A magyarság IV. Világkongresszusának központi témája a nemzetstratégia. Eszerint két napon át a hiányról fogunk tanácskozni. Pontosabban: azokat az elemeket fogjuk keresni, amelyekkel kitölthetô ez a hiány, azaz amelyekbôl felépíthetô a nemzetstratégia. Az is megeshet, hogy nem tudjuk majd meghatározni ezt a fogalmat. Az viszont bizonyossággal állítható, hogy a magyarságnak történelme néhány korszakában volt stratégiája: volt a honfoglalástól Hunyadi Mátyásig, s volt a reformkorban is. Sajnálatos, hogy ez a XX. századról nem mondható el.

Újabban a nemzet fogalmával és a nemzet entitásával sem vagyunk teljesen tisztában. Feltehetôen azért, mert a magyar nemzet egységes történelmi fejlôdésének folytonossága Trianon után megszûnt. A csaknem kizárólag egy országot, egy hazát lakók egysége a „boldog békeidô"-ként jellemzett múlté lett, a nemzet politikailag szétesett.

A nemzetnek az újkorban – ellentétben az alattvalóságot központba helyezô középkorral – alapvetô jellemzôje az egy nyelv, egy kultúra. Számos példa mutatja azonban mind Európában, mind a tengeren túl, hogy ez a két tényezô még nem elegendô sem a nemzettudat, sem az összetartozás-tudat kialakulásához. Ha elegendô lenne, akkor nem lennének svájci németek, sem a nagyobbára egy nyelvet, de eltérô történelmiséget hordozó amerikaiak, kanadaiak és angolok. Ez is mutatja, hogy a nemzet a nyelv és kultúra meghatározó hatása mellett legalább ilyen mértékben politikum, azaz három klasszikus tényezô függvénye is: közös történelmi tapasztalatok a múltban, közös feladatok megvalósítása a jelenben, valamint közös elképzelések a jövôt illetôen. Sôt, mondhatjuk: e hármas közösségformáló tényezô jóvoltából él és mûködik a nemzet, és ez határozza meg a nemzeti stratégiát is.

A magyarság esetében a XX. század folyamán a jelenhez és a jövôhöz kapcsolódó közös vállalások és tervek esetlegesek vagy hiányoznak, tehát a stratégia alapelemeinek sora foghíjas. De nem csupán ez a gond. Meghatározható-e, vagy egyáltalán kialakulhat-e egy átfogó stratégia, ha tisztázatlan marad néhány alapvetô kérdés, melyek közül illusztrációként a leglényegesebbeket kell említenem.

A haza fogalma zavarossá vált számunkra, mert a nemzet lakóterülete és az ország, amelyben ôshonosként él a magyarság, nem azonos. Helytelenül használjuk az anyaország fogalmát is, hiszen anyává senki sem válhat amputálás révén. Hasonlóképpen nem tudjuk megnevezni, hogy kik vagyunk mi, a Magyarországon és a jelenlegi országhatáron túl élô magyarok. Pillanatnyilag a határon túli magyar fogalma használatos mindazokra, akiket a trianoni határok választottak le a magyar nemzet tömbjérôl. E kifejezésnek jelzésértéke van: mintha az így megjelöltek már nem tartoznának a nemzethez, noha az ún. határon túliak sokszor szinte az életüket teszik kockára azért, hogy a nemzethez tartozásukat megôrizzék. Nem lenne találóbb kifejezés a nemzetrész? Az ún. határon túliakkal kapcsolatban további bizonytalankodás, hogy minek tekintsük ôket. Az elmúlt évtizedek beidegzôdése szerint nemzetiségnek, nemzetiségieknek vagy kisebbségnek, vagy pedig közösségnek, ahogyan önmagukat egyre elterjedtebben nevezik. Tehát szükségünk van egy egységes és pontos fogalmi rendszerre, amely már önmagában is stratégiai elem.

A felmerülô kérdések és kérdôjelek arra utalnak, hogy sokkal több történt Trianonban, mint a történelmi ország megszûnése, szétdarabolása. A nemzet kezdett szétesni. Ez arra is utal, hogy a magyarság nem is annyira a történelmi ország megszûnését élte meg tragédiaként, hanem a nemzet folyamatos szétesését éli meg ily módon. Ez viszont már nem a békeszerzôdés megfogalmazóinak a bûne, hanem a magyar politikát és jelenünket terheli.

