Amennyire gyáva az, aki visszariad egy gondolat végiggondolásától, annyira felelôtlen kalandor az, aki

az ilyen gondolat-eredményt azonnal és feltétel nélkül a gyakorlatban valósítaná meg.

Készül az új alkotmány. Most éppen megtorpanóban, de készül: meglesz. Olyan folyamat ez, amelynek érdemi része szakértôk szûkebb körének mûhelyeiben zajlik. Elvileg nem kizárt, hogy kiváló és elkötelezett szakértôk kis csoportja, vagy akár egyetlen vállalkozó szellemû, jól képzett bátor ember kiváló alkotmány-szöveget szerkeszt és terjeszt az (alkotmányozó) országgyûlés elé, ahol a választók képviselôi el is fogadják, vagy elôbb megvitatják, javításokat eszközölnek rajta és ezek után megszavazzák a jó, a sikerült új alkotmányt. De van ennek a mûveletnek egy népi asszisztenciát feltételezô kísérô koreográfiája: a tervezet közzététele és nyilvános diszkussziója a sajtóban, majd ezt betetézendô, az alkotmány szentesítésének demonstratív aktusa, a referendum. Nem biztos, de lehet, hogy ettôl jobb lesz az új alkotmány, mint enélkül lett volna. Ám attól, hogy így megadják a módját, biztos, hogy nagyobb lesz a tekintélye az emberek szemében.

A témával, az alkotmányozással foglalkozó néhány újságcikket, megjegyzést, hozzászólást magam is elolvastam. Mindet jogász írta, vagy jogi kérdésekben jártas szerzô, szaknyelven szakmabeliek. Számukra érdekes, akár nagyon fontos szövegek is lehetnek ezek, akár magának az alkotmánynak a megszerkesztésére is kihatóak. A laikus érdeklôdôt e szövegek olvasása mégsem hozza lázba. Alkotmány-ügyben általában nem az alaptörvény paragrafusainak meg a kommentároknak az olvasásától ragadja magával a laikust a tua res agitur szenvedélye. Pedig ez is fontos. Ezért tartom indokoltnak ezügyben a jogi szakkérdéseken túllépve a „mivégre", az „überhaupt" jegyében is kérdezni.

Biztos, hogy engem sosem a paragrafusok, sem pedig kommentárjaik és tudós értelmezéseik, hanem mindig a nyers élet valamely mellbevágó, váratlan tapasztalata késztetett arra, hogy alkotmányról, alkotmányosságról az „egyáltalában mivégre" jegyében gondolkozzam el. Például akkor, amikor 1994-ben képviselôt választani mentem, vén fejjel, de életemben elôször teljes jogú állampolgárként, egy demokratikus politikai rendszerben (Magyarországon, magyarként). (Addig egész felnôtt életemet jogfosztott nemzeti kisebbségiként éltem le, 1938 óta különbözô elôjelû, de mindig nyíltan diktatorikus, a többségi nacionalizmust szító rendszerekben.)

És akkor, ott a szavazatszedô bizottságtól kaptam két szavazólapot a cigány meg a német kisebbségi önkormányzat képviselôjelöltjeivel, hogy válasszak képviselôt ebbe a két grémiumba. Mondtam, hogy én nem vagyok se cigány, se német, de az elnök sehogy sem értette, hogy ez miért lenne baj, és én miért okvetetlenkedem. (Az is lehet, hogy valami rasszista-félét gyanított bennem.) Mondtam, hogy kolozsvári magyarként mit szólnék én ahhoz, ha ott – az itteni mintát követve! – Funar vátrásai magyar renegátokkal tölthetnék meg a magyar vezetô posztokat. Nem értette, hogy mi a bajom, pedig nem volt bunkó, legalábbis pesti mércével mérve: tanár volt, kolléga.

Amikor indultam szavazni, még büszkeség, megilletôdöttség töltött el, hogy ezt is megérhettem. Kifelé jövet a szavazókörzetbôl már restellkedtem. És haragudtam magamra, mert megint bedôltem egy otromba demagógianak, miszerint ezek a magyarországi kisebbségi önkormányzatok a nemzetiségi jogok biztosításának a csimborasszója Európában.

