2003.10.
Vass Tibor

TEX-STEEL

 
Kiss Gabriella textilművész kiállítására

„Az ember igen helyesen teszi,
ha az anyagot a természettől óvatosan elválasztja

Hamvas Béla

 

A rendezés folyamán kapom el a fonalat,

van az anyagnak harminc folyomány perce rám,

vagy nekem rá harminc.

[Így jött ki a lépésük,

az anyagnak harminc perce van, hogy beavatkozzon.]

Első lépésként,

egy text előrészén mondom majd az elkapott fonalat,

akkor, amikor először szaladok bele egy törékeny tenyérbe,

egy nő törékeny tenyerébe való beleszaladásról beszélek ezen az előrészen majd,

amikor megjegyzem a tenyeret,

hogy tudjam,

szereti-e tenyér,

odakerülve, amit tenyérként a keze ügyével csinál.

[E mintát tovább szőve: „megjegyzem, szereti.”]

Rendeződik a tér,

a közepesnél rend-

esen tovább tartom kezemben a nőkezet,

hogy a közép „s”-nél,

mikor a text előrésze kimondja határozottan, Kiss, leve-

hessem róla a mintát, ne sodorjon

el onnan, ne rendezze az első kézfogás után úgy az élet,

hogy ki ne tapinthatnám, akárcsak egyetlen pillanat fosz-

lányára, a rendeződő text asszonyi lény-

egét, ami beszorult az anyaggal bánni tudó nőbe.

[Beborulunk, kiderülünk,

az anyag majdhogynem szanaszét.

Ez meg még mindig a tenyérrel törődik.]

 

A textben elegánsan észleli a nőtenyér ezt a közepesnél hosszabb időt,

de nem kapódik ki tenyeremből a tenyér,

nem hátrál meg a Vass közép „s”-nél,

a név ismerős, mondja majd a tenyér előrésze,

arcot most tesz mögé.

[Bemutattam őket egymásnak,

mutatásaik mögé teszik közök vonásaikat.]

A nagy Vass-álarcos,

mögé teszem,

akkora, mint ide Hernádkak, kötekszem,

ha már a textil, hogy elvarratlan szálak a műcímek.

[Nem címez szót a Sejtnek,

magukra hagyja a feliratokat,

mintha mondani tudná: a címzett ismeretlen.]

A nő rendez,

nem bízza másra, akire bízná, az messze van, azt mondja,

és innen értem, mi a fontos.

[Érezzük, ahogy itt tőlünk messze lóg az anyag.

A messzeség, mint olyan, közelség-képző

és köz-élesség képző erő.

Legyünk az anyagtól először távol inkább, hogy közeledni tudjunk,

mintsem olyan közel legyünk mindig magunkhoz, hogy függeni se tudnánk semmitől,

és himbálózni se, ha véletlenül hozzánk érnének.]

 

Az anyag él, önmaga perem-

vidékén, élen vasalt gondolataimból figyelem ki magam,

csúszok egyre lejjebb,

a nő-hanglejtőn nincs megállásom,

azt figyelem, ahogy az anyagból kibeszél,

egy fél gin-tonáció

után se tudok ilyen szép hordozást a nyelvemen cipelni.

[Nem kínáltunk a megnyitó előtt semmi ilyesmit.

Forró csoki volt, de arról később.]

Próbálok betelni az anyag hozzászólásával,

szótagolva szél-

jegyzem hozzá,

meny nyire nem tűr

oly kötöttséget, amit nem maga szomorúz, szomorú-

fűz hozzá a történetéhez.

[Van kevés benyomása a nőről,

a hangját ismeri,

fotón látta az anyagból,

és megtalálják azt az ismerőst, aki mindkettőjüknek fontos.]

Megnézem újra titkon a nőkezet,

csészében forró műcsokit simogat,

kapjuk a galériavezetőtől, [szerintem ez én vagyok]

az anyag egy töredékének helyére kerül:

posztamensen három csésze,

akárha ott is szobrozhatna a mű részeként.

[A rész műveként,

ha figyeljük, hogy kavarog a műcsoki,

a nőkéz milyen kötelékeket nem tűrve

kötözködik az anyaggal.

Mondogatja: lentenyér.

Lentenyér. És már kitalálja,

visszakanyarodik:

„Egy text előrészén mondja majd az elkapott fonalat,

akkor, amikor először szalad bele egy törékeny lentenyérbe,

egy nő törékeny lentenyerébe való beleszaladásról beszél ezen az előrészen majd,

amikor megjegyzi a tenyeret,

hogy tudja,

szereti-e tenyér,

odakerülve, amit tenyérként a keze ügyével csinál.”

[Biztos szeretne

anyaga lenni a nőnek, hím- és textilneműje,

vagy csak most, a kavarható csoki,

az lehet az igazi bevonat.

Vass, a hím-masiniszta.]

Élvezek egy borostás tárgyat, de hamar elszúrom:

kár, hogy nem vagyok bogáncs,

az anyag meglapogatná munka közben a derekam.

De istenem, milyen a bogáncssors, középen nem lennék.

[Szélein,

hogy a tenyeréhez mind többet, annál inkább.]

Bár félre tudnám vezetni magam,

és nem a nőanyag motiválná bennem a mozdulatokat,

mert csak tapogatom az anyagot, kíváncsi vagyok,

mit ér a precedens értékű, motiváló per.

[Mert csak tapogatja az anyagot, csak tapogatja az anyagot.

Bogáncsból kelt tésztát gyúrni, azt aztán megnézné a férfi.

De mit tudnak ők arról,

milyen kaland ezt a szúrósat sima nőtenyérrel nősimára simogatni.

