03.06.01
Szénási Miklós

BABILON – A RABLÓ-NÉGYZET

Nem tudom, vagy nem akarom már tudni, ki akadt rá a város legszélén a házra, a Babilonra. Lányok laktak ott, férfiak jártak hozzájuk. Fűtőt kerestek éppen, aki udvaros is, szállásért cserébe. Nekünk ez éppen megfelelt, nevettek rajtunk, gyerekek, pont ti, hogyne, aztán mégis azt mondták, gyertek. Akkoriban ez kellett, nem bírtam könyvekre gondolni, annyit olvastam már, hogy szükségem volt valami egyébre is.

Szép volt ott. Hatalmas kert, családi örökség lehetett, tele buja fákkal, polgárias szobrokkal és kacskaringós utakkal. Szobrokat mondok, de helyesebb volna köveket emlegetni, csak a mi fantáziánk adott életet egyiknek-másiknak. Láttunk Laookoont, aki nem kígyóval, hanem saját férfiasságával birkózott, Dávidot, aki térdre rogyott egy ormótlan láb súlya alatt és asszonyi torzókat, nagy melleket főleg, feneket, latinos profilú arcokat. Sárga kavics borította valaha a sétányokat, de a fű rég belepte mindet, csak sejthettük, hol kanyarogtak. Voltak virágok is, azokat nagyon szerettem, de egyre kevesebb, mi október legvégén kerültünk oda, amikor minden haldoklani kezd. A ház nem látszott igazán előkelőnek, ki sem volt világítva különösebben, de akik jöttek, tudták hol van és mit nyújt az éheseknek és szomjasoknak. Egyszerű vörös tégla épület egyetlen nagyobb helyiséggel, ez a szoba a szalon, a társalgó, szerény bárpulttal, néhány különleges itallal, egyébként meg azt lehetett kapni, amit az itteniek szerettek, olcsó sört, kaparós cigarettákat, vizezett pálinkát. Nevét valami értéktelen festményről kapta, mely Babilon, a bűnös város bukását ábrázolta a bal oldalára írott szöveg szerint. Ahogy elnéztem, s volt rá időm elég, szívesen csatangoltam volna a kínos realizmussal megrajzolt utcákon, a hihetetlenül szép emberek között, még a háttérben izzó tűz ellenére is, ami aztán órákon belül mindent és mindenkit elemésztett. A lányok pici szobácskákban laktak, inkább mondanám, hogy kamrákban, de akkor a mi szállóhelyiségünkre nem is találnék szavakat. Szóval egy helyen aludtak és dolgoztak, kivéve a legidősebbet, aki irodát tartott fent, nyilván a többiek érdekében is. Ott volt a falba süllyesztett mackó a maga titkos számkulcsával, telefon, ami nagy szó volt akkoriban, elegáns íróasztal, néhány könyv.

A környékkel eleinte nehezen barátkoztam meg. Lakótelepeken éltem addig, igazán nem állt hozzám közel a hajnali kakaskukorékolás, a reggelt ellepő friss trágyaszag, mert itt volt az is. A város széli régi prolinegyedben az emberek igyekeztek megfogni minden fillért, tartottak baromfit, disznót, némelyik még tehenet is, ne a Kozma péktől vagy a Lakatos Feri fűszerüzletéből kelljen ezeket is hordani, volt mindenhol néhány ágyás, zöldség és gyümölcs, akár faluhelyen. Szokás volt köszönni, még akkor is, ha futótűzként terjedt a hírünk, mi vagyunk a rosszlányok rosszfiúi. Utólag sejtem, mi lehetett annyira vonzó abban az életben, a szabadságon, a szabadosságon kívül: az idő kereke mintha hatvan, de akár hetven esztendővel is visszafordult volna a valóságoshoz képest. Ezek az emberek, a zöldkendős Takács Borsi néni az elnyűhetetlen szatyrával, Oláh Gál Jakab, a diódobáló nyugdíjas, a részeges Pálóczai Gedeon elvadult kertjével, a kertészkedő Kiss bácsi, a cigány Dodóné, a lovas-szekeres Pellei Jani, Tóth Feri, a kukás, aki nagy sárga kesztyűben járt télen-nyáron, meg a többiek mind, mintha kiszakadtak volna a világból, s élték a maguk, de még inkább az apáik, nagyapáik korábbi életét, melyet egyetlen, meglehetősen ritka autóbuszjárat kapcsolt össze a belvárossal, a jelennel. Azóta bizonyára kihalt ez a fajta, nem kétséges, de akkor még létezett a valószínűtlen kis sziget. Ez jellemezte a lányokat is, egy békebeli világ normái, egy szokatlan értékrend, amibe belefér, hogy nincs tévé soha, rádió csak hétfőn, ami az itteni szombatot és vasárnapot jelentette. A vendég szent, ők maguk pedig olyan tartással kellett, bírjanak, hogy a ház falain belül senki látogató ne merészeljen parlagi módon viselkedni. Kint, kívül lehet anyázni, emlegetni repedt sarkakat, bármit, ám a babiloni bukást ábrázoló képecske közelében csak urak és kisasszonyok vannak, ezt még a férjüket hajkurászó háziasszonyok is tudták, csak két sarokkal odébb köpték le a szappanhabot a nyelvükről, igaz, annál inkább akkor.

