1996. november 10-én Szlovéniában megtartották a kommunzimus utáni harmadik többpárti parlamenti választást. A választás – amelynek kimenetele a térség többi állama számára is tanulságos lehet – alkalmat ad arra, hogy áttekintsük a korábbi választásokat, illetve a politikai élet azon fôbb eseményeit és összefüggéseit, amelyek érthetôvé teszik a választási eredményeket.

A rendszerváltás elôkészítése

A komoly és egyre súlyosbodó gazdasági, politikai és nemzeti ellentétekkel küzdô Jugoszlávia köztársaságai közül Szlovéniában alakult meg 1988. május 12-én az elsô független, magát paraszti érdekképviseleti szervezetnek tekintô pártcsíra, a Szlovén Parasztszövetség (SKZ). A forrongásban lévô, a jugoszláv szövetségi szervek tevékenységét erôteljesen kritizáló szlovén társadalom szempontjából döntô jelentôségû volt, hogy 1988 júniusában a jugoszláv hadsereg szervei katonai titkok elárulásának vádjával perbe fogtak négy szlovén fiatalembert, köztük a késôbbiekben igen fontos szerepet játszó Janez Janšát. A szlovénok a perbe fogottak felmentése érdekében elôször egy emberjogi szervezetet hoztak létre, amelyet a társadalom széles rétegei támogattak, majd e szervezetbôl az év folyamán lassan létrejött a többi párt csírája is. 1989-ben megalakultak a pártok, bár kezdetben a fennálló törvények miatt nem használták a párt elnevezést, hanem többnyire a "szövetség" megjelöléssel éltek.

E folyamat persze nem mehetett végbe a szlovén kommunisták részben hallgatólagos beleegyezése nélkül. A szlovén kommunisták Jugoszláviában élen jártak a társadalom demokratizálásában, de a kelet-közép-európai régión belül is az elsôk között fogalmazták meg, hogy a hatalomból való részesedést mások számára is lehetôvé kell tenni. Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szlovén kommunisták önként föladták volna pozícióikat, s hogy az ellenzéknek ne kellett volna keményen megküzdenie a választási eredményekért. Amikor 1989 ôszén kerekasztal-tárgyalások folytak a hatalom és az alakulóban lévô ellenzéki koalíció között, igen hamar kiderült, hogy a hatalom által szorgalmazott megoldások az ellenzék számára nem elfogadhatóak, így a tárgyalások megegyezés nélkül abbamaradtak. A tárgyalások kudarca felerôsítette azt az addig csak lappangó vitát, hogy Szlovéniában kétpárti szisztéma van-e alakulóban (a hatalmi szervezetek képviselôi az egyik, és az új politikai szervezetek a másik oldalon), vagy pedig hármas politikai tagozódás határozza-e meg a politikai palettát. Amint az alábbiakból kiderül, ez a vita mind a mai napig nem jutott nyugvópontra, azaz a szlovén pártstruktúra még mindig nem tekinthetô megszilárdultnak.

Arról nem nagyon volt vita, hogy a politikai nyitást felvállaló reformkommunisták, valamint az ellenzéki szervezetek fölött egyfajta "védôernyôt" tartó és ellenôrzést gyakorló Népfront (SZDL) gyakorlatilag egy blokkot képvisel. Ez még akkor is így volt, ha a Népfront egyre erôteljesebben hangsúlyozta a kommunistáktól való különállását, és nyitottabb, liberálisabb, a nemzeti szempontokat erôteljesebben figyelembe vevô szervezetté vált. Azon túl, hogy ez a blokk – nem kis részben az egyre határozottabb hangú ellenzék nyomására – 1989 szeptemberében a köztársasági alkotmány módosításával utat nyitott a piacgazdaság irányába, megerôsítette Szlovénia Jugoszlávián belüli önállóságát¹, és lehetôvé tette a többpárti demokrácia kialakulását (ami például Szerbiában csak rendkívül vontatottan és sokkal nagyobb ellentmondások közepette zajlott), a szlovén kommunisták már 1989 novemberében közzétették december 22–23-án megtartott kongresszusuk téziseit, melynek címéül az "Európát most" szlogent választották. Programjukban elhatárolták magukat a Miloševic'-féle politikai módszerektôl éppúgy, mint a szlovén ellenzék egyes követeléseitôl, ugyanakkor kifejtették, hogy a legitimációt többpárti szabad választásokon kívánják megszerezni, s minimális céljuk az, hogy a jugoszláv kommunisták mondjanak le a hatalom monopóliumáról.²

Az 1989 folyamán megalakuló ellenzéki pártok elsô közös akciója a politikai pluralizmuson és az emberi szabadságjogokon alapuló szuverén szlovén államot követelô, ún. Májusi Nyilatkozat volt. A nyilatkozatot aláírta a Szlovén Demokrata Szövetség (SDZ), a Szlovén Parasztszövetség (SKZ, késôbb Szlovén Néppárt, SLS), a Szlovén Keresztényszociális Mozgalom (késôbb Szlovén Kereszténydemokraták, SKD) és Szlovénia Szociáldemokrata Szövetsége (SDSS). A következô akció az 1989. szeptember 8-án megjelent Milyen választásokat akarunk címû dokumentum volt, amelyben az ellenzéki pártok és több, a rendszerrel szembenálló civil szervezet megfogalmazták a választásokkal kapcsolatos követeléseiket. Ez volt az alapja a beinduló kerekasztal-tárgyalásoknak, de miután kiderült, hogy a kerekasztal-tárgyalások nem vezetnek eredményre, az ellenzék (SDZ, SDSS, SKZ-SLS, SKD) 1989. december 4-én létrehozta az ellenzéki koalíciót, a DEMOS-t. A DEMOS programja egyértelmûen a modern polgári demokrácia és a piacgazdaság megteremtése mellett szállt síkra.³ A DEMOS-hoz még a választások elôtt csatlakozott a kisiparosok pártja (SOS, késôbb Liberális Párt néven, LS) és némi habozás után a Zöldek Pártja (ZS).

