03.07.01
Pompéry Judit
hozzászól | cseveg

Az írás a Magyar Nemzet részére készült.

Ismét negatív rekordot döntött a politikai publicisztika

Harc a Magyar Rádió berlini tudósítója ellen – szokott eszközökkel

Válasz egy újságcikkre

A szabad sajtóért folytatott harc legkésőbb 1848 márciusa óta mint példaértékű cél lebeg a nemzet szeme előtt. A több évtizednyi egypártrendszer egységes szócsöve után különösen hallatlan érték a szólásszabadság. A leírtakkal pedig nyilván van valami célja a mindenkori szerzőnek. Evidens, egyben megengedett, hogy véleményével befolyásolni kíván.

A véleménynyilvánítási jog mellett legalább ilyen fontos a kötelező újságírói etika, amely a tényfeltárásban körültekintést, pontosságot, az írásban tárgyilagosságot, igazmondást követel. A tényekben rejlik elegendő lehetőség ahhoz, hogy a szerző a fenti szabályok betartása mellett is levonhassa a saját alap-beállítottságának megfelelő következtetéseket. Tudjuk, ahány ember, annyi vélemény. Ugyanazt lehet különbözőképpen látni, interpretálni. És ez jól is van így.

Ami nincs jól, az a fékevesztett, bicskanyitogató hangszín, amellyel egyes bal- ill. jobboldali publicisták véleményt formálni, hangulatot kelteni, indulatokat gerjeszteni igyekeznek. Megvallom, a gyűlöletkeltő, gyakran a becsületsértésig fajuló stílus eleve elveszi a kedvem attól, hogy megpróbáljam kideríteni, hol is lehet az igazság. Nem Magyarországon élvén és a konkrét részletek ismeretének hiányában nem igazán tudom megítélni, hogy egy-egy adott esetben kinek van igaza. De a mindenkori igazság eltörpül az indulat mellett, amellyel az elszánt szerzők megpróbálják olvasóikat a maguk oldalára húzni. A működő polgári demokrácia sajtóvitáihoz szokván belőlem minden ilyen cikk ellenérzést vált ki, ez a fajta eleve bántani akaró, személyiségi jogokat gyakran sértő stílus – akár balról, akár jobbról – számomra visszataszító. Még akkor is, ha a szerzőnek történetesen igaza van.

Szomorúan konstatálom, hogy az önmérsékletnek nyoma sincs. (Pl. mintha még a kánikuláról is a Medgyessy-kormány tehetne.) A mindenkori szerző az ország közepén húzódó árok vagy egyik, vagy másik oldalán áll, és azt nagy nyomatékkal teszi. Középen, úgy tűnik, Magyarországon nem lehet állni. Középen lenne a tárgyilagosság, a mértékletesség. De közép nincs. Ill. középen csak az árok van.

Talán ezért is jobb a külföldi tudósítónak. Nem része az egymás megsemmisítésére törekvő belpolitikai vérengzésnek. Kintről könnyebb kiegyensúlyozottnak lenni. Valószínűleg ezért is szeretem időnként a vasárnapi Világórát hallgatni. Az adásban gyakran esik szó Németországról, ahol élek, vagyis ehhez jobban hozzá tudok szólni. Az eseményeket a helyszínről ismervén mindig megállapítom, hogy a berlini tudósító mennyire kiegyensúlyozott, sokoldalúságra törekvő, tárgyilagos, színes. Szerintem.

Hogy egyébként Magyarországon baj lehet az újságírói etikával, ez részemről eddig inkább csak intuíció volt - kellő belpolitikai ismeret híján, tárgyi bizonyítékok nélkül csak megérzésekre alapozva vitatkozni nem célszerű. A minap azonban kezembe került a Magyar Nemzet (továbbiakban MN) egyik cikke, amely rendkívül elfogult stílusban, hogy ne mondjam, becsületsértésig terjedően támadó. A leírt események egy részét a német sajtóból kimondottan jól ismerem, ezért jelentkezem most szólásra.

A cikkíró a berlini tudósítót többek között konkrétan azzal vádolja, hogy tudatosan rosszul súlyozva félreinformál: antiszemita vagy antiszemita-gyanús eseményekről aránytalan mértékben számol be, míg zsidó prominens politikusok botrányairól egyáltalán nem. Nem térek ki a részletekre, a MN június 24-i számának 6. oldalán utána lehet olvasni. A szerző aprólékos érvelésében sajnos nem említ meg egy fontos különbséget, amely lényeges a dolgok megértéséhez. A tudósító annak idején feltételezhetőleg azért tartotta fontosnak beszámolni Jürgen Möllemann, az FDP akkori alelnöke nagy port felvert kampányáról, mert az a legutóbbi választások előtt pártjának egzisztenciálisan veszélyes veszteségeket okozott. Ezzel szemben a jelenlegi politbotrány főhőse Michel Friedmann, akiről a szerző hiányolja a tudósítást, semmilyen hasonló szerepet nem játszik. A sikamlós részleteken túl a németeknek azért érdekes ez az eset, mert Friedmann egy rendszeres TV-talk show műsorvezetője, amelyben magas erkölcsi posztról és gyakran inkvizítori stílusban faggatja, riportalanyait - főleg a közéleti és politikai prominenciát. Többnyire sikerül is kicsikarnia valamilyen, az illetőre nézve dehonesztáló részletet. Az erkölcsbíró szerepében tetszelgő Friedmannt ezért eddig is sokan támadták. A botrány abból fakadt, hogy véletlenül kiderült, Friedmann maga sem feddhetetlen, sőt: vizet prédikál, miközben bort iszik. Ill. a MN állításával szemben ma még semmi sem bizonyított, egyelőre mindez csak egy kiszivárogtatott hír, a nyomozás még folyik. Ebben nem az a lényeg, hogy Friedmann a Németországi Zsidók Szövetségének alelnöke, hanem, hogy ügyetlen dolog üvegházban kövekkel dobálózni, ahogy a német szólásmondás tartja. A botrányhős ugyan közéleti figura, de sem pártpolitikai jelentőséggel nem bír, sem az általa vezetett műsor nem ismert Magyarországon. Hasonló, kedélyeket felborzoló skandalum szinte hetente akad Németországban futballsztártól popénekesig és azokról sem szokott a magyar sajtó tudósítani, mert azok magyar, nemzetközi vagy össznémet szempontból többnyire jelentéktelenek.

