Az 1996-os választási eredmények Kelet-Közép-Európa-szerte mindenütt a regionális hagyományok makacs továbbélésére, s implicite a – korábban diadalmasnak vélt – nemzetállami homogenizáció(k) váratlan kudarcára látszanak utalni. Romániában az ellenzék teljes egyértelmûséggel a monarchiabeli (az ókirályságbeliekhez viszonyítva nyugatias) tradíciókat továbbéltetô erdélyi románok és magyarok opcióinak köszönhette választási gyôzelmét. Az Ókirályságban továbbra is a volt kormánypártok szerezték meg a többséget.

A Moldávia Köztársaságban lezajlott választások eredményeinek elemzése sem képzelhetô el a terület történetének rövid összefoglalása nélkül.

A mai Moldávia Köztársaság területének meghatározó részét az a Besszarábiá-nak nevezett tartomány alkotja, mely a romániai Moldovától keletre, a Prut folyó, a mai Ukrajna és a Fekete-tenger között fekszik. A század elején a terület lakóinak 40 %-a volt román nemzetiségû (ami már ekkor relatív többséget jelentett), arányuk azonban a két világháború közti idôszak végére már elérte az 57 %-ot (abszolút többséggé vált). A lakosság többi részét oroszok, zsidók, bolgárok és tucatnyi más nemzetiség tette ki. A területet a Molo-tov–Ribbentrop-paktum eredményeként a Szovjetunióhoz csatolták, de az etnikai viszonyokon az újabb fél évszázados orosz uralom sem sokat változtatott. Igaz, a zsidó és a német lakosság csaknem teljesen eltûnt, a románok aránya is csökkent 4 %-kal (fôként az oroszok lakta Transznisztria sztálini ukázra történt bekebelezésével), de a román népesség (vagy ahogyan a hivatalos moldáviai dokumentumok emlegetik: a "moldován" nép) még mindig a terület lakosságának abszolút többségét (53 %-át) adja.

Besszarábia a fejedelemség kialakulásától 1812-ig a Török Birodalomhoz tartozó, de relatív önállóságot élvezô Moldva szerves része volt. 1812-tôl a bolsevikok hatalomra kerüléséig a cári birodalomhoz tartozik, 1918-ban csatlakozik a megszületô nagyromán államhoz, hogy a már említett Molotov–Ribbentrop-paktummal ismét visszakerüljön – az önmagát már szovjetként definiáló – orosz birodalomba.

Moldva, Moldova, Moldávia

A problémák természetét már a Köztársaság megnevezésével kapcsolatos nehézségek is jelzik. Én a fentiekben a Moldávia megnevezést használtam, mely a magyar sajtóban is meghonosodni látszik, s lehetôséget teremt arra, hogy az új köztársaságot a történelmi Moldva Romániához tartozó részétôl, Moldovától világosan megkülönböztethessük, de meg kell jegyeznünk, hogy a romániai terminológia a két területmegnevezés közt nem tesz különbséget, mindkét területet (sôt a történeti Moldvát is) ugyanazzal a névvel illeti – a történeti igazsághoz híven, de nem is titkolt ideológiai célzattal. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a terület voltaképpeni megnevezése, a Besszarábia is mást jelentett a középkor végén, mint a múlt század elején: kezdetben mindkét román fejedelemség együttes – a Basarab dinasztiától származtatott – neve volt.

Annak is nyílt (de ezúttal ellenkezô elôjelû) ideológiai célzata van, hogy a Köztársaság Alkotmányában az állam hivatalos nyelveként (az orosz mellett) nem a román, hanem a "moldáviai" szerepel, ami tudományos szempontból teljes képtelenség, hiszen az ún. "moldáviai" még nyelvjárásként sem tekinthetô teljesen különállónak, csupán a román nyelv szélesebb értelemben vett moldvai nyelvjárásának egyik változata.