Igen különös helyzetben volt Szlovénia Szocialista Szövetsége (ZSMS). Ez a szervezet nem tagadhatta teljesen, hogy az állampárt része volt, s funkcionáriusainak egy része ennek megfelelôen is viselkedett. Ugyanakkor nagyrészt épp a ZSMS-en belül, illetve vonzáskörében fogalmazódtak meg a liberális demokrácia-felfogás fôbb tézisei. A szervezet, amely támogatta, sôt ösztönözte az új társadalmi mozgalmakat (civil szervezeteket), kemény küzdelmet folytatott a dogmatikus társadalomfelfogás ellen. A hozzá közelálló (kiadásában megjelenô) Mladina címû hetilapban élesen támadta az ilyen nézeteket képviselô szlovén és jugoszláv politikusokat. A ZSMS 1989 elején megtartott kongresszusán harcot hirdetett a hatalom megszerzése érdekében. Kétségtelen, hogy a ZSMS számos politikusa ifjú töröknek tekinthetô, de a többi ellenzéki párttal együtt jelentôs szerepe volt az állampárt lebontásában, s ôk is ellenzéki szerepet játszottak a kerekasztal-tárgyalásokon. Ebben az idôben kezdte magát a ZSMS egyre nyilvánvalóbban liberális pártként és a politikai színtér harmadik oldalaként megfogalmazni. Nevét 1989 végén ZSMS-Liberális Pártra változtatta, majd 1990 novemberében felvette a Liberális Demokrata Párt nevet (LDS). 1989 ôszétôl már nem csupán a baloldal egyes személyeit kritizálta élesen, de a DEMOS politikusait is. Az ítéletek, amelyek nemegyszer sommásak voltak, nacionalizmust és konzervativizmust vetettek a DEMOS-ban tömörülôk szemére, bizonyos esetekben teljes joggal, máskor a lejáratás szándékával. Másfelôl érzékelhetô volt, hogy a ZSMS programja nagyon sok szempontból rendkívül hasonlít a DEMOS programjához, s a ZSMS azt szerette volna, hogy az "ô" programját ne a DEMOS valósítsa meg. A ZSMS ekkor még azt remélte, hogy a zöldekkel együtt létrehozhatja a liberális blokkot, de utóbbiak végül is a DEMOS-t választották. Természetesen a másik oldal sem maradt adós, s a baloldalt, illetve a ZSMS-t, fôleg a választások után, egyértelmûen a régi rendszerrel azonosította.

A választások körüli idôszakra – 1990. tavasz – nagyjából egyértelmûvé vált, hogy a szlovén politikai élet szereplôi a legfôbb kérdésekben igazából egyetértenek. Mindnyájan többpárti parlamentáris demokráciát és piacgazdaságot kívántak, és egyetértettek abban, hogy Szlovéniának nagyobb önállóságra kell szert tennie. Mindnyájan elfogadták Jugoszlávia konföderációvá történô átalakításának programját. De míg a DEMOS ezt inkább minimális, még elfogadható keretnek tekintette, amin, ha erre lehetôség nyílik, túl kell lépni, a baloldal és a ZSMS ezt elfogadható és hosszú távon mûködô elképzelésnek gondolta.

1990 januárjában a Népfront párttá alakult, és felvette a Szlovénia Szocialista Pártja (SSS) nevet. A szlovén kommunisták 1990 februárjában vették fel nevük (ZKS) mellé a Demokratikus Átalakítás Pártja nevet (ZKS-SDP), hogy azután 1990 novemberében a név elsô elemét teljesen elhagyják. Bár az egyes pártok sem az anyagi lehetôségeket, sem a médiában való szereplés lehetôségeit tekintve nem indulhattak azonos feltételekkel, az 1990 tavaszán megtartott elsô választást egyértelmûen szabadnak minôsíthetjük.

Az elsô többpárti parlament

Az elsô többpárti választásra az 1 490 136 választópolgár közül 1238189 ment el (83,1 %). Az érvénytelen szavazatok száma 109 754 (8,9 %) volt. A parlamentbe jutás küszöbe 2,5 % volt. A választáson 15 párt indult, közülük kilenc jutott be a háromkamarás, összesen 240 tagú parlamentbe. Az elsô alkalommal különös választási szisztémát alkalmaztak: az elsô kamarába arányos, a másodikba abszolút, a harmadikba relatív többségi rendszer alapján kerültek be a jelöltek. A parlament jellege és a választás kevert módja is jól tükrözte a helyzet átmeneti jellegét.