Ilyenkor kell az alkotmány ügyét végiggondolni újra és újra, az „egyáltalában mivégre" jegyében. És sorolhatnám még egész fûzérét a hasonló eseteknek. Mind megannyi keserû lecke gyakorlati alkotmánytanból. Lemondok róla. A következôkben inkább egyetlen, de elméleti jellegû kérdést járnék körül cikkem mottója jegyében.

A „kollektív jog" légypapírja és az alkotmány

Minden alkotmányt átleng egyfajta pátosz, valami ünnepi emelkedettség, hiszen nem akármilyen hétköznapi törvénykezésrôl van benne szó, hanem dicsôséges vívmányokról, a polgári szabadságjogok szentesítésérôl. Ugyanakkor minden alkotmány: törvény; meg kell hogy feleljen kora jogtudománya formai követelményeinek. Ám még a legtekintélyesebb tudással, a legkörültekintôbb akríbiával kidolgozott törvényekrôl is idôvel kiderülhet, hogy egyes passzusai csak – és ez még a jobbik eset – részigazságokat rögzítenek, nem pedig a teljességet, ahogyan azt megfogalmazóik hitték és nyomukban örököseik hagyományosan hirdetik.

Egy alkotmány egyik vagy másik paragrafusának ily tökéletlenségeire gyakorlati alkalmazása során derül fény, amikor kiderül, hogy azok fonákul vagy éppen egyértelmûen antidemokratikus módon funkcionálnak. Minthogy pedig az ilyen szövegek – éppen tökéletlenségük folytán – alkalmasak szoktak lenni partikuláris, önös csoportérdekek és törekvések igazolására, ennek haszonélvezôi az ilyen újragondolásra és korrekcióra szoruló szövegeket dogmává nyilvánítják, és az alkotmány tekintélyére hivatkozva kezdik védelmezni. Ilyen kérdések körül burjánzik az apológiát ûzô, ködösítô, önismétlés útján szaporodó „szakirodalom".

Pontosan ebbe a kategóriába tartozik az ún. kollektív jogok megtagadásának az esete. Ez tévesen úgy rögzôdött a köztudatban, mintha a kisebbség jelentette volna be, hogy igényt tart bizonyos „kollektív jogokra", a hatalom pedig ezt az igényt az alkotmányra hivatkozva elutasította. Valójában azonban az történt, hogy a nemzeti kisebbség az élethez való jogát abban az igényben konkretizálta, hogy fennmaradásának a feltételeit – úgymint vogelfrei anyanyelvét, kultúrája szabad használatát, ápolását, anyanyelvén oktató iskolák alapításának és mûködtetésének a lehetôségét s egyéb hasonló, megmaradását segítô intézményekhez való jogát – törvények biztosítsák a nemzetállam homogenizáló, asszimiláló törekvései ellenében.

Ekkor a hatalom ehhez értô írástudója az igényelt konkrét törvények közös jegyeit elvonatkoztatta, összefoglalta, s az így nyert általános fogalmat a „kollektív jog" terminussal jelölte, hogy az alkotmányra hivatkozva rögtön el is vesse. Az alkotmány – úgymond – csak személyek számára biztosíthat kodifikált jogokat, minden egyes állampolgár számára külön-külön. Ezzel szemben a kisebbség olyan tevékenységek kodifikálását igényli, amelyek csak közösen, közösségben, több személy együttmûködése formájában gyakorolhatók. Ilyen „kollektív jogok" kodifikálása – így az elutasítás megokolása – ellentmond az alkotmány tartalmának, értelmének: alkotmányellenes.

A jognak ez a jelzôkkel való megkettôzése (személyi jog – kollektív jog) tehát nem a kisebbségeknek, hanem a velük, igényeikkel szemben az elutasítás hivatkozásait keresô hozzáértôknek, jogászoknak, a nemzetállami koncepció ideológusainak a leleménye volt; sajátosan ideológiai, és nem alkotmányjogi produktum. A sorrend is errôl tanúskodik. Elôbb volt meg az elutasítás szándéka, ehhez kerestek érvet, ürügyet, és így jutottak el az alkotmány azon passzusához, melynek szövege segítségével kikövetkeztették a kívánt tételt.