A nehézségeket növeli, hogy a román írásmód Besszarábiában (a két világháború közötti két évtizedtôl eltekintve) jó másfél évszázadon át cirill betûs volt, egészen pontosan a cirill betûs maradt, hiszen a román nyelv elsô nyelvemlékei a többi román területen is cirill betûsek, s eredetük a román ortodox egyház liturgikus nyelvének, az ószlávnak a hatására vezethetô vissza. A latin ábécé a román kultúrában viszonylag friss újítás. A szovjet hatalom tehát formailag a történelmi folytonosságot érvényesítette, amikor ragaszkodott a cirill betûs írásmódhoz, valójában azonban a történeti tradíciónak ezt az aspektusát is arra használta föl, hogy éket verjen a Besszarábiában élô és a romániai románság közé, hiszen azok ily módon egymás kultúráját sem igen ismerhették meg. Az agresszív oroszosítási politika (mely az erdélyi románosítási politikától jóformán semmiben sem különbözött), valamint a román többség iránti nyílt megvetés azt tette valószínûvé, hogy a románok a birodalomból való kiszakadást nemzeti felszabadulásként élik meg, s – akárcsak a sokban hasonló helyzetû balti államok – konok oroszellenes politizálásba kezdenek.

Az elsô jelek valóban arra utaltak, hogy ez történik. Az új hatalom bevezette a latin ábécét, Moldávia alkotmányát a román alkotmány mintájára igyekeztek megszövegezni, Transznisztriát fegyveres erôvel próbálták puszta adminisztratív egységként a Köztársaságba betagolni, a Romániával való egyesülés jelszavát pedig (akkor még) jelentôsnek látszó politikai erôk tûzték zászlaikra. A román nacionalisták is megkíséreltek Románia-párti hangulatot teremteni. Úgy tûnt, a Romániával való egyesülés (és/vagy az ezzel járó orosz–román konfliktus) küszöbön áll.

Az egyesülésnek, egészen pontosan az újraegyesülésnek azonban nem csupán a nemzetközi feltételek nem kedveztek (a Nyugat egyértelmûen a felek tudtára adta, hogy határozottan ellenez minden egyesítési kísérletet), nem csupán a (máig) Transznisztriában állomásozó (és a Transznisztriai tagköztársaság létrehozásának elképzelését támogató) 14. Orosz Hadsereg jelenléte állt az útjában, hanem a lakosság érdektelensége is. A "moldová-nok" fokozatosan elfordultak az egyesülés híveitôl, akiket a közvélemény szélsôségesen nacionalista csoportként kezdett nyilvántartani.

A moldáv "irracionalizmus"

A helyzet bonyolultságára a jó két éven át változó hevességû transznisztriai katonai konfliktus is utalt, melyben a "köztársaság" önkéntesei és a (romániai sajtóban következetesen "banditák"-nak aposztrofált) transznisztriai "lázadók" ütköztek meg egymással. Már ezek az ellenségeskedések sem egyértelmûen az etnikai határok mentén osztották meg a lakosságot, a front mindkét oldalán küzdöttek románok és oroszok, illetve ukránok is. Snegur elnök kezdetben még a Romániával való szoros együttmûködés mellett kötelezte el magát, de a kapcsolatok lassan hûlni kezdtek. A romániai politikusok, s fôként a nacionalista értelmiségiek mind kevésbé értették a helyzetet, reakcióik, vádaskodásaik a moldáviaiak számára ugyanolyan érthetetleneknek, sôt egy idô után ugyanolyan irritálóaknak tûntek, mint a moldáviaiak viszontreakciói Romániában. Ráadásul a néhány Romániába áttelepült moldáviai értelmiségi avítt retorikája, a legsilányabb román nacionalizmust majmoló hangvétele a romániai értelmiségi elitben is erôs visszatetszést keltett.

Fokozatosan kiderült, hogy a több mint másfél évszázados orosz fennhatóság a terület lakosságának nemzeti fejlôdését, az etnikumközi viszonyokat az ókirályságbeliektôl, de az erdélyitôl is alapvetôen eltérô utakra terelte. A romániai nacionalistáknak fokozatosan olyasmit kellett tapasztalniuk, amit hagyományos (korántsem "törzsi", sokkal inkább franciásan-angolosan nemzetállami) berögzöttségeik alapján egyszerûen képtelenek voltak felfogni: a besszarábiai románság körében a nagybetûs, szent nemzeti eszme nem örvend túlzott rokonszenvnek.

Ezt a "teljességgel irracionális" tényt (melynek a két világháború közti "román világ" ókirályságbeli képviselôinek gyarmatosító allûrjeire visszamenô okai is vannak) az 1996-os választások félreérthetetlenül kifejezésre juttatták.

Az elnökválasztások elsô fordulóját követôen két jelölt maradt versenyben: Mircea Snegur, a Köztársaság funkcióban lévô elnöke és Petre Lucinschi, a moldáviai Parlament elnöke.