A 1. táblázat a parlamenti blokkok (a hatalomra került DEMOS, az ellenzék, valamint a függetlenek és a nemzetiségiek) képviselôinek számát mutatja, míg a 2. táblázat ugyanezt pártokra lebontva ábrázolja. Az 1990. április 8-án, 12-én és 22-én megtartott parlamenti választások eredménye tehát a következô:

A DEMOS-koalíció a szavazatok 54,81 %-át szerezte meg, az ellenzék 37,14 %-ot. A választási rendszerbôl következô korrekciók után (8,05 % volt az elveszett szavazatok aránya) – a függetleneket és a nemzetiségieket nem számítva – a kormánykoalíció és az ellenzék aránya a parlamentben 60,2 : 39,7 % lett.⁴ Meg kell jegyezni, hogy a táblázat kényszerûen leegyszerûsített, a helyzet a valóságban ennél bonyolultabb volt: egyesek két párt jelöltjeként is indultak, voltak független képviselôk, akik a DEMOS támogatását élvezték, voltak olyanok, akik függetlenként voltak bejegyezve, de valójában a baloldalt képviselték, volt olyan nemzetiségi képviselô, aki egyúttal a reformkommunisták jelöltje is volt stb.⁵

Tekintetbe véve a helyzet bonyolultságát, valamint azt, hogy a legnagyobb súlya az elsô kamarának, az úgynevezett Társadalmi-Politikai Tanácsnak volt, érthetô, hogy igen gyakran csupán ennek összetételét ismertetik.⁶ Figyelembe kell azonban venni, hogy bizonyos esetekben a három kamarának együttes üléseken kellett dönteni, és ilyenkor rendkívül megnôtt az ellenzék súlya. Távolmaradásukkal az ellenzékiek blokkolni tudták a nekik nem tetszô kérdések megtárgyalását (ezzel a módszerrel több alkalommal éltek), és meg tudták akadályozni azon törvények elfogadását, amelyekhez mindhárom kamarának együttesen kellett áldását adnia. Végül ki kell emelni, hogy ha csak az elsô kamara eredményeit vesszük figyelembe, akkor az egyes pártok közül a reformkommunisták tûnnek a legerôsebbnek, míg a három kamarában együtt az LDS-nek volt a legtöbb képviselôje. Ez az eredmény pedig igen fontos a késôbbi események megértése szempontjából. Annál is inkább, mert kezdetben voltak tárgyalások arról, hogy a liberálisokat is beveszik a kormánykoalícióba, de ez végül mégsem valósult meg. A liberálisok minden jel szerint úgy vélték, hogy a számukra felajánlott lehetôségek nincsnek összhangban a választáson elért eredményükkel. A liberálisok ellenzékbe kerülésével nyitva maradt az a kérdés, hogy két vagy három pólusú-e a szlovén pártstruktúra. A liberálisok ugyan erôteljesen megkülönböztették magukat a reformkommunistáktól, de az ellenzéki együttmûködés több kérdésben egyértelmû volt.

A hatalomra került DEMOS sem volt egységes. Erôs leegyszerûsítéssel azt mondhatjuk, hogy a Néppárt és a Liberális Párt, valamint a kereszténydemokraták konzervatív, kereszténydemokrata megfontolásokat tartottak szem elôtt. Mind az SKD, mind az SLS a háború elôtti katolikus Szlovén Néppárt örökösének tekinthetô, s ezért sokszor felmerült a két párt egyesítésének lehetôsége és szükségessége. Az egyesülést azonban mind a mai napig megakadályozta egyfelôl az, hogy a parasztok érdekeit féltô néppártiak kissé óvatosabbak az Európai Uniós tagságot illetôen, mint az erre nagy erôvel törekvô kereszténydemokraták, másfelôl az, hogy a Néppárt vezetôinek túl nagyok a politikai ambíciói ahhoz, hogy feláldozzák ezeket egy közös párt érdekében.

A DEMOS "másik oldalán" a zöldek, a szociáldemokraták és az SDZ a felvilágosodás eszmekörébôl építkeztek, a racionalizmus, a liberalizmus és bizonyos mértékû baloldali szemlélet volt rájuk jellemzô. De ezek a DEMOS-on belüli "baloldali" pártok sem voltak egységesek, s a zöldek, a szociáldemokraták és az SDZ késôbbi története (felbomlások és átalakulások) azt mutatta, hogy e pártokon belül is van egy jobboldalinak (is) tekinthetô csoportosulás. Az SDZ elnöke, D. Rupel úgy vélte, hogy pártja középpárt, amelyben a keresztény értékek éppúgy helyet kaptak, mint a liberális megfontolások.

A DEMOS kormányát a kereszténydemokrata Lojze Peterle vezette, de igen komoly pozíciókkal rendelkezett a kiemelkedô értelmiségieket tömörítô SDZ is. Rendkívül figyelemre méltó, hogy Peterle kormányában az ellenzéki reformkommunisták adták az energiaügyi és veteránok ügyében illetékes minisztert.

A fô törésvonal természetesen a hatalomra került DEMOS és az ellenzékbe szorult "baloldali blokk", az SDP, az SSS és az LDS között húzódott. E három párt nehezen szokta meg, hogy privilegizált helyzetébôl ellenzékbe kényszerült, míg a DEMOS politikusai, érthetô okokból, tapasztalatlanságról és türelmetlenségrôl tettek tanubizonyságot.⁷ A helyzetet mindenképpen bonyolította, hogy a DEMOS kezdetben (bizonyos mértékig joggal) úgy vélte, hogy a média az ellenzék mögött áll. Az igazi viták az új alkotmány elfogadása és a gazdaság átalakítása körül zajlottak, az önállóság kivívását illetôen kevesebb komoly összecsapás volt, bár a DEMOS egyes politikusai úgy vélték, hogy az SDP és az LDS nem áll ki teljes szívvel az önállósulás mellett. Utóbbiak fôleg azt hangoztatták, hogy ebben a kérdésben több megfontolásra van szükség.

