Eltelt nagyjából hat év, amióta a szovjet befolyási övezet, melyet a nagyhatalmak a II. világháborút követô rendezés keretében alakítottak ki, gyakorlatilag megszûnt létezni. A szovjet támogatás megszûntével a Baltikumtól Albániáig terjedô Köztes-Európa összes állampárti diktatúrája azonnal összeomlott, s e térség mindegyik államában rövid idôn belül szabad választásokat tartottak, parlamenti demokráciát konstituáló szabályok szerint. A térség tizenhat államából hétben 1996 ôszén újra parlamenti választásokra került sor (lásd összeállításunkat); jó alkalom arra, hogy megpróbáljunk szembesülni az "átmenet" hat évének néhány kulcsproblémájával.

1.) Noha a 90-es évek elején joggal állíthattuk, hogy a szovjet kivonulást követôen térségünk "senki földjévé", "szürke zónává" vált, ez a helyzet 1996-ra megváltozott. A geopolitikai vákuum megszûnt, s létrejött egy olyan helyzet, melyet talán "nagyhatalmi tülekedésnek" lehetne nevezni. Az európai nagyhatalmak, az Egyesült Államok és Oroszország ma Köztes-Európa területén vívja meg azokat a csatákat egymással, melyeket máshol – ott, ahol kapcsolataik alakítását egyértelmû szabályok rögzítik – nincs lehetôségük végigharcolni. E helyzet pontos feltérképezése és a gyakorlati következtetések levonása alapvetô fontosságú a térség államai számára, hiszen a nagyhatalmi befolyás érvényesülését semmiképpen sem áll módjukban feltartóztatni; amit tehetnek, az csupán e befolyás mederbe terelése, irányának esetleges módosítása. Nem másról van itt szó, mint az önálló bel- és külpolitikai mozgástérnek és a nagyhatalmi akarat érvényesülési terepének elhatárolásáról, a két terület egymáshoz való viszonyának tisztázásáról.

2.) Egy politikai elit tagjainak egyéni életstratégiái – legyenek azok akár a legnagyobb gonddal kidolgozva – nem pótolhatják az állam fenntartására és mûködtetésére irányuló közvetlen szándékot, az ilyen irányban érvényesülô akaratot. A posztkommunista államok politikai elitjeire e közvetlen szándék, egy ilyen irányú akarat érvényesülésének hiánya jellemzô. Minden bizonnyal hibás az az elképzelés, hogy a sikerre vezetô egyéni életstratégiákból mint elsôdlegesekbôl automatikusan "összeáll" az állam mint másodlagos képzôdmény. E hibás elképzelés abból fakadhat, hogy a posztkommunista államok elitjeinek körében elterjedt az a tévhit, hogy az állami vagyon szétosztásának, valamint e vagyon magántôkeként való mûködtetésének szabályaira – amire ezen elitek tagjai, egyéni életstratégiáikat szem elôtt tartva összpontosítani látszanak – ráépülhetnek az állam szervezésének és mûködésének szabályai. Holott utóbbi szabályok csak bizonyos fajta eszmékre és az azokat közvetítô társadalmi ideológiákra épülhetnek rá.

3.) Az a társadalmi ideológia, mely térségünk népei által elfogadottnak tekinthetô (noha magát az ideológiát e társadalmak kevéssé ismerik, s inkább következményeit fogadják el), nem részesül a szükséges mértékû támogatásban. A bel- és külpolitikai stabilitás az, ami minden részrôl (a nemzetközi közösség részérôl és belülrôl, a politikai elitek által) elsôdleges "támogatásban" részesül, a "realpolitik" jegyében. A konszenzus-övezte társadalmi ideológia a posztkommunista államokban a szabad, demokratikus választásokra szûkül le, miközben figyelmen kívül marad az a körülmény, hogy demokratikus felhatalmazást akár a demokratikus rendszer lerombolásának céljára is lehet szerezni. A demokratikus választás, ha a többség által választott alternatíva nem illeszthetô bele abba az ideológiába, mely egyebek mellett épp az ilyen választást is lehetôvé teszi, csak átmenetileg képes biztosítani a bel- és külpolitikai stabilitást. A "realpolitik" helyett – a hosszú távú stabilitás biztosításának érdekében is – az eszmei alapokon nyugvó, a térség népei által elfogadott "szabadságideológia" támogatása lenne kívánatos Köztes-Európában.

4.) A térség államainak mind bel-, mind külpolitikai stabilitását veszélyeztetô nemzeti(ségi) kérdés rendezéséhez a nagyhatalmak és a térség országainak közös erôfeszítésére lenne szükség. A rendezés legfôbb akadálya a nemzetállami eszme és gyakorlat hibás értelmezése, illetve alkalmazása. A nemzetállami eszmét lehet úgy is tagadni, hogy az valójában a nemzetállami gyakorlat igenlését jelenti. Ilyen eset, amikor elvitatjuk a nemzeti kisebbségek nemzeti alapon való önszervezôdésének jogát a nemzetállami eszme elvetésének jegyében. Ezzel tulajdonképpen a többségi nemzet azon jogát ismerjük el, hogy építheti saját nemzetállamát – gyakorlatilag a nemzeti kisebbségek rovására. A nemzetállami gyakorlatot nem akkor igeneljük, ha igényeljük a nemzeti kisebbségek jogát a nemzeti alapú önszervezôdésre, hanem akkor, ha – bármilyen eszmére hivatkozva – e ki-sebbségektôl megtagadjuk ezt a jogot. A nemzetállami gyakorlat akkor szûnik meg, ha egy állam tényleges nemzeti(ségi) tagoltságának megfelelôen "rendezkedik be", helyt adva minden, az állam területén élô nemzet(iség) önszervezôdésének. A nemzetállami eszme tagadását csak így lehet értelmezni. A másik alternatíva, mely abban áll, hogy mindenki egyként tagadja a nemzet létezését annak minden következményével együtt, irreális.

Lôrincz Csaba