Az l989-es népszámlálás adatai szerint az oroszok l7,4 százaléka, mintegy 25 millió ember élt az akkori legnagyobb szovjetköztársaság határain kívül. A helyzetüket eleve behatároló körülmények közül az egyik legfontosabb, hogy – aktuálpolitikai szándékoktól vagy stratégiai elképzelésektôl függetlenül – eleve más helyzetben van például Kelet-Ukrajna évszázadok óta e régióban gyökeret vert, az orosztól sok tekintetben eltérô, önálló szláv kultúrát teremtett népessége, mint a kegyetlen kolonializációs politika nyomán a múlt században meghódított, de csak az l920-as években végleg pacifikált Kazahsztán orosz közössége, amely etnikailag és kulturálisan is szembeszökôen eltér a helyi lakosságtól. Nem is beszélve a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjet Hadsereg által l940 nyarán megszállt Baltikum orosz ajkú népességének helyzetérôl. A másik fontos tényezô az „orosz ajkúak" és az „ôslakosság" egymáshoz viszonyított számaránya az adott régióban. Az elôbbiek az l989-es népszámlálás adatai szerint Ukrajnában ll milliós réteget alkotnak. Ez azonban az össznépességnek 22 százaléka, míg a hat milliónyi kazahsztáni orosz a gyéren lakott hatalmas ország lakosságának 38 százalékát jelenti. Pontosabban, csak jelentette. l997. februári adatok szerint az elmúlt évtized politikai gyökerû migrációs folyamatai révén a falvakból a városokba beözönlött és az ottani, viszonylag konszolidáltabb körülmények között¹ népesebb családot alapító kazahok száma ugrásszerûen megnôtt. Eközben az orosz közösség rohamosan fogy – az alma-atai orosz konzulátus adatai szerint évente 350-360.000 kazahsztáni lakosnak nyújtják át az oroszországi bevándorláshoz szükséges iratokat. l992 óta minden évben többen menekülnek el szülôföldjükrôl. Mivel pedig az l94l-ben Ka-zahsztánba deportált németek² repatriálása idáig több mint egymillió ember – a vegyes házasságok révén orosz, grúz, koreai stb. – távozásához vezetett, a hatalmas országban politikai súlyú arányváltás következett be a népességben. Hivatalos adatok szerint l997 elejére a kazahok száma – a Kínából és máshonnan igen kedvezô feltételek mellett hazatelepült pár ezer emberrel együtt – túljutott az 50 százalékon, de a becsült valós szám is 45 százalék körül van. Az l990 februárja óta polgárháború sújtotta Tádzsikisztánban, ahol a költözéshez szükséges vasúti konténerért már l99l-ben csillagászati összegeket kértek, az orosz kisebbség még nagyobb arányban apad. Az eltérô helyi viszonyok, köztük a közép-ázsiainál magasabb élet- és kulturális színvonal miatt lassabban változik ez az arányeltolódás a három balti államban, ahol l,7 millió ember sorsa – állampolgársága, érdekképviselete, s mint látni fogjuk, munka- és lakhelye – a tét. Ezen belül azonban egészen más a viszonylag kevés számú orosz (de nem a náluk sokkal inkább diszkriminált lengyel) helyzete Litvániában. Más a lakosság egyharmadát kitevô közösség iránti viszony Lettországban, és megint más Észtországban, ahol az állami szuverenitás elnyerésének pillanatában az orosz ajkúak aránya olyan volt, mintha l945 után a tízmilliós Magyarországra hatmillió orosz telepedett volna be. A betelepedés idôpontja és a betelepedettek számaránya mellett a harmadik igen fontos körülmény e milliók életében, hogy földrajzi értelemben mennyire alkotnak kompakt közösséget. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy minél elszórtabban találhatók az adott régióban, annál kisebb veszélyérzetet keltenek a „törzsökös nemzet" fiaiban. Igaz, az l920-as évek közepétôl a szovjet iparosításnak és kolhozosításnak, késôbb pedig már gyakran kifejezetten birodalmi szempontoknak megfelelôen érvényesített migráció szükségképpen fôleg a városok felé irányította a valamiféle szakma, illetve az uralkodó ideológia képviseletében, szervezetten érkezôket. Az l989-es népszámlálás adatai alapján Jurij Aratunjan kutatócsoportja e tekintetben a következô helyzetet rögzítette.³