Mircea Snegur már hatodik esztendeje töltötte be az elnöki funkciót. Ô volt az, aki a Köztársaság függetlenségének kivívását, az önálló államiság alapjainak lerakását levezényelte, aki (Moszkvával és Bukaresttel való egyeztetetések sorozatán át) az országot kivezette a Transznisztria körül kirobbant, végsô konzekvenciáiban az orosz –moldáviai (sôt orosz–román) összecsapások veszélyét is magában rejtô konfliktusból, de ô volt az is, aki a Romániához fûzôdô kapcsolatok fellazítását és a Köztársaságnak a FÁK-ba való visszahátrálását kezdeményezte és beteljesítette. (Emiatt a romániai sajtó az elmúlt években csaknem folyamatosan kommunistázta és szidalmazta.) Ennek ellenére a moldáviai közvéleményben továbbra is a Romániához való közeledés, a távlati egyesülés letéteményesének számított.

A másik jelölt, Petru Lucinschi az orosz érdekszférába való integrálódás nyílt hívének vallotta magát. A jelek egyértelmûen arra utalnak, hogy a választások sorsát, Snegur presztízsének lassú erodálódásán túlmenôen, éppen az orosz orientáció nyílt vállalása döntötte el. Lucinschi meglepô és a romániai nyilvánosság által katasztrofálisnak érzékelt választási gyôzelmét annak a sûrûn hangoztatott ígéretének köszönhette, miszerint az oroszokhoz fûzôdô jó kapcsolatait a köztársaság felvirágoztatása érdekében fogja kamatoztatni.

A jó kapcsolatok szó szerint értendôk. Lucinschi életrajza a kommunista aparatcsik káderlapjának valóságos mintapéldánya. 1940 januárjában született egy kis moldáviai faluban. 1962-ben végzi el a Chis¸inðu-i Állami Egyetemet. Ezt követôen gyors ütemben lépdel felfelé a párthierarchia lépcsôfokain. A moldáviai Komszomol istruktora, osztályvezetôje, titkára, majd elsô titkára. 1977-ben filozófiából doktorál. 1978-ban már az SZKP KB osztályvezetôhelyettese. 1986 és 1989 között a Tadzsi-kisztáni KP KB titkára, 1989–1991 között a Moldáviai KP KB elsô titkára. 1991–1992-ben ismét Moszkvában találjuk. Kezdetben tudományos kutató, majd a Társadalomtudományok Fejlesztési Alapjának igazgatója. 1992-1993 között Moldávia Köztársaság Orosz Föderációbeli nagykövetségének rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. 1993-ban Moldávia Parlamentje elnökévé választja, s tisztségében 1994-ben megerôsíti.

A moldáviai választópolgár (legalábbis végsô fokon) világos alternatívák között választhatott. Az oroszbérenc-kommunista Lucinschi és a "mégiscsak" román érzelmû, "mégiscsak" antikommunista Snegur alakjának a nemzetállami logika szerint egészen egyértelmûen a nemzetidegen és a nemzeti ellentétpárja körül kellett volna polarizálnia a választótestületet, s a választásokat a nemzeti szenvedélyek brutális összecsapásává kellett volna változtatnia.

"Szélsôséges" nyugalom

A valóság azonban ennek éppen az ellenkezôje volt. Nicolae Manolescu, a Romániai Polgári Szövetség Párjának (PAC) elnöke, aki az Est Libertés nevû szervezet megfigyelôjeként vett részt a választásokon, egy a 22 címû bukaresti hetilapban közzétett interjúban – nem kis megdöbbenéssel – így beszéli el a látottakat: "A hangulat, ha fogalmazhatok így, szélsôségesen nyugodt volt. De legalábbis unalmas. Mintha semmi tétje sem lett volna a dolognak. Láttam Chis¸inðut, láttam egy egész sor besszarábiai várost, elmentem a szavazóközpontokba, sétáltam az utcákon: az emberek nagy számban vettek részt a szavazáson, de sehol, semmi nyoma nem volt semmiféle feszültségnek, semmiféle lappangó konfliktusos helyzetnek. Semmi."¹

