Kovács Miklós 1967-ben született az ungvári járás Szürte községében. 1991-ben szerzett diplomát az ungvári egyetem történelem szakán, majd PhD képzésen vett részt az ELTE-ÁJK politológiai szakán. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség egyik alapítója, 1990-tôl az elnökség tagja. Ugyanabban az évben megválasztották az Ungvári Járási Tanács képviselôjévé, majd a magyar frakció vezetôjévé. 1991-tôl 1996 tavaszáig a KMKSz ungvári járási szervezetének elnöke. 1996-ban a Szövetség elnökévé választották.

Pro Minoritate: Elnök Úr, arra kérem, mutassa be a kárpátaljai, valamint az azon a régión kívül élô magyarság intézményeit.

Kovács Miklós: A hivatalos népszámlálás szerint 156 ezer magyar él Kárpátalján. A valós szám ettôl azonban magasabb, hiszen teljes görög katolikus falvakat írtak be annak idején ukránnak, s a városi lakosság egy része a malenkij robottól tartva szlováknak tüntette fel magát. Becsléseink szerint a magyarok száma 200 ezerre tehetô. A magyarok túlnyomó része egy tömbben él. A beregszászi járásban többséget is alkotunk, míg az ungvári, a nagyszôlôsi és a munkácsi járásban kisebbségben vagyunk, szórványaink pedig a Felsô-Tiszavidéken vannak. Itt a legnépesebb és legerôsebb településünk Visk. Legerôsebb intézményünk a kb. 90 iskolából álló iskolahálózat. Vannak óvodáink is, ezek azonban az általános ukrajnai gyakorlatnak megfelelôen sajnos leépülôben vannak. Az anyanyelvû oktatás csúcsán az 1996-ban bejegyzett Kárpátaljai Magyar Fôiskola helyezkedik el. A magyar fiatalok emellett az ungvári állami egyetemen tanulnak. Egyrészük a filológiai karon, magyar nyelv- és irodalom szakon, valamint más karokon. A matematika és a fizika szakon magyar csoportok is mûködnek. A klasszikus bal–jobb megosztottságba nemigen sorolható, mondhatni ideológiák fölötti általános érdekvédelmi szervezet a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSz). Ezen a terepen a konkurenciát a belôle kiszakadt beregszászi, ungvári és a técsôi szervezetek jelentik. Konkurensként szokott fellépni a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) is. A pedagógusok szakmai tevékenységét a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSz) irányítja. Együttmûködésünk szoros, hiszen oktatási kérdésekben a KMKSz is rendszeresen kikéri a Szövetség véleményét.

P. M.: Men P. M.: nyiben perspektivikus a magyar nyelvû felsôoktatás Kárpátalján?

K. M.: Ha iskoláink fennmaradnak, akkor a tanárképzés létjogosultságát nem lehet megkérdôjelezni.

P. M.: A kilencvenes évek elején létrejött a kárpátaljai, valamint a lembergi és kijevi magyar szervezeteket összefogó Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, betûszóval az UMDSz. Mi a szerepe ennek a szervezetnek?

K. M.: Az ukrajnai magyarságon a Kárpátalján élô magyarokat kell értenünk, hiszen néhány száz embert leszámítva ôk jelentik az Ukrajna magyar nemzetiségû állampolgárait. A nagyvárosokban élôknek mint magyar közösségeknek, nem lehetnek politikai igényeik. Az UMDSz létrejöttét két tényezô motiválta. Az egyik a kárpátaljai magyar érdekek lobbyjának megszervezése, hiszen pl. Kijevben a kormányzati szféra közelében nagyobb az érdekérvényesítés lehetôsége. A másik az, hogy több szervezet bejegyzésével a magyar szervezetek országos szinten is megjelenhetnek, s ennek a választásokon lenne jelentôsége. Sajnálatos, hogy ezek a remények nem váltak be. Azok a Lembergben és Kijevben élô magyarok, akikre ez a lobbytevékenység várt volna, a közösség szolgálata helyett inkább irányítani és vezérkedni szeretnének, s ezt a KMKSz és magam is szereptévesztésnek tekintjük. A néhány száz, diaszpórában élô tagot tömörítô két magyar szervezet vezetôi inkább a kívülrôl érkezô intrikák szereplôivé váltak. Az UMDSz legutóbbi közgyûlésén például, amelyen a KMKSz nem vett részt, puccsszerûen új alapszabályt fogadtak el, s ezt mi nem fogadtuk el. Ily módon tehát nem beszélhetünk az UMDSz-szel való együttmûködésrôl.