A DEMOS-on belüli elsô komolyabb nézeteltérésre a privatizáció ügyében került sor, amikor a kereszténydemokrata miniszterelnök távozásra kényszerítette a szociáldemokraták ezzel foglalkozó miniszterét, aki a privatizációt a vállalatokra kívánta bízni, és ellenezte az ingyenes vagyonjegyek kiosztását. A kereszténydemokraták állami irányítással szerették volna a privatizációt levezényelni, és kiálltak az ingyenes vagyonjegyek mellett. Rajko Pirnat igazságügyminiszter, az SDZ tagja nyíltan kimondta: most dôl el, hogy a társadalom mely tagjainak lesz lehetôségük a felemelkedésre és a vagyonosodásra, s kik azok, akik az átalakulás vesztesei lesznek. Ô persze azt szerette volna, ha nem az egykori funkcionáriusok lettek volna a nyertesek.

Az 1991. júniusi függetlenségi háború miatt az ellentétek egy ideig elsimultak, majd júliustól újra kiélezôdtek. Elôször az SDZ politikusa, a nagy népszerûségnek örvendô Janša javasolta a kormány átalakítását és Peterle miniszterelnök leváltását. Nem ez történt, hanem az SDZ-n belül tört ki 1990 ôszén egy komolyabb válság, amely a párt kettéválásához vezetett. A liberálisabb, "baloldalibb" szárny (amelybe a párt népszerû politikusainak nagy része, de a tagságnak csak kisebb része tömörült) felvette a Demokrata Párt (DS) nevet. A kereszténységhez kötôdést, a nemzeti értékeket, a kommunistaellenességet erôteljesebben hangsúlyozó Pirnat-féle szárny megmaradt az SDZ jogutódjának, majd késôbb nevét Nemzeti Demokratákra változtatta. Janša, aki kezdetben Pirnathoz állt közelebb, némi habozás után egyik szárnyhoz sem csatlakozott, hanem a következô év elején a szociáldemokrata pártba lépett be.

A DEMOS-on belül leginkább két kérdésben volt kemény vita: a privatizáció (és kárpótlás) ügyében, valamint azt illetôen, hogy mennyire lehet vezetô szerepe a koalíció legerôsebb pártjának, a kereszténydemokratáknak. A DEMOS "liberálisai" úgy vélték, hogy Peterle valódi súlyánál nagyobb mértékben szeretné meghatározni a koalíció jellegét. Az SDZ akkori vezetôje, D. Rupel szerint ráadásul a konzervatív táboron belül fontosabb volt, hogy ki az, aki a "mi emberünk", mint a hozzáértés. Ennek ellenére 1991 októberében elfogadták a kárpótlási törvényt, amely késôbb sok vitát szült, mindenekelôtt amiatt, hogy lehetôvé tette a rendkívül jelentôs egyházi vagyon (fôleg erdôségek) természetbeni visszaadását. A kereszténydemokraták az 1991 végén elfogadott alkotmányban engedtek az abortusz kérdésében, vita volt azonban az állami vallásoktatás kérdésében. A viták, mindenekelôtt a privatizáció körüli egyet nem értés miatt 1991 legvégén felbomlott a DEMOS-koalíció. A felbomlást nagymértékben elôsegítette, hogy az új alkotmány szerint 1992 végéig parlamenti választásokat kellett tartani, azaz megkezdôdöt a választási küzdelem.

A konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal leváltható Lojze Peterlét csak a harmadik kísérletre sikerült megfosztani posztjától. E harmadik kísérlet vezetô ereje a Liberális Demokrata Párt volt, amelynek élén 1992 tavaszától Janez Drnovšek, Jugoszlávia államelnökségének korábbi elnöke állt. Az LDS-nek igen nagy szüksége volt a jó tárgyalóképességgel rendelkezô, kompromisszumkész, integratív személyiségû Drnovšekre, mivel az a tény, hogy a párt a függetlenség kérdésében bizonytalanul foglalt állást, erôsen megtépázta a párt belsô kohézióját és külsô image-ét. Drnovšeket támogatták a DEMOS "liberálisai", valamint az SDP és az SSS is. Drnovšek gyôzelméhez nagyban hozzájárult, hogy a DEMOS "liberálisai" attól tartottak, hogy Peterle túlságosan is nagy engedményeket tesz az egyháznak, és a politikai életben a konzervativizmus válik uralkodóvá. A politikai élet moráljára mutat rá az a tény, hogy a liberálisok, akik számtalanszor hangoztatták, hogy a 27 tagú Peterle-kormány túl nagy egy olyan kis országnak, mint Szlovénia, maguk is ugyanekkora kormányt hoztak létre. Drnovšek kormányában három helyet kaptak a reformkommunisták, az SSS egyet sem. Ekkor úgy tûnhetett, hogy a szlovén politikai színtér kétpólusú.

A mindenképpen átmenetinek tekinthetô Drnovšek-kormány – amely kezdetben hangulatjavító intézkedésekkel (fizetésemelések) hívta fel magára híveinek és ellenfeleinek figyelmét – legfontosabb cselekedete a két éve húzódó privatizációs törvény megalkotása volt. Az 1992 novemberében elfogadott törvény, amelyet a következô két évben különbözô módon fejlesztettek és kiegészítettek, a korábbi két elképzelés kombinációját jelentette: a privatizációt a vállalatokra bízta, de a lakosságot ingyenes vagyonjegyekhez juttatta.