De ezen belül is van különbség: növekvô politikai súlyuk van azon régióknak, amelyek lakosságában átbillent az arány az orosz ajkúak javára. Az észtországi Narva ipari gyárai miatt ez ott több mint 90 százalék. A de jure a Moldovai Köztársasághoz tartozó, ám attól évek óta elszakadt Dnyeszter-menti köztársaságban is nyomasztó többségben volt az az 560 ezer orosz ajkú, aki etnikai – és ahhoz torz módon kapcsolódó ideológiai – alapon kivált az önállóvá vált egykori szovjetköztársaságból. Az Észak- és Kelet-Kazahsztánban élô orosz, kozák közösségek puszta léte ugyancsak szüntelen fenyegetést jelent a hivatalos kazah vezetés számára: e történetileg alig védhetô módon Kazahsztánhoz „csapott" régió bármikor autonómiává válhat, majd kikiáltván önállóságát, csatlakozhat az Oroszországi Föderációhoz. Alekszandr Szolzsenyicin a hazatérése utáni politikai zászlóbontásnak szánt, híres röpiratában eleve kétségbe is vonta, hogy „a kommunisták" által aktuálpolitikai meggondolásokból „összefércelt" – szerinte Dél-Szibéria, a déli Ural-vidék meg az oroszok, odatelepített fegyencek és Sztálin által oda számûzött népek keze munkája nyomán beépült – terület valaha is más lett volna, mint ôsi orosz föld.⁴ Az Oroszországon kívül rekedt oroszok mai helyzetét az eddig elmondottakon kívül két tényezô befolyásolja. Az egyik az, hogy valamennyi utódállamot, még a legkésôbb annektált – helyzetükkel soha ki nem békült, azt mindvégig átmenetinek tekintô – balti országokat is felkészületlenül érte a birodalom összeomlása. Egyebek mellett arra sem voltak készen, hogy politikailag és jogilag rendezzék az egykori gyarmattartó szerepkörébôl minden átmenet nélkül a másodosztályú, nem kívánt polgár helyzetébe került oroszok státusát, akik közül már a szovjet korszak végén jó néhányan a bûnbak szerepére kényszerültek. Köztük azok is, akik az adott utódállamban születtek.⁵

Végül pedig nem szolgálta, és ma sem szolgálja a világ egyik legnagyobb kisebbségének tekintett oroszok⁶ helyzetét „a közeli külföldnek" nevezett volt szovjet tagköztársaságokban, hogy az anyaország mindmáig képtelen megbirkózni az orosz ajkúak adekvát érdekképviseletével. Egyrészt mert történelmileg nem alakultak ki érvényes viselkedési minták: a Kreml, a Fehér Ház, a kormány és az állami duma vezetôi rétegét egy-két kivételtôl eltekintve a birodalmi diktátumokhoz, nem pedig egyenlô felek kölcsönös kompromisszumára törekvô, tárgyalásokhoz szokott politikusok alkotják.

Kiknek pozícióit minden tekintetben rontja, hogy számos próbálkozás ellenére⁷ az Oroszországi Föderáció államhatárain belül sem sikerült megnyugtatóan rendezni az orosz ajkúak státusát ott, ahol a szovjet korszakban – a kormányzóságra tagolt cári Oroszországban hírül sem ismert – szerencsétlen etnikai szempont szerint húzták meg a közigazgatási- és autonómia-határokat. A gondolat magja valamikor az lehetett, hogy az egyenlôséget hirdetô bolsevik vezetés igazságot szolgáltasson a Romanovok birodalmában elnyomott kis népeknek. Ez azonban fôleg a nyomor és a terror egyenlôsége, késôbb pedig etnikai szempontokba csomagolt személyes ambíciók forrása, a mindenütt érvényesülô kontraszelekció újabb terrénuma lett. l989-ben pedig éppen a birodalom e leggyengébb pontján vált kritikussá az erózió, amikor elkezdôdött a „szuverenitás- parádénak" nevezett elszakadási folyamat.⁸

Ma mintegy tízmillió orosz él az Oroszországi Föderáció etnikai alapon szervezôdött területein. Ezek közül Csecsenföldön a legkritikusabb a helyzetük. Onnan – fegyveres bandák nemegyszer véres támadásai ellenére sem annyira a csecsenek, mint inkább az orosz hadirepülôk szônyegbombázásai elôl – nagyon sokan elmenekültek. Az l989-es adatok szerint az egymillió helyi lakosból 290000 orosz volt, közülük 210000 ember Groznijban élt. l996 végére mindössze 50000 orosz ajkú maradt Groznijban, akikkel éppoly kevéssé törôdik az orosz kormány, mint a Csecsenföldrôl elmenekült emberekkel.⁹