 

Lehet benne valami perverzitás,

de annak csak az egész-

séges része:

addig ápoljuk, amíg hasgat,

amíg érdemes egy csipet fájdalommal valamelyest simára művelni.

 

A hímek nagyon nem értik, hogy közel sincs kész, ha már nem szúr.

Az ilyesmi sohasem készül el,

de félkész sem lehet soha:

a félkésztől a kezdet át-hatósága menti meg,

a késztől a mindig fürkésző tekintet.

Mintha csak kétharmadnyi lenne az állapot:

egy életben maradt,

de nem fejlődő koraszülött.

Korának ugyanakkor szülője,

mert előre fölmutatja,

hogy bízvást ott lehet felejteni az időben,

nem történik vele semmi,

hacsak az nem,

hogy minden tökéletesnek hitt anyag megkopik körötte,

s egyszer csak ő lesz a világon legtökéletesebb anyag.]

Tök éltes nem vagyok még,

így megtalálom a nő kezét az anyagon,

egy nőfestőét nem találni meg így,

egy nő az tét nélkül tudja hidegen hagyni az ecset végeit,

azt is, amelyiket fogja,

azt is, amelyikkel fog,

hacsak nem az ujjaival dolgozik,

 

de magam-korabeli,

ujjaival dolgozó nőfestővel ritkán találkoztam eddig,

 

ha lenne olyan,

az lenne biztos az én nőemberem,

tapogatnám a képet.

 

A legtöbb nőecset, amivel eddig találkoztam,

nem nőkarok spontán kiterjedése volt,

hanem a test egy ideiglenesen fölcsatolt tézise,

mondjuk úgy, pro memoria, protézise,

egy fölfűzött, idegen társ, a mű

anyag, amit emlékezetből kezelni képes a nő.

[De nőszobrász kezét sem érezte még úgy az anyagon,

vagyishogy, kevés olyan anyagot értett,

ami kezelni bírná a nőt.

A nőszobor többnyire túlcsiszolt, sima ügy, színlelt harmónia.]

 

Lehet, valahogy csak engem hagynak többnyire hidegen az alkotó nők,

mert többnyire hidegen tudják hagyni a tárgyba alkotó nőjüket,

nincs erőm tüzet rakni köréjük,

vagy tartani gyertyát, hogy potyára

körmömre égjen.

 

Ezekben meg, itt van, benne

a forró csokival fölmelegített tenyerével a nő,

beléjük van az anyag munka közben derekasan lapogatva.

 

Nincs művégtag,

itt a kéz akadálymentesítés a szellem és az anyag között,

a kéz nem közvetít,

a kéz nem kézként van jelen,

oda múlta és jövendölte bele magát az anyagba,

leginkább, kéz-előként, széleibe, végeibe.

 

Az anyagé eleinte ez a kéz,

el-elkapja a nőt,

aztán az anyag az anyagtól eltanulja keze ügyébe keríteni a nőt,

odáig megy: legyen a nő az ő protézise.

[Nem az egyedi alkotás van úrrá az anyag kéz-elején,

hanem a társas nő,

ezért nőalkotások ezek a tárgyak inkább,

mint alkotársnők.

 

Az anyag alázatos,

folyton a nő kezére fogja majd magát játszani,

ez lesz később a fogódzó, de nem a kézfogó:

ösztö-nős,

egy-egy történetbe bele-belekapó,

arról csak alkalom-mesélő,

titkait sohasem föltáró.]

Szóval hogy, fogom az anyagot,

és letapogatom,

őkelméje, az anyag,

mint tudja szemlélni a nőt,

akinek szemléletes barátai lehetnek ezek a tárgyak −

 

mert lehetnek alkalmi vonzalmai,

de nem egyszeriek, hanem hosszú távon alkalmiak.

[Az anyagot a barátság érdekli

ebben a formában inkább, mint a szerelem,

barátilag nyílnak meg az anyagok mindkét végükön,

átfúj rajtuk a szél, örömködhet a huzat.]

A nő anyagai semmiben nem hétköznapiak,

ugyanakkor mégsem ünnepiek.

De nem is lavíroznak a napok jelentései között,

hanem új tartalomjegyzéket nyitnak:

 

az anyag minden héten fölsorolja,

hogy ennél a nőtípusnál milyen tereket követel magának.

Nem követi el azt a hibát,

hogy ráhagyja az időt a térre:

 

nem csak az van, ami megtörtént,

hanem annak is újból át kell a nőben történnie, ami már volt.

Az anyagot a nő kézfogásainak tér-öröme érdekli inkább,

mint a síkos fogódzóké.

[Érzem az anyagon, hogy álmodni tud a repülésről.

Miért nem formáz madarat?]

 

Föl kell emelkednie, hogy fölül tudjon emelkedni a lényegtelen dolgokon,

ugyanakkor föntről mintha mindig újra-látná

a közelről észlelhetetleneket.

Nem beszél az elemi dolgokról,

azokat mellékszálakként szövi bele a történetbe.

[A telefonja megszólal a nőnek,

időre állított készülék, mennie kell.]

Kilép a harminc perc,

a folyomány, kezet nem fogunk.

Annyi volt még, amennyit utána,

hogy kilépett,

hogy az anyagot,

hogy immáron egyedül,

hogy újra végigtapogattam.

[Mit akar itt a végén ezzel a sok hogyozással?

Megkérnénk a művésznőt,

formázna neki valamit az anyagból,

ami csak az övé,

de megkérni mégsem merjük:

az anyagnak magának kell

megtalálni

és visszaragadni a fonalat.]


műtárgyfotók: t. sipos lászló