A pártok a választásokra készülve alakították egymás közötti kapcsolataikat. A reformkommunisták három kisebb baloldali párttal együtt létrehozták a Szociáldemokraták Egyesült Listáját (ZLSD). Az LDS és a Demokrata Párt között komoly harc folyt a liberális közép megszerzéséért. Az LDS, amelyet korábban egyházellenesnek tartottak, tárgyalásokat kezdett az egyházzal, és körvonalazódott az LDS és a kereszténydemokraták koalíciójának lehetôsége. Sokan ezt úgy értékelték, hogy az LDS túlságosan jobbra tolódott, miközben egyes ellenfelei baloldalisággal vádolták a pártot. Igen gyorsan erôsödött az idegenellenességérôl elhíresült Szlovén Nemzeti Párt (SNS), melynek vezetôje, Zmago Jelin‡i‡ késôbb fontos szerephez jutott. Az LDS különbözô törvénytelenségekkel (illegális lehallgatások és fegyvervásárlás) vádolta Janez Janšát. Többen szerették volna létrehozni a kereszténydemokratákból, a Néppártból és a Nemzeti Demokratákból álló konzervatív-keresztény blokkot, de a személyi ellentétek és néhány programbeli különbség fontosabbnak bizonyult az ideológiai rokonságnál.

A második többpárti parlament

1992-ben az 1 491 374 választásra jogosult közül a parlamenti választáson 1 277 604 szavazó jelent meg (85,66 %), és 89 226 (6,80 %) volt az érvénytelen szavazatok száma. A választáson 33 párt indult, közülük nyolc került be a parlamentbe. A magyarhoz hasonló kombinált választási rendszert alkalmaztak, egy párt parlamentbe jutásához legalább 3 megválasztott képviselôre volt szükség.

A parlamenti helyek megoszlása az 1992. december 6-ai választások eredményeként:

A választások nagy meglepetése volt, hogy az esélyesnek tartott Demokrata Párt igen gyengén szerepelt (többen szemére vetették, hogy állandóan a rendszerváltásban és a függetlenség kivívásában szerzett érdemeit hangoztatta), valamint az, hogy a nacionalisták milyen jó eredményt értek el. Nem jutottak be a szocialisták, akik kísérletet tettek arra, hogy a szocialista, a liberális és a nemzeti érdekeket egyaránt felvállalják. Ezeket az értékeket mások náluk sikeresebben képviselték. Kívül rekedt a Nemzeti Demokrata Párt is, valamint a kis létszámú, de agresszív hangvételû, teljes mértékben intoleráns, konfrontatív politikát folytató SOS-Liberális Párt. A választások gyôztes pártjának vezetôje, a kijelölt kormányfô, Janez Drnovšek csak nagy nehézségek árán tudta összehozni a koalíciót. A Demokraták, akik már korábban kijelentették, hogy nem lépnek be olyan kormányba, amelyben az LDS és a kereszténydemokraták koalícióra lépnek, elvi okokból (és sértettségbôl) nem voltak hajlandóak együttmûködni. A kereszténydemokraták ugyan hajlandóak voltak az LDS-sel kormányra lépni, de nem akartak koalíciót alkotni a reformkommunistákkal. Ezért Drnovšek külön kötött koalíciót a kereszténydemokratákkal, és külön az Egyesült Listával. A kereszténydemokraták kérésére, akik féltek attól, hogy túl gyengék lesznek a másik kettôvel szemben, bevették a kormányba a parlamenti küszöböt alig elérô szociáldemokratákat is.

A kormánykoalíciót alkotó pártok a szavazatok 54,89 %-át, az ellenzék 27,42 %-át szerezte meg, míg az elveszett szavazatok 17,69 %-ot tettek ki.⁸ A hatalom és az ellenzék aránya a parlamentben (a nemzetiségieket nem számítva) 62,5 : 37,5 lett.

Ennek a parlamentnek az élete igen különös eseményekben volt gazdag. Már az feltûnést keltett, hogy 1993 elején, amikor Drnovšek még nem egyezett meg a kereszténydemokratákkal, kormányfôjelöltté való megválasztását a liberálisok által különösen útált nacionalisták vezetôje, Zmago Jelin‡i‡ szavazata tette lehetôvé. Jelin‡i‡ pártja emiatt hamarosan kettévált, aminek következtében viszont láthatóvá váltak a nyíltan fasisztoid eszméket hirdetôk is. Jelin‡i‡rôl egyébként 1993 nyarán kiderült, hogy a titkosszolgálat embere volt, s egyesek szerint az volt a feladata, hogy ellenôrzés alatt tartsa a szlovén nacionalizmust. Jelin‡i‡ vonalvezetése az elmúlt idôszakban igen különösnek bizonyult, olyannyira, hogy pártját egy elemzô baloldali irányultságú liberálnacionalista pártnak minôsítette.

A négyes nagykoalícióról komoly viták folytak. Egyesek úgy képzelték, hogy egy ilyen "természetellenes" koalíció nem lehet sokáig életképes, mások attól féltek, hogy a három nagy párt túl nagy hatalmat koncentrál, és az ellenzéknek még csak esélye sem lesz sem a hatékony ellenzéki kritikára, sem a kormány leváltására. Egyik elképzelés sem vált be teljesen. Bár a kormánykoalícióból 1994 tavaszán kiváltak a Janša-féle szociáldemokraták, majd 1996 elején az LDS nyugdíjreform-tervezete és egy gyár felszámolása miatt elégedetlen Egyesült Lista, Drnovšek egészen a periódus végéig kormányfô maradt. És bennmaradtak a koalícióban a kereszténydemokraták is annak ellenére, hogy a konfliktusok miatt számos esetben kiválással fenyegetôztek. A két párt programja ugyanis (mindenekelôtt az euro-atlanti integráció és a szociális reformok kérdésében) igen közel állt egymáshoz. Ugyanakkor az ellenzéknek is bôven volt lehetôsége, hogy hallassa a hangját. Az egész ciklus hatalmas gazdasági és politikai botrányoktól volt hangos.

