Ha még emlékszünk a háború elôtti egy-két évtizedre, ha a borzalmakkal teli véres-viharos legutóbbi évek nem mosták ki emlékezetünkbôl a "hidegpróba" korának tapasztalatait, akkor fel tudjuk idézni, hogy Kelet-Közép-Európában annak idején mennyire összetartozott e két fogalom: értelmiség és autonómia.

A titói–kádári, vagy a szókimondóbb, Ceausescu -féle totalitárius-autoritárius államokban az értelmiségi alkotómunkához szükséges autonómia jelentette azt a stratégiai eszmei konstrukciót, amelynek keretében egy emberi igényt igyekeztek az annak szükségét érzôk kielégíteni.

A totalitárius-autoritárius rendszerek ezt oly mértékben fogadták el, amilyen mértékben nélkülözhetetlenek voltak számukra az értelmiségiek szolgálatai. A hatalom és értelmiség viszonyából eredô problémák több évezredes elôtörténetébôl mi most csak századunk elejére, a térségben dominánssá vált szocialista-kommunista eszmerendszer kialakulásának kezdetére tekintsünk vissza.

Kezdjük tehát Leninnel. Hogyan is operacionalizálta a Marxék által felvázolt eszmei konstrukciót?

M. Dukelszkij, a Voronyezsi Mezôgazdasági Intézet professzora, az Állami Bôripari Vállalatok Központi Igazgatóságának elnöke 1919 márciusában levelet írt Leninnek. Sérelmezte néhány héttel korábbi elôadását, amelyben Lenin arról beszélt, hogy az értelmiségi szakembereknek az átlagosnál magasabb életszínvonalat kell biztosítani. Dukelszkij kijelentette: a régi szakemberek közül sokan valóban másképpen képzelték el a kommunista jövôt. Mégis, felajánlják szolgálataikat, de "megvásárolni" nem hagyják magukat.

Lenin részletes válaszában elemzi az értelmiség egyes rétegeinek az új társadalmi viszonyokkal szembeni ellenállását, megjegyezvén: egy osztály vagy réteg jellemzése nem becsmérlés, nem is ócsárlás, hanem történelmi értékelés. "Az olyan ember fülének, aki hozzászokott ahhoz, hogy politikával foglalkozzék, vagyis a jelenségeket a tömeg szempontjából, nem pedig egyéni szempontból vizsgálja, rendkívül furcsa dolog azt hallani, hogy a magasabb fizetés hangoztatása feltétlenül azt a méltatlan vagy egyáltalán alantas kívánságot jelenti, hogy valaki valakit meg akar vásárolni. Már bocsásson meg nekem a levél nagyrabecsült írója, de bizony isten ez a finnyás kisasszony irodalmi típusát juttatja eszembe." A továbbiakban Lenin kifejti: a kormány azt akarja, hogy ha az értelmiségi réteg életszínvonala bizonyos idôre alá is kell hogy szálljon, mégse különbözzék régi, megszokott életszínvonalától nagyobb mértékben, mint ahogy azt az ország helyzete megparancsolja. Az értelmiségnek igenis igénye van olyan javakra, amelyek Oroszország akkori lerongyolt állapotában kiváltságnak voltak tekinthetôk. Például arra, hogy a család minden tagja külön ágyban aludjék.

Mekkora cinizmus! És mennyire reális! A külön ággyal kezdôdik az értelmiség autonómiája.

Így történt ez a "szocialista világ" más államainak konstituálódásakor is. Álljon itt csak egy példa a második Jugoszlávia politikai elitjének és az annak kiszolgálására hivatott értelmiségi réteg kialakulásának idejébôl.

Megfigyelhetjük, hogy a második világháborút követô években a politikai szóhasználatban a "munkásság, parasztság és tisztességes értelmiség" kifejezés volt alkalmazásban. Nem a tisztességtelen és tisztességes munkásságot emlegették, nem a parasztság esetében tartották elsôdlegesen fontosnak a tisztességtelenekre és tisztességesekre való felosztást, hanem az értelmiség esetében. A demagógia szintjén lehetett ugyan arra hivatkozni, hogy az új hatalom a munkásosztálynak az immanens érdekeit képviseli, amelynek az értékrendje koherens, a valóságban azonban – elsôsorban az értelmiségiek számára – a gyakorlat világosan mutatta a munkásság és parasztság alávetettségét. Az értelmiség volt az, amely keretében ki kellett alakítani az új hatalmi rend apologétáinak kasztját.

E folyamat akkor is nehezen haladt, mint általában minden fordulat során. Anekdotikus, de jellemzô, ahogy ezt a korabeli folyamat egyik szenvedô alanya elbeszéli. Szalai István, az Újvidéki Rádió elsô fôszerkesztôje a Petôfi-brigádban töltött idôrôl a 70-es években így nyilatkozott: "Amikor negyvennégyben Budapesten megkaptam a SAS-behívót, barátaim, elvtársaim tanácsára a behívóparancsnak nem tettem eleget. Kula községben bujkáltam (...) és amikor a község felszabadult, jelentkeztünk – száznegyven magyar –, hogy fegyverrel akarunk harcolni a fasiszták ellen. Két hétig a negyedik vajdasági brigádban voltam, aztán átkerültem a Petôfi-dandárhoz. Nagyon kevés volt ott az értelmiségi, zömmel szegényparaszt fiatalok fogtak fegyvert. A parancsnokom, Kis Ferenc, mielôtt elesett volna a gépfegyvertûzben, azt mondta nekem: ‘Fiam, te eridj le az árokba, ha lônek. Neked nem szabad meghalnod, az ilyen fajtából nálunk kevés van’. Nem sokkal késôbb eltalálták."¹

Íme tehát az értelmiségi autonómiája. Lebújhat a lövészárokba, ha lônek. S hogy ez a státus még évek múltán sem volt csábító, arról a második világháború utáni kultúrmunkával kapcsolatos korabeli cikkek sokasága tanúskodik. Idézzük a legjellemzôbbeket.

Herceg János mondja egy zombori gyûlésen 1945 áprilisában: "Most elôször kapja meg a magyarság kisebbségi jogait a maguk teljességében. A magyarság egyhangúlag üdvözli a fôbizottság nyilatkozatát, mert nincsen miért félnie az új, szabad szellemû és demokratikus Szerbiától, Jugoszlávia demokratikus és föderatív közösségében."² (Azon a gyûlésen mondta ezt Herceg, amelyen – mint a jelentés közli – "a tömeg hosszú ideig vidám hangulatban együtt maradt, és ünnepelték népeink testvériségét és egységét, Tito és Sztálin marsallokat", és amellyel valójában – hogy így mondjuk – "társadalmasították" a Vajdasági Népfelszabadító Fôbizottság azon döntését, hogy Vajdaság Szerbiához csatlakozik.)