Ezek a szavak nem csupán a tényeket rögzítik, hanem egy nacionalista beállítottságú, (de) nyugatiasan gondolkodó román értelmiségi várakozásait is, aki feszültségekre, lappangó konfliktusos helyzetre, azaz nemzeti szenvedélyekre számít. Ilyenek azonban egészen nyilvánvalóan nincsenek: "Bármennyire sajnálatos is ez számunkra, románok számára, a nemzetiségi kérdés nem játszott semmiféle szerepet ezeken a választásokon. Véletlenül vagy sem, mi Romániában épp aznap ünnepeltük a Besszarábiával való Egyesülés évfordulóját, amikor a besszarábiai választások második fordulójára sor került. Ha eltekintek attól a kisszámú csoporttól, mely S¸tefan cel Mare Chis¸inðu-i szobránál megjelent (de melyben még csak a Népi Front [az egyesülés híveinek pártja – B. B.] sem képviseltette magát) nem láttam semmi jelét annak, hogy a besszarábiai választótestület számára bárminô jelentôsége is lenne a Romániával fenntartott kapcsolatoknak."

Ami közelrôl sem jelenti azt, hogy a nacionalista hangnem hiányozna. Az azonban kétségtelennek tûnik, hogy ez idô szerint fôként a társadalmi élet értelmiségi perifériáin lelhetô fel. A 22 egyik munkatársa, Iulian Anghel egy, a választásokat megelôzôen készült riportban a Chis¸inðui Állami Egyetem rektorátusára is elkalauzol, ahol a moldáviai mindennapok "kis kellemetlenségeit is háttérbe szorítja az a szenvedély, ahogyan ezek az emberek (az egyetem munkatársai – B. B.) a román nyelvrôl szólnak. A pátosz itt természetes, annyira természetes, hogy minden elutasítás abszurdnak tûnne. Mennél inkább hallgatod ôket, annál inkább az az érzésed, hogy a nyelv többé már nem eszköz, hanem egy szent lény, akinek a szentségét te csupán most a 12. órában, második latorként keresztre feszítetten fedezhetted fel".²

A szóban forgó cikk a romániai közvélemény Besszarábiával kapcsolatos beállítódását is jól tükrözi (lásd cím). A valóság azonban az, hogy a "moldáviai" román a köztársaság (elsô) hivatalos nyelve, s bár az orosz továbbra is ôrzi domináns jellegét, a román nyelv mára már visszalépett jogaiba. Amire azonban többségi jellege dacára sem kapott lehetôséget, az a szomszédos nemzetállamokban általánossá tett intézményes nyelvi terror. Emellett a köztársaságban ugyanolyan szólásszabadság van, mint bármely más kelet-közép-európai államban. S bár a médiumok többsége már a választásokat megelôzôen Lucinschi befolyása alatt állt, a rendelkezésükre álló tévécsatornán és sajtóban a nacionalisták is szabadon kifejthették véleményüket. A közvélemény volt az, mely argumentumaikat elutasította.

Lucinschi 56 százalékban nyerte meg az – apróbb rendellenességek dacára Mano-lescu szerint is tiszta – választásokat. Azaz az önmagát románnak valló népesség nem jelentéktelen része is a – hagyományos fogalmaink szerint minden kétséget kizáróan "oroszbérenc" – aparátcsikra szavazott, ami Romániában – hasonló helyzetben – aligha fordulhatott volna elô. E pillanatban (remélhetôleg "még") teljességgel elképzelhetetlen, hogy a románok akárcsak egy helyhatóságban is olyan jelöltre adják le szavazataikat, aki magyarokkal fraternizál, arról meg, hogy egy magyarra, végképp szó sem lehetne. A tétel sajnos fordítva is igaz: ha mi, magyarok hasonló esélyekkel versengô magyar és román jelölt között választhatunk, szintén ész nélkül önmagunkra szavazunk.

A moldáviai képlet – legalábbis eredményeiben – nagyon emlékeztet arra, amit a demokrácia nyugati teoretikusai egyfajta ideális állapot gyanánt lefestenek. De a moldáviai és a nyugat-európai helyzet azonosításától nem csak az tart vissza, hogy a nemzetiségi kérdés látványos és lényegében példátlan depolitizálására Kelet-Közép-Európa egyik legfejletlenebb, a kommunista ideológia által mélyen átitatott, erôsen premodern vonásokat mutató társadalmában került sor, hanem az is, hogy a depolitizáltság hátterében a területi auto-nómiák és az etnikai önrendelkezés Nyugat-Európában több-kevesebb vehemenciával elutasított, sôt a nemzeti–nemzetiségi konfliktusok egyik fô forrásaként ideologizált elismerése áll. A chis¸inðui hatalom nemcsak Transznisztria önállóságát ismerte el, hanem a tömbben élô néhány százezres gagauz népesség számára is széles körû, Kelet-Közép-Európában példátlan (saját rendôrségig menô) autonómiát biztosítottak.