Minden jel arra utal, hogy már a szétesés kezdetén sem létezett nemzetstratégia. Nyomai ugyan még fellelhetôk az emberi magatartásokban. Akár azoknak a vöröskatonáknak a tettében is, akik beálltak Kun Béla seregébe, mert így remélték védelmezni szülôföldjüket, azaz a magyarság által lakott terület egységét. Ugyanakkor semmiféle stratégiai elképzelés nem lelhetô fel sem a polgári politikusok, sem a tanácsköztársaság vezetô politikusainak a tevékenységében – hacsak a nemzet szétverésének koncepcióját nem tekintjük annak. Az eddig elmondottak is tükrözik, hogy a legtöbb gondunk a nemzetstruktúra szétesésébôl származik. Pontosabban abból, hogy az elsô világháború óta eltelt 80 év folyamán nem tudtuk kialakítani a helyzethez legjobban illeszkedô nemzetstruktúrát, és máig kimunkálatlan maradt az új helyzetbôl logikusan következô nemzetfogalom. Ezért hat máig is a trianoni trauma.

A magyar nemzet a Kárpát-medencében ma kettôsségben él. Nyelve, kultúrája és történelmi tudata alapján továbbra is egységet alkot, hiszen a magyarság viszonylatában ezek az értékek egyetemesek. További kérdéskör, hogy mennyiben azonosak, illetve eltérôek ezen értékek megôrzésének és továbbadásának, átöröklésének a feltételei és lehetôségei az egyes nemzetrészek számára. A múlthoz kötôdô érdekekkel ellentétben viszont a magyarság politikailag mérhetôen annyi részre tagozódik, ahány országban él, azaz ahány ország között lett földarabolva a nemzet tömbje. Tehát egy plusz hét részben él. Ez olyan valóság, amelyet a nemzet önerejébôl nem tud megváltoztatni, fôleg nem úgy, hogy a szétdaraboltságát csökkentse. Amihez azonban tud (tudhat) viszonyulni, az a követô vagy a helyzetteremtô magatartás – ez utóbbi stratégia nélkül nem is lehetséges.

Az elsô és eddig egyetlen maradandó kísérletet a kettôsség áthidalására Illyés Gyula tette a szellemi haza fogalmának és a kettôs kötôdés kapcsolatrendszerének meghatározásával. Filozófiailag ettôl jobb konstrukció mindeddig nem született. A társnemzeti kapcsolatrendszer elmélete sem lépi túl az illyési elképzelést, de bôvíti azt, mivel a kettôs kötôdést a magyar nemzetrész és a másik nemzet (szomszéd nemzet vagy a magyar nemzet részével együtt élô nemzet) közötti, illetve az egész magyar nemzet és a másik (szomszéd) nemzet között jogilag is meghatározható partneri kapcsolatként képzeli el.

Az tehát nyilvánvaló, hogy a magyarság legalább kettôs szerkezetben él, de arról még kevés hitelt érdemlô adat áll rendelkezésünkre, hogy láthassuk: ezen belül milyenek a különbségek – hogyan és miben különböznek egymástól a magyar nemzetrészek, az átalakulásuk az elmúlt 80 év folyamán milyen mértékû volt, és ma milyen irányba halad. Legújabban a Teleki László Alapítványnál Gereben Ferenc vezetésével sikerült olyan szociológiai vizsgálatot végezni a különbözô országokban élô kárpát-medencei magyarság körében, amely jelzi, hogy az egy plusz hetes szerkezetnek már vannak eltérô, de még szilárdan álló közös jellemzôi is. Az utóbbiak arra engednek következteni, hogy lélekben még nem esett szét a nemzet. Illetve a szétesést siettetô elemek leginkább a mai Magyarország területén lelhetôek fel.

Az eltérések arra utalnak, hogy a szétszakítottság évtizedei alatt kialakultak nemzetrész-szerkezetek, amelyeknek az egymáshoz való kapcsolódása kaotikus. Ez a helyzet szinte hûen másolja az elmúlt évtizedekben Magyarországon kialakult politikai káoszt.

A nemzetstruktúra alakulása végsô soron politikai kérdés, mert politikai szándék és akarat nélkül minden változtatási kísérlet csak elméleti kérdés marad. Pontosabban: a politikai szándékot megelôzôen az egész pusztán paradigmatikus kérdés. Nevezetesen az, hogy a nemzet alapkérdéseit illetôen kialakult-e vagy sem a nemzeten belül egy paradigma-állapot. Van-e közmegegyezés abban, hogy a nemzet politikailag szétszakított részei összekapcsolandók-e vagy sem. Ez a kérdéskör három irányból közelíthetô meg:

– a konfliktusos megoldás, tehát a nemzet területi újraegyesítése;

– a nemzeti eutanázia elfogadása, azaz a részek asszimilálódásának és a lakóterületek magyar etnikai kiürülésének a siettetése;

– az adott helyzetbôl eredô új politikai kapcsolatrendszerek kialakítása, azaz politikai reintegráció.

