Néha a közhely is lehet igaz, hiszen nagyon is igazuk van azoknak, akik történelminek minôsítették a Csehországban 1996-ban tartott két szavazást, a parlament két kamarájának, a képviselôház, illetve a szenátus tagjainak megválasztását. Szigorúan véve az önálló Csehország történetében ezek voltak az elsô demokratikus választások, hiszen a korábbi szavazások idején Csehország mindig valamilyen más államalakulat része volt, és a nyilvánvaló jog- és hagyomány folytonosság ellenére sem lehet egyenlôségjelet tenni a két világháború között létezett elsô Csehszlovák Köztársaság, annak 1945 után felújított, de jelentôs mértékben módosított formája, a kommunista Csehszlovákia vagy az 1989-es rendszerváltás után megalakult Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság és az 1993. január elsején létrejött Cseh Köztársaság közé. Természetesen a jogi, politikai és egyéb folytonosság meghatározó szempont, és nemcsak azért, mert a cseh politikai színpad fôszereplôi többé-kevésbé ugyanazokból a személyekbôl, illetve pártokból állnak össze – bár néha meglehetôsen más összeállításban –, akik, illetve amelyek, fôszerepet játszottak a rendszerváltásban, a politikai, gazdasági és társadalmi reformok elindításában, akár annak kezdeményezôjeként, vagy ellenzékeként.

1996. május 31. – június 1. között lezajlott alsóházi választásokat, az 1992-ben, még a közös állam létezése idején lefolytatott cseh-morva országrészbeli szavazás gyôztese, a korábbi miniszterelnök, Václav Klaus Polgári Demokrata Pártja (ODS) vezette jobbközép koalíció 99 mandátumot szerzett – tehát kisebbségbe került –, ebbôl az ODS 66-ot, a szavazatok 29,62 %-kát, ami 8-cal kevesebb, mint az elôzô parlamentben. A 8,08 %-os eredményt produkáló Cseh Néppárt Kereszténydemokrata Unió (KDU–CSL) hárommal növelte képviselôinek számát, és 18 mandátumhoz jutott, míg a legkisebb koalíciós partner, a Polgári Demokrata Szövetség (ODA) a parlamentbe kerüléshez szükséges 5 %-ot alig meghaladva, 6,36 %-os eredménnyel 13 képviselôt mondhat magáénak.

Ez az eredmény mindenképpen figyelemre méltó, mert a jobbközép koalíció gyakorlatilag megôrizte korábbi pozícióit, ami az átalakulás állapotában lévô közép-kelet európai országok között különlegességnek számít. Ezt a tényt a miniszterelnök még nem is olyan régen szívesen emlegette annak bizonyítékaként, hogy Csehország afféle jobboldali sziget a volt szocialista országok posztkommunista tengerében. Ennek persze ára volt, hiszen számos döntésre érett kérdés rendezését odázták el, amelyeket most sokkal kedvezôtlenebb körülmények között kell végrehajtani.

A cseh kisebbségi kormánykoalíció többé-kevésbé a gazdasági átalakítás haszonélvezôit nevezheti híveinek. A miniszterelnök pártja, az ODS elsôsorban az új tulajdonosi rétegek érdekeit képviseli, akik vagy a vagyonjegyes privatizáció, vagy restitúció révén jutottak tulajdonhoz, néha gyaníthatóan, néha bizonyíthatóan nem a legbecsületesebb úton. Ôk a nagyobb városokban élnek, fiatalabbak és képzettebbek.

A második legerôsebb koalíciós párt, a KDU-CSL támogatói fôként az idôsebb, vallásos vidéki lakosságból kerülnek ki, és területileg is viszonylag jól körülhatárolhatóak, fôként Dél-Morvaország mezôgazdasági vidékein élnek. A legkisebb koalíciós partner, az ODA jellemzôen a nagyvárosi fiatal, jól képzett liberális értelmiség pártja, és mint ilyen a legkisebb tagsággal és a legfegyelmezetlenebb szavazóbázissal rendelkezik.