Elméleti alternatívák

Különös, hogy a nemzetiségi kérdés szakértôinek népes táborában senkinek nem üt szöget a fejében, hogy a moldáviai példa, épp "irracionális" eredményessége révén a kisebbség és a többség közötti kapcsolatok olyan vonatkozásaira terelheti a figyelmet, melyek a kelet-közép-európai és a nyugati fejlôdés bizonyos sajátosságai miatt a korábbiakban homályban maradtak.

Mielôtt azonban ezeknek a sajátosságoknak az elemzésére kitérnénk, érdemes megismerkednünk azzal az értelmezési kísérlettel, mellyel Nicolae Manolescu már említett interjújában megpróbálkozik. Manolescu értelmezése annál is érdekesebb, mivel szerzôje a román irodalmi élet legélesebb szemû irodalomkritikusa is egyben, aki – nacionalizmusa ellenére – bizonyos mértékig mindig képes fölülemelkedni nemzeti elfogultságain is. (A román sajtó nagyobbik része erre sajnos teljességgel képtelennek bizonyult: vagy hallgatott, vagy ingerült, szinte már az undorodásig fajuló megvetéssel fogadta a moldáviai románság "nemzetietlen" választási magatartását).

"Én bizonyos mérvû óvatosságot ajánlanék a román politikusoknak, amikor a moldvai helyzetrôl nyilatkoznak. Az a tény, hogy Moldva ma független ország, s nem került sor arra az egyesülésre, mely 1990-ben bizonyos mértékig lehetségesnek tûnt, annak a naivitásnak egyik következménye is, mellyel mi, románok, a Pruton túli eseményeket szemléltük. Túl könnyen megfeledkeztünk arról, hogy az országnak az a része közel fél évszázadon át különleges körülmények között élt. Ott egy sajátos társadalomtípus jött létre, az ország valóságos értelmisége olyan emberekbôl állt össze, akik Moszkvában végezték tanulmányaikat. Megfeledkeztünk arról, hogy az orosz nyelv nagy, nemzetközi nyelv, melyet a nem oroszok sem pusztán kényszerbôl sajátítottak el, hanem azért is, mert általa hatalmas tudományos könyvészet válhatott számukra hozzáférhetôvé. Mi magától értetôdônek éreztük, hogy mivel ott 53 százalékban románok élnek, az egyesülés egyik napról a másikra megvalósulhat. Azt hiszem, ez a helyzetmegítélés mélységesen téves volt."

Az idézett gondolat fontos felismerése, hogy a nyelvek és kultúrák természetes presztízsének a kétnyelvûség létrejöttében és az ezzel összefüggô asszimilációs folyamatokban meghatározó jelentôsége van. De nem kevésbé fontos az sem, ami az idézetbôl hiányzik, hogy ugyanis a nyelvi és kulturális presztízs mesterséges felduzzasztása (dák-római kontinuitáselmélet, felvizezett történeti tudat, a saját kultúra magasabbrendûségének doktrínája) csupán a kulturális autarchia körülményei közt hatékony, s az így létrehozott "presztízs" az együttélô népcsoportokra valóságos vonzást nem gyakorolhat. Magyarán ilyen körülmények között kizárólag az erôszakos asszimilációnak vannak "esélyei", az ilyesszerû kísérletek azonban – a reális presztízsen alapuló kétnyelvûséggel ellentétben – szükségszerûen nacionalista ellenhatást szülnek.

Az igazi moldáviai csoda mégis az, hogy az orosz–ukrán–gagauz nacionalizmus radikalizálódásának, s ezzel a köztársaság széthullásának sikerült elejét venni. S ez a tény az elméletírók körében nézetem szerint komoly érdeklôdésre tarthat számot. A kérdés a következô: mi lehet az oka annak, hogy Moldáviában nem következett be az, ami a trianoni békekötés után minden kelet-közép-európai államban bekövetkezett, hogy ugyanis a többség és a kisebbség viszonya a politikai élet központi tényezôjévé lépjen elô?