P. M.: A Kárpátaljával határos Galícia az alkalmanként hevesen megnyilvánuló ukrán nemzeti gondolat egyik gócpontja. Politikai, vagy etnikai konfliktusokban érzékelhetô-e ez a közelség a Kárpátok innensô oldalán?

K. M.: Ilyen feszültségkeltésre a vereckei honfoglalási emlékmû körül kipattant botrány idején volt példa. Az ukrajnai terminológiával nemzeti-demokratikus, a mi fogalmaink szerint nacionalista pártok helyi képviselôi az uszítás fogalmát messzemenôen kimerítô hisztériát keltettek. Másfelôl ezek a szervezetek Kárpátalján teljesen súlytalanok, nincs tömeghatásuk, nincs bázisuk. Ez az eset azonban figyelmeztetés, hiszen bármikor akadhatnak olyan politikai erôk, amelyek ezt a kártyát ki akarják játszani. Figyelmeztetés még akkor is, ha Kárpátalján ezekre a szándékokra minimális a fogadókészség. Éppen ezért még most, csíra formájukban kellene elfojtani ezeket a káros és kóros indulatokat.

P. M. : Kijevben és Budapesten az ukrán–magyar állami kapcsolatokat, ide értve a kárpátaljai magyarok helyzetét is, jónak szokták minôsíteni. Az említett nacionalista hangoskodás idején azonban a magyar kormányzat mintha megfeledkezett volna a szívesen hangoztatott deklarációról, s mintha érdektelenséget tanúsított volna.

K. M.: Meggyôzôdésem, hogy ha az ukránok a botrány kezdetén határozott hangú magyar reagálást tapasztalnak, ha érzékeltetik velük, hogy Magyarország ezt rossznéven veszi, akkor talán nem fajultak volna idáig az események. A magyar diplomácia azonban – formailag talán helyesen – úgy reagált, hogy ez az emlékmûállítás egy társadalmi szervezet kezdeményezése, amelyhez a magyar államnak nincs köze. Ezt az alapállást az ukrán fél kétségtelenül bátorításnak tekintette. Azóta a magyar külpolitika álláspontja változott, hiszen Ukrajna tudomására hozták azt, hogy egy ilyen kérdés körül megnyilvánuló hisztéria megterheli a magyar–ukrán kapcsolatokat. Ez a reagálás azonban kései volt, mondhatni esô után köpönyeg. Ha figyelembe veszik az ukrán specifikumot, és kellô idôben, kellô határozottsággal lépnek föl, akkor feltehetôen elejét lehetett volna venni az egész hangoskodásnak.

P. M.: A magyar köztársasági elnök múlt év ôszi kijevi és kárpátaljai látogatásakor úgy nyilatkozott, hogy az ukrajnai magyarság valamiféle ideális politikai viszonyok közepette él. Nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy az ilyen jellegû kijelentések csak az agresszió erôsítésére jók?

K. M.: Egyértelmû, hogy errôl van szó. Ebben az ügyben a KMKSz nyílt levelet tett közzé. A magyar sajtóvisszhangban azonban ez a rész, vagyis, hogy mi az ukrán–

magyar kapcsolatok kialakulásának kezdetén szerzett jogainkat veszítjük el, nem kapott kellô nyilvánosságot. Inkább az elnöki nyilatkozatnak az a része kapott súlyt, hogy mi itt politikai szempontból ideális viszonyok között élünk. Egy ilyen mérvû közömbösség az ukrán nacionalizmus bajnokait nyilvánvalóan arra a következtetésre fogja juttatni, hogy agresszivitásukban még messzebb is mehetnek. Úgy, hogy közben a minimális magyar ellenérzés esélye is elég nagy biztonsággal kizárható. A magyar külpolitika lehetôségeinek korlátaival természetesen tisztában vagyunk, tudjuk, hogy az anyaország nem vállalhatja át minden gondunkat és teendônket. Ugyanakkor a politikai amatörizmus ilyen esetei, a magárahagyásra utaló gesztusok mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ezeket ugyanis mind az ukrán partner, mind a magyar közösség csak a fönt említett politika üzeneteként értelmezheti, így az ilyen megnyilvánulásokra nem lehet mentség.

P. M.: Ukrajna több, történelmileg, etnikailag, a vallás, a gazdasági fejlettség szempontjából eltérô régióból áll. Eme evidencia mellett hogyan áll a gazdasági, közigazgatási regionalizmus ügye?

