A térség egyik beteg államaként számontartott Bulgária népe különös politikai meglepetést okozott a világnak: a novemberi elnökválasztáson – közvetlenül – igazi nyugati, manager típusú, fiatal, dinamikus vezetôt választott magának. Az elmaradott politikai kultúrája miatt gyakran nem minden alap nélkül bírált ország szakított a térség számos országában talán már hagyománynak tekintett író-entellektüell-nemzet atyja politikusi eszménnyel, és a lengyel Kwasnievskit követôen a nép Petar Sztoja-novot is a legfôbb közjogi méltóság betöltésével bízta meg.

Az 1996. november 3-án lefolytatott bolgár elnökválasztás második fordulójában az ellenzéki Demokratikus Erôk Szövetsége által indított jelölt, Petar Sztojanov a szavazatok megközelítôen 60 százalékával gyôzött szocialista párti ellenfele, a kulturális miniszter, Ivan Marazovval szemben. Támogatottsága a nagyvárosokban még jelentôsebb volt, egyes helyeken meghaladta a 70 százalékot, riválisának csak a hagyományosan vörös körzeteknek számító két északnyugati, valamint egy délkeleti megyében sikerült többséget szereznie.

Az egy héttel korábban megrendezett elsô fordulóban Sztojanov 43,9 százalékkal, Marazov pedig 27 százalékkal jutott tovább. A Szocialista Párt szorgalmazása ellenére a Bolgár Business Blokk jelöltje, a populista retorikájáról ismert, 22 százalékkal a harmadik helyen befutó Zsorzs Gancsev nem kötött választási szövetséget, és híveit lelkiismeretük szerinti voksolásra szólította fel.

Az ellenzéki jelölt elsöprô gyôzelme azonban a választók teljes érdektelenségével és kiábrándultságával párosult. A 61 százalékos részvétel a legalacsonyabb a bolgár rendszerváltás óta, és hûen tükrözi a nemzet azon illúzióvesztését és kétkedését, hogy a politikusok hathatósan változtatni tudnának az ország folyamatos gazdasági válságán. A néhány évvel ezelôtt a nemzeti valutát a dollárral egy árfolyamon számoló bolgároknak ma hozzá kell szokniuk a latin-amerikai inflációk mértékéhez, és a 10 milliárd dolláros adóssággal küszködô, szerény teljesítményû bolgár gazdaság pillanatok alatt csôdöt jelenthet, ha az IMF küldöttsége elégedetlenül távozik.

A délszláv háború miatt az európai piacoktól elzárt gazdaság kiábrándító állapota a térségben talán a legingatabb politikai berendezkedéssel társul: a rendszerváltás óta itt cserélôdtek leggyakrabban a kormányok, ám hosszú távú és magabiztos parlamenti többséget sem a Bolgár Szocialista Párt, sem a több mint egy tucat pártot tömörítô Demokratikus Erôk Szövetsége nem tudott elérni. Kivétel ez alól 1995 tavasza, amikorra Bulgáriába is megérkezett a "vilniusi gyors". Ekkor a magyarországihoz hasonlóan az ottani posztkommunista párt is abszolút többséget szerzett a törvényhozásban, és Zsan Videnov, európa legfiatalabb miniszterelnöke vezetésével hozzáfoghatott az ország "rendbetételéhez".

A hasonlóság azonban itt meg is szakad. Az új csomagolás változatlan tartalmat rejtett. Ahogy ezt a késôbbiekben Sztoja-nov jelölésénél látni fogjuk, a pártvezetés, a térség számos más posztkommunista pártjától eltérôen, figyelemre méltó önmérsékletet tanúsított, és a kompromittált arcok helyett egy fiatal, másodvonalbeli jelöltet indított a párt sikeres szereplése érdekében. Ezt a lépésüket késôbb, Videnov túlságos önállósodásának láttán jól érzékelhetôen megbánták, s emellett az is bebizonyosodott, hogy a párt tényleges politikáját illetôen képtelen volt a nyugat-európai szociáldemokrata értékeket magáévá tenni. Vagyis Bulgáriában a hatalmát átmentett régi garnitúra nem kívánt a reformok élére állni, ahogy ez térségünkben a történelem során megszokottá vált, nem vállalta fel a megszorító gazdaságpolitikát, és nem tûzte zászlajára az európai integrációt.