De a biztatásnak nem sok foganatja volt. Másfél hónappal késôbb, a zombori Magyar Közmûvelôdési Közösség megalakulásakor így kellett Hercegnek beszélnie: "Ebben a közösségben minden jó szándékú magyarnak helye van. Sôt minden magyarnak kötelessége is belépni, hogy egységünk teljes legyen. Tudjuk, hogy vannak gyanakodó magyarok, akik zavaros politikai okoskodásból talán nem tartják idôszerûnek a magyarságnak ezt a tömörülését, de ezeknek a gyáváknak, hitetlenkedôknek, ködevôknek, tamáskodóknak azt üzenjük, legyenek tudatában annak, hogy nemcsak a magyarság egysége ellen, hanem saját érdekük ellen is bûnt követnek el, ha elzárkóznak."³ (Csak zárójelben jegyzem meg: a sors iróniája, hogy amikor fél évszázaddal késôbb, 1994 januárjában Mirnics Károly feltételezhetôen autonóm értelmiségiként egy szerzôi cikkében,⁴ amely mögött a VMDK részérôl semmilyen testületi döntés nem állt, szóvá tette az értelmiség passzív magatartását, Herceg János lemondott a VMDK tiszteletbeli elnöki posztjáról, úgy nyilatkozva, hogy ezzel értelmiségi írótársaival vállal szolidaritást.⁵)

Nem azokat akartam tehát idézni, akik olyasmiket mondogattak, hogy "az is ugyanannyira népellenség, aki nem megy el szavazni, mint aki a vak urnába dobja szavazatát."⁶ Herceg Jánost, a legmarkánsabb egyéniséget idéztem, aki 1945-ben már nagy élettapasztalattal rendelkezett. Látta már, milyen az, amikor a kommunistagyanús embert bevarrják egy zsákba, és úgy hagyják haldokolni – belülrôl látta ezt, a zsákból. Azt is megélte, milyen érzés, amikor hozzá, aki a háború alatt a Kalangya fôszerkesztôje volt, a háború után pedig a népbíróság tagja lett, ilyen panasszal fordult egyik volt munkatársa:⁷ "Kedves kartárs úr, nagyon nagy bajba méltóztatott vinni engemet. Az a vád ellenem a vajdasági nemzeti becsületbíróság részérôl, hogy együttmûködtem a megszállóval. Cikket írtam a görögkeleti szerb egyház helyzetérôl a Kalangyába (...) Azt mondtam annak az úrnak, aki kihallgatott, hiszen ott ül a szerkesztô a bíróság soraiban. Mi mással védekezhettem volna? Nem méltóztatik haragudni rám?".⁸ S amikor Herceg János, értelmiségi autonómiájáért megkísérelve küzdeni, 1955-ben szabódott elvállalni a Híd fôszerkesztôi posztját, az akkori magyar vezetô,⁹ aki nem volt híve semmilyen autonómiának, a szemébe vágta: "ha tudtál a fasisztáknak újságot csinálni, nekünk is tudni fogsz." S bár mégis hajlott a szóra, a politikai elittel való kapcsolata késôbb sem volt problémamentes, mint azt Majtényi Mihályhoz 1960 januárjában írt levele is tükrözi: "Az a tény, hogy még mindig nem tudnak mit kezdeni velünk, s hogy a Jug. Enciklopédia agytrösztje¹⁰ is úgy döntött, legyünk mi csak a magyar irodalom kirendeltsége, elég világosan beszél arról, hogy magunknak kell gondoskodnunk helyzetünk és szerepünk megvilágításáról, amelybôl aztán magától adódik az is, hogy hova tartozunk. Mindezt azonban Te is jól tudod, százszor meg is tárgyaltuk már, s ne haragudj, ha ismét felvetôdik bennem ez a lelket és agyat sanyargató kérdéstömeg. Én még soha nem kerültem olyan helyzetbe, idô se volt hozzá, hogy ezeket a dolgokat Nándival¹¹ vagy Nagy Jóskával megbeszéljem, akár csak fel is vessem. Talán Neked sikerül."¹²

A politikai elit és az író-értelmiségi közötti viszony jellege mellett a levélrészlet azt is szemlélteti, hogy Hercegben jócskán megcsappant már a másfél évtizeddel azelôtti optimizmus, újabb két év múltán, 1962 márciusában az Ifjúsági Tribünön szervezett entellektüel-vitán pedig már így fogalmaz: "Nem tudom, beszélhetünk-e majd tíz-húsz év múlva ilyen formában magyar nemzetiségi kérdésrôl, magyar intelligenciáról, mint ahogy ma még talán a nevelésnek és öröklött helyzetnek kapcsán beszélnünk kell, mert ma már föl sem merül nagyon sok fiatalban a kérdés, hogy elmenjen-e Macedóniába vagy Titogradba mérnöknek vagy orvosnak, mert hiszen ô magyar, és Kupuszinán vagy Moholon lenne a helye. Jósolni nem szabad és nem lehet ilyen kérdésekben, én azonban azt hiszem, hogy bizonyos idô múlva eljutunk oda, hogy a magyar intelligencia vezetô szerepe kizárólag lapokra, újságokra és a rádióra korlátozódik, ahol az emberek hivatásszerûen végzik a dolgukat."¹³

Így alakult tehát egy kiemelkedô vajdasági magyar értelmiségi szemléletmódja a kisebbségi értelmiség és értelmiségi autonomitásának ügyében. Ezzel párhuzamosan hasonló folyamatok zajlottak az intézményi autonómia megítélésének kérdésében is.

Jellemzô, ahogy a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség 1947 augusztusában történt átszervezése során a Magyar Szó e kérdést megközelítette: "Hazánk más nemzetiségi kultúrszervezeteinek mintájára a mi Szövetségünk is átalakul egyetlen szilárd szervezetté fiókszervezetekkel. A Szövetség központosítása azonban más feltételek között jön létre, mint amelyek annak idején az egyesületek autonómiáját tették szükségessé. Tudjuk, hogy mit jelentett a kultúregyesületek autonómiája a régi Jugoszláviában és a megszállás alatt is. Akkor az egyesületi autonómia várat jelentett, védelmet és ellenállást a felülrôl és kívülrôl jövô támadások ellen (...) Ma azonban nem kell védvárba húzódni, hanem igenis kinyitni, szélesre tárni egyesületeink kapuit a felülrôl és kívülrôl jövô igazi termékeny haladó szellem elôtt."¹⁴

S folytatódott e folyamat a következô évtizedekben is.

Amikor az 1960-as évek közepén Jugoszláviában az unitarisztikus törekvésekkel szemben a policentrikus etatizmusok erôsödésének tendenciája kerekedett felül, ez utóbbiak, nyert pozícióik stabilizálása céljából felkarolták a Szerbián belüli tartományok önállósulásának híveit is, beemelve ôket a föderáció struktúrájába. Ehhez azonban szintén szükség volt az értelmiség szolgálataira. Ekkor született meg Bori Imre koncepciója a jugoszláviai magyarság nemzetté válásáról. Bori, aki A vajdasági ég alatt címû, 1960-ban megjelent antológiájában még úgy vélekedik, hogy "költészetünk igazi története, mint ahogy ennek a tájnak az igazi története is 1944-ben kezdôdött",¹⁵ megoldván ezáltal nemcsak az anyaországhoz, hanem a "polgári örökséghez" való viszonyulás problémáját is, nem egész egy évtizeddel késôbb, a szerbség Jugoszlávián belüli helyzete napirendre tûzését szorgalmazó szerbiai politikai elittel való leszámolás és a tartományok önállósodásának elôretörése csúcspontján az Új Symposion kritika-ankétja keretében kifejti: "Nem véletlen, hogy éppen az utóbbi években merült fel a kritika kérdése egészen kiélezett formában nálunk, s hogy éppen most értekezhetünk errôl a kérdésrôl, hiszen nyilvánvaló, közelrôl sem pusztán csak az irodalmi kritikáról beszélünk. Nem kevesebbrôl van szó ebben az esetben, mint arról, hogy felismertük, vagy sugallatait érezzük, azt a nagy jelentôségû folyamatot, amelyet egyelôre bátortalanul a jugoszláviai magyarság nemzetté válása folyamatának nevezhetünk, függetlenül attól, hogy politikai gyakorlatunk és hétköznapjaink tudnak-e róla vagy sem. Amikor ugyanis erre a folyamatra hivatkozunk, akkor nem csak az autonóm jugoszláviai magyar szellemiség valóságos alapjaira mutatunk, hanem a kritika lehetôségének és karakterének a létfontosságú alapjaira is – létezésének ki nem iktatható feltételére."¹⁶

Bori itt túlságosan elébement a dolgoknak, mert – bár a titói politikai vonalvezetés a többi vajdasági etnikum esetében is támogatta az anyanemzettel szembeni önállósulás folyamatait – az önálló nemzetté válás fogalma a többi jugoszláv nemzettel azonos értelmezésû önrendelkezési jogot is magában foglalta volna, amint erre annak idején Major Nándor is rámutatott.¹⁷

A partikularizálódás hordozta ilyen veszélyek ellensúlyozására értékelôdött fel a jugoszlávság mint integráló eszme politikai támogatásának folyamata. A föderáció szintjérôl tehát a szerb érdekérvényesítési törekvésekkel szemben a tartományi partikularizmusok támogatásával egyidejûleg serkentették a jugoszlávság eszméjének térhódítását.