Zene lemezjátszóról szólt, kizárólag régi bakelit korongok, semmi modern, semmi hangos. Fényes Szabolcs, Zerkovitz, meg a többi nagyság. Néhány operett, Straussz, Lehár, Kálmán Imre, amerikai zenéből pedig örökzöld dzsessz, Armstrong, Chet Baker, olykor Django Reinhardt vagy Charlie Parker. Ezt szokták meg az idejáró emberek, ez tartozott a házhoz. Babilon bukásának szimfóniája. Nehezen viseltem ezt a hangzást, nincs mit kerteljek. Én a hatvanas évekért éltem-haltam, lázadó alakok poszterét ragasztottam a szívembe. Itt azonban hallgass volt a nevem, így aztán előbb-utóbb megkedveltem ezt a műfajt.

A hajnalokat szerettem leginkább. Akkorra mindenki elment, csak mi maradtunk, a család, ahogy néha beszéltük is. Megittuk a felbontott üvegekből a sört meg a bort, üldögéltünk a vendégek helyén és cigarettáztunk. Hogy eltelik minden éjszaka, mintha egy csillagszórót bámulnál, magyarázta Attila, heves kézmozgással kísérte rekedt hangját, csak úgy sziporkázik, aztán egyszerre vége. Csak az izzás, aztán meg a szemetes vedér, mint lehetséges koporsó. Jó volt még nem lefeküdni, ilyenkor beszéltünk magunkról, csupa közhelyeset, mert írni meg olvasni mindenki tanult, minden tanító néni vagy jó vagy rossz, az első szerelemre jobb nem emlékezni vagy éppen az volt az egyetlen igazi - szóval a lényeget sohasem mondtuk el, de legalább nekik nem kellett ekkor is a férfiakra gondolniuk, nekünk meg a kazánra, az udvarra. A lányok! Mára már aligha illene rájuk ez a szó, annyi év eltelt.

Nellike, a színházból. Amúgy csak kisegítő volt, kiment, meg bement, átlibegett a színen, semmi több. Abból nem lehetett megélni akkoriban sem. Máshoz nemigen akadt ambíciója, ezt meg elviselte úgy-ahogy. Rózsákra gondolok, semmi különös, apám anyjának volt egy kertje, még Martinkán, ez a Nyírség pereme ti tulkok, kacag göndören, ott nyíltak százával. Piros, sárga főleg. Fehérre sohasem gondolok, érted. Néha kiakad a szám, szinte reszket. Vannak ilyen nagyok, tudod. Nem volt az esetem Nellike, de jól csinálta.

Torma? A nyelve csípett, szövege az volt. Csak úgy röpködtek a levegőben a ló- meg mennyei izék, ha csak semmiségekről csevegett, akkor is. Amúgy író akart lenni, csak élményeket gyűjtött. Gyakran aludt máshol, de mindig visszatért. Innen nem lehet elmenni, amíg át nem itatódik rendesen ez a kurva test, magyarázta. Néha kedve támadt verekedni. Fiókáim, a kanok, hát nem. Ők aztán nem emberek. A büdösek.

Angyalka. Őt szerettem a legjobban. Szőke volt, de igazából vörös. Semmi angyali nem volt benne, hacsak nem a szeplős fehér bőre. Tiziano képein látni ilyeneket meg Botticelli mesternél, csak azokra a nőkre nincs ráírva, miből éltek civilként, a modellek persze. Rövidlátó volt, ezért sokszor megverték az üzletfelek. De akkor sem sírt sokáig, s ha boltba ment, mintha gyerekek lennénk, hozott kekszet, süteményt, kiscsokoládét, rágót. Néha beszélt a gyerekeiről, akik fent laknak a Hold túlsó, láthatatlan oldalán. Ott táncolnak, ilyen picik, mint a tenyerem. Várják az anyukájukat, mondta Angyalka.

