Békeidôben a külpolitika iránti társadalmi érdeklôdés mind Magyarországon, mind a világ bármely pontján meglehetôsen lagymatag. Nem is lenne ez különösebben nagy baj, ha Magyarország nem rendszerváltó társadalom lenne, egy geopolitikai vákuum kellôs közepén, sajátos történelmi tehertételekkel. Ilyen körülmények közepette nem lenne szabad alábecsülni a nemzetközi fejlemények hatását a magyarság egészének jövôjére. A kormánykoalíciónak nem lenne szabad kihasználnia a társadalom kenyérgondokból fakadó közönyét, s még kevésbé lenne szabad a nemzeti érdekeket keresztezô külpolitikát folytatnia. Ebben a helyzetben a lanyha társadalmi érdeklôdés ellenére indokolt úgymond féktávolságnyi szorossággal nyomon követni a külügyi kormányzat manôvereit.

Amennyire bizonytalan az ország pillanatnyi belpolitikai helyzete, ugyanannyira nyitott kérdés a rendszerváltás pillanata óta zajló geopolitikai átrendezôdés kihatása is Magyarországra és a térségre. Fura játéka a történelemnek, hogy évezredfordulókon állítja a magyar nemzetet sorsdöntô kihívások elé. Mert nem túlzó ama döntés jelentôségét, amely elôtt ma áll az ország, ahhoz mérni, melyben Szt. István volt, amikor nem Bizánctól, hanem Rómától kért koronát. Könnyen lehet, hogy hónapok kérdése, és eldôl, hogy folytatódik-e a magyarság évszázados ôrlôdése Kelet és Nyugat között, vagy pedig kikötünk és meggyökerezünk ott, ahova mindig tartozni akartak legjobbjaink.

Bár néhány héttel az oroszországi* és pár hónappal az amerikai elnökválasztás elôtt nem könnyû történelmi léptékû jóslatokba bocsátkozni, mégis szükségét látom, hogy a laikus könnyelmûségével elôtárjam a legvalószínûbb forgatókönyvre vonatkozó optimista prognózisomat: Magyarország rövid idôn belül a NATO teljes jogú tagja lesz, szomszédaink zöme – és épp a kritikus országok, népes határon túli magyar közösségekkel – viszont nem. Az 1998-ban megalakuló kormány diplomáciájának egy ilyen helyzetre mindenképpen fel kell készülnie.

A kormány és a külpolitikai konszenzus

A tájékozódáshoz és a célok kijelöléséhez nélkülözhetetlen a szocialista-szabaddemokrata kormány kétéves országlásának minôsítése. Az imént valószínûsített optimista forgatókönyv esetleges bekövetkezéséhez vajmi kevés köze van az ideiglenesen hazánkat kormányzó pártok tevékenységének, hacsak nem abban az értelemben, hogy tevékenységük ellenére még mindig nem vesztette el az ország minden a külpolitika területén a rendszerváltás során megszerzett lehetôségét.

A kormánypropaganda senkit ne vezessen félre. A Horn-kormány külpolitikája két év kudarcsorozat. Amit célként tûztek ki, nem tudták megvalósítani, ami pedig bekövetkezett, arra képtelenek voltak megfelelô módon reagálni. Amit külpolitika címén folytattak, valójában egy követhetetlen szóáradat volt. Mert nézzük meg: a nagy garral beharangozott szomszédokkal való történelmi megbékélésbôl feszültséggel terhes kapcsolatok, magyarellenes hangulatkeltés, Szlovákiában nyelvtörvény, közigazgatási beosztási törvény és büntetôtörvénykönyv-módosítás, Romániában pedig többek közt a hírhedt tanügyi törvény kerekedtek. Az euroatlanti integráció egy tapodtat sem mozdult elôre, s ma már az sem elképzelhetetlen, hogy az ország kimarad a NATO bôvítésének elsô fordulójából. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az ország nemzetközi megítélése az 1988 óta mért minimumon van. A kormány önkritikusabbjai nem tagadják mindezt, csak a felelôsséget hárítják másra. De a tízmilliózástól az alapszerzôdés-politikán át a beneši faji diszkriminációt idézô törvénykezés fedezéséig a magyar kormány felelôssége egyszerûen letagadhatatlan.