K. M.: Egyelôre a hivatalos unitárius államberendezkedés ellenére érvényesül egy sajátos regionalizmus. Ezt én inkább feudális széttagoltságnak nevezném. Az állam központosítani igyekszik, minden lehetô és lehetetlen eszközzel a helyi jövedelmek, bevételek elvonására törekszik, ugyanakkor a helyben lévô maffiák szabadon garázdálkodhatnak. Jog helyett inkább szokásjog érvényesül. Az unitárius és erôs államnak akkor lenne létjogosultsága, ha ezeket a zavarosban halászó regionális posztkommunista klánokat a törvény erejével tudná megrendszabályozni. A törvényesség ilyen fokú megerôsítésére ez az állam azonban képtelen. Amiben esély mutatkozik erejének megmutatására, az az etnosz alapú állami kultúrpolitika megvalósítása. Nekünk az az érdekünk, hogy ne jöhessen létre az a gyakorlat, amely egy népet, egy kultúrát, egy hagyományt, vallást egy nyelvet próbál az állami erôszak eszközeivel favorizálni, illetve a többire ráerôltetni.

P. M.: Az Ön által leírt helyzetben Kárpátaljának mint régiónak, mik a perspektívái?

K. M.: Kárpátalja gazdasági szempontból Ukrajnán belül nem bír különösebb jelentôséggel. Központilag dotált terület, amely e nélkül a támogatás nélkül könnyen az éhínség szélére is kerülhetne. Ez nagyjából be is határolja azok mozgásterét, akik el akarnak valamit érni a terület számára. Én inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy miféle esélyei vannak Kárpátaljának arra, hogy olyan alkúhelyzetbe kerüljön, amelynek a segítségével képes lenne kiharcolnia a sajátosságainak megfelelô gazdasági lehetôségeket. Úgy látom, hogy erre nagyon gyengék az esélyei, parlamenti lobbyja e vonatkozásban erôtlen. Kárpátalját az összehangolt érdekérvényesítés tekintetében nem lehet egy napon említeni a kelet-ukrajnai iparvidékkel, a fôvárossal vagy a Krímmel. Sajnálatos, hogy eleddig a terület szláv lakosságának elitje sem adta tanújelét annak, hogy ért az érdekérvényesítés tudományához.

P. M.: Ukrajna érthetôen nem fogalmazott meg hivatalos ellenségképet, hiszen az erre legesélyesebb Oroszországgal ezt kockázatos lenne megtenni. Ha a tizenegymilliós orosz „kisebbségre" gondolunk, a központilag vezényelt ukránosításról nemigen beszélhetünk. Ám mi a helyzet a csekélyebb ellenállású régiókkal, például Kárpátaljával?

K. M.: Az orosz nyelv visszaszorítására vannak próbálkozások, de az oroszok Ukrajnában is olyan erôt képviselnek, amelyet az ukrán kultúrpolitika képtelen megtörni. Nem lenne jó, de elôfordulhat, hogy a kijevi adminisztráció nacionalista része a frusztráltságát éppen rajtunk próbálja kiélni, akik pedig nem kívánunk orosz analógia lenni. Éppen egy ilyen ügy közepén vagyunk a felsôfokú tanintézményekbe való felvételizés kérdésében. Röviden: az ukrán nyelv elsajátítására adott úgymond „türelmi idô" lejárt, így a magyar iskolák végzôseinek, akik technikai okok miatt – nincs például tankönyv – nem sajátíthatták el megfelelôen az ukrán nyelvet, ukrán nyelvû írásbelit kell tenniük. Ez akkora esélyegyenlôtlenség, amelyet semmiképpen sem képesek kiegyenlíteni. Nekünk azt kell elérnünk, hogy az ukrán adminisztráció úgy kezeljen bennünket, mint olyan sajátos, politikailag jól szervezett kisebbséget, amelynek konszolidálása külpolitikai meggondolások miatt fontos. Ezzel Ukrajna elnyerhetné a magyar közösség valóságos lojalitását.

P. M.: Mik azok a fôbb pontok, amelyekben a magyarországi politika segítheti a kárpátaljai magyarságot?

K. M.: Elsôsorban azzal, hogy a honi bel- és pártviszályokat igyekszik nem kiterjeszteni a határon túli magyarságra. Ez sajnos a mai napig érzékelhetô gyakorlat, s ennek tudható be, hogy a kárpátaljai magyarság ma még nem képes egységesen fellépni életfontosságú kérdésekben. Az is üdvös és elvárható lenne, ha megfelelô keretek között jogi, politikai ügyekben segítenének bennünket a nemzetközi porondon. Ez a hivatalos vagy lobbyszerû tevékenység arra is jó lenne, hogy az ukrán politikai vezetésben tudatosuljon: az ukrán–magyar jó viszony fontos eleme az itt élô magyarok diszkriminációktól mentes, jó közérzete.

P. M.: Köszönöm a beszélgetést.

(Az interjút Tóth István készítette)