A tömérdek új adaton, eredeti gondolaton, frappáns következtetésen túl, mint minden igazán jó mû, Romsics Ignác legújabb kötete is számtalan képzettársítást, olvasmány-emléket, ötletet, elgondolást és – fôként – érzést indít el, elevenít fel, mozgat meg vagy kavar föl sorai lehetséges címzettjében. Lett lényen az laikus, a történelmi kérdések iránt érdeklôdô "átlagolvasó", a történelemmel hivatásszerûen foglalkozó középiskolai tanár, esetleg levéltáros, netán külföldi tudós kolléga, avagy hazai, a szerzônél fiatalabb vagy éppen idôsebb pályatárs, vagyis a historikusok zártkörû céhének bármilyen rendû s rangú tagja.

Az elsô motívum mindenképpen az átlagon jóval felüli szakmai teljesítménynek, a kutatói következetességnek, az imponáló anyagismeretnek, a helyes arányérzékkel párosuló szerkeszteni tudásnak, vagyis az íráskészségnek, egyszóval: a történetírói kvalitásoknak kijáró feltétlen elismerés kell, hogy legyen.

Hiszen már ahhoz is nem kevés eltökéltség, szívósság, munkabírás és persze egészséges szakmai becsvágy kell, hogy egy kutató önként vállalt, szerfölött bonyolult feladatát – ezúttal Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Németország és az Amerikai Egyesült Államok politikai elitjeinek, külügyi vezetésének vagy "csupán" szakértôi gárdájának a Duna-medencével (s természetesen Magyarországgal, a magyarsággal) kapcsolatos huszadik századi nézeteinek, terveinek, elképzeléseinek árnyalt és szenvtelen bemutatását – maradéktalanul elvégezhesse.

"Maradéktalanul" – de nem a "teljesség igényével". Ehhez ugyanis a viharos századunkban négy "sorsfordító változást" (R. I.) megélt Köztes-Európa (vagyis a Baltikum és a Mediterraneum között húzódó térség) viszonyaira el- és meghatározó befolyást gyakorolt hatodik nagyhatalom – Szovjet-Oroszország – "hozzáállásának" aprólékos vizsgálatára is szükség lett volna. Ettôl viszont – "tekintettel a szovjetunióbeli levéltári kutatások problematikusságára" (R. I.) – a szerzônek egyelôre el kellett állnia.

"A fenti négy fordulat vagy változás alapvetô jellemzôje" ugyanis éppen az – összegzi mondanivalójának lényegét könyve bevezetôjében Romsics –, "hogy a nagyhatalmak mindegyikben fontos, ha nem sorsdöntô szerepet játszottak. Olykor csak kezdeményezték vagy elôsegítették a változásokat, máskor viszont brutálisan rákényszerítették akaratukat az itteni népekre. A XX. századi magyar és kelet-közép- európai történelemnek tehát – emeli ki a szerzô – a nagyhatalmi politika alig túlértékelhetôen fontos aspektusa. E kötet tárgya ezen ‘akaratátvitel’ története." (8. o.)

A "Détruire ou reconstruire l`Autriche– Hongrie? Franciaország dunai politikájának dilemmája a XX. század elején" c. elsô tanulmány (11–33. o.), címébôl is következôen, azt az ellentmondásos, habozástól, következetlenségektôl sem mentes folyamatot követi nyomon, amelynek során a Németország iránti engesztelhetetlen revansvágy lázában égô francia "politikai osztály" elôször a Kettôs Monarchia megszüntetésének gondolatáig, utóbb kíméletlen megcsonkításának tervéig, végül teljes megsemmisítésének befejezett tényéig eljut, mi több, ellentmondást nem tûrô eltökéltséggel véghez viszi azt. Ezen az sem igen változtat, fejti ki Romsics, hogy némely francia politikusokban (Dechanel, Millerand, Paléologue) idônként meglepôen realista, nagyon is épkézláb elképzelések is megfogalmazódtak a kárpát-dunai térség jövôjérôl, amelyek, szögezi le a szerzô, ha nem óhajtották is a háború elôtti állapotok teljes visszaállítását, Magyarországgal, a magyarsággal szemben mindenesetre méltányosabb magatartást képviseltek. (30. o.) Nem kevésbé figyelemre méltó az sem, írja Romsics, hogy a francia vezérkar több tagja már 1917-ben elôre látta a Kettôs Monarchia romjain és "holdudvarában" (R. I.) létrehozott "kis és középnagyságú ‘nemzetállamok’" (7. o.) majdani "kíméletlen versenyfutását – elôbb a német piac kínálta elônyökért, majd Németország politikai jóindulatáért is." (32. o.)

Mindehhez kiegészítésül csupán annyit fûznék (bár nem tartozik teljesen Romsics tárgyához), hogy egy francia történész szerint² a Monarchia felrobbantását III. Napóleon már 1859-ben fontolóra vette, ám a várható következmények (Anglia neheztelése, Poroszország és Oroszország esetleges ellenlépései) miatt végül is elvetette... Az "érem másik oldalán" pedig olyan, szintén francia szerzôk is akadnak, akik nem csupán a "kelet-európai kis államok" imént említett egymást letaposó nyomorúságos törtetését sejtették meg, hanem a fôként (és elsôsorban) francia ihletésû versailles-i "békemû" tökéletlenségét, törékenységét és alkalmatlanságát is arra, amire létrehozták, t. i. az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolásával elôállt hatalmi vákuum betöltésére, a térség új (kis-)nemzetállami "elrendezésére". Vagyis a várható (s utóbb be is következett) nyomasztó német hatalmi túlsúly ellentételezésére...³

Romsics annyi eddig ismeretlen iratot, dokumentumot, feljegyzést, tervezetet, háttér-tanulmányt, könyvészeti adatot dolgoz fel tanulmányaiban, hogy ezek szinte szétfeszítik kötete kereteit. Némi fáradsággal például bizonnyal külön kis könyvet publikálhatott volna A brit külpolitika és a "magyar kérdés", 1914–1946 c. tanulmánya (34–132. o.), illetve Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerzôdés c. cikke (316–327. o.) anyagából, amelyekbôl – pedáns ismertetés helyett – egyelôre csupán két "örökzöld", a szerzô által különben részben meg is válaszolt, kérdést emelnék ki:

1. Mivel magyarázható az, hogy a Monarchia és a magyarság sorsával kapcsolatos viszonylag ésszerû és méltányos brit álláspontok a versailles-i béketárgyalások során egyetlen egyszer sem párosultak politikai eltökéltséggel?