A MN szerzője tudatos csúsztatással vádolja a rádiótudósítót. A német oldalt ismervén ezt én nem érzékelem. Szerintem a MN publicistája csúsztat. Miként értendő különben az, hogy „... szája szerint kontrollálhatja a hírek folyását...”,? Hát nem az a tudósító feladata, hogy szelektálva adja tovább az információt? Azt pedig, hogy ahhoz hozzájut, azt miért kell neki felhánytorgatni? Fordítva lenne panaszra ok. Ill. „... sérül ... tudósítói működése folytán a szabad, pártatlan és tárgyilagos tájékoztatás demokratikus joga...”? Hm. Nem enyhe túlzás ez? Érdekes ez a fenomén. A másik szemében a szálkát, míg a sajátban a gerendát sem ...?

A cikk másik, szerintem gusztustalan vonása, hogy – jellemző magyar módon – turkál más pénztárcájában. Azt is egyoldalúan. Mire való, pl. a mindenkinek járó családi pótlékot extraprofitként feltüntetni? Érdekes, miért csak a mai tudósítóval kapcsolatban minősül az állás anyagilag „nem rossz »buli«”-nak? Nota bene, mihez képest? Alig hiszem, hogy olyan nagyon lukratív lenne a dolog, mondjuk, egy nemzetközi cég magyarországi sajtószóvivői fizetésével összevetve. Hogy kinek mi éri meg és mennyiért, ahhoz másnak mi köze?

A cikk sokkal több vitatható állítást tartalmaz, a fentieket csak mint példát említettem. Nem kívánom az egész írást bekezdésenként szétszedni, cáfolni. Magam csak a németországi vonatkozásokat tudom megítélni. Ezek alapján azonban felmerül bennem a gyanú, hogy a többi tényként kezelt adat igazságtartalma, azok összefüggése is hasonló lehet.

Tételezzük fel mégis, hogy a leírtak megfelelnek a valóságnak. Akkor is ezek ilyen sorrendben való felfűzése, a magyar olvasóközönségnek a német belpolitikában való járatlanságára építve a tények ilyen összefüggésbe hozása, az ezáltal sugallt összkép teljes mértékben kimeríti a demagóg uszítás kategóriáját. A leírt tények, események, még ha egyenként valósak is, az összeállításukból adódó szándékolt összkép, a sugallt hangulat téves, az a goebbels-i politikai propaganda mai iskolapéldája. Nekem inkább a fordítottja tűnik igaznak: Mintha a MN cikkírója által „sérül(ne) ... a szabad, pártatlan és tárgyilagos tájékoztatás demokratikus joga...”. Ha már a pártatlan és tárgyilagos tájékoztatás jogát megpendítette a szerző: Aligha akadna német lap, amely lehozná ezt az írást.

Fogalmam sincs, hogy az ilyen ügyeket hogyan intézik Magyarországon. Nyilván az érintett vérmérsékletétől függően terjedhet a skála a nem tudomásulvételtől a feljelentésig. Lehet persze pozitívan is nézni. Ha valakit az egyik oldalon rendszeresen és nagyon szidnak, az válhat bizonyos fordított értékmérővé az árok túloldalán. (Eszembe jut erről a Neue Zürcher Zeitung Magyarországon is köztiszteletben álló kelet-európai szakértőjének egyik megjegyzése. Moszkvai tudósító korában az számított szakmai elismerésnek, ha a nyugati újságírót a hatalom képviselői raportra citálták és minimum megfeddték, legjobb, ha kiutasították. Nagyon bántotta, hogy vele ez hosszú ideig nem történt meg, míg egy ellenzékiekről szóló írásáért végre berendelték a Külügyminisztériumba.)

Visszatérve a MN cikkére és a vitakultúrára: a szerző feddése, az az erkölcsi „magaslat”, amelyről ítél, sőt, elítél, engem tökéletesen Michel Friedmannra emlékeztet. Ezt az ítélkező hangnemet csak az engedheti meg magának, akinek teljesen fehér a mellénye, aki abszolút feddhetetlen. (Magunk közt: létezik egyáltalán ilyen ember?) Kívánom, hogy a szerző véletlenül se kerüljön abba a kínos helyzetbe, hogy rábizonyítsák: ő is vizet prédikál, miközben bort iszik. Vagy hogy egy másik kedvelt, de manapság ritkán alkalmazott bibliai idézettel éljek: Ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Pompéry Judit
Közgazdász - vállalkozó

Berlin, 2003.06.30