A fentiekbôl világosan kitetszik, hogy az 1996-os parlamenti választások a legnagyobb változást az ellenzéki oldalon hozták. A korábbi parlamentben a kormánykoalíció ellenfele kiforratlan, amorf pártok, pártkezdemények és zavaros körülmények között odakerült személyek zûrzavaros egyvelege volt, amellyel szemben a koalíció különösebb erôfeszítések nélkül érvényesíthette akaratát. A tavaly választott új alsóházban viszont a jobboldali koalíciónak veszélyes ellenfele támadt, a második helyen végzett Cseh Szociáldemokrata Párt (†SSD) formájában, amely a szavazatok 26,44%-át szerezte meg. Ezzel, 61 képviselôt küldve a parlamentbe csaknem meg-négyszerezte korábbi mandátumainak számát. (Igaz, a belsô pártviszályok miatt, közülük már kettôt kizártak, de ez nem jelenti automatikusan a kormánypárti képviselôk többségbe kerülését.)

A szociáldemokraták hagyományosan a bérbôl és fizetésbôl, valamint a nyugdíjból élôk szavazataira számíthatnak, és érthetô módon a hagyományosan baloldalinak számító cseh-morva iparvidékeken a legerôsebbek. Fontos tudni, hogy a †SSD nem a szociáldemokratává átvedlett volt reformkommunisták pártja, mint Közép-Kelet-Európa néhány más országában. Az egykori Csehszlovákia Kommunista Pártjának volt funkcionáriusai és tagjai ugyanis minden pártban megtalálhatók, és arányuk a †SSD-ben sem lényegesen nagyobb, mint más pártokban. Ennek oka egyszerûen az, hogy a cseh baloldalon markánsan elkülö-nül a szociáldemokrácia a hagyományos kommunista politikát folytató parlamenti párttól, a Cseh- és Morvaországi Kommunisták Pártjától. Ez utóbbi vezetô rétege sem az 1968-as prágai tavaszt leverô VSZ-beavatkozást követô "normalizáció", magukat teljesen lejáratott és a mai politikai élet perifériájára szorult, abszolút dogmatikus kommunista elitbôl került ki, hanem az egykori állampárt másod-harmadvonalbeli kádereibôl és pártértelmiségiekbôl.

Szavazóbázisukat a megrögzött, idôsebb kommunisták jelentik, akik rendkívüli fegyelmezettségükkel még viszonylag hosszú ideig biztosíthatják a párt parlamenti jelenlétét. A KS†M a maga 10,33 %-os eredményével, és 22 képviselôjével, a harmadik legerôsebb párt a cseh képviselôházban.

A szélsôjobboldali, egyes megnyilvánulásaiban erôsen fasisztoid Tömörülés a Köztársaságért Csehszlovákia Republikánus Pártja (SFR-RS†) a mindennel elégedetlen, alacsony képzettségû, perspektívátlan, idegenekkel szemben ellenséges szavazók óhajából 8,01 %-os eredménye alapján 16 képviselôt küldhetett a parlamentbe. Aggasztó jel, hogy a republikánusok az elôzô választásokhoz képest néggyel növelték mandátumaik számát, szavazóik nagy része fiatal. tehát növekedési fázisban vannak.

A kommunistákat és a republikánusokat minden más parlamenti párt, olyan szélsôséges erônek tekinti, amelyekkel nem lehet együttmûködni, ami természetesen nem zárja ki, hogy az ellenzék egyes kérdésekben egységesen szavazzon.

A 76,41 %-os részvétel mellett megválasztott cseh képviselôház egyszerre jelzi a cseh politikai porond résztvevôinek állandósulását és az erôviszonyok tisztulását, hiszen csak olyan pártok kerültek a parlamentbe, amelyek már az elôzô törvényhozásban is meghatározó szerepet játszottak. A legnyilvánvalóbb változás persze a kormánykoalíció és az ellenzék erôviszonyainak gyakorlati kiegyenlítôdése, ami egészen másfajta politikai stílus és gyakorlat megvalósítását tenné szükségessé, mint amilyennek szemtanúi lehettünk az elôzô parlamentben, ahol az ODS nemcsak a szétaprózódott ellenzékkel, hanem esetenként saját koalíciós partnereivel szemben is gyakran viselkedett egyeduralkodó módjára.