Joggal tehetjük fel a torokszorító kérdést: mi ennek a kudarcsorozatnak az oka? Az „eredendô bûnt" a kormány tevékenységének egyik legmarkánsabb jellemvonásában, a meghasonlottságban fedezhetjük fel. Ezt Horn Gyula a választások után egyik elmélkedésében úgy fejezte ki, hogy miyen nehéz is egy szocialista párt számára a kapitalizmust „felépíteni". S ennek analógiájára nyugodtan tegyük hozzá: milyen nehéz az internacionalizmust képviselô kormánypártoknak a nemzeti érdeket képviselni a külpolitikában!

Nem kívánok pálcát törni a Horn-Kovács-féle külügyi kormányzat felett. Ez a történelem tiszte. Bizalmatlanságomnak viszont hangot kell adnom. Erre feljogosít az, hogy a magyar kormányzat és politikai elit szereplôi hasonló szorgalommal és ugyancsak részérdekek képviselôiként szolgáltak már más nemzetközi orientációt is, amely a KGST, VSZ, KGB akronímákkal jellemezhetô. Ezen túlmenôen pedig az elmúlt két év nem éppen meggyôzô külpolitikai produkciója is feljogosít a bizalmatlanságra.

Nem vesztegetnék ennyi szót a szocialista-szabaddemokrata pártelit múltjának elemzésére, ha nem állna a nemzet elôtt egy történelmi lehetôség, amelyben ad abszurdum benne van, hogy az ellenzék támogatása mellett Horn Gyula fintorogva ugyan, de alá fogja írni Magyarország csatlakozási szerzôdését a NATO-hoz. Ezt a célt persze nem szolgálja a posztkommunista magyar külügyminiszter nemrégiben a Népszabadságban megjelent nyilatkozata, amelyben az euroatlanti integráció 5-10 éves késleltetésével vádolja meg a FIDESZ-t, mondván, hogy még ezt az árat is megfizetnék, csak ne kelljen „választási adut adni a jelenlegi kormánykoalíció kezébe". Tapasztalatom szerint a politika elméletének és gyakorlatának tanulmányozása során a politikai elit zöme túljutott már a kicsinyes egyéni és csoportérdekek és a nemzeti érdek összehangolásának leckéjén. Nem vagyok azonban meggyôzôdve errôl – az iménti idézettel összhangban – a kormánypártok esetében. Ezért talán nem felesleges elismételni: a magyar külpolitika szereplôi nem egyének, elitcsoportok, pártok, hanem az állam és a nemzet. Az elôbbiek érdekeit a külpolitika az utóbbiak érdekeinek érvényesülésén keresztül szolgálja. A részérdekek képviselôi közötti vitákat azonban nem szabad kiiktatni, hanem le kell folytatni, majd a külpolitikai célokat illetôen ki kell egyezni egymással. Életképtelen az az állam, mely politikai erôinek összesége nem ismeri fel külpolitikai érdekeit, nem tudja megfogalmazni céljait, és nem számol az elôtte álló lehetôségekkel és korlátokkal. Ha mindez nem sikerül egy országnak, olyan esetlegesség, improvizáció és kiszámíthatatlanság lesz úrrá külpolitikáján, amely alkalmatlanná teszi a hatékony fellépésre és végsô soron az elemi önvédelemre is. A magyar kormánypártok iránti kíméletesség jegyében maradjunk annyiban, hogy Magyarország 1996-ban ebbe az irányba sodródik.