Mi az, ami a moldvai helyzetet a szóban forgó államokban a Magyarország és szomszédai között Trianon után kialakult helyzettôl megkülönbözteti? A válasz egyértelmû. A szóban forgó államok többségi népessége 1919-ben a nemzetközi közösségtôl megkapta a nem hivatalos felhatalmazást arra, hogy a fennhatósága alá került területen a (kulturális szempontból gyakran magasabb presztízsû) népcsoportokat fölszámolja. Ez a hallgatólagos (de a békecsinálók nemzetállami logikájából világosan kikövetkeztethetô) felhatalmazás volt az a közvetlen ok, mely a nemzeti kérdést az érintett államok mindegyikében átpolitizálta, s a térség – máig sem lezárult – tragédiasorozatát elôidézte.

A moldáviai titok nyitja abban rejlik, hogy ez a hallgatólagos felhatalmazás (bár a térség államaiban továbbra is érvényben van) Moldávia Köztársaság esetében a sajátos belsô és külsô viszonyok miatt nem érvényesülhetett. Nem alakulhattak ki (illetve nem válhattak dominánssá) azok a tényezôk, melyek az etnikai tudatok átpolitizálódását szükségszerûvé teszik. Melyek ezek?

Elôször is: az aszimmetrikus uralmi helyzet. Ez abban áll, hogy egy többetnikumú társadalom egyik népcsoportja (a szerves belsô fejlôdés szempontjából véletlenszerû) külsô és belsô tényezôk szerencsés összjátékának eredményeként szinte egyik napról a másikra olyan hatalmi helyzetbe jut, melynek "elviselésére" sem kulturálisan, sem morálisan, sem politikailag nincs felkészülve, s emiatt arra kényszerül, hogy természetellenes (de ami még fontosabb, az alávetett népcsoportok által abszolút igazságtalannak érzett) uralmi módszerekhez folyamodjon.

Ilyen körülmények között az állami élet minden aspektusának szükségszerûen politizálódnia kell, és semmiféle remény sincs arra, hogy a folyamat spontán módon valaha is nyugvópontra jusson, azaz a társadalmon belüli természetes etnikai egyensúly kialakulhasson.

Egyrészt azért, mert a kisebbségek erôszakos asszimilálására tett kísérletek az erôforrások olyan mérvû pazarlását követelik meg, mely a társadalmat gazdaságilag, szellemileg és politikailag egyaránt sebezhetôvé teszi. A fenyegetettség-érzés mindkét oldalon állandósul.

Másrészt azért, mert a társadalom alapvetôen militarista, rendôrállami szerkezete esélytelenné teszi nemcsak a kisebbségek emancipációs törekvéseit, de a belsô reformokat is. A változtatásra csupán az állam fokozatos kifulladása, a belsô összeomlás esélyeinek immanenssé válása teremthet lehetôséget.

Moldáviában a népesség megoszlása és a részleges orosz katonai jelenlét következtében ez a helyzet nem alakulhatott ki. Mi lett a következmény? Az, hogy az együtt élô népcsoportok reális alkuhelyzetbe kerültek. A köztársaság nemzetközileg garantált függetlensége, mely az orosz jelenlét folytonosságával társult, a szembenálló felek mindegyikét arra kényszerítette, hogy a másik igényeit is figyelembe véve fogalmazzák meg saját követeléseiket. Az eredmény a helyi autonómiák rendszere, a népességmegoszlásnak megfelelô adminisztratív szerkezet, s végsô következményeiben a nemzeti kérdés Nicolae Manolescu által tapasztalt (és önnön nemzetállami nézôpontjából abnormálisnak érzékelt) depo-litizáltsága.

A legmegdöbbentôbb azonban az, hogy erre egy csaknem minden egyéb vonatkozásban anakronisztikus, a gazdasági összeomlás határán egyensúlyozó, a kommunista ideológia és nómenklatúra uralmát tartósító, tehát már önmagában is feszültségekkel terhes helyzetben kerülhetett sor.

Manolescu helyzetjelentése azért is rendkívüli jelentôségû, mert implicite tartalmazza annak a román közvéleményben 1991 óta mind többet hangoztatott feltevésnek a cáfolatát is, miszerint a moldáviai helyzetet a KGB, a 14. Hadsereg, azaz a rejtett vagy leplezetlen orosz terror stabilizálja. Ilyesminek az élesszemû, jól tájékozott és gyanakvó Manolescu sem tud nyomára akadni. De nem találkozik lappangó oroszgyûlölettel sem. Ami annak az irgalmatlan terrornak (a kitelepítéseknek, gyilkosságoknak, deportálásoknak) az ismeretében, melyek révén a sztálinista hatalom a román nemzeti törekvések képviselôivel (is) leszámolt, valóban megdöbbentô.