Mindjárt 1993 elején kiderült, hogy egy turisztikai nagyvállalat privatizációja igen gyanús körülmények között zajlott, s hogy az ügyben több szálon érintve van a titkosszolgálat is. Ettôl az évtôl kezdve világossá vált, hogy Janša és Milan Ku‡an, az egykori reformkommunista államfô között komoly személyi ellentétek vannak. Az ellentét gyökerei egyébként még Janša 1988-as perének idejére nyúltak vissza. 1993-tól kezdôdôen Janez Janša, aki a szociáldemokraták új elnöke lett, egyre meghatározóbb személyisége lett a politikai életnek. Janša meglehetôsen ellentmondásos személyiségû, tudatosan cselekvô és tehetséges, ugyanakkor rendkívül konfrontatív politikus, aki politikai ellenfeleit gyakran ellenségnek tekinti. Janša, aki számos jogos kritikát fogalmazott meg, magát és pártját a politikai becsületesség példájának, a népakarat megtestesítôjének tüntette fel, kemény hangon bírálta a privatizáció korábbi és éppen zajló folyamatát. Ellenfeleit hazaárulónak, korruptnak és becstelennek ábrázolta, akik szerinte mind kommunisták és a vadliberalizmus képviselôi. Nem riadt vissza a csúsztatásoktól és demagóg fogásoktól sem.

Ebben a ciklusban hat parlamenti vizsgálóbizottságot hoztak létre. Ezek feladata az volt, hogy vizsgálják meg a különbözô gazdasági visszaéléseket (a privatizációs botrányokat), illetve azt, hogy milyen szerepe volt az egykori kommunistáknak a háború utáni években történt leszámolásokban és Janšáék 1988-as perében. Eddig egyetlen vizsgálóbizottság munkája sem zárult le megnyugtató módon. Az 1993-ban és 1994-ben kirobbant botrányok persze nem tettek jót a közéletnek, ugyanakkor komoly személyi ellentétekhez vezettek. Többen úgy vélték, hogy Janša, aki a ciklus elején honvédelmi miniszter volt, a katonaságon belüli egyes szervezetek (különleges egységek és elhárítás) segítségével valójában párhuzamos hatalmat épít ki, és törekvései elsôsorban az államelnök ellen irányulnak. Ezért a katonaság különleges egységének egyik akciójában elkövetett szabálytalanságot kihasználva a parlament 1994 tavaszán Janšát leváltotta. A politikai nyugalom fenntartásához minden valószínûség szerint szükséges lépés eredményeképpen azonban Janša népszerûsége egyre nôtt. A Nemzeti Demokraták, akik korábban önálló szárnyként beléptek a kereszténydemokratákhoz, abbéli felháborodásukban, hogy Peterle nem állt ki Janša mellett, kiléptek, majd késôbb Janša pártjába léptek be. Peterléék és Janšáék között egy idôben emiatt komoly feszültség alakult ki.

Janša konfrontatív magatartása egyfelôl, és egyes liberális politikusok visszaélései és gátlástalansága másfelôl meglehetôsen feszültté tették a politikai légkört. Ehhez némileg hozzájárult még az is, hogy a Demokraták nagyobb része, a meglehetôsen zavaros vonalvezetésû Zöldek és a parlamentbe be nem jutott szocialisták 1994 márciusában beolvadtak az LDS-be. Ez egyrészt azt jelentette, hogy egyes politikusok politikai karrierjük érdekében habozás nélkül feladták az LDS és az SKD koalíciójáról addig vallott nézeteiket. Másrészt ennek következtében még inkább megerôsödött azok tábora, akik attól tartottak, hogy a koalíció, mindenekelôtt pedig az LDS elképesztô túlsúlyra tehet szert mind a parlamentben, mind a politikai közéletben.

De nem csupán egyesüléseknek lehettünk tanui, hanem fragmentálódásnak is. Nem csupán Jelin‡i‡ pártja esett szét. A Demokrata Párt kisebbik része nem olvadt be az LDS-be, és három tagú parlamenti frakcióval továbbra is része maradt a törvényhozásnak. Ugyancsak megôrizte önálló frakcióját a zöldek pártja is, amely egyébként még 1993-ban kettévált. És persze idôrôl idôre napvilágot láttak az egyes pártokon belüli ellentétekrôl szóló hírek is. Az elmondottak következtében a közvéleményben igen erôteljes volt a politikusokkal, a parlamenttel és a kormánnyal szembeni elégedetlenség.

Az 1996-os év a választások jegyében telt el: Janša, aki pártját baloldali pártnak tekinti, egyfelôl arra törekedett, hogy a Néppárttal és a kereszténydemokratákkal együtt egységes blokkot hozzon létre (a Szlovén Tavasz), másfelôl arra, hogy a választási rendszert alakítsák többségi alapon mûködôvé. Ha ezt elérte volna, akkor a választás logikájának megfelelôen már a választás elôtt ki kellett volna alakuljon a pártok szövetsége. Janša azt remélte, hogy ilyen módon két blokk kényszeríthetô ki: a reményei szerint általa vezetett Szlovén Tavasz (konzervatív) blokkja és "baloldali-liberális" blokk. Nem sikerült azonban kikényszerítenie a választási törvény megváltoztatását – bár az érvényes rendszer kétségkívül számos elfogadhatatlan elemet tartalmazott (az országos listák névsora például nem volt nyilvános stb.). Ráadásul a Szlovén Tavasz másik két pártja nem volt hajlandó elôzetes koalíciós megállapodást kötni. Részben azért, mert bizonytalan volt a választások kimenetele, részben azért, mert a programok között is voltak különbségek. Így nem jött létre a két blokk a választások elôtt. A politikai palettán önálló pártként jelent meg a Nyugdíjasok Pártja (DeSUS), amely korábban egy ideig a ZLSD-n belül mûködött.