Amennyiben akár az 1998-as választások elôtt, akár azután létrejönnek a külpolitikai kiegyezés elôföltételei, azonmód a nemzeti érdek alapzatára kell helyezni mind az euroatlanti integrációs, mind a regionális és kisebbségpoltikát. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy nincs értelme asszisztálni a három egyenlô külpolitikai prioritás melletti hûségnyilatkozatokban testet öltô össznépi külpolitikai társasjátékhoz. A három ún. prioritás egyensúlya felborult, a nézetkülönbségek alapvetôek, a hármas formula örve alatt alapvetô nemzeti érdekek egymás elleni kijátszása zajlik, s szemantikailag is értelmezhetetlen a három „prioritás". Magyarország külpolitikájának egyetlen prioritása a nemzeti érdek képviselete kell, hogy legyen.

Az euroatlanti integráció

Az euroatlanti integráció célja a nemzet legszélesebb értelemben vett biztonságának megteremtése. Mint tudjuk, a világ kétpólusú elrendezése a szovjet birodalom összeomlásával és a hidegháború befejezésével érvényét vesztette. Ezzel párhuzamosan a biztonság fogalmának katonai jellege is alapvetôen átalakult. Európa közepének nagyobb részén a geopolitikai átrendezôdés nyomán a biztonság látványosan megnôtt, létrejött a német egység, amelyet egyéb sikeres önrendelkezési törekvések kísértek, s megkezdôdött az euroatlanti közösség határainak keleti irányú kiterjesztése. Az integrációs folyamat mellett azonban Kelet- és Közép-Európa országaiban a dezintegrálódás erôszakos formái is megjelentek. Ezek, kiegészülve olyan új típusú kockázatokkal és veszélyforrásokkal, mint az etnikai-vallási feszültségek, agresszív területi ambíciók, kényszermigráció, nemzetközi bûnözés, terrorizmus, környezeti katasztrófák, fegyverek és rendszereik ellenôrizetlen terjedése, a tényleges biztonság csökkenésének lehetôségét hordozzák magukban. E két tendencia egyidejû jelenléte a térségben azt jelenti Magyarország számára, hogy nem vagyunk túl a Rubiconon, s egyelôre tudatában kell lennünk annak, hogy az ország egyáltalán nincs biztos és békés átmenetre ítélve.

Tekintettel arra, hogy az EU-nak nincs közös kül-, védelmi és biztonságpolitikája (lásd balkáni háború, a Horvátország elismerése körüli huzavona, Pax Americana Boszniában), s ha lenne is, erôsen függne az Egyesült Államoktól, Magyarországnak arra a helyzetre kell berendezkednie, hogy a NATO jelenleg és a belátható idôn belül az egyetlen számára elérhetô, mûködô biztonsági rendszer. Ezen a ponton illendô, hogy utaljunk Antall József néhai miniszterelnökre, aki már 1990-ben felismerte mindezt, akkor, amikor a mai kormánypártok köreiben még egy új katonai szövetség szükségérôl regéltek.

Örvendetes, hogy némi bizonytalankodás után a NATO felfedezte új identitását, amennyiben már nem a Szovjetunió elleni védôpajzs, hanem a Nyugat és a demokrácia keleti irányú kiterjesztésének biztonsági elôôrse kíván lenni. Ez a magyarság számára fölöttébb ígéretes fejlemény.

A kormány által a NATO számára átadott vitaanyagban lefektetett elvek politikai konszenzuson nyugszanak, mégis az ország megbízhatatlanságát megalapozó Horn–Keleti-improvizációk és lépések, ill. a lakossággal szembeni „kommunikációs sumákolás" indokolják annak folyamatos és egyértelmû leszögezését, miszerint a teljes jogú NATO-tagsággal járó minden kötelezettség vállalását, beleértve a katonáink külföldi bevetését és külföldi csapatok magyarországi állomásoztatását, Magyarországnak támogatnia kell.