Ma már úgy vélem, hogy e választásuk elhamarkodott rögtönzésnek bizonyult, amibe aztán beleragadtak, egyre inkább belebonyolódtak, s ami olyan mûvi konstrukcióvá dagadt, hogy már csak a hatalom szava tud tekintélyt biztosítani számára. Ha a sietôs rögtönzés helyett csak egy kicsit is körültekintôbben jártak volna el, hamar felfigyelhettek volna arra, hogy az alkotmány azon passzusát, amelybôl mint általános és feltétlen érvényû szövegbôl ominózus tételüket levezették, ugyanannak az alkotmánynak több más pontja és passzusa is korlátok közé szorítja, relativizálja.

Döntsék el mások, hogy esetünkben maga az alkotmány szövege ellentmondásos-e, vagy annak értelmezése. Számomra itt az a fontos, hogy témánk („kollektív jogok" és vidéke) tárgyalásába hogyan szövôdik bele bizonytalansági tényezôként az ellentmondásosság. Másrészt az ideológus nyilván nem verheti dobra, hogy a nemzetállam azért ellenzi például a kisebbségi nyelveket védelmezô törvényt, mert nem bolond ilyenekkel akadályozni saját egynemûsítô, beolvasztó politikáját. Ám amikor e valódi okot valami ürügy mögé szeretné rejteni, nem válogathat. Ha nem ajánlatos a nyelv differentia specificáját, a nemzeti jegyet bolygatni, akkor csak a nyelv egyetemes emberi, nemzetsemleges vonását választhatja, azt, hogy a nyelv mint az emberek közötti érintkezés leghatékonyabb eszköze csak közösségben, több személy együttmûködése révén él, funkcionál. Ami persze minden nyelvre, a többség nyelvére is érvényes. Következésképpen az is érvényes, hogy nemcsak a kisebbségi nyelv, hanem minden nyelv kodifikálása „kollektív jogot" konstituál annak minden következményével; így az alkotmány azon paragrafusa is, mely az ország egyik beszélt nyelvét az állam hivatalos nyelvévé nyilvánítja és ezzel megkülönböztetett státuszt biztosít számára az országban beszélt többi nyelv rovására. Nos, az elôjog is jog, mihelyt törvény szankcionálja. Ez esetben egy közösség kollektív elôjogát az alkotmány szankcionálja. Az az alkotmány, amely állítólag nem ismeri – értelemszerûen tagadja – a „kollektív jog" fogalmát. (Bájos [bajos!] következetlenség ez. Az alkotmányé-e, vagy az értelmezôké?)

A „kollektív jog" anatémája persze késôbbi ötlet volt, mint az államnyelv törvénybe iktatása. De ha már kitalálták, hasznukra vált volna, ha ennek következményeit visszamenôleg is végiggondolják. Akkor ezt a kínos beletenyerelést – egyazon alkotmány egyik helyen elvben, értelemszerûen kizár minden lehetséges „kollektív jogot", másik helyen konkrétan beiktat, szentesít egy fôbenjáró, minôsített „kollektív jogot" – megspórolhatták volna maguknak. És akkor még nem is szóltam a sokféle szövetkezet, szakszervezet, társas vállalkozás, a sokféle felekezet (vallási közösség) stb. létérôl. Mindegyik tartalma: emberek együttmûködése egy közösségben. Mindegyiket törvények szabályozzák. Akkor pedig ezek a törvények is a „kollektív jogok" fogalma alá sorolandók! Ahhoz képest, hogy az alkotmány állítólag kizárja, tiltja ôket, nagyon sok van belôlük. Vagy ha ezek más kategóriába tartoznak, akkor miben különböznek egymástól? Mi az egyik, és mi a másik differentia specificája? Mindebbôl úgy tûnik: az ideológus urak kétbalkézzel nyúltak a témához. Nagyon kilátszik a diszkrimináció lólába.