Rehák László, a jugoszláv államszerkezeten belüli ilyen átrendezôdés jellegzetes kisebbségi apologétája a következô érveléssel bizonygatja, hogy e folyamat a nemzeti egyenjogúság politikája szempontjából indokolt: "Lenin jogosan hangsúlyozza, hogy a kulturális vagy perszonális autonómia képtelen megoldani és összehangolni a nemzeti érdekeket. Ennek az elképzelésnek a gyakorlati megvalósulása egyenesen intézményesített keretet ad a nemzeti burzsoáziának arra, hogy a nemzeti hovatartozás alapján eszmei befolyása alá vonja az adott nemzeti közösség nemcsak nyárspolgárságát és parasztságát, de a munkásosztályát is, és nemzeti összeférhetetlenséget szítson a munkások között, gátolva az osztályszolidaritás széles körû kialakítását (...) Lenin nemhogy a perszonális autonómiát, de még a kizárólagos nemzeti mérce figyelembe vétele alapján megoszló, területi jellegû, homogén nemzeti rezervátumokat (kifejezése: ‘a nemzeti gettó’) is kifogásolta, s inkább a területi autonómiát szorgalmazta, amelyet az egyes részek messzemenô önigazgatása jellemez (...) A jelenkor számára a perszonális autonómia elmélete és gyakorlata tárgytalan. Igaz, volt rá kísérlet, hogy a polgári erôk bevezessék az elsô világháborút lezáró békeszerzôdésekkel (a ruszinokra és a kucovlahokra vonatkozóan), a nemzetközi kötelezettségek azonban csak holt rendelkezések maradtak. Ma a perszonális autonómia jogtörténeti kategória, a területi autonómia pedig élô valóság, noha igencsak különbözô társadalmi tartalom áll mögötte."¹⁸

Területi autonómián Rehák természetesen Vajdaság Autonóm Tartományt érti, amely viszont sem megalakulásakor, sem késôbb semmilyen demokratikus úton megszerzett belsô legitimitással nem rendelkezett, sem többségi, sem kisebbségi polgárainak akarata tekintetében. A szerb többségû Vajdaság státusa akkor vált nemzetiségi üggyé, miután a föderáción belüli kötélhúzásban instrumentalizált vajdasági elit, helyzetének stabilizálása céljából, kölcsönös érdekként, a föderáció szintjérôl megkapta a kisebbségi nyelven mûködtetett, és a kisebbségi elit számára legalitást szavatoló intézményrendszer birtokbavételéhez szükséges támogatást. (E tendenciának a kisebbségekre nézve kedvezôtlen következményei megmutatkoztak a népszámlálási statisztikákban is. Miközben a kisebbségek létszáma gyorsuló ütemben csökkent, a magukat jugoszláv nemzetiségûeknek vallók száma így alakult: 1961-ben 3.174, 1971-ben 46.928, 1981-ben 167.215, 1991-ben pedig 174. 295. Jellemzô, hogy míg 1991-ben szûkebb Szerbiában a lakosság 2,5 százaléka vallotta magát jugoszláv nemzetiségûnek, addig vajdaságban 8,6 százalékuk, vagyis majdnem három és félszer nagyobb volt ez az arány.)

A magyar kisebbségi elit keretében a partikularizálódás ellensúlyozására politikailag támogatott integrálódás folyománya az ún. Symposion-nemzedék gyors felfutása és intézményes struktúrába való beágyazása volt. E nemzedék indulásakor még ellenállásba ütközött, mint ahogy az eliten belüli erôviszonyok megváltozásakor lenni szokott. Bosnyák István 1963. február 28-i naplójegyzetében ezt írja: "Szimin-Bosán Magda azt állítja, nálunk az integráció már 1945-ben elkezdôdött, nem lehet tehát azt mondani, hogy az egész jugoszláviai magyar irodalom a Symposion megjelenésével orientálódott át Jugoszlávia felé. Erre azt lehetne válaszolni, hogy a kezdeményezésre vonatkozó ‘elsôségre’ természetesen nincs szükségünk. Tény azonban, hogy minket sohasem, egy pillanatra sem terhelt a bezárkózást olyannyira tápláló múltnak az öröksége. Ezért mi tovább léphettünk a jelszavaknál."¹⁹

Az új szellemi mûhely létrejötte felcsillantotta az értelmiség autonómiájának érvényesítési lehetôségét. A katonaidejét töltô Domonkos István így ír Tolnai Ottónak 1963 decemberében: "Mítoszt kell szônünk magunk köré mindenáron. Olyan eseményekrôl kell írnunk kezdetben és elsô személyben, hogy mindenkit irigykedésre kényszerítsünk. Azt hiszem, itt ez a legfontosabb: messzire menni. Fôleg olvasmányos dolgokat, melyekbe egy óvatlan pillanatban késôbb becsempésszük a mûvészetet, kell írnunk.

Töfém, úgy fogunk élni, hogy na!

A betegségeket soha sem fogjuk majd emlegetni, azok lesznek természetes állapotunk.

Izgalom fog el, ha a sok érdekes csomagolású, furcsa, színes orvosságra gondolok, melyekkel tele lesznek zsebeink és kofferaink.

A ‘jelentést’ természetesen az írja meg, aki túléli az eseményeket."²⁰

Persze az akkori résztvevôk között is volt, aki mást látott a megindult folyamatokban. Bányai János 1964 júniusában levélben közli Sinkó Ervinnel: "Itt minden rendben van. Úgy látszik most már a ‘legmagasabb’ fórumok elé került a folyóiratunk ügye és most már csak idô kérdése."²¹

Miután a szerkesztôségen belüli megoszlás és megosztás folyamán Tolnaiék megpróbálnak kitörni a betörhetôség és instrumentalizálhatóság csapdájából, Bányai ezt 1966 februárjában így panaszolja el Sinkónak: "Sokat segítek az utóbbi idôben Fehér Kálmánnak a Symposion körüli ügyekben. Nincs most már szerkesztôbizottság, úgy látszik szerkesztô sem lesz, mert Tolnai még két hónappal ezelôtt leutazott a tengerre és azóta is csak egyszer jelentkezett: pénzért; most visszajött egy pár napra, valamiféle kiáltványt (a vajdasági irodalom; a mi helyzetünk; leszámolások; provincializmus – ez lenne a tárgya) akar írni, s az ô véleménye szerint azt mindenkinek alá kellene írni, de úgy látszik még idôben eláll majd tôle. Az biztos, hogy sok mindennel le kell számolni, erre mindig van ok, de az ilyen spektakuláris kiáltványoknak igazán semmi értelme nincs."²²