Amennyire ideologizált szemlélet vezette a szocialistákat, olyan kevéssé volt reálpolitikának nevezhetô a DESZ retorikája. Hiszen Bulgária geostratégiai elhelyezkedését figyelembe véve hogyan is lehetett komoly elképzelésnek tekinteni az Oroszországgal történô teljes szakítást és a NATO-, valamint az EU-csatlakozást, mikor a Nyugat részérôl meglehetôsen lanyha érdeklôdés mutatkozott a balkáni ország iránt. Hogyan is számíthatott osztatlan sikerre az a politika, mely teljesen hátat kívánt fordítani Bulgária török rabság alóli felszabadítójának, amellyel a nyelv, a kultúra, és az írásbeliség is összeköti. És ne feledjük: a közel fél évszázadon keresztül a Szovjetunióval folytatott töretlen, együttes menetelést követô száznyolcvan fokos irányváltás szorgalmazása jelentôsen frusztrálta a Bolgár Kommunista Párt közel egy millió volt tagját is.

Sztojanov kampányából ki is maradt az oroszellenesség, noha – ellenfelétôl eltérôen – a nyugati integrációt nevezte meg az ország legfôbb külpolitikai céljának. Áttörés volt Sztojanov frazeológiájában az, hogy teljesen szakított a múlt vélt vagy valós sérelmeinek fölemlegetésével. Abban az országban, ahol a politikai nézetkülönbség ökölharccá fajult a parlamentben és heves szóváltássá a családi asztal mellett, Szto-janov "több szeretet, kevesebb gyûlölet" jelszava minden bizonnyal jelentékeny hatással volt a választók érzelmeire.

Ismét csak felrúgva régiónk hagyományait, a szocialista Marazov merengett szívesebben a múltban, nosztalgiával emlékezett meg a kommunista történelem dicsô esztendeirôl, az olcsó kenyérrôl (nincs új a nap alatt), az elvesztett piacokról, és természetesen a létbiztonságról.

Annak ellenére, hogy Bulgária – Magyarországhoz hasonlóan – nem prezidenciális köztársaság, és az államfô korlátozott politikai hatalommal rendelkezik, a választási kampányban a jelöltek, kompetenciájukat meghaladva, életszínvonalbeli javulást ígértek. Ebben a küzdelemben azonban Marazov csak béklyóval a lábán vehetett részt, hiszen a katasztrofális állapotokért felelôssé tett kormány tagjaként aligha bírálhatta a kabinet politikáját. Legalábbis nem sok hitelességgel.

Sztojanov felismerte, hogy ideje szakítania a kommunisták által oly nagyon kedvelt, ám a rendszerváltás óta a térség demokratikus ellenzéke által kisajátított ellenálló-mártír mítosszal. Sztojanov sem tollal, sem fegyverrel nem harcolt az elôzô rezsim ellen, nem dobált Molotov-koktélokat, nem kínozták kommunista foglárok a börtönben. Profánul hangozhat bár, de ô csak a munkáját végezte. Úgy tûnik, Bulgária úgy találta: ideje, hogy ne hôs, hanem egy tehetséges és keményen dolgozó ember jelenítse meg az országot. Petar Sztojanov homo novusnak számít az ellenzéki vezetôk körében is, ami megkönnyítette számára a lavírozást a különbözô politikai érdekcsoportok között, s azt, hogy személye nem járatódott le kisszerû politikai csatározásokban, kihasználta választási kampánya során is.