A kép teljessége kívánja meg a következô megjegyzést: nemzetállamról, államnacionalizmusró, politikai nemzetrôl és ezek számos dogmájáról (mint most a „kollektív jog" dogmájáról) szólván megkerülhetetlenek az olyan igényes szavak mint elmélet, koncepció, argumentum stb. Ezek a szavak hatalmas tudáson alapuló, kidolgozott gondolatrendszereket sugallnak. De ami ezekbôl az ilyen ideologikus írásokba beleszorult, az kevesebb, mint amennyinek látszik, és fôleg romlékonyabb. A tételek, a dogmák igazolása során ezek az írások sokkal nagyobb szerepet szánnak a ténynek, mint az érvnek. Többféle tény is van. Egyik legfontosabb az intézményesített, nagy anyagi infrastruktúra ténye. Telik a költségvetésbôl, ami szintén tény. Ennek a ténynek az összetevôje: igényességet és tekintélyt sugalló fokos mûvek, könyvtárnyi mennyiségben. Ha nagyobb a kitartásod, mint a szerzôé volt amikor összerótta mûvét, akkor rájössz a titkára: nem meggyôzni akarta az olvasót, ahhoz kevés az érve, hanem kifárasztani. Ha ez sikerült neki, akkor gyôzött. Nagyon szeret hivatkozni az evidenciákra is. (Az evidencia nem szorul bizonyításra.) De mindennél fontosabb, hogy tekintély övezze a dokrínát, a dogmát. S ha ehhez rövid az érvük, akkor megtoldják hatalmi szóval. Így van ez a „kollektív jogok" esetében is. Ez a fajta tekintély nem az eszme konzisztenciájában, hanem csak a hatalom nyers erejének a respektálásában merül ki.

A nemzetállam apologétái az államnacionalizmus dogmarendszerét, benne a „kollektív jogok" tagadásának a dogmáját kezdetben fundamentalista módon és integrálisan értelmezték. Azután az ún. Helsinki Folyamat kibontakozása során, a nemzetközi fórumokon, s méginkább ezeknek mûhelyjellegû intézményeiben lassú változás volt észlelhetô. A nemzetállam kisebbségeket elnyomó, antidemokratikus politikai gyakorlatának a kritikája egyre határozottabbá és dokumentáltabbá vált. Ennek növekvô súlya alatt egy idô múlva bizonyos pontokon az államnacionalizmus engedményekre kényszerült. Olykor érdemi, jelentôs, ám mégiscsak taktikai jellegû engedményekre. Továbbra is konokul ragaszkodott dogmáihoz, az azokkal járó bevett terminológiához, „helyes megfogalmazásokhoz".

Tartalomnak és formának ebbôl következô divergenciája frivol szövegeket eredményezett: jogi formulák rituáléját, terminusok körüli tojástáncot. Így például az Európa Tanács méltán híres 1201. számú ajánlása (1993 február) Preambulumának 3. pontja „nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak elismerésé"-rôl (egy csoportot alkotó személyek „személyiségi jogáról") szól, a 4. pont pedig tovább pontosít: „olyan jogokról van szó, amelyeket bármely személy, akár egyénileg, akár másokkal együttesen gyakorolhat". (Ami eddig azért volt megtagadott „kollektív jog", mert csak másokkal együtt gyakorolható tevékenységre vonatkozott, az most személyi joggá minôsült: másokkal együtt gyakorolható tevékenységre vonatkozó személyi joggá [csodálatos metamorfózis!]). De akárhogy is, a korábbi helyzethez képest a tartalom tekintetében frontáttörés történt a régi forma megôrzésére vállalkozó toldozó-foldozó bûvészmutatványok árán.

Illetékes tisztségviselô a magyar közvéleményt leginkább foglalkoztató kérdést népszerû formában így foglalta össze: abból, hogy „az Európa Tanács 1201-es ajánlása nem tartalmazza a kollektív jogok kifejezést [...] nem következik, hogy ez nem tenné lehetôvé a kisebbségi jogok közösségben történô gyakorlását" (Népszabadság, 1996. augusztus 22., 1. lap). Egy másik illetékes értelmezô szavaiból pedig már némi kaján iróniát – jogos iróniát – is kihallani vélek, amikor így fogalmaz: „nem azt kell mondani, hogy nem tartalmaz kollektív jogokat [a magyar-román alapszerzôdés szövege], hanem azt, hogy egyéni jogokat rögzít, amelyeket az érintettek csoportjuk tagjaival közösen gyakorolhatnak" (Népszabadság, 1996. augusztus 17., 3. lap). Hasonlóképpen-másképp gondolja a kisebbséget nyomorító nemzetállam magas beosztású tisztségviselôje. (Másképp, mert „hátsógondolkodása" ellentétes elôjelû.) Hivatalnok-ideológusunkat mélységesen felháborítja az, hogy az ô országának kívülrôl dirigálnak. De ha már ebbe bele kell törôdni, akkor legalább az a jog, amit elvben megengedünk nekik (ti. a kisebbségnek), az jelzôs szerkezetû jog legyen: a kisebbséget „személyi jog" fûzze például anyanyelvéhez. (Mindenesetre ennél több [?] – ne!) Azután a többit majd meglátjuk. Csak legyünk résen! Bosznia után, Koszovo elôtt fordulhat még számunkra kedvezôre a széljárás. Még ha csak rövid idôre is, s azt kell majd jól kihasználni.