A kisebbségi kérdésre vonatkozó preferált álláspontot viszont Utasi Csaba fejtette ki az Új Symposion 1967. májusi számában: "A nemzetiségek számbeli kisebbsége leszûkíti nyelvük használhatóságának körét, és ez az objektív körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy körükben hasznossági elvek alapján másodrendûvé váljék az anyanyelvük. Mi a teendô? Követeljenek maguknak közép- és fôiskolákat, egyetemeket stb., ahol anyanyelvükön hallgatnának minden tantárgyat? Nem! Elôször is: ki pénzelhetné azokat az intézményeket? Másodszor: vajon hova lennének a kikerülô szakemberek, mit kezdenének egynyelvû, tehát egyoldalú képesítésükkel? Harmadszor: az iskoláztatás teljes anyanyelvûsítése bezárkózáshoz vezetne, a bezárkózás nacionalizmust eredményezhetne, vagy ha azt nem is, de a jugoszlávság tudatának teljes kibontakozását egészen biztosan gátolná. Egyetlen pillanatra sem merül fel hát a kérdés, hogy miért nem országos érvényûek a nemzetiségi nyelvek! Az viszont nem kétséges, hogy az említett végleten (totális egynyelvûség) innen számtalan megoldatlan kérdés merül fel, melyeket társadalmi fejlôdésünk további szakaszaiban meg lehet és meg is kell oldanunk."²³

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, amikor a tartománynak mint a föderáció alkotóelemének az állami-törvényhozási ingerenciáit s ennek keretében a nemzetiségekkel kapcsolatos feladatkörét kellett definiálni, történt még egy kísérlet a kisebbségi elitnek a kisebbségi társadalom intézményes szerkezetébe való szerves beépítésére. Ez a Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelô Egyesület vertikális struktúrájának létrehozásában csúcsosodott ki. Várady Tibor az Új Symposion képviselôjeként Hertelendyfalván a Dél-bánáti Mûvelôdési Egyesületek I. Szemléjén 1969 novemberében ezt így fogalmazta meg: "Amikor ide jöttem, az öröm annak szólt, hogy most már nem ott tartunk, amikor lebukva, fejet hajtva ki akarjuk várni a vihar végét, tehát amikor túlélni akarunk, hanem ott tartunk, hogy itt és most lehet élni, magyar kultúrát alkotni, kultúréletet élni. Azt hiszem hogy ebben az országban ma erre minden lehetôség meg is van és ezzel a lehetôséggel élünk és élnünk is kell (...) Nekünk nem egy különös privilégiumunk, hanem kötelességünk az, hogy a saját kultúránkat, saját kultúrértékeinket maximálisan fejlesszük, tehetségünkhöz mérten és így vagyunk része a jugoszláv társadalomnak, nem pedig egyéniség nélkül, színtelenül (...) A vojlovicai kultúregyesület képviselôjének a beszédéhez szeretnék valamit fûzni, mert nagyon tetszett. Azt mondta, hogy az újvidéki folyóiratok a hottentottákról is inkább írnak, mint az itteni dél-bánátiakról (...) Igaz az, amit a vojlovicai kartársam mondott, pontosan ez a helyzet (...) Ha a múltra vonatkozólag nem is tudok védekezni az ellen, hogy a hottentottáknak is több teret biztosítunk, mint a dél-bánátiaknak, remélem, hogy a jövôben ezen javítani tudunk."

Amikor ígéretét Várady magában a folyóiratban kísérelte meg betartani, gondnokságába véve Rózsa Sándor Mindennapi abortusz címû írását (amelynek egyik hôse azt találta mondani, hogy "ha bemész egy üzletbe és magyarul beszélsz, ugyanúgy nem szolgálnak ki, mint a feketét Amerikában", és hogy "a magyar munkásról két bôrt nyúznak le, elôször azért, mert munkás, aztán azért, mert magyar"), ez volt az egyik indoka az Új Symposion 1971 novemberében megjelent 76. száma betiltásának és a szerzô meg Tolnai Ottó fô- és felelôs szerkesztô elítélésének.

Felszámolták a Nyelvmûvelô Egyesületet meg a Dél-bánáti Szemlét, és több mint egy évtizedre megszûntek a Bányai által említett "spektakularitások" is. A "hidegpróba" éveiben a titói vezetés által teljhatalommal felruházott tartományi oligarchia a kisebbségi értelmiséget (többek között a megosztott Symposion-nemzedék hatalomba beemelt részének felhasználásával is) teljes alávetettségben tartotta. Példaként elegendô csak arra az eljárásra emlékeztetni, ahogy Szeli István akadémikust, egyetemi tanárt 1981 nyarán a tartományi pártvezetôségben megalázták és betegségbe kergették amiatt, mert részt merészelt venni a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság kongresszusán, holott (bár ezt késôbb megkísérelték letagadni) korábban erre a Vajdasági Oktatási és Tudományügyi Titkárságtól kapott megbízatást. Amikor ez utóbbi tény végül mégis bizonyítást nyert, a tartományi pártbizottság inkvizítora²⁴ azt találta neki mondani: "jól van, Szeli, nem fogunk bántani, mert fogsz nekünk még kelleni."

Valójában ez a "kesztyûs kezû" bánásmód is a kiváltságosabb értelmiségiek privilégiumai közé tartozott.

Ennél is mostohább sors várt a 80-as évek elején konstituálódott, Sziveri János köré csoportosult újabb Symposion-nemzedék tagjaira, akik a folyóiratban az országban az elsôk között reagáltak a lengyelországi eseményekre, és teret adtak mind a jugoszláviai, mind a magyarországi, mind a romániai magyar ellenzéki értelmiségieknek.

A kelet-európai átalakulással párhuzamosan eszmélô nemzedék elôretörése azonban egybeesett a felbomlás kezdeti stádiumában levô Jugoszláviában a tartományok önállóságát letörni igyekvô szerbiai politikai vezetés és a Föderáció oltalmát élvezô tartományi vezetôség közötti konfliktus kiélezôdésével, amikor a vajdasági vezetés minden demokratizálódási igényt politikai hegemóniája elleni támadásnak minôsített, és a legkeményebb represszív eszközökkel letört. Sziveriéket is szétkergette, állásukból elbocsátotta, írásaikat letiltotta.

Ez azonban már nem segített rajta. Nem rendelkezve az általa felvállalt feladatok megoldásához szükséges belsô, immanens erôvel, 1988 után, ahogyan meggyorsult a jugoszláv föderáció szétesése, és megszûnt a föderáción belüli erôegyensúly fenntartása terén addig játszott szerepe, teljesen cselekvésképtelenné vált.

Ekkor, Szlovénia Jugoszláviából való kiválásával és a szerbiai többpártrendszer megtûrésének deklarálásával egy idôben jelent meg Ágoston András kezdeményezésére a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), kifejezvén a vertikális szervezôdés iránti természetes és évtizedeken át elfojtott igényt. Életterét az teremtette meg, hogy nem vonta kétségbe az állam jogfolytonosságát és területi integritását, de 1990 novemberétôl belsô etnikai autonómiát követelt a vajdasági magyarságnak.

Az értelmiségi elitnek a VMDK-val szemben is ugyanolyan fenntartásai voltak, mint a korábbi politikai fordulatok során jelentkezô új irányzatok bármelyikével szemben. Az értelmiségi alkotótevékenységéhez szükséges autonomitására hivatkozva alapvetôen nem szabadságát, hanem biztonságát féltette, ami abból is kitetszik, hogy bár infrastrukturális felszereltsége a háború és gazdasági válság éveiben is jórészt sértetlen maradt (nagyrészt a magyar állam támogatásának köszönhetôen), a volt politikai elit részét képezô értelmiségi elit tagjainak többsége maga sem törekedett autentikus politikai cselekvési program kialakítására, hanem várta a helyzet stabilizálását, s inkább közvetítôi-kiszolgálói szerepének átmentésére törekedett. Számára a VMDK azért nem volt vonzó, mert – önszervezôdô mozgalomként a háború és embargó sújtotta országban – nem kecsegtette a várt szerep rábízásával. (Jellemzô, hogy az értelmiségi elit e részének legszámottevôbb szervezete, a Jugoszláviai Magyar Mûvelôdési Társaság, a vajdasági magyarság második világháború utáni legsúlyosabb, háborús éveiben ilyen címmel szervezte rendezvényeit: Hogyan tovább a háború után?)