Ilyen elôzmények után került sor az 1996-os választásokra.

A harmadik többpárti választás

1996-ban a választásokon az 1 452 218 választójogosult állampolgár közül 1 136 679 választó, azaz 73,7 % élt választójogával. A leadott 1 136 211 (!!) szavazatból 67 007 (5,89 %) volt érvénytelen.

Az 1996. november 10-i parlamenti választás eredményei:

A fentieken kívül négy párt ért el egy százaléknál jobb eredményt, s még tizenegyen indultak, akik nem érték el az egy százalékot. Ilyen módon a szavazatok 11 %-a veszett el.

A választás eredménye rendkívül meglepô és több szempontból is aggasztó volt. A 90 helybôl pontosan negyvenötöt nyertek el a Szlovén Tavasz pártjai. Ôk úgy vélekedtek, hogy hárman együtt a parlament legerôsebb politikai erejét jelentik, ezért az ô soraikból kell kikerülnie a kijelölt miniszterelnöknek, annak ellenére, hogy elôzôleg nem kötöttek koalíciós megállapodást.

Igazából azt állapíthatjuk meg, hogy egyik oldal sem volt egységes, és a másik oldal törekvéseitôl való "fortélyos félelem" tartotta-tartja ôket egybe. Az olasz és a magyar kisebbség képviselôi igyekeztek ugyan semlegesek maradni, de azt érzékelték, hogy a jobboldallal nehezebb dolguk lenne.

Az LDS álláspontja viszont a következô volt: mivel a Szlovén Tavasz pártjai nem léptek egymással koalícióra, az a döntô, hogy az egyes pártok milyen eredményt értek el, s ebben az esetben viszont az ô soraikból kell kikerülnie a kijelölt miniszterelnöknek. A legkülönösebb az, hogy a választási eredmények láttán – minden ellenségeskedés ellenére –, a kialakult helyzet miatt mindkét fél szívesen lépett volna koalícióra a másikkal, csakhogy épp ellentétes megfontolások alapján. A Szlovén Tavasz pártjai befogadták volna maguk közé a liberálisokat, de csak a 45 : 25 arány tiszteletben tartásával, s ha az LDS elfogadta volna az ô programjukat. Az LDS ugyancsak elfogadta volna a jobboldali koalíció tényét, de csak úgy, ha egyértelmû, hogy ô a koalíció vezetô ereje. Ilyen alapon koalícióra lépett volna akár mind a három konzervatív párttal, akár azzal, amelyik erre hajlandó. Drnovšek többször is értésre adta, hogy ami a pártprogramokat illeti, a kereszténydemokraták állnak hozzá a leg-közelebb, de a parlament elôtt álló feladatokat figyelembe véve (euro-atlanti integráció, a szociális rendszer átalakítása) szívesen lépne koalícióra a Néppárttal, sôt Janšáékkal is. Igaz, e két utóbbi kissé visszafogott az uniós csatlakozás ügyében.

Ebben hosszas tárgyalások után sem sikerült megállapodásra jutniuk, bár közben mindkét fél arra törekedett, hogy valamilyen módon megszerezze magának a minimális többséghez szükséges 46. szavazatot, vagy valamely más módon többséget szerezzen. Ennek érdekében a választások után bô két héttel mégiscsak megkötötték az együttmûködési megállapodást. A Szlovén Tavasz egységének legfôbb összetartója továbbra is Janša volt, aki baloldali és liberális ellenfeleit csak így tartotta legyôzhetônek. A két fél hajthatatlansága miatt már igen korán felmerült az a gondolat, hogy esetleg rendkívüli választásokkal kell a problémát megoldani.

Ezen a ponton a Szlovén Tavasz pártjai körében az az elképzelés is felmerült, hogy el kellene érni, hogy az olasz és magyar nemzetiségi képviselôk csak az ôket közvetlenül érintô kérdésekben szavazhassanak. Akkor ugyanis az ô 45 szavazatukkal szemben a másik oldalnak csupán 43 szavazata lenne, ami a konzervatívok gyôzelmét eredményezné.

A választáson kialakult arányok nehéz helyzetbe hozták Ku‡an államfôt, akinek a parlamenti frakciók meghallgatása után ki kellett jelölnie a megválasztásra esélyes miniszterelnököt. Csakhogy háromfordulós tárgyalássorozat után is egyértelmû maradt, hogy mind a két fél egyaránt 45 szavazattal rendelkezik. Az államelnök végül a folyamatosságot, Drnovšek kvalitásait és az LDS egyértelmû integrációs elkötelezettségét figyelembe véve a liberálisok vezetôjének adta meg a lehetôséget, s ezt a döntést a másik oldal, mindenekelôtt Janša erôteljesen kritizálta. Egyébként pedig a konzervatívok meg voltak gyôzôdve arról, hogy tekintettel az ô összetartásukra, Drnovšek nem szerezheti meg valamelyikük támogatását, és nem kaphatja meg a szükséges minimum egy szavazatot.