A kommunizmus uralmának évtizedeiben a megoldás keresése elodázható volt, hiszen bármilyen pozitív szándék a megvalósíthatóságot illetôen eleve értelmetlen volt, vagy legfeljebb a túlélést szolgálta. A rendszerváltozást követôen azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A feltett kérdésre ezúttal már nem lehet elodázni a választ. A túlélési taktika a politikai pluralizmus viszonyai között defenzív, a nemzeti eutanázia irányába ható megoldás. A rendszerváltozást követô viszonyok dinamikusak, ami elsôsorban abból adódik, hogy térségünkre is kiterjedt az európai integráció folyamata, amely még akkor is érinti a magyarság egészét, ha Magyarország és a magyarok által ôshonosan lakott szomszédos országok között e tekintetben eltérések vannak.

A magyarság Trianon utáni állapota a szétdarabolt nemzet politikai reintegrációját igényli. Az európai integrációs folyamat keretében ez a kettôs integráció felvállalását jelenti. Ezen belül a nemzet reintegrációja nem állítható szembe az európai integrációval.

A reintegrálódás egy új nemzetstruktúra és nemzetfogalom kialakítását igényli, mert csak így teremthetôk meg a nemzet összetartozásának lehetôségei és feltételei. Két lényeges szempontot kell betartani ebben a vonatkozásban. Az egyik, hogy a magyarság nyolc különbözô politikai közegben él, a másik szempont, hogy a megoldásnak nem a szomszéd népek érzékenységére kell tekintettel lennie, hanem arra, hogyan illeszthetô a nemzet reintegrációja a korhoz, melynek vitathatatlanul egyik fô elve az integráció, mozgatórugója az integrációs készség, a másik elve pedig a szubszidiarizmus.

Az Európa átszervezôdésében jelen lévô két fô rendezô elv teremti meg a magyarság politikai reintegrálódásának elvi feltételeit, melyek szerint kézenfekvô, hogy a szétdarabolt magyarságot politikailag föderális nemzetként kezdjük el kezelni, ugyanakkor a nemzetstruktúráját a szubszidiaritás elve alapján kell értelmezni.

E megközelítésnek lesz néhány jelentôs gyakorlati következménye, melyeket érdemes röviden felsorolni.

Abból a ténybôl kell kiindulnunk, hogy a Magyarországon kívül élô magyar közösségek nem rendelkeznek jog: alanyisággal, ennek megfelelôen rendezetlen, illetve korlátozott a jogállásuk, és korlátozott a nemzetközi megjelenési lehetôségük is. Fölöttük ezért Magyarországnak kell felvállalnia a védôhatalmi feladatokat, illetve úgy kell átalakítani Magyarország alkotmányos rendjét – még a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás elôtt –, hogy az ún. határon túli magyarokat jogilag ne idegenként kezeljék Magyarországon. Ezzel párhuzamosan támogatni kell a magyar nemzetrészek közösségi törekvéseit jogalanyiságuk megszerzéséért, a lakóterületükre vonatkozó különleges státusz elnyeréséért vagy a területi autonómia kialakításáért.

Ezen felvetések kapcsán néhány idôszerû problémával is szembe kell nézni. Ezek közül a legégetôbbek a NATO és az Európai Unió bôvítésének körülményei.

Közös érdek, hogy mind a két szövetségi rendszernek része legyen a magyar nemzet egésze, de legalább Magyarország, és ennek révén közvetve a többi magyar nemzetrész. Ezért ki kell iktatni a kormányzati gondolkodásból azt a szemléletet, hogy a határon túli magyarok érdekeinek képviselete Magyarország érdekei ellen hathat. A kérdésnek ilyen beállítása ugyanis eleve lehetetlenné teszi a nemzetstratégia kimunkálását és megvalósítását.

Nyilvánvaló az is, hogy az európai integrációs törekvéseknek nem lehet alárendelni, vagy emiatt elhanyagolni a magyar nemzetrészek helyzetének megoldását. A folyamatoknak mellérendelten és komplementárisan kell lezajlaniuk.

Mindezek felvállalása és megvalósítása nem csupán a hivatali értékrend változását igényli, hanem alapvetô szemléletváltozást is; a politikusoktól és a politikától fôleg azt, hogy az ország-, illetve nemzetpolitikát ne cseréljék fel a pártpolitikával.

Összegezve: egy új magyar paradigma szükségeltetik.

(Az elôadás a Magyarok IV. Világkongresszusán rendezett nemzetstratégiai tanácskozáson 1996. június 15-én hangzott el. Szövegét szerkesztve tesszük közzé.)

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]