Kevesebb szó esik példának okáért az Adige Köztársaságban élô 83 százaléknyi orosz ajkúról is, akinek jogait csorbítja a helyi törvények értelmében 51 százalékban „ôslakókból" álló ottani törvényhozás, az Adige-haesz. Hasonló szegregációs próbálkozások voltak és vannak a gazdag és kiterjedt Tatarsztántól az orosz szakemberek jelzése után súlyos gondokkal szembesült, koldusszegény Tuváig, nagyon sok helyen. Az oroszországi oroszok helyzetén kívül sajátos módon rontja a „közeli külföldön" rekedt oroszok perspektíváit az is, hogy ezt a kérdést Moszkvában mindmáig meglepôen széles körben par excellence érzelmi kérdésnek tekintik. Sôt, a volt kommunista nómenklatúra politikai-gazdasági helyzetének megszilárdulásával – a sajátos oroszországi visszarendezôdéssel – párhuzamosan ez a furcsa, dacos és terméketlen hôzöngés ott is tapasztalható, ahol régebben nem, vagy nem ilyen vehemensen fordult elô, ugyanez a trend mutatkozik meg l997 elsô heteiben a NATO keleti kibôvítésével kapcsolatos állásfoglalásokban. Még alapos szociológiai elemzések tudományos következtetéseit is félreviszi az a sajnálkozással elegy, emocionális-patetikus hangvétel, amelynek alapján a kutatócsoportok az „oroszok" és az „ôslakosság" viszonyát vizsgálják egy-egy kérdéshez. Az imént idézett Aratunjan például nemrég az orosz ajkúak helyzetének romlásaként interpretálta, hogy l970-ben az oroszok 25, az észtek 23, míg l992-ben az oroszok 2l, az észteknek már a 26 százaléka volt értelmiségi foglalkozású.¹⁰ Szót sem ejtvén arról, hogy az l970-es adatok azért voltak kedvezôtlenebbek az észtek számára, mert az akkori nemzedékek sorsában még tükrözôdtek szovjet megszállás utáni megtorlások súlyos következményei: l940 és l956 között a kis nép értelmiségét többször is megtizedelték a deportálások, az emigráció, a letartóztatási hullámok.¹¹

Az orosz politikai elit, illetve a véleményformáló értelmiség emocionális megközelítése általában fordított arányban áll az átlagoroszoknak a kérdés iránti viszonyával. Ez nagyjából megfelel annak a különbségnek, ahogy a magyar politikai-értelmiségi elit, illetve az átlagpolgár vélekedik az erdélyi menekültek helyzetérôl.¹² Visszatérô motívum az Oroszországba költözött oroszok körében, hogy életük korábbi periódusában mint oroszokat, repatriálásuktól pedig mint „tádzsikokat", „dagesztániakat", „csecseneket", „türkméneket" nézik le ôket, ahogy nálunk az erdélyieket „románozzák". Nagyobb baj, hogy az orosz politikai elit és a véleményformáló értelmiség emocionális megközelítése a probléma megoldására tett pozitív, konkrét lépésekkel is fordított arányban áll. Magyarán: a sok sajnálkozás közepette még nyomokban is nehéz felfedezni a külföldön rekedt oroszok valóságos érdekképviseletét. Moszkva a végeredménybôl ítélve nem használja fel igazán fogyó, de még ma is óriási gazdasági-infrastrukturális, sôt politikai hatalmát például a kettôs állampolgárság intézményének meghonosítására, amivel pedig bizonyos ellenôrzési-befolyásolási lehetôséget szerezne a volt szovjetköztársaságokban élô oroszok helyzete felett. Igaz, a kettôs állampolgárság intézményét – hol egy esetleges területi elszakadás veszélye miatt, hol pusztán presztízsokokból – hevesen elutasítják az utódállamok többnyire ellenzékben lévô nemzeti pártjai. Ezért került le a napirendrôl ez a kérdés Közép-Ázsiában és Kazahsztánban, ahol pedig az l990–l99l-es rendszerváltó eufóriában – az óriási természeti-gazdasági erôforrásai miatt kezdettôl külön úton járó Türkmenisztán kivételével – megoldását mindenütt kilátásba helyezték a volt kommunista pártfôtitkárokból akkoriban demokratikusan megválasztott államelnökökké vedlô vezetôk. Így azután Borisz Jelcin alighanem az egyedüli orosz, aki Nyijazov elnök, a „Türkmenbasi" demonstratív, nagyúri kegyébôl kettôs, orosz–türkmén állampolgársággal rendelkezik. Közép-Ázsia térségében utoljára talán Akajev kirgiz elnök beszélt errôl a lehetôségrôl l994. évi újévi köszöntôjében.