A hivatalát januárban elfoglaló elnök 1952-ben, Bulgária második legnagyobb városában, Plovdivban született. Édesapja közgazdász, édesanyja általános iskolai bolgárirodalom-tanár. Sztojanov 1976-ban végzett a szófiai egyetem jogi karán, és 14 évig, a rendszerváltásig szülôvárosában válóperes ügyvédként praktizált. Szakterületérôl egy monográfiát és számos más publikációt jelentetett meg. Felesége, Antonina Sztojanova, a lipcsei egyetem jogi karán szerzett diplomát, és egy éve a londoni bolgár nagykövetség elsô titkáraként dolgozott.

Sztojanovnak jogász feleségén túl számos más – nyilvánvalóan tudatosan kiemelt – hasonlóság segített abban, hogy kampánystábja az amerikai elnök formájára igazítsa imagóját. Akárcsak Bill Clinton, akinek a My Funny Valentine-ja ha a jazz-zenészeket nem is, de talán a választókat megríkatta, Sztojanov is zenél – gitározik – és komponál is. Az örök fiatal alakját hangsúlyozandó minduntalan kocogás közben fotózott Clintonhoz hasonlóan Sztojanov is aktívan sportol, jelenleg is tagja a bolgár röplabda szövetség vezetôségének. Mûvészettörténész ellenfelével és más hasonló indíttatású térségbeli politikussal ellentétben Sztojanov világosan, közérthetôen, lényegretörôen és – figyelem, a Balkánon már fontos politikusi erényként! – a média számára is könnyen idézhetôen beszél.

1990-ben csöppent a politikai életbe, mikor is a plovdivi demokrata klub egyik társalapítója, majd késôbb elnöke lett. 1992-ben a rendszerváltást követô elsô nem kommunista kormány igazságügyminiszter-helyettesévé nevezték ki. 1994-ben újra képviselôvé választották, majd miután a párt vezetése a választásokon elért katasztrofális szereplése miatt lemondott, pártelnökké terjesztették elô, ám ô az utolsó pillanatban visszalépett és inkább a frakcióvezetô-helyettesi tisztséget foglalta el.

Sztojanov gyôzelmének másik titka, hogy a Demokratikus Erôk Szövetségén túl sikerült megnyernie a többi parlamenti ellenzéki és a parlamenten kívüli szociáldemokrata párt támogatását is. Ehhez persze mindenképp szükség volt a DESZ és annak elnöke, Ivan Kosztov bölcs politikai stratégiájára – bármilyen célból is választotta ezt a megoldást –, hogy a párt más népszerû, már korábban bizonyított kádereivel ellentétben az alig ismert Sztojanovot tolja az elôtérbe. Sztojanov ügyes megoldással állította maga mellé a pártbeli ellenfele, a jelenlegi államfô Zselju Zselev és a közötte ingadozókat. Kezdeményezésére júniusban, az Egyesült Államokon kívül elsôként, elôválasztásokat tartottak, melyet jelentôs szavazattöbbséggel nyert meg Zselev ellenében.

Zselevet 1990 augusztusában a parlament választotta elnökké, majd 1992-ben közvetlen választáson öt évre kapott mandátumot.

A szocialista kormány kulturális minisztere, a trák mitológia professzora, Ivan Marazov az utolsó pillanatban, talán némileg felkészületlenül került a választási küzdelembe. A párt a szocialista kabinet egy másik tagját, a külügyi tárca vezetôjét, Georgi Pirinszkit kívánta csatasorba állítani Sztojanov ellen, ám miközben a kampány már javában zajlott, az Alkotmánybíróság meghozta azt a határozatát, hogy Pirinszkinek , mivel az Egyesült Államokban született, vissza kell lépnie.

Történelmietlen ugyan a felvetés, mégis ki kell térnünk rá egy mondat erejéig, vajon hasonló eredmény született volna-e, ha Sztojanovnak a hozzá hasonló fiatal, européer megjelenésû, technokrata Pirinszkivel kell megmérkôznie? Egy biztos: annak ellenére, hogy erôsen kétségbevonható annak a stratégiának a megalapozottsága, mely az erôsen kopott hírnevû kabinet sorából választ államfô-jelöltet, Pirinszki aligha maradt volna le – már az elsô fordulóban – megalázó 17 ponttal riválisa mögött.