2. Mi a "végsô" oka annak, hogy – már a II. világháború alatt és után – a több tucatnyi, igen alapos (és magyar szempontból gyakorta pozitív) amerikai szakértôi vélemények egyike sem vétetett figyelembe. Olyannyira nem, hogy – még erre is akad példa – a State Departement Tanácsadó bizottságának (Advisory Committee) Területi Albizottsága által rendelt, különlegesen felkészült szakemberek körültekintô munkájával elkészített tanulmányok – s egyáltalán "az erdélyi kérdés" – témája egy idô után levétettek az Advisory Committee on Post-War Policy soros üléseinek napirendjérôl? (261. o.) Mert hogy erre amaz, egyébként igaz amerikai szakértôi állásfoglalások, miszerint "a román–magyar területi vitában elképzelhetetlen igazságos megoldás" (John MacMurray, 261. o.), vagy "a legnehezebb s megnyugtatóan alig megoldható területi probléma Erdély, illetve a székelykérdés" (Philip E. Mosely, 270. o.) nem adnak kielégítô feleletet. És ugyanígy távolról sem "tökéletes" válasz – természetesen Romsics sem szánja annak könyvében – Franciaország versailles-i ellenérdekeltsége, illetve (1945 után) a Szovjetunió hatékony ellenállása...

Mielôtt ezekre a kötet sûrû szövetébôl önkényesen kiragadott "sorskérdésekre" magam próbálnék valamiféle hevenyészett, gyarló és (nyilván) Romsicsénál jóval kevésbé kompetens válasz-félét megkockáztatni, recenzensi tisztembôl fakadóan kénytelen vagyok egy újabb "tiszteletkört" megfutni.

Közhírré kell ugyanis tennem, hogy a magyar historiográfia mindenkori "román- (Erdély-) szakértôinek" népes tábora új taggal gyarapodott. Elvégre Romsics Ignác már korábbi témaválasztásai révén⁴ – s kivált jelen kötete románokkal (is) kapcsolatos új adatai okán – immár a XX. századi magyar–román külpolitikai (diplomáciatörténeti) kapcsolatok egyik igen fontos (bár társadalom- és eszmetörténeti összefüggései nélkül csupán részleges, inkább "madártávlatú") aspektusának föltehetôen legalaposabb ismerôi közé került, jóllehet erre a "pozícióra" egészen biztosan nem "aspirált" – s talán maga sincs teljesen tudatában. Ám a tények, mint tudjuk, "makacs dolgok", hiszen Helyünk és sorsunk a Duna-medencében c. tanulmánygyûjteménye román vonatkozású dokumentumaiból – mindenekelôtt az Olaszország és a román–magyar megegyezés tervei, 1918– 1938 c. tanulmánya (137–177. o.) törzsanyagából – könnyûszerrel szerkeszthetne egy összefüggô XX. századi magyar–román kapcsolattörténeti alapvetést is, függelékében a kötetben szétszórva helyet kapott, általa feltárt, bemutatott és elemzett "evidenciákkal".⁵

Engedtessék meg tehát két – elôbb egy fogalmi-nyelvhasználati, majd egy tartalmi észrevétel, illetve kiegészítés Romsics "kolléga" legfrissebb eredményei margójára. Az elsô, lényegi vonatkozások híján, egyszerû filológiai kötözködésnek tûnhet, bár nem annak szánom, a szerzô pedig – akárcsak a magyarul beszélô embereknek a nagyvilágban szanaszét szóródott 15 milliós közössége – tökéletesen ártatlan benne. Romsics, amikor "az Alföld déli része a Maros, a Tisza és a Duna közötti"⁶ földrajzi tájegységgel összefüggô – fôleg a magyar–román (szerb) határvonallal kapcsolatos – tervekrôl, illetve bekövetkezett változásokról beszél könyvében, mintegy húsz alkalommal használja a "Bánát"⁷ (Észak-Bánát, Dél-Bánát) kifejezést, és mindössze négyszer él, némi ösztönös következetlenséggel, a régi magyar bán méltóságnévbôl nyelvünk alapszabályainak megfelelôen képzett "Bánság"⁸-elnevezéssel, amelybôl – a "Banatus Temesiensis" formula közvetítésével – elôbb a német nyelvbe került át, majd onnan, immár "Temesvári Bánát" alakban 1748-ban visszajutott a magyarba.⁹ Ebben a "kontextusban" még érdekesebb – s kiváló példa a magyar–román közös múlt Romsics kötetébôl is lépten-nyomon kitetszô összeszövôdöttségére s csaknem komplementer jellegére¹⁰ –, hogy a román nyelvbe, nyilván a Béla herceg által 1224-ben létrehozott szörényi [craiovai] bán tisztségébôl, már a XIII. század végén átkerült, s oly mértékben "szervesült", hogy – nem egészen köztudomásúan – a fizetôeszköz neve mindmáig "ban-bani" keleti szomszédaink szókincsében. Vagyis, miként az egy régebbi keletû román etimológiai szótárban olvasható: "a Szörényi Bán által verettet pénz".¹¹ Okvetlenkedésem végén még megjegyezném, hogy a "Bánát"-alakra egyetlen egyszer sem bukkantam a honi "romanológia" egyik legnagyobb nyelvész-historikusa, a temesvári születésû Tamás[Treml] Lajos fô mûvében,¹² s ugyancsak következetesen a "Bánság"-formát használja legújabb történeti összefoglalójában¹³ Szász Zoltán is. Magam is ez utóbbi variáns mellett voksolnék tehát...