Ami Oroszországot illeti, a NATO identitásának és Oroszország kezelésének kérdése nem választható szét egymástól. Ha a NATO-identitást érintô említett változás bekövetkezik, akkor Oroszországnak nincs esélye és módja arra, hogy eljátssza a sajátos szuperhatalom duzzogós szerepét, hanem be kell tagolódnia a transzatlanti kooperatív rendbe. Ennek megfelelôen azon túl, hogy az orosz elnökválasztástól túl sok jót nem várhat Magyarország, a helyzet dramatizálásának sem látom különösebb okát. Az persze érthetetlen, hogy Keleti György miért ad ötleteket a NATO-nak arra vonatkozóan, hogy az új tagállamokba ne telepítsen bizonyos fegyvereket. Esetleg a NATO és Oroszország közötti tárgyalásokra is hagyhatna valamit a szerepet tévesztô magyar honvédelmi miniszter. Bár érdekesek ezek a javaslatok, egyszerû halandó el sem tudja képzelni, hogy milyen felmérhetetlen károkat képesek okozni alapvetô nemzeti érdekeinknek.

Azt is tudatosítani kell, hogy az euroatlanti integráció a magyarság számára több, mint a közép-európai országok számára általában, hiszen az egyetlen lehetôség a józan politikai kalkulácó alapján a nemzet szétszakítottságát tükrözô trianoni trauma meghaladására is. Egyelôre azonban Trianon összefüggései sokkal kézenfekvôbbek a regionális és kisebbségpolitika problémáit vizsgálva.

Regionális és kisebbségpolitika

Amikor szóba kerül a regionális és kisebbségpolitika kérdése, a mi bôbeszédû külügyi vezetésünk a kormány legfôbb külpolitikai sikereként rutinszerûen hozza fel a magyar-szlovák alapszerzôdést. Kétségtelen, hogy kétéves történelmi távlatból megítélhetôen másra tényleg nem voltak képesek, és emberi számítás szerint már nem is nagyon lesznek, hacsak nem egy magyar-román alapszerzôdésre. S mivel ennek ôk is tudatában vannak, nem csoda, hogy foggal-körömmel védik torzszülöttjüket.

Ami a történelmi dimenziót illeti, már ma megítélhetõ: a magyar-szlovák alapszerzôdés egyedül Balladur francia elnökjelölt kampányában fejtett ki csekélyke, de a második fordulóba jutáshoz már nem elegendô pozitív hatást, egyébként minden szereplôje súlyos árat fizetett és fog fizetni érte. Közöttük mindenekelôtt Magyarország, hiszen a Horn-kormány az alapszerzôdések erôltetésével hosszabb távra jókora csapdahelyzetbe lavírozta a magyar külpolitikát. Ma minden nyugati integrációs tényezô explicit vagy implicit formában az integráció feltételéül szabja az alapszerzôdések megkötését. Félô, hogy az 1998-ban kormányra lépôk már nem lesznek képesek, hogy megértessék és elismertessék partnereinkkel, hogy az alapszerzôdések épp a várttal ellentétes hatást váltanak ki. De súlyos árat fizetnek a határon túli magyar közösségek is, ahogy ezt már a korábbiakban érintettem. Továbbá a közhiedelemmel ellentétben a többbségi nemzetek, szomszédaink belpolitikai stabilitása és integrációs esélyei is megsínylették ezt a fene nagy barátkozást. A szilárd alapokat nélkülözô megbékélési politika eredményeként felbátorodtak és megerôsödtek különösen Szlovákiában, de Romániában is a nehezen kezelhetô, szélsôséges politikai irányzatok. Mondjuk ki, a Horn-kormány külpolitikájának egyetlen kézzelfogható produktuma szöges ellentétben áll a nemzet legalapvetôbb érdekeivel.

Ha valaki a szomszédsági politikában a józanságnak és a párbeszédnek a híve, akkor sem lehetnek illúziói, hogy szóban forgó szomszédaink vezetô politikai erôi hatalmi legitimációjukat nem kis részben a kisebbségellenességre és különösen a magyarellenességre alapozzák. A maradék esélyt a változásra a geopolitikai helyzet átrendezôdésétôl és a radikális elitváltástól lehet várni.