Az ún. kollektív jogok terminusa és fogalma – vegyük már tudomásul – eredetileg az állami nacionalizmus ideológiai konstrukciója volt. A kisebbségi jogok elutasítása eszközének szánták. Jelentôs, általánosan elfogadott és elterjedt fogalommá azért (is) válhatott, mert a másik fél, a kárvallottak elfogadták. A nemzeti kisebbségek képviselôi, barátai, szövetségesei számára nagyon fontossá vált, hogy a közvéleménnyel elfogadtassák azt, amit a hatalom megtagad tôlük. Ez eddig rendben is volna. Sajnos innentôl gondolkodásuk a hatalom járszalagán mozgott. Nem akadt senki, aki meglássa, kimondja, hogy micsoda ostoba képtelenség elkezdeni a jogot aszerint kétfelé osztani, hogy az emberek személyenként külön-külön részesülnek-e áldásaiból, vagy pedig egyszerre, többen, együtt. Nem az egy és oszthatatlan, jelzôsíthetetlen jog helyreállítását, az egységes jogfogalom tiszteletben tartását követelték, hanem elkezdték rágni a nekik szánt csontot, a „kollektív jogok" fantomját. Képviselôi, írástudói rengeteg energiát fordítottak annak bizonygatására, hogy a kisebbségeknek miért járnak „kollektív jogok", és hogy milyen képtelenségek következnek abból, ha az effajta jogokat megtagadják tôlük.

Többé vagy kevésbé tudatosan, de valami ilyesmit is várhatott a túloldal kisebbségi partnereitôl. Lett is belôle nagy steril kötélhúzás – vagy ha több, hát alig több annál. Ahelyett, hogy szaván fogták volna a koncepció kiötlôit, felszólítván ôket, hogy akkor kezdjék azoknak a hatályos törvényeknek az érvénytelenítésével, amelyek az ôk kritériumai szerint „kollektív jogokat" szankcionálnak. (Sok van belôlük.) Kipróbálható ez ma is. Valószínûleg kiváltana némi kínos zavart a túlsó oldalon, de minket a kényszerpályáról, amelyre rátévedtünk, már nem tudna eltéríteni. (Egy ilyen próbálkozás kezdetben még talán alkalmas lett volna arra, hogy az egész vitát termékenyebb irányba terelje.) A kisebbségi „kollektív jogokért" folytatott hiábavaló harcot ma már azért sem lehet abbahagyni, mert amibe valójában belemanipulálták, azt a kisebbségi közösség ma saját ügyének tudja, és aki feladná, azt kapitulánsnak minôsítené. Különben is, a dogma felbomlása – az idézett se hús, se hal formulák tanúsága szerint – már elôrehaladott szakaszánál tart. (Nem kell levágni, leszárad magától.)

A „kollektív jogok" steril vitája tehát folytatódik. Az államnacionalizmus azért akarja e jogokat végképp kiiktatni, amiért a nemzeti kisebbség ragaszkodik elismertetéséhez: az egyik abban reménykedik, a másik attól tart, hogy enélkül minden kicsikart eredmény a hatalom taktikai eredményének bizonyulhat, mely a helyzet megváltozásával, tollvonással is visszavonható. Ennyibôl úgy tûnik, hogy a „kollektív jogok" ügye kiváltképpen, vagy épp kizárólagosan a nemzeti kisebbségek ügye volna napjainkban. Ám ha jobban szemügyre vesszük, hogy mibôl áll a tagadása, és mi van mögötte, a „kollektív jogok" ügye az egyetemes emberi emancipáció ügyének bizonyul.

Államalkotó nép: halmaz-populáció vagy közösségek társadalma?