Tartalmi megjegyzésem viszont ténykérdés: Romsics Olaszország és a román–magyar megegyezés tervei, 1918–1938 c. kitûnô tanulmányában – "A román–magyar szövetség (perszonálunió) terve, 1919" címmel – külön alfejezetben foglalkozik a "Magyarország és Románia közötti unió" körüli tervezgetésekkel. Ebben, egyebek között, ismerteti Rugonfalvy Kiss István debreceni egyetemi tanár 1919 májusában szerkesztett memorandumát, amelyben Rugonfalvy, idézem: "nem egyszerûen román–magyar együttmûködésre, hanem – tudomásunk szerint elsôként [véli Romsics] – román–magyar perszonálunióra tett javaslatot".¹⁴

Nos, megint egyszer kiderül, hogy semmi sincs új a Nap alatt, hiszen hasonló kombinációkra utal Bánffy István havaselvi (brðilai) magyar emigráns 1869 október ötödikén kelt, M. Kogðlniceanu akkori román belügyminiszterhez intézett levele, amelyben a "tekintélyes erdélyi politikusokkal" kapcsolatban álló Bánffy a román belügyér államférfiúi belátására bízza, "mily kiemelkedô jelentôséggel bír[hatna] Magyarország és Erdély konföderatív egyesítése Romániával, mely által – úgymond – természetes hivatásunkat betöltve Öfelsége I. Hohenzollern Károly uralma alatt a Duna mentén tekintélyes, virágzó hatalmat hozhatnánk létre".¹⁵

De emez, itt-ott "pro domo" elemeket sem nélkülözô, filoszokra oly jellemzô fontoskodó szôrszálhasogatás után térjünk vissza Romsics könyvének lényegéhez – és "üzenetéhez"! Rögvest be kell vallanom, hogy rám a szerzô által a bevezetôben beharangozott nagyhatalmi "akaratátvitel" német variációja tette a legmélyebb benyomást. Pontosabban, úgy hatott rám, mint a fáradságtól amúgy is támolygó bokszolóra az ötödik menetben mért megrendítô erejû ütés. Nem mintha középiskolai tanulmányaim során nem értesültem volna Hitler hírhedt "Lebensraum"- és az azt benépesítô "szolganépek"-elképzelésérôl, s egyetemistaként nem olvastam volna egyet s mást Edmund Wesenmayer magyarokról kialakított "vélekedéseirôl". Még az sem volt egészen ismeretlen elôttem, hogy a "Führer" valamennyi partnere közül Ion Antonescut kedvelte leginkább (227. o.), sôt, egy alkalommal magam is írtam "a Hitler lába elôtt heverô, egymásra vicsorító román és magyar kormányzat"¹⁶ Romsics által is "egyedülálló"-nak minôsített 1940–1944 közötti "versenyfutásáról" (219. o.) – t. i. Észak-Erdély megtartásáért, illetve visszaszerzéséért. Még csak azt sem mondhatnám, hogy a német politikusok és "szakemberek" magyarokkal kapcsolatos kendôzetlen véleményén ütköztem volna meg, vagy Hitler hírhedt cinizmusa sokkolt volna. Nem, engem – s ezzel a kínos érzéssel a könyv olvasói közül valószínûleg nem maradok egyedül – az az összkép aggaszt, amely rólunk, magyarokról, a magyar politikusokról, Magyarországról, a magyar társadalomról a Romsics által feldolgozott "evidenciákból" kialakul.

Valóban ilyenek volnánk? Tényleg nem értünk (érünk) többet? Csak ennyit – ennyi súlyt – nyomtunk (nyomunk) az európai hatalmi mérleg egyik vagy másik serpenyôjében? És ha igen – ez újra és újra megkerülhetetlen kérdés –, miért? S végül, ha mindez igaz, mit tehetünk ellene, hogyan változtathatunk rajta?

Ilyen vagy ezekhez igen hasonló gondolatok az elmúlt évek során minden bizonnyal Romsics Ignácban is fölmerülhettek, különben a provanszál trubadúrköltészetet vagy a paradicsommadarak költési szokásait választotta volna vizsgálatai tárgyául. Errôl a historikusokat idôrôl-idôre legyûrô s íróasztalukhoz szögezô ellenálhatatlan késztetésrôl századunk imént idézett eredeti gondolkodója (Robin G. Collingwood) így ír: "A történész által tanulmányozott racionális tevékenység sohasem mentes a kényszertôl: attól a kényszertôl, hogy számoljon helyzete tényeivel. Minél racionálisabb a tevékenység, annál teljesebben veti alá magát ennek a kényszernek. Racionálisnak lenni annyi, mint gondolkodni; és annak, aki cselekedni akar, arról a helyzetrôl kell leginkább gondolkodnia, amelyben éppen van... A cselekedni készülô embernek [történésznek, politikusnak, államférfinak] a helyzet az ura, orákuluma, istene..."¹⁷

Akkor hát, még komolyabbra fordítva a szót, mi is a "helyzet"? Nézzük most meg közelebbrôl – Romsics és néhány múlt századi "evidencia" nyomán – ennek két-három újabb vetületét! Elsô lépésként vizsgáljunk meg négy (egy német, két francia és egy magyar) állásfoglalást – egyelôre kommentár nélkül –, szándékosan figyelmen kívül hagyva a megnyilatkozások idôbeli sorrendjét:

1. Hitler – tudjuk meg Romsicstól – "részben élelmiszer-tartalékai és hadereje, de még inkább központi fekvése miatt Magyarországhoz [...] a végsôkig ragaszkodott." Egy alkalommal, 1944. július végén köntörfalazás nélkül ki is jelentette: "teljesen érdektelenül szemlélné a magyarországi viszonyokat, ha azok Magyarország pe-riferikus fekvése miatt nem érintenék Németország érdekeit [...] Magyarország esetében azonban más a helyzet (az én kiemelésem – B-K. B.) Az ott esetleg bekövetkezhetô katasztrófa egyben az egész Balkán katasztrófáját jelentené."(Romsics, 232. o.)