Csakhogy ebben súlyosan tévedtek. A kereszténydemokraták egyik képviselôje ugyanis bejelentette, hogy pártjából kilépve független képviselôvé lesz, és Drnovšek megválasztását támogatta. A jobboldal megegyezési készségének hiányában viszont Drnovšek kénytelen volt koalíciós megállapodást kötni a három baloldali párttal. Ily módon aztán mindkét félnek sikerült olyan pürrhoszi gyôzelmet aratnia, amelyben mindenképpen az egész ország a vesztes.

Janša bebizonyította, hogy Szlovéniában valójában két blokk van. Egyik oldalon állnak a Szlovén Tavasz pártjai, amelyek – képviselôik szerint – a becsületesség és az önfeláldozás megtestesítôi, a másik oldalon pedig az íme összetartozó baloldaliak és liberálisok. Ugyanakkor persze Drnovšek megválasztása Janša számára is vereség.

De a pillanatnyi gyôztes, Drnovšek sem lehet a legcsekélyebb mértékben sem elégedett. Nem csupán arról van szó, hogy az a tény, hogy egy renegát kereszténydemokrata politikus segítségével sikerült túljutnia az elsô akadályon, csak tovább rontotta a szlovén politikai élet amúgy is súlyos morális helyzetét, s ráadásul rendkívüli módon elmérgesítette a kereszténydemokratákhoz fûzôdô viszonyt; ennél nagyobb probléma, hogy Drnovšek gazdasági programját, mindenekelôtt a nyugdíj- és egészségbiztosítás reformját igen nehéz lesz végrehajtani a három baloldali párttal, amelyek közül kettônek még a NATO-integrációval szemben is erôs fenntartásai vannak. A nemzetközi kapcsolatokat, mindenekelôtt a horvátokkal fennálló vitás kérdéseket pedig meglehetôsen nehéz lesz rendezni a horvátokkal szemben korábban irredenta igényeket megfogalmazó Jelin‡i‡ társaságában. Igaz, ez utóbbihoz hozzá kell tenni, hogy a választások óta eltelt idôszak legmérsékeltebb és legmegfontoltabb politikusa éppen Jelin‡i‡.

Az igazán aggasztó egyfelôl az, hogy vajon milyen módon lehet hosszú távú politikát alapozni egyetlen szavazattöbbségre, amikor a másik oldal jóindulatára nemigen lehet számítani. Másfelôl ennél is aggasztóbb, hogy a választások erdeménye a szlovén társadalom, a választások nyomán kialakult helyzet pedig a politikai elit súlyos belsô megosztottságáról tanúskodik. Ebben a helyzetben változatlanul fennáll annak lehetôsége, hogy a kérdést elôrehozott választásokkal kell megoldani. Igaz, egyes közvéleménykutatások szerint a liberálisok támogatottsága a választások óta eltelt idôszakban növekedett, míg a Néppártot kivéve az összes többié erôsen csökkent. Bárhogy is alakuljon a közeljövô szlovén belpolitikája, amennyiben a szlovén politikusok nem változtatnak konfrontatív politikájukon és nem szakítanak azzal, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják a politikai morál íratlan szabályait, az ország érdekei sérülhetnek.

1997. január 29.

Jegyzetek

1 Pándi Lajos (összeáll.): A kelet-európai diktatúrák bukása 1985–1990 (kronológia, dokumentumok, bibliográfia). Függelék 1991-1992, Szeged, 1993. 298–300. o.
2 Za evropsko kakovostživljenja. Dokumenti 11. kongresa ZKS, Ljubljana, 1990.
3 Pándi Lajos, i. m. 304. o.
4 Stane Kranjec: Politiène stranke – dejavnik (ne)stabilnosti demokracije. In: Problemi konsolidacije demokracije, Ljubljana, 1993, 79. o.
5 A közölt táblázatok az általam ismert szlovén forrásokban így nem találhatók meg. Ezek különbözô megközelítésekben és kissé zavarosan közlik a képviselôk megoszlását. Saját táblázatomat az alábbi anyagok figyelembe vételével állítottam össze: Slovenija 1990, Ljubljana, 1991, 79–81. o.; Political map of Slovenia, Information from Slovenia, 1991. június 24. 8–11. o.; Slovenski Almanah '92, Ljubljana, 1991, 59–67. o.; Drago Zajc: The Formation of Parliamentary Coalitions in Slovenia and the Functioning of the first Democratic Parliament, in: Attila Ágh (ed.): The Emergence of East Central European Parliaments: The First Steps, Budapest, 1994, 104. o.
6 lásd például Pándi Lajos, 1993, 311. o. és Attila Ágh: The Emergence of the Multiparty System in East Central Europe: The Partial Consolidation of the New Political Structure, Berlin, 1996, 25–26. o.
7 lásd Drago Zajc, i. m.
8 Samo Kropivnik: Volitve v državni zbor leta 1992: Struktura in teritorialna porazdeljenost izidov volitev v državni zbor leta 1992, in: Volitve in politika po Slovensko, Ljubljana, 1993, 33. o. Az adatokat igen nehéz egységesíteni, hiszen amíg Kropivnik az érvénytelen szavazatokat és a be nem jutottakra leadottakat együttesen számította elveszettnek, addig Stane Kranjec csak az utóbbiakat. Ezen kívül az is torzulást okozhat, hogy a nemzetiségieknek két szavazata van: egy országos pártra leadott és egy, a saját nemzetiségi képviselôre leadott szavazat. Ilyen okok játszhatnak közre abban, hogy pl. Ágh Attila (i. m.) az itt közölttôl kissé eltérô adatokat ismertet.