Mi képezi hát a „kollektív jog" dogmájának és tagadásának elméleti alapját? Minden demokratikus hagyományra hivatkozó alkotmányban, és minden ilyen alkotmánytanban valamilyen megfogalmazásban tételesen is szerepel, hogy a demokratikus (népfelségre épülô) államban államalkotó tényezônek, következésképpen minden jog forrásának az állampolgárok összessége számít. És ez igaz is, de a teljes igazságnak csak az egyik fele. Ez a féligazság is elegendônek bizonyul azonban ahhoz, hogy a múlt felett ítéletet mondjon. (Ebbôl a pozícióból fogalmazható meg mind az abszolút uralkodó isten kegyelmébôl származtatott hatalmának és törvénykezési jogának, mind a rendi-nemesi kiváltságok jogosságának hiteles kritikája.) De e féligazság abszolutizálásából következtették ki a „kollektív jogok" kisebbségnyomorító dogmáját is a következô, egyébként ugyancsak erôltetett szillogizmusféle gondolatmenet nyomán: ha (1) minden jog forrása az egyes emberi individuum (ti. ezen egyes individuumok összessége), akkor (2) e jogok alanya sem lehet más, mint az egyes – minden egyes – emberi individuum; (3) jogok tehát csak egyedeket, emberi személyeket illethetnek meg, emberi közösségeket nem.

Minthogy ennek az okoskodásnak, mint alább bizonyítani fogom, már az indító premisszája is megtévesztô féligazság, szükségszerû, hogy a konklúziója sem lehet más. (Tarthatatlan továbbá a második premissza is, ennek kimutatása azonban túllépi e dolgozat kereteit.) Nos, az a doktrína, amely ilyen konklúzióra épül, észérvek hiányában elméletnek inkoherens, rozoga. Apologétái e gyengeséget – amint már szóltam róla – tekintélyre való hivatkozással, szakzsargon-inflációval, rabulisztikával, obskúrus szövegekkel leplezik. A beavatatlanok elôtt egymás körbeidézésével tupírozzák fel a maguk és árujuk jelentôségét. A haruspex-trükk, legalábbis statisztikai arányokban mindenképpen beválik. A laikusnak imponál is a tálalás, meg fárasztja is, és elhiszi azt, amit követni, ellenôrizni nem tudott. Akinek meg lenne esze, szeme, felkészültsége is hozzá, hogy átlásson a szitán, az azt is tudja, hogy nem a mese világában él, itt hiába mondaná ki, hogy a király meztelen, szava el sem érne az emberek füléig. (Heteronóm térnek szeszélyes az akusztikája.)

Annál inkább utolérné ôt vakmerôségéért nem is a hatalomnak, csak apologéta szolgáinak a bosszúja. Az okos ember mással foglalkozik.

Az állampolgárok összessége mint államalkotó tényezô és jogforrás. Ez a formula – állítottam fentebb – tartalma szerint féligazság. Azt is mondtam, hogy a múlttal – zsarnokság, abszolutizmus, ancien regime – való szembesítése ugyan még jó a polgári szabadságjogok történelmi igazolására, ezen túl azonban, egésszé abszolutizálva képtelen hamisságokra vezethet.

Gondoljuk meg, hogy ez a formula önmagában homogén hangyaboly-halmazt, emberi egyedek olyan ömlesztett tömegét jelenti, amilyen az emberi társadalom soha, a legmesszebbre visszanyúló, történelem elôtti korban sem volt. A polgári társadalom pedig, de már a polgárosodó, emancipáció küszöbére érkezett társadalom is sokszorosan tagolt, sokféle közösségbôl összetevôdô társadalom. Az emberi individuumok különbözô közösségekbe tartoznak, egyazon egyed egyidejûleg többféle közösségbe is. Valójában – és ettôl az egész valami egészen más lesz mint az alkotmánytanok „államalkotó" populációja – állampolgár se lehetne az individuum, állam se lehetne az állam ilyen eleven funkciókat betöltô közösségek rendszere nélkül.