De ha figyelembe vesszük azt a szembeszökô hasonlóságot is, mely az észak-ír és a moldáviai helyzet között (legalábbis az orosz birodalomból való kiszakadás pillanatáig) fennállt, s melynek – ha a terület a felvilágosult "angol modellt" követi – nemzeti vonatkozásban elkeseredett és irgalmatlan vérontással kellett volna járnia, a moldáv teljesítmény még káprázatosabb.

Nagy-Románia és a moldáv modell

A moldáviai választások a romániai társadalomfejlôdésre is nagyon komoly hatást gyakorolhatnak, hiszen a román nemzetállami doktrínának szerves és nélkülözhetetlen eleme a Moldáviát is magában foglaló (1918 és 1938 között létezett) Nagy-Románia eszméje. Nicolae Manolescu így összegzi moldáviai útjának konzekvenciáit: "Besszarábia Romániával való hosszú távú egyesülése, azt hiszem két dologtól függ: elôször is egy Besszarábián belüli változástól. Nincs miért áltatnunk magunkat: az esetleges egyesülés legnagyobb mértékben a besszarábiaiaktól függ. Másodszor, amennyiben tôlünk is függ, akkor attól, hogy milyen lesz az a Románia-kép, melyet a Pruton túliak rólunk kialakíthatnak. Ha a következô években Románia fontos európai országgá válik, melyben magas az életszínvonal, s melyet a nemzetközi környezet is tisztelettel övez, lehetôség nyílhat arra, hogy bizonyos vonzóerôt gyakoroljunk Moldva Köztársaságra is."

Van azonban egy másik, Manolescu által figyelmen kívül hagyott konzekvencia is: erre a Moldáviára Románia csak akkor gyakorolhat vonzást, ha az ország belsô szerkezete összhangba kerül a köztársaság belsô szerkezetével. Ezzel a román nemzetállam abba a paradox helyzetbe kerül, hogy nemzetállami célkitûzéseinek netovábbját, Nagy-Romániát csak akkor valósítja meg, ha lemond nemzetállami célkitûzéseirôl, azaz ha a mai Romániát pluralista, többnemzetiségû társadalommá alakítja át. Magyarán a román nacionalizmusnak döntenie kell: az erdélyi magyarság felszámolásának csalóka álmáért cserébe örökre lemond Besszarábiáról, vagy a Besszarábiával való távlati egyesülés érdekében belenyugszik a romániai magyarság autonomiájának és (az állam integritását semmiképpen sem érintô) önrendelkezési jogának elismerésébe.

Hogy melyik az ésszerû döntés, az a kívülálló számára nem lehet kétséges. Ahogy az sem, hogy az, ami ma Romániában folyik (tudatosan-öntudatlanul) szorosan összefügg a fent vázolt dilemmával. Tévednek, akik azt hiszik, hogy Emil Constanti-nescu országa a magyar kisebbség követeléseinek fokozatos elismerésével nacionalizmusát adja föl. Mindössze arról van szó, hogy az irracionális nacionalizmust (az adott körülmények között szellemi-politikai érettségrôl téve tanúbizonyságot) racionális nacionalizmusra cseréli. A nemzetállam ideája helyett a nemzet ideáját helyezi törekvései elôterébe. Persze ez sem lesz éppen zökkenômentes...

Ez a pályamódosítás számunkra, magyarok számára annál is nagyobb jelentôségû, mert kitûnô lehetôséget teremt arra, hogy Románia és Magyarország végre tényleg gyümölcsözô kapcsolatokat alakíthassanak ki egymással. A valódi sikerhez azonban a szóban forgó korrekciót elôbb-utóbb Magyarországnak el kel végeznie. Ami – egy merôben más típusú nemzetállami ideológia miatt – szintén nem lesz zökkenômentes...

Jegyzetek

1 Nicolae Manolescu: Pres¸edintele Snegur a plðtit pentru impasul economic al þðrii (Snegur elnöknek az ország gazdasági megtorpanásáért kellett fizetnie), 22, 1996, 50. sz.
2 Juilian Anghel: Basarabia – intree speranta si disperare, (Besszarábia – remény és kétségbeesés közt), 22 1996, 47. sz.