Ezzel azonban kiváltotta az Aszaba nevû radikális kirgiz nemzeti párt heves támadásait, és kénytelen volt gyors visszavonulót fújni – noha elméletileg szüksége lett volna az ipari szakemberréteg és az értelmiség meghatározó részét alkotó helyi orosz közösség támogatására. De – noha egykori kirgizsztáni KB-tagsága ellenére a leningrádi tudósból lett államelnököt nem tartják a kommunista nómenklatúra tagjának – még Akajev is rákényszerült, hogy az agresszív kirgiz pártok elôtt újra bizonyítsa nemzeti elkötelezettségét. A többi posztszovjet vezetô még inkább ezen a kényszerpályán mozog, nem utolsósorban éppen az orosz kisebbségek ügyében.¹³ A kettôs állampolgárság hiányában az utóbbi években egyre többen szeretnék felvenni az orosz állampolgárságot a volt szovjetköztársaságokban.

Az Üzbegisztánban, Örményországban, Azerbajdzsánban, Kazahsztánban és Észtországban végzett felmérések szerint¹⁴ erre a legtöbben lélektani okokból szánják el magukat. Érdekes módon tehát nem az emigráció elsô lépéseként, hanem a társadalmi önmeghatározás keretében: a szociális önazonosság, önbecsülés ezeknek az embereknek a számára csoporthoz, méghozzá a sokféleképpen – újabb és újabb törvényi, nyelvi korlátozásokkal, utcai, munkahelyi és a különösen súlyosnak érzett iskolai inzultusokkal – megtámadottnak érzett etnikai csoporthoz való tartozáson keresztül fogalmazódik meg. Az ok, persze, lehet más is. Lettországban például a rendészeti eljárás esetenként kilakoltatás vagy az országból való kiutasítás elkerülésére kénytelenek orosz állampolgárságért folyamodni azok, akik l995 elejéig elmulasztották felvétetni magukat az „állandó lakosok regiszterébe" – amit például a hatóságok eleve megtagadtak az egykori Szovjet Hadsereg l992. július l-jén még Lettországban tartózkodó alkalmazottaitól, volt családtagjaitól, például az elvált feleségektôl, illetve – az okoktól függetlenül – az állandó bejelentett lakással nem rendelkezô orosz ajkúaktól. „A volt Szovjetunió polgárainak státusáról" szóló törvény ezt az elvi álláspontot erôsítette meg. Aki nem tett eleget a regisztráltatás követelményének, az nem kap munkavállalási engedélyt, nem anyakönyvezik a házasságát, gyermekei születését.¹⁵ A regisztrációhoz pedig az l99l. október l5-én kelt törvény végrehajtási utasítása szerint számos megalázó dokumentum beszerzése szükséges. Külföldrôl hazatérô családtag – például oroszországi egyetemi tanulmányait befejezô gyermek – esetén a büntetlen elôéletet tanúsító erkölcsi igazolvány mellett például hiteles okiratot kell mellékelni arról is, hogy az illetô nem hagyott maga után tartozást, nem szenved nemibetegségekben stb.

Az ilyen túlkapásoktól eltekintve azonban a jogilag nehezen támadható rendelkezések végsô soron nem kifogásolhatók, hiszen a hosszú ideig megszállva tartott kis országok csak a valóságos szuverenitásukat akarják visszaszerezni. A végrehajtás azonban a legtöbbször nagyon szerencsétlen. Az utódállamokban számos hivatalnok a neki kiszolgáltatott emberekkel való és ehhez a „nemzeti", ideológiai alapot készen kapó packázásban éli ki magát.

A szemléletesség kedvéért idézem az rigai orosz emberjogi bizottság l996. júliusi jelentésének egyik példáját,¹⁶ egy l990-ben Taskentbôl Lettországba költözött férfi esetét, aki Rigában megnôsült, lett felesége már a harmadik gyermekét várja, ám a hatóságok évek óta zaklatják. Miután bírósághoz fordult, Rigából Taskentbe küldték az iratait, ahol azonban a belügyminisztérium megtagadta a személyazonosság igazolását. Végül az orosz hatóságok adtak ki számára útlevelet, noha az illetô üzbég, és soha nem élt Oroszországban. Súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül az a fiatalasszony is, akit szabályos iratokkal kiengedtek Pszkovba az édesanyjához, szülni, vissza azonban már nem mehetett, mert a csecsemô nem szerepelt a lett hatóságok által kiállított útlevélben.