Volt még a Néni, legalább tízzel, tizenöttel több mindnél. Büszkén viselte a melleit, pedig sem szépnek, sem nagynak nem látszottak. Hol azt magyarázta, hogy annak idején varrni tanult és megjárta Párizst is, hol meg a katolikus gimnáziumról mesélt, a nővérekről, mert ő úri családból származott. Elviselte, hogy ott vagyunk és dolgozunk, a hiúságának még hízelgett is a szituáció, két fiatalember, akik kaphatók mindenre pár pohár italért, de sohasem éreztem, hogy szeretne. Még akkor sem, de hát profi volt.

Karácsonykor nem nyitott ki a Babilon, mégis jöttek. Menj haza, ordított ki a Néni, de csak nem hagyta abba a zörgést a vendég. Részeg volt, Nellike elsírta magát, amikor betántorgott és leokádta a szőnyeget. Nekünk csak másnap mondták meg, hogy az apja volt valamikor. Megesik az ilyen. De azért eltelt az az este is. Ültünk a fenyő előtt, néztük a repedéseket a plafonon, tavasz végén festeni kellene. Hol van az még, mondta Torma, hihetetlen, mennyire szelíd lett, persze, csak másnapig. Mennyből az Angyalka, énekelte Attila részegen és kiment hányni. Gyenge ez a vodka, vigyorgott visszajövet. Hihetetlen, hogy volt mindig pénzünk, de a vendégek szerettek minket, tüzet adtunk, ahogy a Néni kiokosított minket, töltöttünk és kínáltunk, apróbb szívességeket megtettünk, például engem gyakran küldözgetett üzenetekkel ide-oda az egyik kövér fickó, a Koltai Jani, mindenféle nőkhöz, sosem értettem, mit keres itt, amikor van két babája is, igaz, nem túl messze egymástól, az egyik a Gépész utcán, a másik meg a Sólyom utcán lakott, meg alkalmi kapcsolatai ki tudja hány. Nem volt persze mindig így, eleinte csak néztek, Attila kapott két pofont is, de én nem mertem megvédeni, mert láttam, iszonyúan erős alak, azt hitte, meleg, azért van itt. Aztán persze elnézést kért a Nénitől, legközelebb hozott bonbont is, szépen csomagolva. Attilát azért úgy nézte továbbra is, mint egy átlagon felüli kutyahurkát szokás: csodálattal vegyes undorral. Ő például nem adott soha borravalót. De szereztünk másképp is pénzt, ha valaki még sohasem járt itt korábban, esetleg azt elköpte, hogy vidéki, akkor megesett, hogy utána settenkedtünk, leütöttük egy sötétebb útszakaszon és kifosztottuk, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ez lett a vesztünk aztán, de addig még sok vendég megfordult a lányokban.

Ez a drámák farsangja lesz, mondta Attila, mikor február végén Angyalka bejelentette, hogy terhes. Boldog volt nagyon, mert ő már régen leszámolt ezzel a lehetőséggel, lábos alját nem kapargatták annyit, mint engem, nevetett kesernyésen, aztán azt mondta, á, fiúk, nincs baj semmi, mégsem, ki szív ilyen erős bagót. A Jancsi, nevetett ki Attila, én meg szidtam az anyját, mert ha tehettem, mindig úri cigarettákat füstöltem. Ez az egy luxus megmaradt a régi otthonból, nem több. Angyalka volt az első, a második pedig Nellike, aki szétrepedt. Ordított ugyan, hogy ne, de az a barom nem volt már magánál, akkora volt, mint egy lónak, zokogta az orvosnak, fáj, vigyázzon, kérem, tűvel fogja rendbe tenni? Három hét, mert nagyon csúnya, aztán is érzékeny lesz még egy darabig, magyarázta a jó öreg Kellerman doki és nem kért egy fillért sem, csak tizenöt ingyen éjszakát, de nem Nellikétől, emelte magasra a mutatóujját, mert addig én nem várhatok. Ekkor kerültünk lejjebb Attilával, a pincébe, mert a szobánk kellett a betegnek. Kicsit dohos volt, de ugyanúgy fűthető, mint a többi helyiség.