2. III. Napóleon (valamikor 1859 és 1861 vége között): "Én a Duna folytában egész Montenegróig lakó népek között csak a Magyar és Szerb iránt vagyok Sympathi-ával, de sokszor kérdem magamtól, ha nem volna könnyebb Mihály alatt egy erôs harczias déli Szláviát alakítani, mint nem tudom én ki alatt egy Magyar Királyságot."¹⁸

3. Kossuth Lajos – Louis Napoleon fönti véleménye ismeretében – 1862. január 18-án: "Páris reám azon hatást teszi hogy a Magyarnak (alkuvási tendentiai miatt) sem határozotságában [sic!] sem (a nemzetiségi viszályok miatt) erejében nem bíznak – ’s azért Europa keletén nem mireánk hanem inkább más nemzetiségekre alapítják számvetésüket. Ez oldalról egyedüli reményem a Herczeg [Jerôme Napoleon, a császár unokafivére] szilárd jó akarata, ki nem fog soha olly combinatiokat gyámolítani, melyek a Magyar érdekekkel öszhangzásba [sic!] nem hozhatók, ámbár – fúj riadót Kossuth vitathatatlan politikai érzéke és veszélyérzete – megütköztem azon mit nem rég egy barátunknak mondott: J`en suis bien faché pour la Hongrie, mais que voulez vous? On ne peut pas changer la Geographie?" (az én kiemelésem B-K. B.) [Nagyon sajnálom Magyarországot, de mit akarnak Önök? Elvégre nem változtathatjuk meg a Földrajzot?]¹⁹

Szóval, bármilyen pongyola felületességgel futnánk is át a fönti, oly különbözô jellemû, hatalmú és helyzetû politikusok szemszögébôl fogant gondolatokat, egy dolog mindenképpen szembe szökik, s noha közismert, nem lehet elégszer hangsúlyozni: ez pedig a magyarul beszélô emberek által (is) benépesített "[közép]nagytér" – a Kárpát-dunai medence – geopolitikai érzékenysége. Immár csaknem függetlenül attól, hogy "átrendezték"-e már vagy csupán annak lehetôségét, eshetôségét, esedékességét, esetleges következményeit (a "helyzetbôl" származó elônyöket és hátrányokat) latolgatják (Louis és Jerôme Napoleon, valamint Hitler), illetve – magyar részrôl – megpróbálják azt racionálisan felfogni, megelôzni, és, ha még lehetséges, kivédeni (Kossuth).

Ebben az összefüggésben tüstént más megvilágításba kerülnek Kossuth, Klapka, Teleki, Szemere és társaik 1850-es, 60-as évekbeli erôfeszítései, és kivált Kossuth elhíresült "Dunakonföderációs Tervezete", amelynek születési körülményeirôl a magyar történetírás igen sok részletet felderített már,²⁰ ám mintha mégsem mindig lennénk tudatában annak, hogy az eredetileg tárgyalási, egyezkedési háttér-anyag céljából szövegezett dokumentum éppen a francia "titkos diplomácia", azaz, a jelek szerint maga III. Napóleon kifejezett kívánságára, sôt talán nyomására²¹ (is) keletkezett... Kísértetiesen emlékeztetve, a történelmi ismétléskényszer jegyében egy cirka 130 évvel késôbbi s 1996. szeptember 16-án a temesvári román-magyar "alapszerzôdéssel" zárult (?) eseménysorra, amelyet – idézzük csak föl nyugodtan – akkor is a francia vezetés karolt fel leginkább (Romsics, 366–367. o.). Sôt, az Edouard Balladur-féle Pacte de Stabilité, elsô "megközelítésben", adott esetben még bizonyos, konkrétan meg nem jelölt "apró határmódosításokat" ("des rectifications mineures de frontieres")²² sem tartott eleve elképzelhetetlennek...

Ezzel persze sok újat nemigen mondtam, kivált Romsics könyvéhez képest nem, hiszen a Szent Istváni Magyarország geostratégiai sebezhetôsége és szétszedésének megakadályozása "vörös fonálként" vonul végig a magyarok nagyjainak XIX–XX. századi írásain és tevékenységén – Wesselényi Miklóstól Jászi Oszkárig. Van azonban a Romsics által feltárt dokumentumoknak (s az általam töredékesen citált "evidenciáknak") egy különös, járulékos eleme, valamiféle fura hordaléka is, amire mintha jóval kevesebb figyelem irányulna. Nevezetesen az a – fôleg külsô szemlélôkben – kialakuló, nehezen megfogható érzés, futó benyomás, igen-igen ellentmondásos, ám annál feszélyezôbb érzület – nyilván nem függetlenül a térség kényes geopolitikai helyzetétôl –, miszerint a magyar társadalom állagával, szilárdságával, belsô kohéziójával sincs minden egészen rendben. Bennem legalábbis, racionálisan alig magyarázhatóan, a liha, foszladozó, viseltes (kabát)szövet képzete derengett föl. Márpedig mint ahogy – legalábbis Ka-rinthy szerint – "[bél]sárba nem lehet szöget verni", olyképpen a likacsos, molyrágta posztót sem lehet (a szakadás veszélye nélkül) átszabni vagy "újragombolni"...