Meglepôen sok támadhatatlannak látszó intézkedés is sértheti egy kisebbség érdekeit a bonyolult posztszovjet viszonyok között. l996 áprilisában, amikor a lett duma elsô olvasásban elfogadta „A gyûlésekrôl, utcai felvonulásokról, tüntetésekrôl" szóló törvénytervezetet, Gennagyij Kotov, a helyi orosz közösség jogász-aktivistája így tiltakozott: „Különleges jelentôsége és értéke van a békés tüntetésekre való jognak egy olyan országban, ahol a lakosság egyharmad részének semmilyen más, törvényes lehetôsége nincs arra, hogy hallassa hangját, hatékonyan képviselje az érdekeit, amelyet teljesen kirekesztenek az ország irányításából."¹⁷ Igaz, éppen e tekintetben azért valamelyest javul a helyzet: l995-ben még Észtországban is a kisebbségekkel viszonylag kompromisszumra hajló pártok gyôztek, Lettországban pedig a száztagú törvényhozás, a szejm kilenc tagja képviseli az orosz ajkúak érdekeit, köztük lett nemzetiségû honatyák is. E tekintetben lényegesen rosszabb a helyzet Közép-Ázsiában és Kazahsztánban: az egyre inkább posztszovjet kalifátusokra emlékeztetô keleti köztársaságokban a baltikumival ellentétes folyamat zajlik. Ennek következtében az emigráció üteme is más. Míg l992-tôl a volt Szovjet Hadsereg kötelékébe tartozó egykori szovjet állampolgárokon kívül mintegy kétszázezer orosz ajkú hagyta el a három balti országot, és mára ez a folyamat megállt, addig Közép-Ázsia térségében l994 óta fokozódik a menekülés. Ezt az érintettek, többségükben – a fôleg idôsebb korosztályhoz tartozó baltikumi emigránsokkal szemben – 40 év alatti házaspárok „a gyerekek jövéjéért való aggodalom" motívummal indokolják. Ez volt az l970 óta a Szovjetunióból elmenekült mintegy 600.000 zsidó elsôdleges indoka is. A másik figyelemre méltó különbség, hogy míg a balti államokból többnyire az Oroszországban született, és késôbb a három szovjet tagköztársaságban letelepedett emberek vállalkoztak az emigrációra, addig Kazahsztánból a már ott született oroszok kívánnak távozni. Ennek ellenére – a felmérések szerint – könnyebben viselik el ezt a kínkeserves folyamatot, mint a balti államokból Oroszországba települôk, noha az utóbbiaknál a kutatók már fél évvel az emigráció után észlelik a pozitív identitás, az önbecsülés megerôsödését, és ezzel az „elhagyott etnikum" – az észtek, lettek – iránti megbecsülés helyreállását. Mindez, persze, csak kitöltött kérdôíveket elemezve, íróasztal mellett tûnik ilyen egyértelmûnek. Hiszen számos egyéb tényezô sorában nem szóltunk még például arról sem, milyen szerepet játszik az orosz ajkú kisebbség közérzetében a „befogadó nemzet" és Oroszország viszonya. Pedig – ismét csak például – az Észtországban élô oroszok helyzetét nehéz megítélni az észt– orosz kapcsolatok általános helyzetétôl eltekintve. Egyrészt mert valamennyi utódállam közül messze Tallinn-nak a legrosszabb a viszonya a nemrégi birodalmi központtal. Másrészt mert Moszkva éppen az észtországi orosz ajkúak helyzetéhez köti a két ország közötti alapszerzôdés aláírását – amiért pedig Tallinn l997 elejére hajlandónak mutatkozott lemondani addig rendkívül agresszíven hangoztatott kétezer négyzetkilométeres területi követelésérôl Oroszországgal szemben. Csakhogy a Nyugat a jelek szerint egyre kevesebb kivetni valót talál a – nemzetközi szervezetek által már sokszor módosíttatott – baltikumi állampolgársági, nyelv- és kisebbségi törvényekben, és ez rontja Moszkva pozícióit az Észtországgal folytatott tárgyalásokon is. Ezért keményedik a hang: az óvatosan keményvonalas Primakov külügyminiszter l997 elején nyíltan gazdasági szankciókkal fenyegette meg a három kis országot, ha azok nem változtatnak kisebbségpolitikájukon. Litvánia, Lettország és Észtország azonban bizonyos fokig kényszerpályára szorult: a NATO-tagságról nem is álmodhatnak, és nincs különösebb realitása annak a nemrég nagy sajtókampánnyal beharangozott tervnek sem, hogy Svédországgal és Finnországgal együtt létrehozzák az öt állam regionális biztonsági zónáját. A három balti köztársaság biztonságát a közeljövôben a jelek szerint semmi nem fogja garantálni – ilyen körülmények között pedig a ma valóban hiányzó teljes jogegyenlôség elméletileg oda vezethet, hogy az l,4 millió lakosú Észtország túlnyomó részt oroszok-lakta északkeleti régiói egy referendum révén elszakadhatnak Tallinntól. Némileg más megítélés alá eshet a nyelvhasználat ügye. Az orosz sajtó többnyire felháborodással kommentálja a helyi nyelvismeret kiterjesztésének híreit Az Izvesztyija l997. február 27-i számában például a lap baltikumi tudósítója elítélte azt az észt kormányhatározatot, amelynek értelmében a jövôben nyelvvizsgát kell tenniük a képviselôknek, és ha nem felelnek meg, megfoszthatják ôket mandátumuktól.¹⁸ Az újságíró szerint – aki valószínûleg azért is „fokozza a helyzetet", mert az eredeti hírrel aligha kerülhetne be a ma is óriási példányszámú, nagy honoráriumot fizetô lapba – az észt miniszterelnök által bejelentett intézkedés nyomán vákuum keletkezhet a törvényhozásban: olyan sokan képtelenek lesznek letenni a nyelvvizsgát a fôleg oroszok-lakta területen, hogy nem lesz, aki törvényeket hozzon Narva városi képviselôtestületeiben. „Ily módon a szabad nyelvtudás a munka és a szakmai képességek értékelésének legfontosabb kritériuma lesz Észtország meg a többi balti állam minden egyes nem-törzsökös lakosa számára", vonja le a szerzô a lesújtó következtetést. Mintha helyes vagy egyáltalán lehetséges volna törvényeket, határozatokat hozni az állami nyelv – egyebek mellett az állam törvényeinek – pontos ismerete nélkül. Nehezményezi a szerzô, hogy ezt a „mind keményebben érvényesített követelményt" „már majdnem a lakosság minden rétegére kiterjesztik a három kis országban. Bizonyíték: a vilnai „vilniuszi" városi tanács a litván nyelvbôl tett vizsga – hallás utáni megértés és beszélt nyelv – letételére kötelezte a taxisofôröket. A szerzô a diszkrimináció megnyilvánulásának tartja, hogy ha valaki nem jelenik meg a vizsgán, attól visszavonják a mûködési engedélyt. Pedig ezt nem lenne szabad kifogásolni. Amint a másik oldalon „befogadó nemzet" képviselôinek sem azt, hogy a litvániai orosz nyelviskolák szövetségének találkozóján oroszul szólaltak fel a jelenlévôk, márpedig a litvániai kisebbségügyi hivatal képviselôje ez ellen tiltakozva, demonstratív módon kivonult a tanácskozásról. Hogyan tovább? Lehetôleg nem a lenini úton. A birodalom széthullását követôen az utódállamoknak a kisebbségi kérdés kezelésében is gyötrelmes, nehéz feladatokat kell megoldani. Noha az orosz közösségeket sokkolta a hír, mégis jó jel, hogy a nemzetközi szervezetek évek óta tartó, sorozatos fellépése nyomán kialakult jogi helyzet elemzését követôen l996 novemberében törölték az ENSZ-közgyûlés napirendjérôl a balti országok emberjogi helyzetének megvitatását. Ugyanakkor viszont l997. február 23-án az Európa Tanács parlamentje felszólította Észtországot, hogy „törekedjen az orosz ajkú kisebbség ezt igénylô tagjainak integrálására". Az errôl szóló dokumentumban az orosz küldöttség egyetlen javaslatát se vették figyelembe. Az Európa Tanács álláspontja szerint az oroszok nem „történelmi kisebbséget" alkotnak Észtországban, mivel csak a kis ország megszállása után telepedtek le ott, jogaiknak a nyugat-európai államokban dolgozó vendégmunkások jogaival kell megegyezniük. Józan elemzôk arra figyelmeztetnek, hogy Moszkvának tudatosabb politikát kellene folytatnia a külföldre került oroszok érdekében: például részt venni a balti államok biztonsági