Nellike ment táppénzre, mert a Néni igazán emberségesen gondolkodott, majd te leszel az extra, ha felépülsz, mondta mosolyogva, helyetted meg jön Dóra. Nem volt senkinek igazi neve, csak ilyen semmilyen, Dórát is biztosan egész másként hívták az életben. Öreg csaj volt már, igen használt, de lelkiismeretes. Precízen vezette, mikor, kivel, mennyi ideig, hányszor és hogyan, pénz be, ki, még tőlünk is akart egy kis jattot, de Torma odamutatta az öklét, velük nem kötelező, kisanyám, ők a személyzet. Szerettem, ha veszekedtek, az olyan emberi volt, mi pedig meglehetősen kívül estünk a csetepatéikon, mégis más neműek voltunk, de nem férfiak, mert azok ugye csak a pénztárcát és a nyúlványt jelentették, így hát lehettünk mi a nevető kibicek. Néha játszottunk Attilával, sakkot, olyankor körénk gyűltek és szurkoltak, nem tudom, mi tetszett nekik, hacsak nem a figurák, mert a sakkhoz egyik sem értett, viszont a kártyát azt nagyon tudták, gatyára vetkeztettek minket röpke pillanatok alatt, aztán mindenféle disznóságokat kértek, hogy csókolózzunk velük, meg zárkózzunk be egyikükkel valamelyik szobába, hadd leselkedjenek a többiek, ilyenkor nevettünk, jó kedvünkben ezt az életet semmire nem cseréltük volna el, egy nagy család, mondta Attila, mindennél fontosabb.

Áprilisra Nellike is használható lett, nagyon büszkén magára, bár néhány korábban állandó vendége elpártolt tőle, panaszkodtak, hogy kedves, meg jó, csak éppen nekik nagy. Mi gyakran üldögéltünk kint az udvaron Attilával, remek volt napoztatni a télbe belesápadt bőrünket. Igazából kezdett elegem lenni az egészből, de nem akaródzott visszatérni a való világba. A tétlenség, meg a könyvek hiánya. Az élet nem tűnt annyira izgalmasnak, mint az olvasmányaim nagy része, ráadásul igen fárasztó volt némely dolog. Fájt a tüdőnk a sok nikotintól, a gyomrunk pedig eléggé kikészült az egyoladú koszttól és a sok alkoholtól. Nem is tudom, a lányok hogy bírták. Reggel is, este is, éjszaka is vedeltük a borunkat, mert az volt elég sok, az egyik lánynak hozott valaki egy kisebb hordóval, azt kérte csak, mikor legközelebb visszajön, legyen kiürítve. Azt hiszem, Takács Pálnak hívták ezt a jótét lelket, de nincs túl nagy jelentősége. Nem mindig volt kedvünk hozzá, de megszoktuk, s nem is volt más lehetőségünk. Igaz, felülhettünk volna a buszra, irány haza, vagy legalább a belvárosba, hogy megálljunk a központban a Centrum Áruház előtt, arccal a kéttornyú Sárga Templom felé, köszönni a régieknek, hallgatni a nagy szöveget, hol jártatok, merre jártatok, rossz bőrben vagytok, összekéregetni egy-egy hamburgerre valót, azt nagyon tudtuk Attilával, halálos pontossággal szúrta ki azokat, akik adtak pár forintot, mintha cédulát viseltek volna a mellükre tűzve, lehetett volna, de igazából nem hoztuk szóba sem, még egymás között sem, nem akartuk, hogy hatalmába kerítsen a gondolat. Inkább elmentünk az itteni templom kertjébe üldögélni, volt ott egy fiatal papocska, Rózsa atya, ezen mindig jókat nevettünk, azzal folytattunk véget nem érő vitákat isteni és emberi dolgokról, az élet szokásos nagy kérdéseiről.

Az atya szerencsére türelmes és jámbor teremtés volt, néha vett egy-egy doboz cigarettát is nekünk, kínált teával, bort adott, ha kértünk és azt hiszem, szeretett bennünket, amennyire Isten pásztora szeretheti eltévelyedett báránykáit. Szemben, a másik templom mögött lakott a református lelkész, Pap András, fekete, bajszos magyar ember. Ezek ketten meglehetősen szerettek kuglizni és gyakran folytattak nagy beszélgetéseket az emberi nem söpredékké alacsonyodásáról golyódobálás közben, de sohasem használtak ilyen erős szavakat. Hintázott az idő, az alkonyat, nagy kabát, ránk borult, néztük a játszadozó papokat, aztán csak meresztgettük a szemünket, mert már látni sem láttunk. A kötelesség, atyámfiai, húzta vigyorra száját Attila. Várnak a hölgyek, mondtam és roppantul élveztem, milyen könnyen zavarba jöttek ezek a komoly férfiak ennyitől. Mentünk a házba. Már gyülekeztek a vendégek, gomolygott bent a füst.