Vagyis nagyon is komolyan kell vennünk Kossuth 1862-es kényszeredett felismerését (t. i. "a Magyarok... erejében nem bíznak"), mert innen nyílegyenes út vezet az államrezon atyjának, Richelieu bíborosnak egyik nevezetes szentenciájához – "Az államvezetés [politizálás] ügyeiben gyakran azé a jog, akinek hatalma van, miközben a gyenge gyakran csak nagy nehézségek árán kerülheti el, hogy a világ elítélje"²³ –, aztán tovább – Trianonhoz.

Valahogy olyanformán, mint már 1867-ben maga Kossuth jövendölte: "A fenyegetôleg közelgô óriás harcz [t. i. az I. világháború]... pedig... a [Habsburg]birodalmat szét fogja bomlasztani, de ... úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlással mi nem mint önálló tényezôk jelenendünk meg, kikkel számolni kell, hanem mint préda, melylyel a gyôztesek rendelkezendenek."²⁴ Majd – de ez már tényleg Romsics "asztala" – megpróbálják valahogy darabjaiból újból összerakni, másképpen elrendezni, valamiféle szilárd formába önteni, legalábbis – a történész gyönyörûségére – a legkülönfélébb "evidenciákba" foglalják s elgondolják, mit lehet, vagy mit lehetne kezdeni vele...

Hosszúra nyúlt recenzióm elején, Romsics történetírói teljesítményét mintegy megelôlegezve, azt írtam, hogy a maga elé kitûzött célt "maradéktalanul és szenvtelenül" elvégezte. Most viszont úgy érzem, hogy megállapításom némi magyarázatra szorul. A "maradéktalanul" természetesen erôsen szubjektív kategória, mindössze annyit akartam vele mondani, hogy engem meggyôzött, nem maradt bennem hiányérzet. A "szenvtelen" szó használata azonban bôvebb magyarázatot igényel: hiszen nem azt akartam kifejezni, hogy a szerzô érzelemmentesen, jéghideg távolságtartással – akár ha a lepkegyûjtô a kollekciójába került ismeretlen pompás példányt – vizsgálja a tárgyát, inkább azt a hûvös racionalitást igyekeztem érzékeltetni, amely a kitartó munkával elsajátított történelmi gondolkodás ismérve, amelynek, mondja Colligwood, leglényegibb tulajdonsága "az a mód, ahogyan a történész tudata a mai nap tudataként felfogja azt a folyamatot, amelynek révén a múltbeli szellemi fejlôdés eredményeképpen ô maga is létrejött".²⁵ Vagyis azt, hogy ki ô, miért olyan, amilyen, mire képes, s mi dolga van a világon.²⁶

Azt, hogy Romsicstól nem idegen az efféle okfejtés, ellenkezôleg: munkáját, annak eredményét és saját személyét egyaránt nagyfokú elvonatkoztatással szemléli, az alábbi – egy másik mûve elôszavából származó – passzussal szeretném bizonyítani, halkan hozzátéve még, hogy jelen tanulmánykötetére is érvényesnek tartom, sôt akár egyfajta "ars poetica[historicá]"-nak is felfogható: "A szerkesztô tudatában van annak, hogy mindaz, amirôl ez a könyv szól, nem lezárt történelem [...] az okmányok egyike-másika akár ma is íródhatna. Ez a körülmény sem lehet azonban ok a hallgatásra, a múlt be nem vallására. A történelmet és a történelem döntéseit el kell tudnunk viselnünk – nekünk magyaroknak és szomszédainknak egyaránt. A történész kötelessége ezzel kapcsolatban semmi más, mint ennek feltárása és bemutatása. S ha ennek során érzékeny és fájó pontokat is érint, az nem az ô bûne, hanem [a] Történelem mûve..."²⁷

Ezzel az önvallomással felérô emelkedett mondattal akár le is zárhatnám Romsics legújabb könyvével kapcsolatos "szabad – jóllehet némileg rendszerezni remélt – ötleteim jegyzékét". Ám ez esetben nem szembesíthetném a szerzôt a döntôen általa, az ô történészi munkája révén számomra, számunkra, lehetséges olvasói számára érzékletesebbé, kézzelfoghatóbbá, elgondolhatóbbá vált "helyzettel", s úgyszintén reflektálatlanul maradnának egy másik – jóval sikamlósabb – rokon területre, a politológiába átnyúló "pesszimista jóslatai" (Romsics, 9. o.) is. De elôbb adjuk át a szót a historikusnak, foglalja össze ô maga véleményét. Idézem tehát: "Az ország [t. i. Hungária] geográfiai fekvése [helyzete], amely a [Németországgal való] gazdasági kapcsolatok szorosabbá válása idején [vagyis a 30-as évek második felében] egyértelmû elônyt jelentett, a háború [II. világháború] végére ily módon súlyos plusz véráldozatokkal járó és további anyagi károkat okozó hátránnyá vált. A nemzetiszocialista Mitteleuropa romjainak eltakarítása ezért Budapesten és Magyarországon csak alig néhány héttel kezdôdhetett korábban, mint Berlinben és Németországban. A magyarországi kommunisták ezt a körülményt 1944 végétôl évtizedeken át arra használták fel, hogy az országra és a népére az "utolsó csatlós" igaztalan bélyegét süssék [...] Ma [1990–1992 között!] viszont – megfordítva az elôjeleket – sokan azt hiszik, hogy ugyanebbôl a ténybôl [t. i. a földrajzi "helyzetbôl"], továbbá a német egység létrejöttében játszott katalizátori szerepünkbôl olyan elônyök származnak, amelyek különleges helyet biztosítanak Magyarország számára a jövô – egyelôre bizonytalan körvonalú – Mitteleuropájában..."