modelljének kimunkálásában. Méghozzá a kérdés politikai, nem pedig katonai vonatkozásainak szem elôtt tartásával. Tehát Moszkvának üdvözölnie kell a baltiak csatlakozását minden nyugat-európai integrációs szervezethez. Másrészt azt ajánlják, hogy Moszkva ne csak fenyegetôzzön a gazdasági szankciókkal, hanem éljen is velük. Erre nem azért nem került sor idáig, mert a lakosságot féltik, hogy nem tudja megvenni a közkedvelt észt vajat, tejfölt (a legnagyobb kedvezmény megvonása a posztszovjet – viszont mára teljesen kapitalista – mammutvállalatoktól, Gazpromtól és a Lukoiltól igényelne áldozatot), profitjuk egy részének feláldozását. Megint más javaslat szerint éppen ellenkezôleg, a baltikumi orosz gazdasági expanzió segíthetne: az orosz vállalkozók pénzén létesített munkahelyek, a befizetett adó nyomósabb érv lenne, mint az úgyis beváltatlan fenyegetés. Arkagyij Volszkij, a gyorsan szétpukkanó, mitikus léggömbnek bizonyult orosz hadiipari komplexum idôrôl idôre politikai szerepre is vállalkozó vezére ezért ajánlotta fel, hogy hatmillió dollárt befektet a lettországi Liepája kikötôi rekonstrukciójába. Ez a megközelítés azonban még ritka. Egyelôre az a válasz jellemzô, amelyet az Oroszországi Föderáció etnikai köztársaságaiban élô orosz ajkúak között végzett közvéleménykutatás során adtak a megkérdezettek a következô kérdésre: mint a köztársaságban élô orosz ember, kire számíthat leginkább, ha a jogait akarja védeni? Az orosz kormányt Tatarsztánban és Szaha Köztársaságban Jakutiában l3-l6 százalék, Tuvában és Oszétiában körülbelül 30 százalék jelölte meg. A többiek így válaszoltak: „önmagamra".

Jegyzetek

1 Valóban csak a korábbi pásztorélet feltételeihez viszonyítva jobb a helyzetük, hiszen a helyhez kötés kôkemény szovjet szabályainak szûntével a vidéket tömegesen elhagyó kazahok nagy része csak a városszéli viskókban, pajtákban, pincékben talál magának lakhatási lehetôséget, gyakran 20-30 ember egy víz és villany nélküli helyiségben. Ez a rejtett, és nyílt társadalmi és politikai szembenállás egyik fô mozgatórugója: a „betolakodók" lakótelepi betonlakása az áhított Éden jelképe a kazah családok számára.
2 Itt kell megemlíteni, hogy a téma egyik különleges és fontos, de elhanyagolt területe az 1937 és 1944 között Sztálin politikájának részeként deportált szovjet népek mai helyzete. A koreaiak, kurdok, karacsajevek, csecsenek, meszhetek, ingusok, kalmükök, görögök, krími tatárok stb. sorsával azonban itt nem foglalkozhatunk. Egyrészt nem elsôsorban orosz ajkúakról van szó, másrészt egymástól nagyon eltérô a helyzetük.
3 J. V. Aratunjan: Russzkije v bivsih szojuznih reszpublikah. In: Mezsdunarodnije otnosenyija v Rossziji I SzNG. Moszkva, 1995. 87. o. alapján.
4 A. Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Budapest, l99l. ll.
5 Az üzbég fôvárosban például l988-ban nyilvános oroszverések voltak, az újjáéledô nemzeti öntudat jegyében rendezett népi esték után pedig szláv etnikumú nôket erôszakoltak meg, egyebek között a metrón, amelynek zárt tévéláncán a rendôrség végig figyelte a bûntettet, de nem avatkozott bele. Hosszú távon ezeknél az elszórt eseteknél nagyobb, ma még felmérhetetlen az a pszichés hatás, amelyet a volt tagköztársaságokban maradt milliók elszenvedtek. Ez már a szó szoros értelmében látható: l997 februárjában budapesti látogatása alkalmával alig ismertem meg az azóta megszüntetett kazahsztáni alkotmánybíróság egykori orosz tagját, az alma-atai egyetem egykor jókedvû és magabiztos jogászprofesszorát, akit az elmúlt években fellángoló kazah nacionalizmus mindennapos megnyilvánulásai félénk, halkszavú, riadt emberré tették, noha sok más orosztól eltérôen neki még számos tekintetben sikerült megôriznie egzisztenciáját, társadalmi helyzetét.