Minél fejlettebb a társadalom, annál többféle, különbözô létfunkciókat és életminôségeket biztosító közösségeket foglal magában. Organikus történelmi alakulás eredményeként keletkeztett, olyan közösségeket, amilyenek például az évezredes elôzményekre visszanyúló nyelvi-kulturális közösségek, mint az ezeket esetenként többféleképpen átfedô vallásfelekezeti közösségek, vagy pedig a felismert emberi szükségletek kielégítésére a racionális belátás eredményeként létrehozott olyan közösségek, mint a különbözô szindikátusok, szakmai érdekvédô szervezetek, egyletek, kamarák stb. közösségei. Ezek a közösségek különbözô jellegû és nagyságrendû embercsoportoknak szolgálnak keretéül különbözô (anyagi, szellemi, lelki) szükségleteik kielégítésére, biztosítására.

A polgári államot tehát (de már a megelôzô nemesi-rendi-feudális államot is) a területén élô társadalom nem amorf halmazként alkotja, hanem mint tagolt egész: tehát (1) a társadalmat alkotó személyek összessége, valamint (2) azon egzisztenciális fontosságú közösségek összessége, amely közösségek az azokat alkotó embercsoportok létének – legtágabb értelmében vett jólétének – keretéül és eszközéül szolgálnak. Ezek a közösségek a társadalomnak horizontális (földrajzi, regionális) és vertikális (társadalmi) tagolódása mentén jönnek létre. (Elébe vágva az alább következôknek felhívom olvasóm figyelmét arra, hogy az ilyen strukturált egészként felfogott állam teljességgel megfelel Spinoza individuum-fogalmának.)

Hamármost a társadalom valóban a fent jelzett módon tagolt egész, akkor egy korszerû, demokratikus alkotmány államalkotónak kell, hogy elismerje nemcsak az állam területén élô személyi individuumok összességét, hanem a kollektív individuumok (közösségek) összességét is. És ennek az elismerésnek természetesen éppen az alkotmányozás terén lesznek itt csak megemlíthetô további nagyon fontos következményei.

[Én itt, szemben az elterjedt, triviális ellentételezés merevségével (individuum versus kollektívum) szántszándékkal, mondhatnám kihívó szándékkal használom a személyi individuum - kollektív individuum – nem ellentétet, hanem párhuzamosságot sugalló – páros terminust. Személyt és közösséget egyaránt individuumnak, utóbbit elôbbi kettôs genus proximunának Spinoza nyomán tartom, aki Etikájában az individuum fogalmát a filozófiai kategória rangjára emelte. E soktényezôs spinozai kategória lényege így foglalható össze szabadon, de lehetôleg az ô szavaival: összetett test, melynek összetevôi folyamatosan változ(hat)nak, cserélôd(het)nek, miközben az egész – amaz adott összetett test – folyamatosan önmagával azonos marad. Következésképpen tehát individuumnak tekintendô minden, különbözô alacsonyabb szervezôdéseket magában foglaló összetettebb szervezôdés, az ilyenek egymásba épülô lépcsôsora (bio-, homeo-, öko- stb. sztázisok) egészen annak Spinoza által megfogalmazott végkonklúziójáig: az egész természet (univerzum) egyetlen (nyilvánvalóan számtalan más individuumból felépült) individuum. (A zárójelbe foglalt szavak az én értelmezô közbeiktatásaim. (Lásd Spinoza: Etika. II. A lélek természetérôl és eredetérôl, Budapest, 1968, 53-113.) Kiemelten: a 7. számú meghatározás az 54. lapon, továbbá a 71–72. lapokon olvasható: a) meghatározás (az individuum összetett test); b) 3. saroktétel, valamint a 73–74. lapokon olvasható megjegyzés a 7. segédtétel bizonyításához.]

A társadalom egészét tagoló, különbözô embercsoportokat magukba foglaló, egymást átfedô és egymástól elhatárolódó, más-más funkciót betöltô közösségek (egyrészt) és (másrészt) a társadalom – adott területen megtelepedett társadalom – egészét, benne e közösségeket is átfogó legszélesebb – politikai – közösség az állam. A kettô egymáshoz való viszonya a részek és az egész viszonya. Ez a viszony ma még mifelénk, és általában az esetek többségében nem abból áll, hogy a részek összegezésébôl lesz az egész. Fordítva, az állam mint mindent maga alá rendelô központ (és minél centralizáltabb, annál inkább) a társadalom egyéb részközösségeit úgy gyûri maga alá, hogy külön törvénykezéssel szabja meg, hogy az, ami van, egyáltalán milyen feltételek mellett megengedett.