A passzus történelmi részéhez nincs sok hozzáfûzni valóm, mondhatni "önmagáért beszél". Egyik mozzanata mégis szemet szúrt nekem, nevezetesen az a tény, hogy emlékezetem szerint Romsics a kötetbe foglalt egyetlen tanulmányát sem fejezte be ilyen élesen fogalmazott mondatokkal, amelyeken kétszeresen is – oda-vissza – átüt a magyar (értelmiségi) társadalmat gyakorlatilag szinte Trianon óta megosztó – a magyar fejlôdés "kétágú" (nemesi-dzsentri–paraszti, [ennélfogva] "népi", illetve a végsô soron szintén a XIX. századi köznemesi liberalizmusban gyökerezô, de számos elemében dinamikusabb, nyugatiasabb, városiasabb s így picit "urbánusabb") – polgáriasulásának-polgárosodásának latens (és 1989–1990 óta sajnos pártpolitikailag is értelmezhetô) disszonanciáira visszavezethetô (kis magyar) PROVINCIALIZMUS-tól való félelem. Vagyis a nyugati (német) politikai gondolkodást "evidencia"-szinten – így fölülrôl, illúziók nélkül – ismerô történész aggodalma a mindenkori magyar politikai osztályok önszemléletének, önképének s ezért helyzetértékelésének hiányosságaitól.²⁸ Talán emiatt is "szól ki" – önmagához is kissé következetlenül (hiszen ezt a kétségbevonhatatlan jogát csupán a "történész publicista énjének termékeire", azaz a kötet cikkeire vonatkoztatta a bevezetôben! [8–9. o.]) – már ebbôl a tanulmányból, amikor ekképpen zárja fejtegetését: "A jelen és a jövô kérdéseiben járatlan múltkutatóként tanulmányunkat egyforma tisztelettel ajánljuk – mindkét tábor figyelmébe". (Romsics, 233. o.)

Ezzel az enyhén didaktikus megnyilatkozással azonban mégis feladja a leckét recenzensének, hiszen ha gyaníthatjuk is, mit ért "táborok"-on, az már igencsak homályban marad, mit gondolt Romsics Ignác: az ún. vezetô értelmiségiek körébôl kinek volt késztetése, ideje, türelme magvas tanulmányok vagy vaskos dokumentum-kötetek studírozására a "rendszerváltás-rendszerváltoztatás" elsô két (s hatalompolitikailag talán legkritikusabb) évében? Vagy esetleg neves politikusokra célzott, netán (vélhetôen) a magafajta "filoszból" botcsinálta politikussá s egyéb "államigazgatási szakemberré" átvedlett hajdani pályatársai jutottak eszébe? Akiket az "igazi profik" valójában sohasem fogadtak el egyenrangú partnernek, mégha – taktikából, megalkuvásból, helyezkedésbôl, ám mindenképpen idôlegesen – sokáig (az "erôviszonyok" tisztázódásáig) úgy is tettek?

Akárhogy álljon is a dolog, biztosíthatom Romsicsot, hogy (tisztelet a kivételnek) politikusok – "profik" és "ejtôernyôsök" egyaránt – maximum jelentéseket olvasnak! Azt is csak akkor, ha azok: 1. elkészülnek, 2. idôben elküldik ôket, 3. ha az – a "rendszerváltozás" természetébôl adódóan zömmel "régi emberekbôl" álló – apparátus hatékonyan és ésszerûen "teríti" ôket, 4. ha bizonyos terjedelmi korlátokat (mondjuk a kritikus négy paginát!) nem haladják meg, 5. ha valamelyik "kisfônök" nem süllyeszti el ôket (esetleg csupán hagyagságból) hivatali fiókjában, 6. ha a kabinetfônök odateszi ôket a miniszter asztalára, 7. ha a kávét behozó titkárnô nem takarja le ôket a tálcával, 8. ha az állandó utaztatástól túlterhelt, holtfáradt fôdiplomata (mégis) fölfigyel értelmiségi módon (elméleti igénnyel) "kódolt" üzenetére (amire azért szerencsére szintén akadt példa) stb. stb. És akkor még nem is beszéltünk a tartalomról, formáról és stílusról, és végképp nem érintettük a bármily zseniális terv politikai akarattá válása közötti idôbeli távolságot, ami, optimális esetben is, több évtized... (Ám mindezek elemzése külön esettanulmányt igényelne!) Summa summarum: tapasztalataim szerint az intellektuális jellegû, elvont (netán történeti) "okoskodás" még akkor sem "jut át", ha – mint ahogy ez ténykérdés – a miniszterelnök, a külügyminiszter, annak helyettese, az elemzô osztály vezetôje stb. kivétel nélkül (volt) történész! Azon egyszerû oknál fogva, hogy az adminisztratív hierarchia lépcsôin elhelyezkedve megszûnnek értelmiségieknek lenni. És még ez a jobbik eset, mert ha régi hivatásuk normái, beidegzôdései, értékrendje ("éthosza") szerint viselkednek, nemcsak nevetségessé válnak (ami gyakran megesett velük), de a "gépezet" mûködôképességét is veszélyeztetik. És akkor még mindig nem esett szó a mélyebb, strukturális, mentalitásbeli, legitimációs s egyéb akár szociológiailag is értelmezhetô burkolt, ám bármelyik pillanatban kirobbanható ellentétekrôl. Egy szónak is száz a vége: elmélyülten gondolkozó entellektüelnek nincs sok keresnivalója adminisztratív jellegû, hierarchikusan szervezett "államigazgatási" intézményben, s ha mégis odakerül, elemzései, okfejtései a legszerencsésebb esetben is jobbára csupán a szóban forgó mûintézmények irattárait, archívumait gyarapíthatják (ha csak "le nem selejtezik" ôket), s pusztán eljövendô korok "evidenciáiként" jöhetnek számításba...