A parlamenti többség elvesztésével természetesen nemcsak az ellenzék, pontosabban annak legerôsebb tagja, a †SSD értékelôdött fel, de megváltoztak a koalíción belüli erôviszonyok is. A kisebbségi kormány programjának elfogadtatása érdekében az eddig csak sikerekhez szokott ODS kénytelen volt engedményeket tenni nemcsak a szociáldemokratáknak, hanem kisebb koalíciós partnereinek is, ami legnyilvánvalóbban abból látszik, hogy az ODS-nek bele kellett mennie abba, hogy a kormányban sincs többsége. Ennek következményeként a miniszteri bársonyszékeket 8:8 arányban osztották el az ODS és a két kisebb partner között.

A koalíciónak érthetô módon el kellett búcsúznia attól is, hogy a parlamenti tisztségek megszerzésével ellenôrizze a törvényhozást. A képviselôház elnöke így a szociáldemokrata párt vezetôje, Milos Zeman lett, aki közismerten rossz viszonyban van Václav Klaus kormányfôvel. Személyes ellenérzésük és rivalizálásuk nem új keletû, még abból az idôbôl származik, amikor a 80-as évek elején együtt dolgoztak a Csehszlovák Tudományos Akadémia Prognosztikai Intézetében. A két politikus személyes rossz viszonya lényegesen több magánügynél, mert nem egy jelentôs politikai probléma eredeztethetô Klaus és Zeman egymás iránti ellenszenvébôl.

A választások után kialakult erôviszonyok láttán számos cseh elemzô arra számított, hogy ha sikerül elkerülni az idô elôtti választások gyors kiírását, akkor a nem teljesen pontosan patthelyzetnek minôsíthetô szituáció akár a cseh politikai kultúra javára is válhat. A két vitathatatlan fôszereplô ugyanis az ország érdekében kénytelen lesz legalább minimális politikai együttmûködést kialakítani és megteremteni a normális kommunikációt az ellenzék és a kormánypártok között. Mindeddig ez csak félig-meddig sikerült, és sem Klaus, sem Zeman nem hagyott fel az ellenfél személyes, illetve ideológiai alapú támadásával, aminek következtében a választások óta is egymást követik a valós vagy teljesen alaptalan, személyeskedésekkel teli politikai botrányok, s nem kímélik az egyes pártok belsô életét sem. További gond, hogy mind az ODS, mind a †SSD többé-kevésbé egyszemélyes párt, és bár mind Klaus, mind Zeman rendelkezik belsô ellenzékkel, vitathatatlan párton belüli tekintélyük egyelôre megingathatatlan.

Egyedüli kivétel talán a koalíciós KDU-†SL, amelynek vezetôje, a miniszterelnök-helyettes, agrárminiszter Josef Lux következetesen erôsíti saját magának és persze pártjának azt a képét, hogy a hisztérikus politizálás helyett ôk azok, akik képesek kulturált párbeszédre, ôk állnak középen, és adott esetben hajlanak a megegyezésre. Lux pártelnök már ma is a "királycsináló" szerepében érezheti magát, hiszen a politikai matematika szerint nem lehet olyan kormányt alakítani, amelybôl hiányoznának a kereszténydemokraták. Mellesleg, esetleges idô elôtti választásokról most senki sem beszél, hiszen a felmérések szerint az új szavazás sem változtatna lényegesen az erôviszonyokon. Ennek ellenére Prágában általános az a vélemény, hogy a mostani hárompárti kisebbségi kormány nehezen tölti ki négyéves mandátumát, sôt, az amerikai tulajdonú, prágai székhelyû OMRI kutatóintézet egyik munkatársa szerint a kisebbségi kormány megalakítása lényegében felkészülés az elôrehozott választásokra.