Jugoszlávia nemzetközi helyzetének stabilizálódása és államközi kapcsolatainak többek között Magyarországgal való rendezése a vajdasági magyarságot ismét az államközi alku tárgyává tette. Miután a VMDK, az egyik állam által sem valóban támogatott autonómiakövetelése folytán, alkalmatlanná vált arra, hogy rá lehessen bízni az asszisztenciát az új államközi viszony szentesítése során, az elôállt helyzet folyományaként létrejött a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ).

Az 1996. novemberi szövetségi választásokon a VMDK – a vele szembeni összehangolt médiakampány ellenére – megkapta a VMDK-ra és a VMSZ-re összesen leadott szavazatok 35 %-át, de a választási körzetek kialakítása folytán egyetlen képviselôi helyhez sem jutott, míg a VMSZ három képviselôje került be a jugoszláv parlamentbe. Kasza József, a VMSZ elnöke pedig a szövetségivel egy idôben zajló helyhatósági választások két fordulója között Szecsei Mihály társaságában Magyarországra utazott, hogy a Magyar Olajipari Részvénytársaság benzinkutainak Jugoszláviában való megnyitása ügyében közvetítsen.

Amennyiben a jövôben a vajdasági magyar intézményrendszer fenntartásával és mûködtetésével kapcsolatos közvetítôi szerep az új szervezetre hárul, a vajdasági magyar értelmiségnek most az iránta való viszonyt kell kialakítania.

Belsô demokratikus legitimitáson alapuló autonómia hiányában azonban a kisebbségi értelmiségi elit mindig az átfogóbb politikai viszonyrendszer objektuma marad. Alapvetôen e viszonyrendszer jellege határozza meg magatartását, nem pedig a kisebbségi közösség fennmaradásának érdeke. A kisebbségi közösség pedig, önmagából szervesen kitermelt értelmiségi vezetôréteg nélkül, folyamatosan halad a gyorsuló felmorzsolódás útján. Eközben a magyar állam e folyamatot eddig még mindig a korlátozott szuverenitású külpolitikai államrezon szempontjai alapján minôsítette, hol így, hol úgy, ami a kisebbségi közösség számára csak nehezítette helyzetének, értelmiségi elitje számára pedig szerepkörének felismerését.

Hozott-e az ilyen hozzáállás a magyar állam tízmillió polgára számára olyan elônyöket, amelyek a kisebbségi magyarság számára okozott hátrányokat nemzetpolitikai szempontból ellensúlyozták, s az ilyen hozzáállásnak volt-e egyáltalán alternatívája? A kisebbségi elit ilyen instru-mentalizálása demokratikus körülményekben adhat-e megoldást az etnikai problémákra abban a Jugoszláviában, amely lakosságának több mint egyharmadát a nem a többségi nemzethez tartozó állampolgárok képezik?

Mindez már egy újabb vizsgálat tárgyát képezheti.

Újvidék, 1996. november 11.

Név- és tárgymutató

Ágoston András

(Ada, 1944): jogász, újságíró, politikus. Az Újvidéki Egyetem Jogi Karán 1967-ben szerzett oklevelet. 1968–1975-ig a Magyar Szó, az Újvidéki Televízió, a Képes Ifjúság és a 7 Nap újságírójaként dolgozott. 1975–1980-ig az újvidéki önigazgatási ügyész helyettese. 1980–1983-ig az újvidéki Szakszervezeti Tanács alelnöke, majd elnöke, 1983–1986-ig a Vajdasági Szakszervezeti Tanács titkára volt. 1986–1990-ig az újvidéki Forum kiadóház igazgatóhelyettese. 1989-ben kezdeményezte a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének megalakítását, amelynek alakuló közgyûlésén elnökévé választották. A Szerbiai Képviselôház képviselôje.

Bányai János

(Szabadka, 1939): író, irodalomtudós, kritikus, szerkesztô, egyetemi tanár. Az újvidéki Magyar Tanszéken 1963-ban szerzett diplomát, 1974-ben doktorált (Füst Milán költészetének struktúrája), 1965-tôl tanársegéd, rendívüli, rendes tanár, tanszékvezetô. 1983-tól a Forum Könyvkiadó igazgató-fôszerkesztôje, 1986–1990-ig a Forum kiadóház vezérigazgatója. 1958–1963-ig az Index egyetemista lap fô- és felelôs szerkesztôje, majd az Ifjúság irodalmi mellékletének szerkesztôje. 1962-tôl a Polja, 1962–1963-ban a Híd szerkesztô bizottságának tagja. 1967–1969-ig az Új Symposion, 1976–1984-ig a Híd fô- és felelôs szerkesztôje. 1984: a VDNSZSZ Mûvelôdési Szakosztályának elnöke; 1988: a VDNSZSZ Tartományi Választmánya Elnökségének tagja.

Bori Imre

(Bácsföldvár, 1929): irodalomtörténész, kritikus, szerkesztô. 1951-tôl magyartanárként Csókán, Szabadkán tanított. 1961-ben felvették a Szerbiai Írók Egyesületébe. 1962-ben szerzett diplomát az újvidéki Magyar Tanszéken. Ugyanott doktorált 1964-ben (Radnóti Miklós költészete), ahol az évtôl docens, 1969-tôl rendkívüli, 1971-tôl rendes tanár. 1979-tôl a Hungarológiai Intézet igazgatója. 1956–1960-ig a Rukovet szerkesztôségi tagja, 1984-tôl a Híd fô- és felelôs szerkesztôje. 1965-ben, 1969-ben és 1971-ben Híd-díjat kapott, 1968-ban Újvidék város Októberi Díjával tüntették ki.

Bosnyák István

(Darázs, 1940): kritikus, publicista. A szabadkai Tanítóképzô befejezése (1960) után az újvidéki Magyar Tanszéken 1964-ben szerzett diplomát, ahol 1967-tôl tanársegéd. 1974-ben doktorált (Forradalom és etika Sinkó Ervin életmûvében). 1981-tôl a Hungarológiai Intézet igazgatója. 1962-tôl a Symposion szerkesztôje, 1965-ben az Új Symposion 1–3. számának felelôs szerkesztôje. Az 1990-ben alakult Jugoszláviai Magyar Mûvelôdési Társaság elnöke.

Dél-bánáti Magyar Mûvelôdési Egyesületek Szemléje

A dél-bánáti magyar mûvelôdési egyesületek kezdeményezésére évente megszervezett rendezvény. Az elsô szemlét Hertelendyfalván (Vojlovica) tartották 1969-ben. A harmadik szemlét követôen, miután az egyesületek képviselôibôl álló szervezô bizottság ülésein kezdett kibontakozni a vertikális szervezôdés igénye, a szervezôket politikai és rendôri módszerekkel elhallgattatták. A szervezôk "bûnét" tetézte, hogy tevékenységüknek a Kommunista Szövetség álláspontjaival való összhangját a Tito által politikailag halálra ítélt ún. "liberalista" szerbiai pártvezetôkre való hivatkozással igyekeztek bizonyítani.

Domonkos István

(Zmajevo, 1941): költô, prózaíró, mûfordító, publicista. Szabadkán 1960-ban elvégezte a tanítóképzôt, zenészként bárokban dolgozott. 1960-ban kezdett írni. Indulásától a Symposion-melléklet szerkesztôbizottságának tagja. A Forum 1968. évi regénypályázatán elsô díjat kapott. Az Újvidéki Rádió, majd 1971-tôl a Képes Ifjúság munkatársa. Svédországba költözött.