Ez lett a sorsa – Romsics mûvéhez visszakanyarodva – Summer Welles amerikai külügyi államtitkár 1944-es próféciájának is, amelyet, búcsúzóul, egyfajta mementóként, még ide másolok Romsics könyvébôl:

"Kelet-Európa népeinek meg kell adni a lehetôséget, hogy legalább azt az életszínvonalat elérjék, amelyet a modern civilizáció minimumnak tart. Az elmúlt 25 év tapasztalata világosan megmutatta, hogy ezt a célt mindaddig nem lehet elérni, amíg a kelet-európai nemzetek gazdasága széttöredezett, s amíg az elmúlt negyedszázadban alkalmazott gazdaságpolitika folytatódik... magasabb életszínvonal nélkül ezek a nagy térségek továbbra is elsôdleges veszélyforrást fognak jelenteni a világ rendjére és békéjére."²⁹ (Romsics, 243–244. o.) Azaz – Romsics Ignác és Erich Maria Remarque után szabadon – Im Osten nichts Neues³⁰ – Keleten a helyzet változatlan.

Nem szabad azonban belenyugodni, hogy ez az idôk végezetéig így is maradjon...

Jegyzetek

1 Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. A recenzió szerzôje a XIX. századi francia–magyar–román kapcsolatok s ezen belül fôleg a magyar és román nemzetté válás és azok összefüggésének kutatója, így – a tanulmányok és cikkek Romániával, a románokkal kapcsolatos betétein kívül – szakemberként legfeljebb az elsô számú tanulmányhoz és a cikkek többségéhez szólhat hozzá, illetve csupán általánosabb, impresszív jellegû észrevételei lehetnek. Az a tény viszont, hogy 1990. október 25. és 1995. június 15. között a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségén teljesített diplomáciai szolgálatot s esetenként olyan típusú elemzések készítése is feladatai közé tartozott, amelyeket francia, brit és amerikai "szakértô"-elôdei – igaz, egy korábbi történelmi korszakban – írtak, esetleg képessé teheti, hogy Romsics politológiai természetû, a jelenre és a közeljövôre vonatkozó "prognózisairól" is véleményt formálhasson.
2 Tapié, Victor-L.[ucien]: Autour d`une tentative d`alliance entre la France et l`Autriche, 1867–1870, Wien–Köln–Graz, 1971. 10. o.
3 L. részletesen Jacques Bainville [de l’Académie Française]: Les conséquences politiques de la paix, Paris [Fayard], 1920, 2. kiad. 1939, és újabban nem csekély távolságtartó önkritikával, Pierre Béhar: L`Autriche–Hongrie idée d`avenir. Permanences géopolitiques de l`Europe centrale et balkanique, Paris, Édition Desjonquéres, 1991, 8. o., 142–144. o.
4 Vö. Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció. Bp., 1982; uô.: Gróf Bethlen István politikai pályája, 1901–1921. Bp., 1987; uô.: Bethlen István. Politikai életrajz. Bp., 1991; Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. (szerk. Romsics I.), Gödöllô, 1992.
5 Robin G. Collingwood brit történelemfilozófus nyomán, t. i. a bármilyen és bármiféle indítékú történelmi vizsgálódás alapanyagát, nélkülözhetetlen elemét jelentô "forrás" értelmében, amennyiben – ugyancsak az angol tudóst követve – elfogadjuk, hogy a történész az "evidenciákból" kiindulva jut el a múltra vonatkozó következtetéseihez. "Evidencia minden – mondja a brit gondolkodó –, amit a történész evidenciaként fel tud használni [...] egy teleírt lapot, egy elhangzó megnyilatkozást [...] a számára létezô dolgok közül egy sincs, amit ne tudna felhasználni evidenciaként valamilyen kérdésben, ha helyesen kérdezi. A történeti tudás gyarapodása [...] abból áll – folytatja gondolatmenetét Collingwood –, hogy [a historikusok] rájönnek miként lehetne evidenciaként felhasználni az észlelt tények egyik vagy másik fajtáját, amit addig [...] feleslegesnek gondoltak." Feltéve, ha igaz amaz állítása, miszerint "A gondolatok története [...] minden történelem", vagyis a történetírás végsô soron nem lehet egyéb, mint "a múltbeli gondolatok felelevenítése a történész elméjében". (Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. ford. Orthmayer Imre, Bp., 1987, 58–59., 275–276., 309–310., 344. o.)
6 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980, 89. o.
7 Romsics I.: Helyünk és sorsunk..., 43., 44., 56., 61., 69., 102., 114., 134., 140., 144–145., 151., 165., 264., 268., 274., 276., 296., 320. o.
8 Romsics, i. m. 19., 146., 153., 221. o.
9 Kiss L., i. m. 89. o.
10 Mindmáig legteljesebben l. Makkai László: Magyar–román közös múlt. Bp., 1948; 1989.
11 Vö.: Lazðr Sðineanu: Dicþionar universal al limbei române. 6. kiad., Craiova, é. n., 52. o.
12 Tamás L.: Rómaiak, románok és Oláhok Dácia Trajanában. Bp., 1935. Nem is beszélve a "régiekrôl", mint pl. Böhm Lénárt: Dél-Magyarország vagy az úgynevezett BÁNSÁG külön történelme. I–II. köt., Pest, 1867, Emich Gusztáv tulajdona.
13 Szász Z.: A románok története. Bp., é. n.
14 Romsics, i. m. 143. o.
15 L. részletesebben Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Bp., 1993, 194–195., 344. o. Az elképzelés elsô feldolgozását l. Béla Borsi-Kálmán: Contours d`une tentative d`accord hungaro–roumain en 1868–1869, in: Forschungen über Siebenbürgen und seine Nachbarn. Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó. I., Dr. Dr. Rudolf Trofenik, München, 1987, 177–199. o.
16 L. Kihívás és eretnekség. Széljegyzetek, értelmezések és kiegészítések Francisc Pðcurariu Románok és magyarok a történelem sodrában címû esszékötetéhez, in: Borsi-Kálmán B.: Kihívás és eretnekség. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1996. 49. o.
