett. Nagy Péter reformjai egy katonai vereségre adott válaszok voltak, és a jobbágyság eltörlését II. Sándor alatt, valamint az ehhez kapcsolódó reformokat a krími háborúban elszenvedett vereség következményeként kell számon tartanunk. Az 1905-ös októberi manifesztum egy forradalomnak tett széles körû engedmény volt, mely forradalmat a Japánnal szembeni katonai vereség robbantotta ki, és az 1917-es provizórium az I. világháborús vereségekbôl született. Végül Gorbacsov peresztrojkája válasz volt többek között az afganisztáni vereségre és a minôségi fegyverkezési verseny elvesztésére a Nyugattal szemben. A liberális reform Oroszországban ma biztosan elbukik, ha a Nyugatról jövô folyamatos nyomásgyakorlás hiányzik. Ezeket a történelmi tapasztalatokat a „mindenekelôtt Oroszország" hívei teljes egészében figyelmen kívül hagyják.

11 Korábbi írásaimban 300.000-400.000-rôl beszéltem. A módosítás volt jugoszláv tisztekkel folytatott megbeszéléseim alapján történt.

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]