Ezek a közösségek tehát ebben a rendszerben nem alkotó tényezôi az államnak, hanem annak alárendelt, annak kiszolgálására szánt, annak belátásától függô alrendszerek. Amikor egy ilyen politikai rendszer (állam) demokráciának nyilvánítja magát, mert négyévenként lehetôvé teszi állampolgárai számára, hogy válasszanak az általa kínált (engedélyezett) alternatívák között, nos ez a formális demokrácia. (Kétarcú képzôdmény ez a formális demokrácia. Mint a társadalom korábbi emancipációs törekvéseinek az eredménye a szerkezetében is demokratikus alulról felfelé épülô szövetségi állam megteremtésének eszköze lehet, ha a társadalom demokratikus erôi birtokba tudják venni és használni tudják ezt az eszközt céljaik elérésére. Másrészt ez a demokrácia azért csak formális még, mert az állam demokratikus átalakítása, alulról való felépítése még nem történt meg. Ez még az az állam, amely szerkezete szerint is igen alkalmas arra, hogy mindent maga alá rendelô erôközponttá váljon, és ha nincs társadalmi erô, amely ennek útját állja, akkor azzá is válik [etatizmus]. Az államiság sokévezredes nyomasztó hagyománya ez. A mi kultúrkörünkben az ókori Mezopotámia despotikus birodalmai óta folyamatosan jelen van. Ez az évezredes folyamatosság hitelesíti Thomas Hobbes Leviatan-metaforáját a korlátlan hatalomra törô, mindent elnyelô államról.)

Alább tételszerûen foglalom össze azt, aminek részeit, összetevô elemeit különbözô összefüggésekben jelzésszerûen vagy kifejtettebben már elmondtam.

Az állam – a társadalom egészét átfogó politikai közösség – csak akkor tekintendô szerkezetében is demokratikusnak, és nem csupán formálisan, deklaratíve, ha az ember-egyedek összessége mellett azok vitális közösségeit is államalkotó (kollektív) szubjektumoknak, alkotmányos tényezôknek tekinti, ha a polgári társadalom ezek szövetségeként, alulról felfelé épülô föderációként szervezôdik állammá, demokratikus politikai közösséggé, miként azt a felvilágosodás klasszikusai, közöttük egy Rousseau megálmodták.

Ennek elutasításában (elszabotálásában) én az állam leviatáni természetének fenyegetô megnyilvánulását látom. És akkor már nagydobra vert „individuum-kultusza" is gyanúsnak, hamisnak tûnik a szememben. Egy ilyen elutasításban ugyanis benne van a fenyegetô lehetôsége annak, hogy az ilyen állam az alkotmányos formák betartása mellett (e formákat messzemenôen maga teremtette magának) kiforgassa a polgárt olyan fontos közösségeibôl (hatalmi szóval feloszlatva vagy „szelídebb" eszközökkel az államrezon igényeihez igazítva azokat), amelyek addig a különbözô jellegû és fokú autonómiákat, a szabadság ama bizonyos kis köreit biztosították az egyén(ek) számára. Ezen közösségek, a meghittség e fészkei híján, e közösségek – mint államalkotó tényezôk – belsô autonómiája híján az állampolgár az alkotmányban formálisan biztosított minden individuális szabadságjoga mellett valóságosan az állam kiszolgáltatottjává válik. Jelen feltételek mellett az egyén elvben, illetve virtuálisan mindig is a modern (posztmodern?) állam-Leviatán alattvalójaként létezett. Személyes függôsége ettôl az államtól a bürokrácia – számára áttekinthetetlen – útvesszôjében elidegenült függôség. Ehhez képest a jobbágynak földesura-közvetítette függése koronás urától – bármiként minôsülne egyébként – mindenképpen áttekinthetô emberi kapcsolat.

Rövid végszóként: esetünkben korántsem csupán a nemzeti kisebbségek kollektívnek nyilvánított, és e címen megtagdott jogairól van szó, bár kétségtelen, hogy ez is benne van a „pakliban". Ám a probléma ennél sokkal általánosabb és átfogóbb. Végül is az etatizmusról, az állami túlhatalom személyi szabadságot veszélyeztetô fenyegetésérôl, a demokrácia lényegének (önkormányzás, autonómia) modern megcsúfolásáról van szó.

1996. augusztus

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]