A politikusok és a szakírók – kik örömmel, kik csüggedtebben – a tünetjellegû változások metaforájaként gyakorta használják a karambolokat okozó vilniusi gyors kifejezést. A vasútügyi példálózás helyénvaló, hiszen igen érzékletesen utal a posztszovjet térség fura, ám a régióra jellemzô politikai logikát egyáltalán nem nélkülözô fordulataira.

A balti országok s közöttük Litvánia e századi forgandó szerencséjük következményeként amúgy is jelképpé váltak. A két világháború között a frissen elnyert nemzeti függetlenség, a demokratikus törekvések és a kiszolgáltatottság jelképeivé. Közismert, hogy a különösen a harmincas évek közepétôl mind agresszívabbá és hódítóvá váló két antidemokratikus nagyhatalom, a Szovjetunió és Németország közötti térségben egyetlen ország sem érezhette biztonságban magát. Az elnyomás és a szabadságvágy jelképe volt a Baltikum a szovjet megszállás hosszú évtizedei alatt is. Általánosan elfogadott az a megállapítás, mely szerint a Szovjetunió felbomlásának egyik fontos eleme a gazdasági csôd mellett a rendezetlen etnikai és nemzetiségi kérdés volt. Litvánia az egykori Birodalom európai részén ebben is kulcsszerepet játszott, hiszen a második világháború után Lettországhoz és Észtországhoz viszonyítva itt volt a legmagasabb az államalkotó ôshonos lakosság aránya. A megszállt közép-európai régió mellett itt is bebizonyosodott, hogy a moszkvai rezsim civilizatorikus szempontból nála fejlettebb társadalmakat kívánt – sikertelenül – alávetett és függô helyzetbe hozni. Így nem véletlen, hogy a bomlásra érett impérium hajója elôször ebben a térségben kapott léket. Annak is köszönhetôen, hogy a megszállt balti országok de jure sohasem mondtak le független jogállásukról, s ez a tény jogi szempontból is megalapozta az eurázsiai birodalom szétesését.

A függetlenségrôl szóló 1991-es népszavazás után a litván politikai mezônyt a Vytautas Landsbergis vezette Sajudis nevû gyûjtômozgalom uralta. A Szovjetunióból való kiválás után, a nemzeti függetlenséget és a konzervatív-keresztény értékeket hirdetô, politikai értelemben aláaknázott terepen mozgó kormány azonban – több kelet-közép-európai kabinethez hasonlóan – hamarosan elbukott.

Az 1992. október 25-én és november 15-én megrendezett parlamenti választásokon az Algirdas Brazauskas vezette, nevet és programot változtató s ennek egyenes folyományaként szociáldemokrata értékeket hirdetô kommunista utódpárt, a Litván Demokratikus Munkapárt (LDMP) fölényes gyôzelmet aratott. Fölényét csak növelte, hogy az 1993-as februári elnökválasztáson a párt jelöltjére, az egykori reformkommunista Brazauskasra a választópolgárok 60,1 százaléka szavazott. Jellemzô, hogy az ellenzék jelöltje, Stasys Lozoraitis, akkori washingtoni nagykövet csupán két választókerületben tudott gyôzni. A baloldali gyôzelem nyilvánvalóan a posztszovjet Litvánia társadalmának belsô gondjaiban: a nagyméretû inflációban (1992-ben 1163 százalékos!), a szovjet érából örökölt moszkvai érdekeltségû ráfizetéses nagyipar széthullásában (55 százalékkal esett a termelés), mezôgazdasági termelés visszaesésében (1992-ben 66 százalékos volt a hanyatlás), a kisebbségi kérdés kezelésének hiányosságaiban (a korábbi elnyomás megtestesítôjének tekintett orosz s a homo sovieticussá tenni szándékozott lengyel lakosság litvánellenes részével szemben mutatott türelmetlenség) s a képlékeny honi és oroszországi viszonyoktól gerjesztett hangos Moszkva-ellenes politikai retorikában keresendô. A korabeli sajtóban megjelenô kormánykritika egyfajta kelet-közép-európai generálszósz: a kabinet gôgös, nacionalista, felszámolta gyümölcsözô keleti gazdasági kapcsolatait, eltávolodott a néptôl, a szélsôségek felé sodorja az országot.