A szorítóban tehát a régi vágású Marazov maradt. Tévészereplésein a mindig kifogástalanul öltözô Sztojanovval szemben kigombolt ingnyakkal és kardigánban jelent meg, meg sem próbálva megcélozni a legjobban öltözött politikus címet. Marazov a Burgasz megyei Pirnében született 1942. március 15-én. 1967-ben mûvészettörténet szakon végzett Leningrádban. A Bolgár Tudományos Akadémia mûvészettudományi intézetében dolgozott, 1988-tól 1992-ig annak igazgatója volt, emellett egy jelentôs mûvészettörténeti folyóiratot is szerkesztett. Marazov professzor a trák kultúrtörténet jeles kutatója és elôadója, 25 könyv szerzôje. 1991-ben kulturális miniszter-helyettes, 1996 júniusától a tárca vezetôje.

Riválisával ellentétben Marazov a rendszerváltást követô elsô generációs politikai vezetôréteg ideális típusa, jelentôs tudományos háttérrel büszkélkedô tanárember, nem hivatásos politikus. Marazov stílusa nem a riposztozó, frappánsan válaszoló politikusé, ô az átfogó, mélyenszántó intellektuális okfejtések embere.

A politikai elemzôk ugyan nem kételkedtek abban, hogy a tizenhárom elnök–alelnökjelölt páros közül csak a két nagy parlamenti csoport támogatottjának van tényleges reménye a finisbe jutáshoz, a populista Zsorzs Gancsev jelentôsnek mondható tábora mégis megér néhány szót. A Business Blokk elnöke és elnökjelöltje csakúgy mint 1992-ben, 1996-ban is a harmadik helyen végzett, annak ellenére, hogy híveinek száma az elmúlt négy év alatt 16,55 százalékról 22 százalékra nôtt. A gyarapodást elsôsorban a szocialista párt sínylette meg. Bár a populista-szókimondó politikus alakja jól ismert a kelet-európai politikai porondon, Gancsev mégis tagadhatatlanul egyedi jelenség. Az 57 éves Gancsevet a bolgár értelmiség csak politikai bohócnak tartja, akinek egyszemélyes pártját, nacionalista szósszal leöntött zavaros politikai nézeteit nem nagyon érdemes figyelemre méltatni. Nem ô az elsô e század történelmében, akin addig nevettek, amíg teljesen legálisan be nem jutott a parlamentbe.

A közel három évtizedig Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban élô Gan-csev azonban tudja, hogy a self-made man tájainkon is képes elismerést aratni. Robosztus, két méteres alakja elég nyomatékot szolgáltat arrogáns kijelentéseinek, melyek mindig olyan ôszintének és egyszerûen véghezvihetônek hallatszanak. Nem tántorítja meg az sem, hogy szüntelenül perelik és perrel fenyegetik, hiszen egy szókimondó közéleti embernek ezzel együtt kell élnie. Gancsev, hamisítatlan kelet-európai rendpárti politikushoz méltóan nem érzéketlen a mûvészetek iránt sem: énekel és dalokat szerez. Ugyan csak harmadik lett, azonban profi sportoló lévén tisztában van vele, hogy a sikerhez kitartás kell, és az elnöki bársonyszékhez hosszú út vezet. És ki tudja, ha a gazdaság nem tud belátható idôn belül kilábalni a válságból, Gancsev útja akár jelentôsen meg is rövidülhet.

A tavalyi elnökválasztásnak volt még egy érdekes párosa. Ivan Kulekov, a jól ismert humorista társával úgy döntött, hogy görbe tükröt tartva a társadalom elé, ôk is fellépnek a politikai cirkuszban. Az élet paradoxona, hogy ôk hivatásból jöttek nevettetni, mégis sokan nem értették a poént. Gancseven mindenki mulatott, sokszor ô is magán. Pedig az ô vicceinek fele sem tréfa. Csak nehogy a tisztelt publikum arcára fagyjon a mosoly.