Egy este, fizetésnap után valamivel ott találtuk Barkóczy Barnabás városi főtanácsos urat és Gerlóci Gerzson rendőrkapitányt. Utóbbi potrohos, szeplős férfiú volt, kiköpött a felesége, mint később kiderült. Csak éppen ezt nem tudtuk. Semmit róluk. És az is úgy adódott, valahogy soha nem hallottuk meg, ha a titulusukat mondta valaki. Barkóczy ivott, mint a disznó és internacionalista nótákat énekelt, Gerlóci meg szépen megvárta, hogy egyszerre szabad legyen Torma, Dóra és Angyalka, úgy ment velük szobára. A városi főtanácsos, miután harmadjára is leesett a székéről, megelégelhette a mulatságot, mert hangos kezitcsókolommal elköszönt a Nénitől meg az összes vendégtől. Nem nagyon türtőztettük magunkat, összekacsintottunk és mentünk utána, akkor éppen nagyon lötyögött rajtunk a nadrág, kellett a pénz, én még el is csúsztam azon, amit az ajtó elé rakott, szívemből szidtam a nagyanyját meg a többi felmenőjét. De büdös vagy, vágott hátba Attila, mit ehetett ez az ember. Azt nem tudom, mondtam, de kóstold meg annál a kerítésnél, mit ivott. Barkóczy a Honti utcára kanyarodott, elesett vagy kétszer, láttuk, nem fog elszaladni, ha akarna sem siethetne, mi meg tovább kocogtunk, a Hontival párhuzamos Hold utca felé, futottunk a második keresztutcáig, ott tértünk le derékszögben a Csáthyra, hogy onnan közelítsük meg újra a Honti utcát. Ez a rabló-négyzet, mondta Attila. Barkóczy elé akartunk kiérni, majd kiköptem a tüdőmet, annyira siettünk. Ez azért mégsem volt kis távolság. Ott jön, mondta Attila. Imbolygott a részeg állat, elővettem a deszkát, készüljünk, barátom. Kiváló sarok volt, valami áldott jó gyerek csúzlival kilőtte mind a két közeli lámpát. Most, mondta Attila, én meg hátrahajoltam, kissé derékból és nagy lendülettel előre sújtottam. Arcon szegényt! Egy ló felfordult volna ekkora ütéstől, de ez nem. Csak megrázta magát, mint akinek eszébe jutott valami kellemetlen, és kimeresztette a savószínű szemeit. Mindjárt láttuk, hogy baj van, mert nem a főtanácsos Barkóczy volt, hanem Gerlóci, a rendőrkapitány. Barkóczy még pár házzal odébb fetrengett, egy szemetes árnyékában az árokban. Megvagytok! Ezt ordította a kapitány, de mi már akkor felhúztuk a nyúlcipellőt és lélekszakadva rohantunk. Állj vagy lövök, hallottuk a bikahangját, de eszünk ágában sem volt hallgatni rá. Tényleg lőtt, vagy madarak, vagy angyalok hullhattak alá azon az éjjelen az égből. Soha többé nem mertem visszamenni a Babilonba, azóta sem, s ami még szörnyűbb, a lányokkal sem találkoztam, eggyel sem, talán Dórát láttam pár éve, csúnyának tűnt, ha egyáltalán tényleg ő volt. Pedig jó lett volna néha beszélni velük, mesélni a diplomámról, köszönni szépen azokat a hónapokat. Hiába, így múlik el a világ.


(Részlet a Boszorkányos széphistóra című kisregényből, melynek második, átdolgozott kiadása az idei könyvhétre jelent meg a Főnix könyvműhely gondozásában)

A könyv megrendelhető a Főnix kiadótól (Ára: 990 forint):

Farkas Zoltán, Hajdúböszörmény, Baross Gábor tér 1.
Telefon: (52) 229-632, (20) 5320-130
e-mail: fonixkonyvmuhely@freemail.hu