A Munkapártra szavazók abban reménykedtek, hogy a Moszkvával jó kapcsolatokat ápoló Brazauskas a hatalmas orosz piac visszaszerzésével fellendíti a gazdaságot, s ez majd biztos megélhetést nyújt a litván lakosságnak. Ez azonban, akárcsak a posztszovjet térség más országaiban illúziónak bizonyult: az orosz gazdaság a szovjet elôzmény csôdjének kezelésével volt elfoglalva, s ha mutatott is érdeklôdést egykori hódoltatott részei iránt, azok nem a Baltikum, hanem a FÁK országai voltak.

Az illúziók látványos eloszlása az 1995 tavaszán lezajlott helyhatósági választások során vált nyilvánvalóvá: míg országos összesítésben a konzervatívok 29, addig a Munkapárt 20 százalékot szerzett. 17 százalékkal a kereszténydemokraták szerezték meg a harmadik helyet. A baloldali kormány esélyeit csökkentették a térségre úgyszintén jellemzô bankbotrányok, valamint a kormányzati szintekig eljutó korrupciós botrányok is.

A gazdasági gondok mellett tovább rontották a Munkapárt választási esélyeit egyes moszkvai megnyilvánulások. 1995 októberében az orosz védelmi kutatóintézet kiszivárogtatta azt az elképzelést, hogy a balti államok NATO-tagsága esetén Moszkva katonai erôvel szállná meg az említett országokat. A fenyegetô kijelentés pszichés vonzataival a közreadók nyilván tisztában voltak, hiszen a balti országok társadalmaiban ma is élénken élnek az 1940-es és az 1945-ös szovjet megszállás szörnyû és nyomasztó emlékei. S ha egyesek, ebben az esetben maga a litván külügyminiszter hajlottak is arra, hogy az ilyen kijelentések nem az orosz hivatalos álláspontot tükrözik, az a tény, hogy Moszkva presztízskérdést csinálva a kezdetektôl fogva ellenezte a balti államok NATO-csatlakozását, az érintettek számára mindenképpen elgondolkodtató. Nemrégiben Rogyionov, orosz védelmi miniszter nyilatkozott úgy, hogy a hidegháború még nem fejezôdött be, s hogy a lokális hidegháború a Baltikumban folytatódik. A harcias kijelentéseket – ha a politikai folyamatok megengedik – hosszasan lehet magyarázni az orosz belviszonyokkal, vagy lehet az éppen aktuális választási kampány rovására írni. Azt azonban látni kell, hogy a Baltikum kérdésében Moszkvában mind a kormány, mind az ellenzék egyként türelmetlen, alkalmasint agresszív felfogást képvisel, s furamód a "balti kérdés" mindig egyfajta szeizmográf az orosz politikában. A feszültségek fenntartására Moszkva számára mindig alkalmas a balti orosz kisebbségeket ért vélt vagy valós sérelmek elôsorolása.

A Brazauskas-kormány tehát ezekkel a súlyos gazdasági és biztonságpolitikai gondokkal érkezett el 1996 októberéhez, a parlamenti választások elsô fordulójához. A megfigyelôk nagyjából azonos esélyt adtak a Munkapártnak és a Landsbergis vezette Haza Szövetségnek. A várakozások azonban nem váltak be, a rendszerváltást végrehajtó konzervatív erôk fölényes gyôzelmet arattak. A választások eredményeképpen a 141 tagú törvényhozásban (Seimas) a Haza Szövetség 70 s a vele szövetséges kereszténydemokrata párt 16 mandátumot szerzett. A nagy vesztes, az LDMP eddigi 72 képviselôje helyett mindössze 20-at juttathatott be a parlamentbe. Igaz, a legközelebbi választásig, 1998-ig az államelnök az egykori pártvezér, Brazauskas maradt.