1996 novemberében kétfordulós, egyéni választókerületekben végre megtörtént a cseh parlament felsôházának, a Szenátus 81 tagjának a megválasztása. A második kamara felállításáról már 1992-ben (még a szövetségi állam formális létezése idején) határozott a cseh köztársasági parlament, ám ezt akkor valójában senki sem gondolta komolyan. Megalakítását éveken át szabotálta a legerôsebb párt, Klaus miniszterelnök ODS-e, és felesleges intézménynek tartották a szociáldemokraták is.

A Szenátusnak mint alkotmányos intézménynek a léte tulajdonképpen a tavaszi általános választások után vált igazán fontossá. A két nagy párt nagy erôkkel és nagy ambíciókkal vetette be magát a szenátorjelöltek választási kampányába. A †SSD tavaszi sikerét szerette volna megismételni, az ODS-t pedig a revánsvágy hajtotta, aminek egyenes következményeként teljesen feledésbe merült az az elképzelés, hogy a szenátorokat nagy tekintélyû, független személyiségek közül kellene kiválasztani. Így a jelöltek közé nagy számban kerültek be a másodvonalnak számító vidéki pártpolitikusok. A felsôházi tagságért folyó küzdelem, ennek következtében teljes mértékben a pártok közti küzdelemmé alakult át.

A cseh alkotmány szerint a Szenátus lényegében biztosítékként szolgál a váratlan társadalmi változások ellen, és tagjait ezért is választják más módszerrel, más idôpontban és más idôtartamra, mint a képviselôket. A felsôházi tagok mandátuma hat évre szól, úgy, hogy harmadukat két évenként megújítják. A képviselôház által elfogadott törvényeket a Szenátus vagy elfogadja, vagy módosító javaslatokkal ellátva visszaküldi, vagy teljes egészében elutasítja, de megteheti azt is, hogy egyáltalán nem foglalkozik velük. Amennyiben a Szenátus 30 napon belül nem nyilatkozik, a törvény automatikusan életbe lép. A háromötödös, cseh szóhasználat szerint, alkotmánytörvények viszont csak a Szenátus kifejezett jóváhagyása után emelkedhetnek törvényerôre. A képviselôház azonban leszavazhatja a Szenátust, amennyiben a visszaküldött törvényjavaslatot a képviselôk több mint fele ismételten jóváhagyja.

A parlament két háza együttes ülésen választja a köztársaság elnökét. Mindkét ház hozzájárulása szükséges a hadiállapot kihirdetéséhez a cseh csapatok külföldre küldéséhez vagy az idegen katonák csehországi állomásoztatásához. A Szenátus, mint testület törvényjavaslatot terjeszthet elô, de ez a jog az egyes szenátorokat nem illeti meg.

A Szenátus nem alkothat törvényeket, és még csak nem is tárgyalhat az állami költségvetésrôl és az állami zárszámadásról. A kormánnyal szembeni bizalmatlansági indítvány benyújtása is kizárólag a parlament alsóházát illeti meg. A szenátorok, a képviselôkkel ellentétben nem interpellálhatják a kormány tagjait, és kérdéseket sem tehetnek fel nekik. A képviselôház feloszlatása esetén, az új választások kiírásáig a Szenátus korlátozott keretek között ellátja az alsóház feladatait is.

A Szenátus alkotmányos jelentôségét a cseh közvélemény nagy része nem értette meg, vagy egyáltalán nem foglalkozott vele, így a legpesszimistább közvélemény-kutatásokat is alulmúlva, csaknem teljes érdektelenséget mutatott mindkét fordulóban. A 30,6 %-nyi szavazó, aki vette magának a fáradtságot, hogy az urnákhoz járuljon, lényegében a kialakult erôviszonyok fenntartása mellett voksolt, és elutasította, hogy a szenátus két nagy párt kizárólagos vadászterületévé váljon. A koalíciós pártok összesen 52 helyet szereztek a 81 tagú felsôházban. Ebbôl 32 jutott az ODS-nek, 13 a KDU-†SL-nek és 7 az ODA-nak. Ellenzéki oldalon a szociáldemokraták 25, a kommunisták 2, a parlamenten kívüli kis jobboldali párt, a Demokratikus Unió (DEU) 2 szenátort delegálhatott, és független jelöltként bejutott egy szakszervezeti vezetô is.