17 R. G. Collingwood: i.m. 383. o.
18 Kossuth Lajos – Vukovics Sebô Urnak, San Francesco d`Albaro Genua mellett, Február 15 k. 1862. ["igen bizalmas"], OL., R 216, 1. cs. 1. t., közölte Borsi-Kálmán Béla: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Román–magyar nemzetpolitikai elgondolások és megegyezési kísérletek a XIX. században. Kriterion, Bukarest – Balassi, Budapest, 1995, 169–190. o. Az idézett paszszus a 174. oldalon található.
19 Kossuth Lajos – Klapka Györgynek, S. Francesco d`Albaro, Január 18. k. 1862, OL., R. 295, 8. d. 22. t.
20 Vö. Kovács Endre: A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak. Bp., 1967, 402–419. o.; Szabad György: Kossuth politikai pályája. Bp., 1977, 173., 183–188. o.; Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849–1867. Bp., 1984, 194–215. o.; Borsi-Kálmán B.: Együtt vagy külön utakon. Bp., 1984, 115., 127–134. o.; Uô.: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. Bp., 1993, 119–123. o.
21 Erre látszik utalni az alábbi két levélrészlet: 1. "[...] mondja ön, hogy tôllem magamtól tudja hogy a Császár [III. Napóleon] is mindig csak a programmot kérdi, dehogy tudja, dehogy kérdi: – Ismeri azt a Császár 3 év óta minden detailjokban, nem azt kérdi hát ô hogy mi a programmunk, hanem hogy mennyire mentünk a Nemzetiségekkeli alkuban egyezkedésben [Kossuth kiemelései] `s ajánlja hogy siessünk ezzel...", (Kossuth Lajos – Helfy Ignácznak, S. Francesco d`Albaro, Mart: 28. 1862, OL., R. 65, 1. cs. 1. t., közölte Borsi-Kálmán B.: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Bukarest – Budapest, 1995, 190–194. o. Az idézett részt l. a 193. lapon.) 2. "[Az oriensi complicatio imminens] crisis elôestéjén, az, kinek segítségére vagyunk szorulva így szóllott: az ön magyarjai otthon haszontalan emberek, professzoros jogi disquisitiokkal idegesítik azokat, kikkel statusférfiakul egyezkedni kellene. Ha Horvát or. Szerviával [sic!], Roumaniával egyetértésre nem jövünk, én önöknek segítséget nem adhatok [Kossuth kiemelései]. Tovább nem várhatunk, nem habozhatunk. Én magam veszem kezembe az alkukisérletet, de adjon ön neve tekintélyével basist rea a Comfederationalis eszme alapján, melyet ön maga indicált 1851..." (Kivonat Kossuth Vukovics Sebôhöz intézett 1862. júl. 7-i levelébôl (Xeroxmásolat, 2. fol.), a levelet Pál Lajos találta meg, teljes szövege az ô birtokában van, a passzust is az ô hozzájárulásával közlöm, és ehelyütt mondok köszönetet neki önzetlen szakmai és baráti segítségéért.)
22 L. Aide memoire. Objet: Projet de Pacte sur la stabilité en Europe. Az idézett szövegrész "kontextusa":
A – La consolidation des frontieres.
La Conférence préparatoire ne pourra pas se contenter de réaffirmer solennellement l` inviolabilité des frontieres en Europe. Elle devra déboucher sur la conclusion d`accords de bon voisinage fondés notamment sur le respect des droits des minorités, des lors que la violation de ces droits risque d`entraîner des complications internationales.
Sans prendre part a priori, on ne peut exclure que ces accords conduisent a des rectifications mineurs de frontieres, dont l`intengibilité serait ensuite consacrée par la Conference. Les Etats participant a la Conférence se porterairent ainsi collectivement garants de ces accords bilatéraux".
23 Richelieu, Armand Jean du Plessis: Politikai végrendelet, Albert Soboul nyomán idézi Henry Kissinger: Diplomácia. Bp., 1996, 56. o., majd még hozzáteszi: "Olyan irányelv ez, amelyet ritkán cáfoltak meg az azóta eltelt századok."
24 Kossuth Lajos iratai. Hetedik kötet. Történelmi tanulmányok. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz, Bp., 1900, 340. o.
25 Collingwood, i. m. 226. o.
26 Collingwood, i. m. 59. o.
27 Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról. Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának titkos iratai. Szerkesztette, a bevezetôt és a jegyzeteket írta Romsics Ignác, Gödöllô, 1992, 10–11. o.
28 Talán mert saját tapasztalataiból maga is leszûrte azt, amit Collingwood így fogalmazott: ..."ha [a történész, politikus, államférfi] figyelmen kívül hagyja is a helyzetet, a helyzet nem fogja figyelmen kívül hagyni ôt. Nem tartozik azok közé az istenek közé, akik nem torolják meg a [rajtuk esett] sértést..." (R. G. Collingwood, i. m. 384. o.)
29 Romsics "jóslatainak" méltatása helyett – a szükséges (történelmi) távlat híján, ám a legeslegújabb albán "fejlemények" fényében – mindössze az alábbi passzus rögzítésére szorítkozom: "nagy valószínûséggel prognosztizálható – mondja az immár politológussá átvedlett Romsics (legalábbis a "történész publicista énje") egyik újabb keletû hírlapi cikkének végén (igaz, egy részben más gondolatmenetet lezárva) –, hogy mindaddig, amíg erre – t. i. "a kisebbségi kérdés határrevízió nélküli rendezésére" szervezett, összehangolt nagyhatalmi nyomással (S. Welles feledésbe merült szentenciájának figyelembevételével) – nem kerül sor, az etnikai ellentétek száma és intenzitása Közép-és Kelet-Európában nem csökkenni, hanem nôni fog, s ez éppen azt teszi kockára, ami mindannyiunk számára az egyik legfôbb cél és érték: a stabilitást és a békét". L. bôvebben Romsics Ignác: Az etnikai ellentétek okai Közép-Európában. Magyar Nemzet, 1996. szeptember 3., 10. o.
130 Vö.: Erich Maria Remarque: Im Westen nichts Neues (1929).