A függetlenségi küzdelmekben történelmi érdemeket szerzô konzervatív erôk s személyesen Landsbergis régi-új parlamenti elnök számára természetesen nagy elégtétel az 1995–1996-os gyôzelem, hiszen – feltehetôen korrigálva korábbi hibáikat – visszatérhetnek négy évvel ezelôtt elkezdett politikai kurzusukhoz. A hivatalba lépô kormány feje, Gediminas Vagnorius már a választások elsô fordulója után bejelentette, hogy a leendô kabinet a nyugati behozatal ellenében a hazai ipart kívánja fejleszteni, és a nemzeti valuta, a lit leértékelésére készül. A gondokat érzékeltetendô figyelmeztette a választókat, hogy kénytelen lesz népszerûtlen intézkedéseket hozni. "Ne várjanak olcsó kolbászt" – jelentette ki egyik interjújában.

Litvánia számára a hagyományosan fenyegetô orosz szomszédság miatt a mihamarabbi NATO- és Európai Uniós csatlakozás tûnik kívánatosnak. Ez azonban a geopolitikai viszonyok miatt legalább egy évtizedre elnyúló folyamat lehet, bár az ország, abban a vonatkozásban, hogy szomszédságpolitikáját sem rendezetlen határkérdések, sem más belsô anomáliák nem terhelik, érett a felvételre. Fontos azonban, hogy a NATO keleti kiterjesztése, valamint az EU-csatlakozás és az orosz érzékenység között lavírozó Nyugat kedvezôen reagáljon a balti országok integrációs törekvéseire. (Egyelôre jelképes, ám a távlatokban mindenképpen jelentôs az Egyesült Államok Kongresszusa Képviselôházának 1996. szeptember 26-án hozott határozata, amely elismeri Litvániának, Lettországnak és Észtországnak azt a jogát, hogy csatlakozhassék a NATO-hoz.) Ellenkezô esetben ugyanis Oroszország olyan következtetésekre juthat, amely az egész egykori szovjetcsatlós térség integrációs esélyeit is megkérdôjelezheti. Landsbergisnek a Russzkaja Miszlj címû emigráns orosz lap 1997/7 számában megjelent interjújában elhangzott véleménye, mely szerint "Litvánia külpolitikájának sarokpontja az a meggyôzôdés és hit, hogy a mi határunk az Európai Unió külsô határa", hasonlóan elgondolkodtató. Ilyen, akkor fantazmagóriáknak tetszô vélemények Litvánia s a további két balti ország "újrafüggetlenedésérôl" ugyanis még a szovjet fennhatóság alatt, Gorbacsov nyugati csillogásának zenitjén is elhangzottak. Orosz–litván viszonylatban talán nem is az euro-atlanti integráció kérdése okoz gondot: ha Vilnius és Moszkva meg tud egyezni az orosz–litván–lengyel határ háromszögében fekvô orosz támaszpont, az agyonmilitarizált Kalinyingrádi Terület (az egykori kelet-poroszországi Könningsberg és környéke) státusának rendezésében, úgy a két ország kapcsolatát gyakorlatilag semmiféle nehezék nem terheli.

Az 1996-os parlamenti választásokkal a rendszerváltó és nem mellékesen az állami függetlenséget visszaállító litván politikai elit programjának megvalósítására történelmi értelemben is párját ritkító esélyt kapott. A kísérlet rendkívül felelôsségteljes, hiszen éppen nem laboratóriumi körülmények közepette adhat választ arra a kérdésre, mi várható az újabb választások után az egykor Moszkva fennhatósága alatt lévô kelet-közép-európai térségben. Érdemes tehát odafigyelni, hogyan és merre robog tovább a vilniusi mozdony.