A regionális együttmûködésnek, különösen a visegrádi hármak-négyek esetében, a jelentôsége kétségtelen, méghozzá oly mértékben, hogy indokolt lenne a feltámasztására irányuló külpolitikai kísérlet. Különös tekintettel arra, hogy ideális esetben ez a keret nagymértékben szolgálhatja a tagállamok tárgyalási pozícióinak megerôsödését az integrációs szervezetekbe való felvétel során, ill. azt követôen.

Határon túli magyarok

A nemzeti érdek képviseletének követelménye a magyar kül- és nemzetpolitikában két sajátos érdek egyidejû érvényesítését, s egyfajta nemzetstruktúra kiépítését jelenti. Mivel a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, a nemzeti érdek fogalma a magyar állam és a határon túli magyar közösségek együttes érdekeit fedi le. A nemzeti érdek megköveteli, hogy amennyiben ellentétek keletkeznek a két fél között, azok kiküszöbölésére maradéktalanul sor kerüljön, s a konszenzusos álláspont képviseletét mindkét fél magára nézve kötelezônek ismerje el.

A nemzeti érdek ezen értelmezését mindenekelôtt a politikai racionalitás diktálja. Ugyanis a magyar állam érdekérvényesítô képességét nagyban megnöveli, ha támaszkodhat a határon túli magyar közösségek támogatására, szervezeti erejére és viszont. A magyar külpolitikának szakítania kell azzal az uralkodó szemlélettel, mely a határon túli magyarokat ballasztnak tekinti, kiiktatandó problémának, amely erôket von el az ország csekélyke tartalékaiból. Nehezen cáfolható, hogy a határon túli magyarok nem elvonnak, hanem hozzáadnak Magyarország erejéhez.

A nemzetstruktúrát képezô két fél intézményes párbeszédének megfelelô keretet kell teremteni. A magyar állam megfelelô szervének kijelölése egyszerû döntést igényel. A határon túli magyar közösségek pedig egyöntetûen a közösségi autonómia intézményének révén kívánnak formát adni politikai akaratuknak, amelyet alulról és felülrôl egyidejûleg kívánnak kiépíteni. Ez is adott. Sürgetô tehát, hogy létesüljön szervezet, például Autonómia Tanács, a hazai és határon túli fôbb politikai tényezôk részvételével, mely rendszeresen ülésezik, és feladata az autonómiák támogatásának összehangolása. E szervezet többek között dönthetne a magyar költségvetés százalékban rögzített hányadának felosztásáról a határon túli magyar közösségek között. Az évek óta vajúdó intézményes párbeszéddel nem más, mint a magyar nemzet határmódosítás nélküli politikai reintegrációja születhet meg.

A magyar külügyminiszter említett interjújában Orbán Viktor mellett Tôkés László püspök urat méltatja arra, hogy tengelyt akasszon vele, hömpölygô gondolatokkal cáfolva azt az el sem hangzott követelést, hogy a kormány áldozza fel a 10 millió magyar érdekét a határon túli magyarokért. Szükségesnek tûnik még egyszer leszögezni: a nemzeti érdekkel ellentétes az a politika, amely Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekellentéteire játszik. Tegyük ehhez hozzá, hogy amennyire erôsítheti, legalább annyira gyengítheti is a nemzet két része egymást törekvéseik érvényesítésében.

A világon sehol sem lenne nóvum a külpolitika kiindulópontjaként emlegetni a nemzeti érdeket. Ez Magyarország történelmében is igen sokáig így volt, s remélhetôleg így is lesz rövidesen. Hadd idézzem Szt. István intelmeit fiához, Imre herceghez: „Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat."

[Vissza az Pro Minoritate honlapjához]		[Vissza a HHRF honlapjához]