Farkas Nándor

(Zenta, 1920): jogász, politikus. A belgrádi, majd 1941 ôszétôl a budapesti Mûszaki Karon tanult. 1943 júniusában letartóztatták. 1944 júniusában munkaszolgálatra Erdélybe vitték. 1944 novemberében tért haza, a zentai járási, majd a szabadkai körzeti népbizottságban és pártbizottságban dolgozott. 1952 szeptemberétôl a Vajdasági Magyar Kultúrtanács elnöke. A Belgrádi Egyetem Jogi Karán diplomált. 1953–1959-ig az Újvidéki Rádió igazgatója, 1959–1962-ig és 1967–1974-ig a Forum vezérigazgatója, Vajdaság Végrehajtó Tanácsának alelnöke, a VDNSZSZ TV Elnökségének tagja, az SZKSZ Vajdasági Tartományi Bizottságának tagja, az SZKSZ Központi Bizottságának tagja volt.

Fehér Kálmán

(Csóka, 1940): költô, politikus. A Belgrádi Egyetem jogi karán 1964-ben végzett. 1964–1965-ig a Híd, 1965–1967-ig az Új Symposion, 1972–1975-ig a Létünk szerkesztôje. 1969–1974-ig a VDNSZSZ Nemzetiségi bizottságának titkára. 1975-tôl a Forum Könyvkiadó fôszerkesztôje, 1982–1986-ig a Forum vezérigazgatója, majd Jugoszlávia bangladesi nagykövete. 1967-ben Újvidék Októberi

Díjával tüntették ki.

Herceg János

(Zombor, 1909 – Zombor, 1995): író, mûfordító, szerkesztô, akadémikus. A gimnáziumot Zomborban kezdte, Budapesten fejezte be 1928-ban, ahol kiadóknál lektor. 1941–1944-ig a Kalangya szerkesztôje. 1944-ben együttmûködött a partizánokkal, részt vett a Petôfi-brigád megszervezésében, a népbíróság, a népfront és a népbizottság zombori vezetôségének tagja. 1955–1957-ig a Híd fôszerkesztôje. 1957-tôl az Újvidéki Rádió irodalmi rovatának szerkesztôje. 1980-ban Híd-díjat kapott.

Híd

Irodalmi, mûvészeti és társadalomtudományi folyóirat. Elsô száma 1934 májusában jelent meg Szabadkán. 1936 májusától a JKP irányítása alatt állt. 1940 decemberében betiltották. 1945 végén indult újra Szabadkán. 1947-ben a szerkesztôség Újvidékre költözött. 1949-ben vált elsôdlegesen irodalmi lappá. Az 1950. áprilisi számban lépett fel elôször közösen a Bori Imre, Fehér Ferenc és Major Nándor nevével fémjelzett nemzedék. Fô- és felelôs szerkesztôk: Steinfeld Sándor (1945–1948), Olajos Mihály (1948–1950), Ernyes György (1950–1951), Majtényi Mihály (1951–1955), Herceg János (1955–1957), Major Nándor (1957–1963), Pap József (1963–1965), Ács Károly (1965–1975), Bányai

János (1976–1984), Bori Imre (1984– ).

Ifjúsági Tribün

Az Ifjúsági Szövetség által 1954-ben alapított mûvelôdési intézmény. Magyar szerkesztôsége 1958-ban alakult. Keretében jelent meg 1955-tôl a Polja c. folyóirat szerb nyelven és 1965-tôl az Új Symposion. A 60-as években a korszerû mûvészetszemlélet és az ellenzéki politizálás országos viszonylatban is jelentôs értelmiségi központja volt. Miután 1973-ban az egész vezetôséget menesztették, tevékenysége megcsappant, a magyar szerkesztôség pedig valamivel késôbb teljesen megszûnt.

Ilkic’, Stefan, Iguman Stefan

pravoszláv kolostorfônök (archimandrita). Fôbb egyháztörténeti munkáit a 30-as években a Letopis Matice srpske közölte.

Illyés Gyula

(1902–1983): költô, elbeszélô, drámaíró. A Frankfurter Rundschau 1982. XII. 21-i számában megjelent interjúban (Ein Dichter sagt, was Politiker nicht dürfen) kifejtett nézetét, miszerint "Erdélyben még adva van a jobb önvédelemre képes intakt magyar értelmiség, de Szlovákiában és Jugoszláviában a városi központok elmagyartalanodása kihat a kisebbségekre", jugoszláv részrôl Bori Imre utasította vissza Még Illyés Gyulától sem! c. cikkében (Magyar Szó, 1983. II. 20).

Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség

Az 1945-ben alakított Vajdasági Magyar Kultúrszövetség neve 1947 szeptemberétôl. Feladatkörét 1948 nyarán az Újvidéken megalakított többnemzetiségû Vajdasági Közmûvelôdési Közösség keretében létrehozott Magyar Osztály vette át.

Jugoszláviai Magyar Mûvelôdési Társaság (JMMT)

1990. június 24-én alakult Újvidéken, elsôsorban a korábbi évtizedekben a magyar oktatási, mûvelôdési és tájékoztatási intézményekben hivatásszerûen vezetô posztot betöltô személyekbôl. Elnöke dr. Bosnyák István.

Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelô Egyesület (JMNYE)

Az 1964-ben az anyanyelv-szakosok vajdasági szakcsoportjának alosztályaként megalakult Újvidéki Nyelvmûvelô Egyesületbôl fejlôdött ki. 1968 után gyorsult fel a szakbizottságok létrehozása és a helyi szervezetek megalakulása. 1970-ben Adán megszervezte a Szarvas Gábor Nyelvmûvelô Napokat, a Magyar Szóban megindította a Nyelvmûvelô c. mellékletet, kidolgozta a Magyar Helyesírás Szabályainak Jugoszláviai Függelékét, és részt vett a vajdasági nyelvhasználati törvény tervezetének kidolgozásában. 1971-ben nacionalizmus vádjával nyílt politikai támadás indult a szervezet fôleg szabadkai vezetôi ellen, amelynek következtében tevékenysége teljesen legyengült, és az évtized végére már csak jelképessé vált.

Kalangya

Jugoszláviai magyar irodalmi folyóirat. Elsô száma 1932 májusában jelent meg Újvidéken, alapító fôszerkesztôje Szenteleky Kornél volt, akinek halála után, 1933-tól Szirmai Károly Szabadkán, majd Újverbászon, 1941-tôl pedig Herceg János szerkesztette Zomborban. 1944 nyarán szûnt meg.

Kasza József

(Szabadka, 1945): közgazdász, politikus. 1979-ben végzett a szabadkai Közgazdasági Karon, szabadkai vállalatokban pénzügyi vezetôként dolgozott. 1989-tôl a szabadkai Községi Képviselôtestület elnöke, 1990-tôl Szerbia Képviselôházának elôször a VDRP–VMDK koalíció, majd a VMDK jelöltjeként megválasztott képviselôje. 1995. XII. 9-tôl a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.

Kis Ferenc

(Bukovica, 1905 – Bolmán, 1945): százados. Borbélymesterként Zágrábban bekapcsolódott a szakszervezeti, majd 1930-tól a kommunista mozgalomba. 1942-ben csatlakozott a partizánokhoz, a magyar harcosok toborzásával bízták meg. Az 1943-ban megalakított Petôfi-zászlóalj, majd az 1944 végén létrehozott Petôfi-Brigád parancsnoka lett. A jórészt kiképzetlen, hiányosan felszerelt katonákkal Bolmánra vezényelték, ahol hatalmas véráldozatok árán akadályozta a német egységek átkelését a Dráván. A harcok utolsó óráiban érte találat.

