03.11.03.
Pompéry Judit
hozzászól

Jut eszembe

Az utóbbi napokban remek olvasmányaim vannak. Kőrös Lászlót böngészem naponta. Intelligens, humoros, ironikus, néha vitriolos, elkeseredett, mégis alapvetően bizakodó, életvidám. Nagyon élvezem. Nem mintha mindenben egyetértenék. De ez, gondolom, nem is szükséges, a jó publicisztika színvonalának elismerése független a politikai nézetazonosság fokától. Legalább is szerintem.

Hogy tetszik, ezt persze csak itt, magamban, hangosan nem merem mondani. Ma Magyarországon az is veszélyes, ha az ember valamely kérdésben egyáltalán leteszi a voksát bármelyik oldalon. Akkor máris elveszítette a másik 50 százalék szimpátiáját. Hogy melyiket, az mindegy. A másikat. Fordítva is ugyanígy működik a dolog.

Autista rokonom a minap elmondta, hogy nagyon megszerette a család nemrég felfedezett felvidéki ágát. Elmondta, azok is nagyon kedvelik őt, aztán hozzáfűzte mintegy magyarázatként, hogy jobboldaliak. Majd megkérdezte, szerintem, ki szereti őt jobban: a felvidéki távoli és nemrég megismert rokon, vagy budapesti unokabátyja, akivel majdnem 50 éve szoros a kapcsolata. Megdöbbentem. Személyes tapasztalatára, józan eszére intő válaszomra a reakció: de a Bp-i rokon baloldali. Eszméletlen! Persze nem mindenki autista, bár néha az az érzésem, politikailag több van belőlük, mint ahány statisztikailag nyilvántartott.

Ha közelálló oldalon nem ért mindennel egyet az ember, sőt, ne adj isten, a másiknál is talál valami szimpatikust, az teljes kivetettséggel jár. Hogy-hogy felnőtt, gondolkodó ember létére nem tud választani, mi az egyedül üdvözítő?! Vagy ez, vagy az! De csak az egyik lehet, azt pedig tessék szíves lenni egyértelműen és időben eldönteni. Nix poshadt langyosság, gyáva, középnek titulált döntésképtelen gyengeség. Igenis színt kell vallani és azért kiállni, a konfrontációt vállalni. Szőröstül, bőröstül és annak összes konzekvenciájával. Ezért én a leghalványabb politikai jellegű beszélgetéseknél rendszerint valahol hoppon maradok és rövid idő alatt sikerül elidegeníteni magamtól mind a két 50 százalékot. Az pedig nemcsak matematikailag száz.

Hát, így vagyok én ezzel. És nem értem. Honnan van ennyi tisztánlátó, abszolút biztos és az egyetlen igazságra felesketett ember? Már úgy értem, hogy a két abszolút biztos egyikére. Azt viszont tapasztalom, hogy miközben középen hoppon maradván árválkodom, rosszul érzem magam.

Érdekes, megfigyeltem, hogy mindenki ugyanerre panaszkodik. No, ha más is rosszul érzi magát, ... na, ... akkor ... ? De semmi. Így aztán a nyomottság az általánosan jellemző. Egyáltalán, ma mintha a közhangulat elkeseredettebb lenne. Most nem jövök azzal, hogy bezzeg régen. Azt is nehéz megmondanom, hogy mihez képest. De mintha rosszabb lenne. Nemcsak Halottak napján.