6 Az l970/1980-as években Kína határain kívül 25 millió kínai, Németországon kívül pedig l2 millió német élt, ám az ôket befogadó országok egyikében sem kellett szembenézni olyan súlyos jogi, politikai, kulturális, morális problémákkal, mint az orosz ajkúaknak a volt Szovjetunió utódállamaiban.
7 L. pl. Vlagyimir Liszenko: Ot Tatarsztana do Csecsnyi. Sztanovlenyije novogo rosszijszkogo federalizma. Moszkva, 1995.
8 Különös törvényszerûség, hogy a szovjet, majd orosz költségvetés legnagyobb dotáltjai ma is éppen az etnikai alapon szervezôdött régiók, míg a kincstár „donorja" listáján, tehát a befizetôk sorában ezek az utolsó helyen kullognak.
9 A csecsenföldi oroszokkal való moszkvai bánásmód színvonala valamennyi utódállam kisebbségi politikájánál alacsonyabb. Azt hiszem, azért, mert az elôbbiekkel szemben nem határozzák meg nemzetközi egyezmények, s így a Kreml „oroszpolitikája" nem ellenôrizhetô, és nem kérhetô számon. Még az olyan intézkedések sem, mint például az, hogy a háború két éve alatt a Csecsenföldrôl Moszkvába és más városokba menekült oroszoknak ingyen repülôjegyet osztogattak – Groznijba! –, amelyet az érintettek „ingyenjegy a halálba" néven emlegettek. Az 1995 májusában Szoszkovec miniszterelnök elsô helyettese irányításával kidolgozott „kompenzációs mechanizmus" szintén helyhez kötötte a juttatást: ezrek maradtak a lebombázott Groznijban, hogy ezen a pénzen újrakezdjék az életet. De hiába várták a segélyt, mert az elosztására kijelölt bizottság azoknak adta a költségvetési támogatást, akik hajlandóak voltak megosztozni velük ezen a pénzen. Akadtak családok, többek között csecsenek is, akik 14 000 dollárnak megfelelô, fantasztikus rubelösszegeket kasszíroztak. L. errôl az orosz menekültügyi koordinációs tanács elnökének cikkét. Ligyija Grafova: Kak sztpasztyi russzkih, ostajuscsihszja v Csecsnye. Izvesztyija, 1997. január 7.
10 J. Aratunjan: i. m. 90. o.
11 További adatokat magyarul l. Gereben Ágnes: Pozitív diszkrimináció negatív eredményei: a posztszovjet térség. In: A pozitív diszkrimináció elmélete és gyakorlata. Minoritás könyvek 3. Budapest, l996. 98. kk.
12 L. részletesen B. Grusin: Russzkoje mensinsztvo v voszprijatyiji russzkogo bolsinsztva. In: Problemy vosztocsnoj Jevropi, 1993/37–38. 226–234. o.
13 N. Rudensky: Russian minorities in the Newly Independent states. In: National identity and ethnicity in Russia and the Newly states of Eurasia. Armonk–New York–London, 1994. 58–78.
14 N. Lebegyeva: Novaja russzkaja gyiaszpora: ot migracii k szoprotyivlenyiju vinuzsgyennoj migracii. In: Mezsdunarodnyje otnosenyija v Rossziji I SzNG. Moszkva,1995.
15 A kérelmezôt elutasítják akkor is, ha csak munkakapcsolatban állt a megszálló szovjet hadsereggel, például dajka volt az ottani óvodában.
16 Itt köszönöm meg Valerij Geraszimovnak, a rigai emberjogi központ aktivistájának e tanulmány megírásához nyújtott segítségét.
17 A társait rendszeresen jogi konzultációval, törvénymagyarázattal segítô Kotov az orosz kisebbségek aktivistáira jellemzô módon ezután nyomban átesik a ló túlsó oldalára, és az állandó bejelentô megtagadása miatt magát nyilvánosan elégetô lettországi férfira utalva kijelenti: „ezután egyetlen szabadságjogunk marad: Ravill Jagugyin szabadsága vagy a törvénytelen fellépés". L. Prava bez prav, szvoboda bez szvobodi. A lettországi emberjogi bizottság /F.I.D.H/ 1996. áprilisi jelentése.
18 Nyikolaj Laskevics: O jazikoznanyiji v Pribaltyike. Izvesztyija, 1997. február 27.