Nemcsak a koalíción belül, de az általános politikai viszonyokra is jellemzô a szavazók viselkedése a két forduló között. Az elsô körben lényegében taroltak a Polgári Demokrata Párt jelöltjei, és olyan elônyös helyzetbôl indulhattak a második fordulóban, hogy azt lehetett várni, önmagukban könnyedén megszerzik a többséget, és mutatóba bekerül még néhány szociáldemokrata. Létrejött tehát egy ODS-ellenes koalíció, amely aztán a fentebb ismertetett végeredményt hozta. Ez látszólag mindenkit kielégített, hiszen a pártvezetôk nyilatkozataiból úgy tûnt, senki sem vesztett, bár az igazi gyôztes valójában Josef Lux Kereszténydemokrata Pártja, amely az ODS ellenkezése ellenére a Szenátus elnöki székébe tudta ültetni jelöltjét, Petr Pithart, volt cseh miniszterelnököt.

Az alacsony részvételi arány egyetlen politikai pártot sem jogosít fel arra, hogy a szenátusi választásokat valamelyik politikai irányzat melletti "népszavazásként" próbálja értelmezni. Kétségtelen, hogy a tavaszi általános választásokhoz képest az erôviszonyok némileg eltolódtak a koalíció javára, de egyik fél sem erôsödött meg annyira, hogy megkockáztassa az elôrehozott választások kikényszerítését. A kormánynak végre hozzá kellene látnia a tavalyi kettôs választásra való tekintettel elhalasztott, de sürgetô és nagyfokú politikai bátorságot is igénylô gazdasági döntések meghozatalához. Csak példaként elég megemlíteni a tôkepiac rendbetételét, a gyors ütemben növekvô külkereskedelmi mérleg hiányát, a finanszírozási csôd szélén tántorgó egészségügyet, az egyre szorítóbb lakáshiányt, a lelassult, vagy csaknem teljesen leállt privatizáció újraindításának szükségességét, nem is beszélve a nyugati integrációkhoz való csatlakozás érdekében szükséges tömeges jogszabály-módosításokról.

Mindezekhez a koalíció és a szociáldemokraták legalább minimális egyetértése szükséges, ám nem biztos, hogy van elég idô és akarat a rendkívül lassú és fáradságos, folyamatos belsô kompromisszumkeresésre. A jelek szerint ugyanis a mindeddig rendkívül visszafogottan viselkedô cseh lakosság kezdi elveszíteni türelmét, hiszen vezetôitôl annyiszor hallotta, hogy a politikai és gazdasági reformok végrehajtásában messze megelôzte közép-kelet-európai partnereit, és általában is jobban áll azoknál, hogy szeretné élvezni ezen ígéretek gyümölcseit. Helyette azonban az elengedhetetlen ipari restrukturalizáció miatt várhatóan növekvô munkanélküliséggel, az eddig központilag szabályozott árak fokozatos felszabadítása nyomán emelkedô lakbérekkel és energiaárakkal kell szembenéznie. Túlzottan merészek azok a jövendölések, amelyek az orvos-, tanár- vagy vasutassztrájkból azt a következtetést vonták le, hogy hamarosan vége a cseh átalakulás nagy erényének tartott szociális békének, ám reális veszélye van annak, hogy a belsô viták és frakcióharcok miatt is megosztott pártok, vagy legalábbis ezen pártok egy része radikalizálódik, így próbálva nagyobb politikai befolyáshoz jutni.

Sem a további stagnálás, sem az elhúzódó belsô hatalmi marakodások nem tesznek jót a cseh politikai és gazdasági stabilitásnak, de ami ennél fontosabb, hosszú távon a közép-kelet-európai országok integrációs törekvéseinek sem, hiszen a nagy nyugati befektetôk, és az olyan integrációk, mint a NATO vagy az EU is, elsôsorban térségekben gondolkodnak. A régió valamelyik országáról kialakult kép romlása a többieknek is árt, így Magyarország és az egész Közép-Kelet-Európa szempontjából sem közömbös, hogyan birkózik meg Csehország a létrejötte óta tartott elsô és mindjárt kettôs választás következményeivel.