Kopilovic’, Stipan

(Szabadka, 1937): politikus. A társadalmi-politikai tudományok fôiskolájának elvégzése után a szabadkai Munkásegyetem igazgatója, a szabadkai községi pártbizottság titkára, majd 1988-ig a VKSZ TB Elnökségének tagja. A mondvacsinált nacionalista veszély elleni harc bajnokaként vált hírhedtté.

Major Nándor

(Verbász, 1931): író, újságíró, kritikus, szerkesztô, politikus. Iskoláit Kalocsán, Zomborban és Szabadkán végezte, majd az újvidéki Tanárképzô Fôiskolán diplomált. 1950-tôl hivatásos újságíró az Ifjúság c. lapban. 1957–1962-ig a Híd fôszerkesztôje. 1962-tôl a Magyar Szó újságírója, szerkesztôje. 1974-tôl a VKSZ TB, 1978-tól pedig a JKSZ KB végrehajtó titkára. 1982-tôl Vajdaság SZAT Elnökségének tagja, 1988. V. 4-tôl pedig utolsó elnöke volt.

Majtényi Mihály

(Zrenjanin, 1901 – Újvidék, 1974): író, újságíró, szerkesztô. Szülôvárosában kereskedelmi akadémiát végzett, majd Zentán, Zomborban, Szabadkán lapoknál dolgozott. 1944 decemberében a Magyar Szó alapító munkatársainak egyike. 1950–1955-ig a Híd fôszerkesztôje. 1950-ben irodalmi munkásságáért megkapta Szerbia Kormányának kitüntetését.

Mirnics Károly

(Szabadka, 1937): szociológus, demográfus. A 70-es években elsôként nyúlt tudományos eszközökkel a vajdasági magyarság demográfiai problémáihoz, amiért politikai meghurcoltatásban volt része.

Nagy József

(Zenta, 1921 – 1968): politikus. A tanítóképzôt 1942-ben végezte Újvidéken, és 1944-ig tanító volt Zsablyán. A háború alatt a zsablyai, zentai és topolyai kommunista pártszervezet titkára, a szabadkai körzeti pártbizottság titkára, majd a vajdasági tartományi pártbizottság tagja volt. Két megbízatási idôszakban a Jugoszláv, egyben pedig a Szerbiai Képviselôház képviselôje. 1946-tól a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Tanácsának tagja volt.

Nagy Sándor

(1912 – 1996): régész. 1938–1946-ig középiskolai tanár Zrenjaninban, 1946–53-ig a zrenjanini Városi Múzeum igazgatója, 1953-tól a Vajdasági Múzeum munkatársa. 1946-tól a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Tanácsának tagja lett. 1947-ben képviselôjelölt volt. Az állambiztonsági szolgálat hamis vádakkal letartóztatta, ártatlansága bebizonyosodott, de szabadulása után már csak szakmájának élt.

Petôfi Sándor Népfelszabadító Brigád

A Jugoszláv Katonaság keretében 1944. XII. 31-én Kiscsányban megalakított, kb. 1200 jugoszláviai magyarból álló brigád, amely egyesítette a már meglevô Petôfi-zászlóaljat, a többi egységbôl kivont és odairányított magyar harcosokat, valamint az akkor toborzott önkénteseket. Parancsnoka Kis Ferenc, politikai biztosa Jontovics Rudolf volt. Baranyában a Magyarország felé visszavonuló német egységekkel folytatott harcokban mintegy 200 tagja esett el. 1945. március 31-én felszámolták, és harcosait más egységekbe osztották.

Rehák László

(Mokrin, 1922 – Szabadka, 1994): politikus, szerkesztô, egyetemi tanár. 1940–1941-ben a JKISZ szabadkai helyi szervezetének tagja volt. A háború után a zentai járási pártbizottság titkára, a Népfront zentai járási titkára. 1948–1959-ig a Magyar Szó fôszerkesztôje. 1963-tól Belgrádban élt, a Szocialista Szövetség országos és köztársasági választmányában dolgozott. 1965-ben doktorált az Újvidéki Egyetem Jogi Karán (Kisebbségek Jugoszláviában). A szabadkai Közgazdasági Karon 1970-tôl rendkívüli, 1976-tól rendes tanár. 1971–

1990-ig a Létünk c. folyóirat fôszerkesztôje volt.

Rózsa Sándor

(Zenta, 1948): vegyész. Az Újvidéki Egyetem Természettudományi-matematikai Karán tanult. Az újvidéki Ifjúsági Tribün magyar szerkesztôségének vezetôjeként 1971-ben kísérletet tett a magyar egyetemi hallgatók klubjának megalakítására. Az Új Symposion 1971 novemberében megjelent 76., betiltott számában közölt, Mindennapi abortusz címû írásáért 1972-ben börtönbüntetésre ítélték, de csakhamar szabadon engedték, és Németországba költözött.

Sinkó Ervin

(Apatin, 1898 – Zágráb, 1967): író, esszéíró, akadémikus, egyetemi tanár. 1916-ban a frontra vitték. 1918 ôszétôl a Budapesti Munkástanács tagja, majd Kecskemét katonai parancsnoka. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált. 1926–1932-ig Jugoszláviában, majd Párizsban, Zürichben, 1936–1937-ben Moszkvában, majd ismét Párizsban élt. 1939-ben visszatért Jugoszláviába, Zágrábban, majd Drvaron telepedett le. A háború alatt az olaszok internálták, szabadulása után csatlakozott a partizánokhoz. 1945-ben Zágrábban telepedett le. 1950-ben a Jugoszláv Tudományos és Mûvészeti Akadémia levelezô, 1960-ban rendes tagjává választották. 1959-tôl az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének vezetôje. Az Új Symposion körül csoportosult nemzedék legbefolyásosabb támogatója volt.

Sóti Pál

(Becse, 1916 – Belgrád, 1993): politikus. Lakatosként 1938-ban Belgrádba költözött, részt vett a szakszervezeti mozgalomban, 1939-tôl a JKP tagja. 1941 májusától zimonyi járási párttitkár. 1943-ban kooptálták a JKP vajdasági tartományi bizottságába. 1944 októberétôl Bácskában töltött be pártfunkciót, majd szövetségi népképviselô. 1946-tól a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség Tanácsának tagja. 1948-tól a JKP KB póttagja, 1952-tôl KB-tag, majd a JKSZ KB 1966-ban létrehozott Elnökségének tagja. A 60-as évek második felében önként visszavonult, csak a Föderáció Tanácsának maradt tagja. 1973-ban a szerbiai és a Tito által támogatott vajdasági politikai vezetôség összecsapása során kizárták a JKSZ-bôl, majd a Föderáció Tanácsából is, mert a megbuktatott szerbiai vezetôség mellett foglalt állást.

Symposion

Az Ifjúság c. lap irodalmi melléklete. Elsô száma 1961. XII. 21-én jelent meg. Belôle fejlôdött ki az 1965 elejétôl önálló folyóiratként megjelenô Új Symposion.

Szalai István

(Kula, 1922): újságíró, szerkesztô. Érettségi után összetûzésbe került a hatóságokkal, sokáig nem tudott elhelyezkedni. Szabadkán a szappangyárban dolgozott, majd Budapesten a közgazdasági egyetemre iratkozott. Amikor 1944-ben behívót kapott, Kulára ment, a református lelkésznél bujkált. A partizánok bevonulása után jelentkezett a Petôfi-brigádba. A háború után a Magyar Szó szabadkai tudósítója, 1949-tôl az Újvidéki Rádió elsô fôszerkesztôje volt.

Szecsei Mihály

(Adorján, 1929): közgazdász. 1956-ban szerzett diplomát a szkopjei Közgazdasági Karon. A szabadkai Körzeti Gazdasági Kamara munkatársa, majd elnöke. A szabadkai Közgazdasági Kar elôadója. 1990-tôl Szerbia Képviselôházának elôször a VDRP–VMDK koalíció, majd a VMDK jelöltjeként megválasztott képviselôje. 1995-tôl a VMSZ alelnöke.

Szeli István

(Zenta, 1921): irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, akadémikus. A budapesti Bölcsészettudományi karon tanult 1942–1944-ben és 1958–1959-ben, ahol 1960-ban szerzett diplomát. 1949–1956-ig a zentai gimnázium igazgatója. 1962-ben doktorált az újvidéki Bölcsészettudományi Karon, ugyanattól az évtôl a Magyar Tanszék docenseként XIX. századi magyar irodalomtörténetet és világirodalmat adott elô. 1968-tól a Hungarológiai Intézet alapító igazgatója. 1977-ben a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alelnöke lett. 1979-ben a Vajdasági Tudományos és Mûvészeti Akadémia levelezô tagjává választották. 1981-ben vonult nyugdíjba. 1969-ben Újvidék város Októberi Díjával, 1977-ben Vajdaság Felszabadulási Díjával tüntették ki. 1982-ben Híd-díjat kapott.

Simin Magda

(Zenta, 1922): író. A gimnáziumot Kikindán végezte el 1940-ben. Szabadkán 1941-ben letartóztatták, a háborút börtönben és gyûjtôtáborban élte át. A háború után az újvidéki Pedagógiai Fôiskolán szerzett oklevelet. 1950-tôl az Újvidéki Rádió mûvelôdési-szórakoztató mûsorának, 1973-tól gyermekhangjáték-szerkesztôségének szerkesztôje.

Sziveri János

(Muzsla, 1954 – Budapest, 1990): költô, szerkesztô. Az általános iskola után Mostarban a pilótakiképzô katonai gimnáziumba íratkozott, azt félbehagyva Zrenjaninban folytatta a gimnáziumot, de befejezése elôtt elment villanyszerelô-inasnak. 1973-ban Újvidékre került, egy ideig a Magyar Tanszéken hallgatott elôadásokat, az Új Sympo-sion munkatársa, a Magyar Szó pancsovai tudósítója lett. 1980-tól az Új Symposion fô- és felelôs szerkesztôje 1983 májusáig, amikor a tartományi politikai vezetés az egész szerkesztôséggel együtt leváltotta. 1985-tôl a szabadkai Népszínház dramaturgja, majd Budapestre költözött.

Tolnai Ottó

(Kanizsa, 1940): költô, színmûíró, esszéista, szerkesztô. A gimnáziumot Zentán végezte, az újvidéki és a zágrábi Bölcsészettudományi Kar hallgatója volt. 1969-tôl 1972-ig az Új Symposion fôszerkesztôje. 1972-ben az Új Symposion 76. és 77., betiltott számainak felelôs szerkesztôjeként hat havi, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. 1974-tôl az Újvidéki Rádió mûvelôdési rovatának szerkesztôje. 1990-tôl a Napló fômunkatársa. 1992-ben nyugdíjba ment, és Palicsra költözött. 1967-ben és 1980-ban Híd-díjat kapott. Ô volt az akkor megszûnôben levô Jugoszláv Írószövetség utolsó elnöke.

Új Symposion

Mûvészeti-kritikai folyóirat. Az 1961 decemberétôl az Ifjúság mellékleteként megjelent Symposionból nôtt ki. 1965 januárjától havonta megjelenô folyóirat. Felelôs szerkesztôi: Bosnyák István (1965), Fehér Kálmán (1965–1967), Bányai János (1967–1969), Tolnai Ottó (1969–1971), Várady Tibor (1971), Tolnai Ottó (1971–1972), Utasi Csaba (1972–1974), Danyi Magdolna (1974–1980), Sziveri János (1980-–1983), Purger Tibor (1984–1989), Beszédes István (1989–1991), Bozsik Péter (1991), Papp Tibor (1991). A háború alatt a szerkesztôség egy része Magyarországra távozott, akik Veszprémben 1992-tôl Ex Symposion címmel indítottak folyóiratot, Újvidéken pedig Symposion Posztkulturális folyóirat megjelöléssel jelenik meg 1993-tól.

Újvidéki Rádió

1949. XI. 29-én kezdte meg ötnyelvû mûsorának sugárzását. 1951-ben rendszeresített hangjáték-mûsorának szerkesztôsége országos viszonylatban is jelentôs teljesítményt nyújtott. Az 1954-ben létesült Rádióiskola mûsora és havi közlönye a magyar tagozatok jelentôs segédeszközéül szolgált. 1965-ben megépült elôadótermében az irodalmi estek és színielôadások sorozata valamelyest pótolta az újvidéki magyar színház hiányát. 1986-tól napi 19 órás, 1989-tól 24 óra folyamatos magyar mûsort sugároz. Az 1990-es évek elején a korábban több mint 100 tagú magyar szerkesztôség a mozgósítás és nincstelenség folytán a felére apadt.

Utasi Csaba

(Vörösmart, 1941): irodalomkritikus, egyetemi tanár. A középiskolát és az egyetemet Újvidéken végezte, 1963-ban szerzett oklevelet a Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékén. Ugyanott doktorált 1983. IX. 20-án (A Kalangya története). 1972-tôl a Magyar Tanszék tanársegéde. 1972–1974-ig az Új Symposion felelôs szerkesztôje. 1985-tôl a Hungarológiai Intézet igazgatója volt.

Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ)

. VMDK-ból kivált parlamenti és önkormányzati tisztségviselôk által 1944 júniusában alakított politikai szervezet. Elnöke Csubela Ferenc, majd 1995. XII. 9-tôl Kasza József. 1996. IX. 21-i közgyûlésén elfogadta A vajdasági magyarok önszervezôdésének alapjairól szóló megállapodás tervezete c. dokumentumát, amely a kisebbségi vertikális szervezôdést a meglévô magyar intézmények funkcionáriusainak tömörítésével javasolja létrehozni. Az 1996. novemberi választásokon három helyet szerzett a Jugoszláv Képviselôházban.

Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK)

Megalakítását 1989. XII. 18-án a vajdasági magyar értelmiségiek egy csoportja kezdeményezte Ágoston András vezetésével, akit az 1990. III. 31-én Doroszlón megtartott alakuló közgyûlés elnökké választott. Programjának lényegét autonómiakövetelése képezi, amelynek domináns eleme a magyarság számára területi elhatárolódás nélkül is politikai szubjektivitást biztosító perszonális autonómia. Az 1990. decemberi szerbiai elsô többpárti választásokon a 250 tagú szerbiai parlamentben 8 képviselôi helyet szerzett, és megkapta a magyarokat részarányuk alapján megilletô leadott szavazatok 80 százalékát. 1992 decemberében a Szövetségi Képviselôházba 3, a köztársaságiba 9, a tartományiba 17 képviselôje került, a helyi önkormányzati választásokon megszerezte az abszolút többséget Kanizsán, Adán, Zentán, Szabadkán, Topolyán és Becsén. 1993 májusában 3 mandátumot szerzett a jugoszláv, 1993 decemberében ötöt a szerbiai parlamentben. 1996 novemberében a szövetségi választásokon nem jutott képviselôi helyhez.

Várady Tibor, dr.

(Zrenjanin, 1939): jogász, esszéíró, mûfordító, egyetemi tanár. A Belgrádi Egyetemen diplomált. 1963-tól az Újvidéki Egyetem Jogi Karán tanít. 1970-ben doktorált a Harward Egyetemen. A Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia levelezô tagja. 1965–1973-ig az Új Symposion szerkesztôbizottságának tagja. 1990-tôl a Létünk felelôs szerkesztôje. 1992 júliusától a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság igazságügyminisztere. 1993 szeptemberétôl a Soros Alapítvány által Budapesten létrehozott Kelet-Európai Egyetem jogi tanszékének vezetôje.